Nemrégen írtam egy gesztusértékű felkérésről. Nos, úgy döntöttem - többed magammal -, hogy eleget teszek ennek. Az első kérdéscsomag azt feszegette, hogy:
- Tudják-e környezetemben, hogy magyar vagyok?
- Mit tudnak Magyarországról?
- Mit szólnak Magyarország tervezett 2004-es EU-csatlakozásához?
- Félnek-e tőlünk, ettől?
Véleményemet szívesen megosztom a MON-olvasókkal is, hisz ezeket a kérdéseket részben több topic-ban már mi is feszegettük.
Bár közgazdász vagyok, mégsem szeretném gazdasági elemzésekkel az olvasót untatni, hanem inkább hangulatjelentést teszek és ezt annak ellenére, hogy tudom, mindez szubjektív. De kicsit messzebbről fogom indítani gondolataimat, amelynek látszatra nem sok köze van a feltett kérdésekhez.
Tapasztalatom szerint minél kisebb egy nemzet, annál jobban igényli a közismertséget, annál fontosabb számára, hogy mit gondolnak róla a nagyvilágban. Ha viszont a nagyvilág méreteiből indulunk ki, teljesen elenyészőeknek tűnnek a kérdéses népek és azok problémái. Az EU tagországai már egy szűkebb kör, de ha tetszik, ha nem, ezek az országok is elsősorban önmagukkal, egyéb tagtársaikkal, majd a politikai nagyhatalmakkal, továbbá aktuális krízisközpontokkal vannak elfoglalva és csak ezután jöhetnek az ilyen csipetnyi országok, mint, pl. Magyarországon.
Minden nyugatra szakadt és a Szózaton nevelkedett honfitársnak közös szomorú kezdeti tapasztalata, hogy új környezet elég keveset tud Magyarországról, "a" magyarokról. Amit tud, az pedig gyakran klisé jellegű: korosztálytól függően vagy az aranycsapat tagjait ismerik, vagy a balatoni fogast, a Hortobágyot, esetleg a 89-es szögesdrótbontást emlegetik. Vagyis a mi neveltetésünknek megfelelő fontos történelmi tények, a magyarság sorskérdései, a magyarokat ért évszázados történelmi igazságtalanságok sorozata, és itt még tudnám folytatni a sort, teljességgel elkerülte jóindulatú barátaink figyelmét. Ez nem azért van, mert esetleg Magyarország nem szerepelne a térképen, hanem mert az oktatási rendszer más súlypontú. Ez nem magyarellenes, másról sem tudnak többet. Egyáltalán a történelem nem kap ekkora hangsúlyt az oktatásban. Ha igen, akkor elsősorban 1933-tól kezdődően. De hogy mi volt az azt megelőző 1000 évben, arról sokkal kevesebb szó esik, mint a magyar kultúrkörben.
Fájdalmas ezt tudomásul venni, de tény. Vagyis le kellene tenni végre arról a feltételezésről, hogy a világ, adott esetben az EU, ezen belül pedig Németország külön "a" magyarokkal, Magyarországgal, a mi gondjainkkal foglalkozna, tőlünk félne, egyáltalán, bármilyen különleges egyedi viszonyban állna a magyarsággal. Tetszik, nem tetszik, mi magyarok - és engedelmetekkel magamat is ide sorolom - egyek vagyunk a sok közül. Ami pedig az EU-bővítést illeti, itt sem egyedileg állnak hozzánk.
Vagyis itt nem ahhoz viszonyulnak, hogy Magyarország jön, hanem ahhoz, hogy ki kell nyitni a kaput - bárkinek. Belülről egyelőre majdnem semleges, hogy ki a jövevény. A közvetlen szomszédnak persze nem mindegy. Éppen ezért Németországban, ha egyáltalán tartanak valakitől, valamitől, az inkább a lengyel felvétel és itt is elsősorban az olcsó munkaerőtől félnek. Ez persze marhaság, mert ez a fajta munkaerő vándorlás már rég létezik. Berlintől a lengyel határ mindössze 70 km-re van és a hétfői, majd pénteki vonatok évek óta tele vannak fekete ingázókkal. (A mi takarítónőnk is hetente jön Lengyelországból.)
Ha pedig speciel magyarokról van szó, akkor tapasztalatom szerint a németek hozzáállása talán a legkedvezőbb. Általában szeretik "a" magyarokat, Magyarországot. Ha kiderül, hogy magyar vagyok, akkor 99%-ban pozitív reakciót tapasztalok. A nyugatiak közül vagy járt már az illető a Balatonon, vagy van szegről-végről magyar rokona, ismerőse, barátjának rokona, tud Joschka Fischer magyar gyökereiről, ő pedig pártállástól függetlenül közkedvelt politikus. Ha mindez nem lenne, akkor pedig hálával emlékszik a keletnémetek 89-es kibocsátására. Keletiek esetében pedig általában jártak Magyarországon, itt vannak más jellegű, de tradicionális kötődések, kapcsolatok.
Általában a környezetemben lévő emberek meg vannak afelől győződve, hogy az EU-bővítéssel az újonnan bekerülő országok jól járnak, míg az EU-nak ez rengeteg pénzébe fog kerülni. Köztudott, hogy ezek a terhek nem egyenletesen oszlanak meg a tagállamok között és a többet fizetők - így pl. Németország - további pénzügyi terhektől fél.
Mégis ma nem ez a legnagyobb gond, hanem a német gazdaság fokozatosan romló állapota, amely során az államháztartás deficitje idén állítólag el fogja érni a kritikus 3%-ot. Már tavaly is alig tudta elkerülni az ú.n. kék levelet, amelyet idénre fixen jósolnak főleg az ellenzék közgazdászai.
Magam úgy gondolom, hogy az átállási nehézségek, kezdeti zökkenők után Magyarország a csatlakozással hosszú távon feltétlenül jól fog járni. Ha csak a portugál, görög és ír példákra gondolok, akkor ez kézenfekvő. Önző emberként abban reménykedem, hogy a határok megszűnésével a hazautazásaim egyszerűbbé válnak, a közös pénz fel fogja lendíteni a turizmust, az egész "európaibbá" fog válni. Nem tartok attól, hogy a nemzeti jelleg ettől kihalna, nem ebben látom a globalizáció veszélyeit.
