2017. április 29. Címlapra!






Feliratkozás a hírlevélre:

Budapest - Irisz Webcam

Karácsony - egy szemszögből
MagyarOnline.net/ Pompéry Judit
2002. december 16.





Mottó:

"Alle Jahre wieder..."

(német karácsonyi dal)

 

Már évek óta készülök arra, hogy - csak kétszemközt önmagamnak - megvalljam gondolataimat a KARÁCSONY című hathetes borzalomról. Első ádvent közeledtével ugyanis idén megint elgondolkoztam, hogy is van ez: békés meleg várakozás...? vagy talán várakozó meleg karácsony...? esetleg boldog karácsonyi melegség...? Mindenesetre valami ilyesmi giccses jelzővel ellátott szókombinációt duruzsol úton-útfélen minden reklám, ezzel az édeskés hazugsággal leöntve a konzumtársadalom költekezésre felszólító kényszerét. Egyben folyton el akarják hitetni velem, hogy ez az év legkellemesebb, legmeghittebb, hogy úgy mondjam leg-„gemütlichebb" része. Én, naiv hülye, évekig lelkiismeret-furdalásban szenvedtem, mert hogy csak az én készülékemben lehet a hiba, ha sehogy sem akar beállni nálam ez az állítólagosan általános meghitt boldogság.

 

Berlini tartózkodásom elején, a Magyarországon mindössze ezüst- és aranyvasárnapra korlátozott előkészületi idővel szemben, nagyon tetszett az itteni ádventi időszak díszítési hagyománya, a gyerekekkel együtt történő süteménysütés, a négy ádvent kisebb körben való megünneplése: koszorúval, a megfelelő számú gyertya meggyújtásával, a csak ebben az időszakban fogyasztható édességekkel, stb. Eleinte igyekeztem eleget tenni a helyi hagyományok diktálta kötelezettségeknek, elsajátítani, magamévá tenni azokat a tradíciókat, amelyek akkori nézetem szerint valószínűleg korábban otthon is így lehettek és vélhetőleg nyilván csak a szocializmus irthatta ki őket. (Ma persze tudom, hogy a hagyományokat lehet kívülről is hozni, a kereskedelem által rákényszeríteni az emberekre, mint újabban az amerikai és itt sose volt Valentin-nap, valamint a Halloween állítólag tradicionális, inkább mégis újsütetű, úgymond, ünnepe.)

 

Eleinte tehát gyakorlatlanságomnak tudtam csak be, hogy nem sikerül a „Christstollen" úgy, mint a receptkönyvben. Életem első bejglijét 5 hónapos terhesen gyártottam és rögtön 10 rudat, hogy mindenkinek jusson. Másnapra harcképtelenné váltam minden téren a sok hajolgatástól. Így az már csak mellékesen bosszantott, hogy Gabi unokasógornőm, ill. az öreg családi bútordarab, Ilon bejglije jobb volt. (Megjegyzem, mindig jobb.) Akkor még nem tudtam, hogy mitől is sikerülne valami, amit évközi gyakorlat híján a legnagyobb stressz idején kell időre produkálnom.

 

Korábban úgy gondoltam, hogy a karácsonyi ajándékok beszerzése is ebbe az időben előrehozott és megnyújtott, áldott érzelmi állapotba illesztendő dolog lenne. Kényszerképzetem szerint egy kellemes délutánt lehetne arra szánni, hogy férjemmel kettesben végigsétáljunk, mondjuk a KaDeWe megfelelő osztályain, ahol egyetértésben, vidáman, az ünnepre való előkészület örömével és a kiszolgálók udvarias tanácsadása mellet 2-3 óra alatt beszerezhetjük a szükséges ajándékokat. Majd, a kellemes időtöltést megkoronázandó beülünk egy kávéházba és boldog-meghitt, vagyis „gemütlich" hangulatban lezárjuk a napot. (Talán valaki mesélhetett nekem arról, hogy ő ezt a férjével így intézi minden évben, és én ezt elhihettem neki, nem tudom pontosan.)

 

Ma már mindegy, honnan támadt ez az irracionális és irreális ötletem, amely megvalósítása után évekig hiába vágyódtam, míg végre rájöttem, hogy a meghitt bevásárlás, mint olyan, önmagában ellentmondás. Az csak tovább rontja az esélyt, hogy férjem a karácsonyi forgatagtól függetlenül is utál vásárolni. (Vagy akad férfi, aki szeret áruházba, egyáltalán, vásárolni járni? Valljuk meg őszintén, mi nők is csak addig szeretünk, amíg kb. két óra elmúltával elfog bennünket a harctéri idegesség, türelmetlenség és tériszony. Én is legkésőbb ekkor elhagyom a tett színhelyét - ad absurdum akár eredménytelenül is.)

 

Eleinte nagy örömmel díszítettem a lakást, a házat. A konzumterror hatására persze az ember minden évben vesz is, de kap is egy-két további dekoratív kacatot. Az elmúlt évek során így összegyűlt kb. 1 m3 díszítő karácsonyi limlom, úgymint: világító külső és belső girland, karácsonyfadísz, ide-oda felakasztható mütyür, az Érchegységből származó - vagy olyanná hamisított - piramis, füstölő és diótörő (ez utóbbiak abszolút kötelező karácsonyi kellékek a német kultúrkörben), vagyis rengeteg örömünnepi giccselem, amelyek megfelelő terítése ma már egy teljes munkanapot vesz igénybe. Nyilván nem muszáj mindent felhasználni, de ha van? Megfigyeltem, hogy évről évre egyre nehezebben szánom rá magam, hogy megejtsem ezen dekorációs tömeg alkalmas elhelyezését. Különösen rontja kedvemet az a gondolat, hogy még utálatosabb munka lesz mindezek elrámolása január 6. után.

