2020. január 27.
Címlapra!
[
Regisztráció
] [
Profil szerkesztése
] [
Beállítások szerkesztése
] [
Keresés
]
[
Magánüzenetek
] [
Felhasználók listája
] [
Bejelentkezés
]
Üzenetküldés
Minden
regisztrált
felhasználó indíthat új topikot és küldhet új üzenetet ebbe a fórumba.
Felhasználó:
Jelszó:
Elfelejtettem a jelszavam!
Üzenet:
2003-01-31 21:10, stefifi: - Elõször is mindenkitõl elnézést kérek, hogy nem tudok kellõ gyorsasággal válaszolni kérdésekre és emiatt a dialógus lelassul. Mentségeimet nem akarom sorolni, de elég sok minden van egyszerre az egyre szenilisebb fejemen. Remélem, ettõl a thread nem fog "kihûlni", mert szívesen válaszolok, ha sokára is. Nagyon örvendek, hogy Roman Brodmannt még nem felejtették el mostoha hazájában, Svájcban. A hadseregmentes Svájcról csinált filmjét sajnos nem láttam, de a botrányról körülötte hallottam. Ilyen kaliberû szerzõ azóta a német TV-nél se nagyon akadt... Bonyolult kérdést tettek fel nekem: "On minek tartja magat? Magyar?Zsido? Magyarzsido? Melyikre buszke?" Bevallom, számomra azért is bonyolult, mert eddig ez engem egyáltalán nem foglalkoztatott. Ugysem az számít, hogy én minek tartom magam, hanem, hogy engem minek tartanak. Elõfordult, hogy nagy nyomatékkal kérdezték, hogy maga zsidó-e, akkor azt szoktam válaszolni, hogy ha már mindenáron tudni akarják: minden nem-zsidó számára az vagyok, a zsidók számára pedig nem. Ezzel majdnem mindig sikerült elejét venni a további fajkutatásnak... A dolog ma sem érdekel különösebben, de megpróbálok hangosan gondolkozni a feltett kérdésen. Nem hiszem, hogy származására bárkinek is "büszkének" kellene lennie, bármilyen is legyen az, lévén a származás teljesen a véletlen mûve. Senki nem tarthatja magát jobbnak, okosabbnak, vagy bármire alkalmasabbnak egy másik embernél, csak azért, mert a kedves szüléi egy bizonyos embercsoporthoz tartoztak, (vagy néha -igen gyakran- az illetõ csak azt képzeli, hogy ahhoz tartoztak) legyen az vallási, nemzeti, vagy akár etno-genetikai. Arról nem is beszélve, hogy a bizonyos csoporthoz való tartozás a legtöbb esetben igen vitatható, hogy az apaságok kétességérõl ne is beszéljünk. Vitatják is, néha igen erõszakosan, a csoportokhoz tartozásnak jogát, hol az egyik, hol a másik oldalról. Másokat meg erõszakosan besorolnak ide vagy oda. Mindez azt jelenti, hogy csoporthoz való tartozásnak alig vannak objektíven megállapítható kritériumai, sõt, tulajdonképpen egyáltalán nincsenek. Magyarán: mindenki az kellene legyen, akinek vallja magát, a valóságban pedig az, akinek mondják. Hallottam már Sztálinról is, hogy zsidó volt, mások szerint pedig véreskezû antiszemita fáraó. Hirhedt miniszterérõl, Berijáról egy magyar szaklap ("História") még meg is írta, hogy zsidó, holott közismerten grúz (pontosabban: mingrél) születésû volt a lelkem, s ennek pályafutásában még súlyos következményei is voltak. Levélbeni nagyon udvarias érdeklõdésemre (melyben állításukat nem cáfoltam, csupáncsak azt kérdeztem, honnan származik ez az érdekes információ?) ez a szaklap, melynek fõszerkesztõje a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke, Glatz Ferenc volt, mindmáig nem válaszolt, pedig ennek van már vagy hat-nyolc éve. Megemlíteném még, hogy egy igencsak fajvédõ magyar politikus, nevezetesen Imrédy Béla, valaha le kellett mondjon, mert kiderült, hogy zsidó õsei is voltak. Hát nem vicces? De mi lett volna, ha például Petrovics Petõfi Sándor egyszercsak hirtelen a szerb (vagy szlovák?) származására lett volna "büszke"? A további példákat megspórolom, mert azt hiszem, mindenki ismer eleget. Talán egy nagyon aktuálisra mégis kitérnék: Kertész Imrétõl jelenleg magyar nacionalista vadbarmok vitatják, hogy õ magyar író lenne, mert ugyebár zsidó és Auschwitzról ír. Erre pedig tollat ragadnak zsidó nacionalista vadbarmok, akik azzal kontráznak, hogy Kertész ugyebár nem is lehet magyar író, mert... zsidó és Auschwitzról ír. Ez utóbbi vadbarmok azt kezdik bizonygatni, hogy a stílusa, gondolkodásrendszere, stb. stb. teljesen idegen a magyar irodalomtól. Így aztán az egészbõl végül is (mindkét oldalról) kiderül, hogy Kertész Imre nem Budapesten és magyarul, hanem tulajdonképpen Jeruzsálem gettójában és héberül írta meg a könyveit - csak mindezt nem vette még szegénykém észre. Ám szerencsére itt vagyunk (mindkét oldalról) mi, az okosabbak, hogy mindezt Kertész és az egész világ eszébe juttassuk, ha már a buta svédek nem észlelték és mérhetetlen korlátoltságukban képesek voltak õt mint "magyar írót" kitüntetni... Ne kérdezzétek, hogy a kettõ közül melyiket tartom nagyobb és röhejesebb vadbaromságnak, mert nem tudnám megmondani. Ez a példa azonban - belátom - csak relatív érvényességû, mert irodalomról van szó, ott pedig a nyelv egy olyan külsõ, objektív meghatározó tényezõ (ugyanis egyszerûen lehetetlen magyarul héber irodalmat írni, vagy "héberül" gondolkozni), amely nem áll rendelkezésre az egyén önmeghatározásához, bár az anyanyelv már itt is hatalmas súlyú. Dehát kivándorlók tudják a legjobban, hogy az unokának sokszor már más az anyanyelve, mint a "nagyanya-nyelve..." S akkor mi van a "származással"? Másik kérdés az, hogy egyáltalán feltétlenül szükséges mindenkinek "valaminek vallani magát", azaz egy bizonyos csoporthoz tartozni? És ez egy már meglévõ csoport kell legyen? Vagy alapítsunk magunknak egy testreszabott újat, lásd például Jézus és Pál apostol vagy Marx és Engels idevonatkozó sikertörténeteit? S ha már igen, akkor szükséges és helyes-e ezzel a csoporttal 100%-ban azonosulni egy másik embercsoport ellentétes, vagy esetleg más embercsoporttal ellenséges magatartásában? Nehéz meghatározni a "büszkeséget" is. Annyi bizonyos, hogy egy mások által meghatározott, azaz készenkapott embercsoportba való (vélt vagy valós) beleszületés semmilyen büszkeségérzületre sem ad okot. Persze Németországban láttam néha az "Ich bin stolz ein Deutscher zu sein" feliratú matricákat, de ezt iagzán csak nagyon primitív bõrfejüek viselték. Miután Hitler már 12 éven át mondta a a németeknek, hogy õk egy mindenki felett álló "Herrenvolk", a romok ezt követõ hosszantartó eltakarítása után ez már nem hatott igazán meggyõzõen. (A DDRrõl itt nem beszélek, mert oda nem tettem be a lábam!) Igaz, hogy maga Hitler a végefelé többször is elmondta, hogy ha a német nép nem képes neki megnyerni a háborút, akkor pusztuljon el, mert nem érdemli meg, hogy létezzen. Meg is parancsolta, hogy perzseljék fel az országot visszavonuláskor. Dehát: nyilván megváltoztatta idõközben a véleményét saját népérõl. Dehát vannak ilyen "csoporthoztartozási" paradoxonok: Hitler legalább annyi rosszat tett a németeknek, mint a zsidóknak, Sztálin sokkal több (sokszázszor annyi!) kommunistát ölt meg, mint az összes dühös antikommunisták együttvéve - érdemes ezeken minden "büszkélkedés" elõtt elgondolkozni. Azt a klasszikus viccet, hogy ízlés szerint van akinek Beethoven német és Hitler osztrák, s van akinek - pont fordítva, tán felesleges is emlegetni. Nincs olyan embercsoport, amelyben ne legyenek pozitív és negatív példák, sõt, öngyûlölõk. A náci titkosszolgálatnak volt például a Távolkeleten egy zsidó ügynöke, aki igen komoly szolgálataiért csak egyet kért a berlini központtól: maga a Führer, Adolf Hitler személyesen nyilvánítsa õt hivatalosan árjának! És ezt - akár hiszitek, akár nem - meg is kapta! Mit tanácsoltok? Erre legyek "büszke"? Vagy mégis inkább Einsteinra? Magyarként: Szálasira vagy inkább Bartókra? Románként: Enescura vagy Ceausescura? Végezetül pedig: muszáj egyáltalán valamire származásilag "büszke" lennem? És egyáltalán "büszke"? Dehát ha már mindenáron ki akarjátok csikarni belõlem a csoporttartozást, íme kapásból szerkesztek egyet magamnak: erdélyi leszek. És akkor mindjárt van is ami bántson. Még pedig az, hogy Európának ezt az istenáldotta-emberátkozta sarkát éppen három embercsoport: a magyar, a román és a szász (a sorrend véletlenszerû!) buta, korlátolt csoportönzése, nacionalizmusa züllesztette az utóbbi párszáz évben oda, ahol ma van. És zülleszti továbbra is. Ott nekem magyar, román, szász, zsidó, örmény és még istentudjamilyen tanáraim, iskola- és sporttársaim, barátaim voltak. Akkor még soha senki nem kérdezte a származást, legalább is az én környezetemben nem, ezért lehetett olyan is, akiét nem is tudom. A vizipóló-csapatomban például együtt játszott egy közismert nagy magyar történelmi család arisztokrata-származéka (igaz, akkor éppen fémmunkás volt) román hegyipásztorok és egyetemi tanárok, no meg magyar és román melósok és professzorok, meg szász szakmunkások gyermekeivel. Egyetlenegyszer tett valaki egy ártatlan tréfás célzást társunk (akkoriban igen elõnytelennek számító) arisztokrata származására, s az illetõt Laci bácsi, a tréner kihívta a medencébõl és minden kommentár nélkül lekevert neki egy akkora pofont, hogy visszaesett a vízbe. Senki nem kérdezett és nem kommentált a továbbiakban semmit, mindenki megértette, mirõl van szó, a felpofozott is. (Félreértés ne essék: az nem én voltam, én a vízbõl néztem az egészet.) Ha lehetne egy ilyen virtuális Erdély, ahol mindenkit, aki azt hiszi, hogy származása emlegetésével bármilyen szempontból maga alá utasíthatja, sértheti vagy megalázhatja egy embertársát egy szellemi pólótréner helyben felpofozna - na, erre lennék csak büszke igazán... Azt még hozzátenném: nem tartom a magam álláspontját egyedül érvényesnek vagy üdvözítõnek. Ha valakinek a szellemi egyensúlyához feltétlenül szükséges egy bizonyos vallási vagy (képzelt) származási embercsoporthoz tartozni, s erre még "büszke" is kíván lenni, az engem egyáltalán nem zavar. Legyen neki, nem kerül semmibe. Addig, amíg nem kezdi azt hinni, hogy õ ettõl jobb-szebb-okosabb, mint bárki más. Én ennek nem éreztem szükségét, most se érzem. De persze ettõl én se tartom jobbnak magam, mint azok, akiknek ez kell. Egyelõre ennyit - tyû, de sok lett! - a hangosan gondolkodásból, az integrációról talán legközelebb. -
Beállítási lehetőségek:
Nincs engedélyezve HTML ennél az üzenetnél.
Nincs engedélyezve
Smilies
ennél az üzenetnél.
Mutasd az aláírást
(az aláírást a Profil beállításánál adhatja meg)
Topik áttekintése
Irjon nekünk!
-
Impresszum
-
Médiaajánlat
-
Súgó
MagyarOnline.
net
© Minden jog fenntartva! 2002-2006