 

Ez a beállni sehogy sem akaró meghitt várakozás az utóbbi években nemcsak csalódással jár. Igen, mára már eljutottam lelkileg az őszinteségnek arra a fokára, hogy beismerem: az egész egyenesen terhes. Különösen az elmúlt nyolc évben, mióta fűtés-elszámolási vállalkozásunk legtöbb munkája a szezonális jellegből adódóan a november-január időszakban van. Tendencia: növekvő. Ki tudnám tehát tekerni annak a nyakát, aki kitalálta, hogy a karácsony az év végére essen! De a mi tevékenységünktől függetlenül is a gazdasági év ekkor zárul a legtöbb vállalkozás számára, ezzel tehát vélhetőleg nemcsak mi vagyunk így. (Az csak hab a tortán, hogy a Megváltó állítólagos december 24-ikei születését semmi nem bizonyítja, sőt: A betlehemi csillag történetén alapuló csillagászati számítások szerint inkább tavaszra eshetett a dátum.)

 

Hosszú a lista, akiket meg kell ajándékozni. Ezt szuggerálja a reklám, ezek a társadalmi konvenciók, elvárások. Valamint létezik valami ösztön, amely szerint idén több-jobb-szebb-nagyobb kell, mint tavaly. Ez a kell egy olyan morális kényszer, amely alól nyilván éppen ugyanúgy ki lehetne bújni, mint az ádvent-karácsony egyéb kötelezettségei alól, és amit az ember minden évben megfogad, mint az új életet - további következmények nélkül.

 

Ha már az ajándék ezer okból nem hajde-jajde, akkor legalább legyen szépen tálalva, gondoltam. Jobb áruházakban, üzletekben erre külön csomagoló standot tartanak, ahol sok ötletet gyűjtöttem és magam legendásan szépen tudok csomagolni. Szeretek is - egyet-egyet. Ugyanis ez is időt vesz igénybe, nem beszélve a szükséges kellékek költségeiről. Abban viszont nyilván én vagyok a hibás, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyván az ünnepek előtti stresszt tovább fokozza a még be nem fejezett időigényes csomagolás. Így, mire minden „megfelelően" elkészül, én már csak lerogyni tudok a fa alá és a tulajdonképpeni céleseményhez semmi kedvem.

 

Évek óta tűnődöm: Tulajdonképpen mi köze van mindennek Krisztus születéséhez? Jó, maradjunk a szeretet ünnepénél.

 

Megfigyelte valaki, hogy a karácsony a legalkalmasabb a családi veszekedésekre? Ennyit ugyanis évközben sose vagyunk kötelezően együtt összezárva. Ahhoz képest, hogy ez a szeretet ünnepe, amelyre elvileg már 5 hete lelkünkben készülünk, mintha sem az előkészületi fázisban, de az ú.n. ünnepek alatt sem sokat hasonlítana a kollektív, örömteli boldogságra. De honnan is jönne a boldogság? Talán keresztényi volt a tolakodás az üzletben? Talán mi hordozunk valami szeretetet rohanó életünkben, stresszel teli szívünkben? Miért pont ezen a napon kell, hogy szeressük a környezetünket? Egyáltalán, miért csak egy alkalomról beszélünk, mikor hozzátartozóinkat elvileg állandóan kellene szeretnünk? Szeretteink. Hm. Vajon természetes-e, hogy mindenkit szeretünk, aki ebbe a kategóriába tartozik? Karácsonyra hirtelen össze kellene kovácsolódnia mindannak, ami egész évben széthúz. Vagy csak a környezet él azzal az igénnyel, hogy legalább egyszer egy évben tegyünk úgy, mintha? Érdekes. Korábban ez logikus volt, meg sem kérdőjeleztem, csak ma tűnik nekem mindez hazugnak. Öregszem? Belefáradtam volna? Ámbár, ahogy körülnézek, mintha mások is hasonlóan gondolkodnának.

Mi lenne, ha egyszer önvizsgálatot végeznénk? Erre a karácsony előtti egyházi böjti időszak szinte tradicionálisan kínálkozik. (Ez utóbbi ugyanis korábban tényleg létezett.) Majd valóban tartanánk magunkat fogadalmainkhoz és nem az ajándék mennyisége, értéke, tálalása lenne a lényeg, hanem az együttlét. És csak azokkal, akikkel valóban közösséget érzünk. Különösebb felhajtás nélkül. A megadjuk-a-módját-ba fecsérelt időt értelmesebben használhatnánk. Nemcsak találkoznánk, de együtt is lehetnénk - a szó szoros értelmében. Talán jobban tudnánk örülni és szeretni is. Ez hozzájárulna a belső békéhez. És talán akkor végre bejönne a békés, boldog, meghitt... Talán...



Kapcsolódó linkek:

FÓRUM: Cikkeink kapcsán


Kereshet név, földrajzi fogalom, foglalkozás, hobbi alapján!







· A Határon Túli Magyarok Hivatalának köszöntője olvasóinkhoz - márc. 23
· Duna TV a MagyarOnline.net-ről - ápr. 03
· "...Ne hagyd elveszni...!"? - júl. 01
· Grétsy László és a "valóságos csodapalota" - ápr. 12
· Az EU és Magyarország csatlakozása - dec. 09
· Gesztus értékű felkérés - nov. 03
· Karácsony - egy szemszögből - dec. 16
· Magyarság, büszkeség, vér, nemzetiség - feb. 17




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó