2019. december 11. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> A Magyar Világkapcsolat >> Kinek, minek néznek bennünket otthon, ha hazamegyünk?
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 következő lap )
 Tihi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-19 21:25   
A 80-as évek vége felé évente látogattam Mo-ra és örülök, hogy minden évben láttam egy bizonyos fejlödést az országban. A környék tisztább lett, az infrastrukturát mindenütt építették, javították, egyéni házak, kis kertek évröl évre szebben, jobban karbantarva lettek. Egyeseknek jól ment, sajnos volt példa a nyomorra is.

Gyógyulás a "kommunizmus" nevezetü betegségböl nehéz, én a kommunizmust "társadalmi rák-betegségnek" nevezem. Off vagy nem, ez a véleményem.

Viszont vissza a kellemesebb emlékezetekhez. Még mindig kiismerem magamat ebben a nagy városban, egy hetes BKV-bérlet, be valami járatba, egy-két megálló és már is tudom, hogy hol vagyok. Ha a városban csavargok, beöltözködök benszülöttnek, kölcsön veszek a fiataloktól egy sport-szatyort és senki nem bánt a város milliomos tömegében.

Nem tanítok senkit semmire, egy-két dolgot elmondok magamról de leginkább hallgatom rokonaim, ismeröseim véleményeit. Nem akarok én senkit meggyözni, hogy igy kell ezt, azt csinálni. A tény az, hogy két világban élünk, ebben az EU sem segít, de meg tudjuk érteni egymást, ha azt akarjuk.

 
 pesti  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-18 20:57   
2007-01-18 15:42, Ferencz Zsuzsanna:
-

Hazatérni, látogatni egy különös, szorongató érzés. Mit és mennyit változott a világ, a környezet ahol felnőttünk, vajon felismerünk - e egykori dolgokat? Ismerős, vagy már idegen az ország társadalmi hangulata?

Amúgy két dolog működik együtt és azt az is tudja, aki valamilyen oknál fogva huzamosabb időt töltött külföldön. Állandóan összehasonlítunk. Távozásunkkor szintén ezen mentünk keresztül. Van ez itthon olyan, mint ahol élünk, vagy alatta maradt, vagy netán meglep fejlődése? Az egyik tehát az emlékek és a jelen, a másik az új hazánk viszonyai, azon környezet megszokása.

Hogy is nézz ez ki, amikor kiszállunk a repülőből? Miként kezelnek bennünket a létező nemzeti viselkedésnek megfelelően, amikor átmegyünk a vizsgálatokon, milyen a hangneme, tónusa ezeknek az embereknek? Kedves, vagy idegen? Kilépünk az épületből, szétnézünk a tájon. Otthon vagyunk- e, vagy már minden a múlté?

Beülünk valamilyen járműbe és elindulunk célunk, lakhelyünk felé. Hogy nézz ki a környék, hiszen fiatal koromban erre jártam iskolába, felismerem-e, változott- e, vagy semmilyen fejlődés nem érte a környéket. A reklámok, a hirdetések a falon. Jelentős- e a változás, vagy nem is érdemes összehasonlítani. Milyen az összhatás, a város külterülete és a belváros a Duna parttal? Ezek ösztönösen és hirtelen jövő gondolatok.

Hogy beszélnek az emberek, értünk- e mindent, vagy a zsargon érthetetlenné tesz mondatokat? Miként viselkednek egymással, kedves, idegen, vagy felháborító?
Aztán másnap, ha sikerült aludni elindulunk némi segítséggel, és fel akarjuk fedezni, amiről hisszük, hogy még ott van, hiszen annak idején olyan sokat jártunk arra. Alig tudunk elindulni a magunkén, azt sem tudjuk, hogy mennyi a viteldíj és mire, meddig elég? Elfelejtettük, még ha nem is túl szokatlan, hogy egy bizonyos utcánál, ha leakarunk szállni, hol kell készülődni, mert nem emlékszünk pontosan a környezet épületeire, ami már előre jelezné a kívánt helyet. Fogalmunk sincs, hogy mi, mibe kerül és egy idő után tele a zsebünk aprópénzzel.

De állandóan figyelünk, arról egymásnak megjegyzést, véleményt formálunk, természetes. És az is, hogy büszkék lennénk, ha a létező távolság nem volna nagy, vagy észre sem vehető, hát ez sajnos otthon nem létezik. Nem a jelenből fakadó politikai okai vannak a negatívumoknak, hanem hatvan év metodikus nemzetpusztító életformája. Részben a rendszer, részben a követhetőség hiánya miatt fellépet ösztönszerű, elnépiesedett, össztársadalmi lecsúszás. Érdemes- e velük erről beszélni, nem – e normákat állítunk fel számukra, amit hamar és idegesen elutasítanak?

Majd látnom kellett, hogy milyen korrupt az ország, nem is térek ki rá, hogy ki és hol, de gyártják az érveket, és nem is igen palástolják. Más népeknél is van korrupció, de vajon érint- e engem az új hazámban, úgy mint otthon, vagy felháborít, akár mert olyanok követik el, akik erkölcsöt papolnak, vagy személyemet is bele akarják húzni. Külföldön élve semmilyen korrupt dolog velem elő nem fordult, nem is tudok róla, de társadalmi szinten bizony elkövettek bűnöket. Errefelé nagyon büntetik, otthon nem. Szinte mindenki korrumpálható.

És megint, a család és a volt barátok, hol is tartunk velük? Nagy viselkedési fölényben vagyunk a hazai élettel szemben, udvariasabbak, velük vigyázni kell, hamar félreértenek dolgokat. A szép hiánya, ha annak lényegét említjük fáj nekik.Számonkérni tőlük súlyos hiba volna, nem éreznek személyes felelőséget a hibákért. A követelmények külföldön nagyobbak az egyénre nézve, nem bocsátunk meg olyan könnyen dolgokat. Mire vitte a rokon, a barát, hogy beszélnek róla? Becsülettel, vagy lopással szerezték amilyük van?

Már az első napok bőven árulkodnak, hamarabb felismerünk minden idegen vonást, mert a tisztességet is lefordítjuk magyarra, amire új hazánk megtanított, és ott nagy a bukás. Én 65 napig voltam otthon, igaz, hogy csak harmadszor 37 év alatt, elképzelhető, hogy volt időm látni mind azt, ami körülvett és tapasztalni, pont azért, mert az összehasonlítás a háttérben működött.

A lányok nagyon szépek otthon..., gyönyörűek. Szebbek, mint a világ legtöbb országában, ezt még Omar Sherrif is állította. A Duna part is szép, de szebb lehetett Ferenc Jóska idejében, amikor minden kő épület fehér volt, kár, hogy nem változott, nem sok érték van ott sok épületben, azon kívül, hogy megszokott lett.
Hogy akadnak akik dicsekednek, ha hazamennek? Miért nincsenek figyelmeztetve? Megsértődik? Akkor menjen vissza, ahonnan jött. Ott sem tűrnék el.

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-18 15:42   
Kedves Pesti!
Magamnak is sok külföldre menekült, szakadt vagy ment barátom van.
Egyikük-másikuk elhülyült, és csak a pénz érdekli. Többen megmaradtak viszont érző embernek.
Ennek megfelelően az első kategória határozottan idegesít, s ha látom rajtuk a szánakozást is, hogy lám, hova jutott az anyagilag, aki nem ment el (sőt olyan is van, aki ezt kimondja), akkor nincs mit kezdenem vele, s ha lehet, elkerülöm a további találkozást. Vagy esetleg egy csúnyát mondok neki.
A második kategóriát tovább szeretem, főleg, ha nem ő akarja nekem megmagyarázni, hogy mi történik abban az országban, amelyben élek.

 
 Tihi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-18 13:43   
2007-01-18 01:08, pesti:
-
Kedves Pesti!
Köszönöm bíztató szavaidat. Szeretek olvasni majdnem mindent a MONon és néha, ha múzsám valamit fülembe suttog, akkor írni kell. Ösztönösen írogatok, szótárokat, nyelvtant nem használok, azt írom, amit tudok, másnap sokszor csodálkozok azon, amit beírva találtam. Múzsám általában esténként suttog, napközben inkább csak olvasgatok.

üdv. Tihi

 
 pesti  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-18 01:08   
2007-01-16 20:05, Tihi:

-

Kedves Tihi!

Folytasd a témát, most, hogy Zsuzsanna azt kérésével ki is bővítette. Van bőven mit írni a hazai látogatásról esetleg barátok tapasztalatiról, és az otthoni honfitársainkról. Gondolatmenetük bizony sokszor felismerésekre kényszerít.

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-17 07:14   
Kedves Pesti, nagyon szép leírás...
Eszembe jutott, hogy ebben a rovatban
arról is szó kellene hogy essék: kinek-minek látjuk mi az otthoniakat, ha hazamegyünk?

 
 pesti  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-17 06:45   
Kedves Zsuzsanna!

Tudod, volt egy anyám, aki a gyerekkori olvasási nehézségeimen szerezte tapasztalatait és velem annyi könyvet olvastatott, amennyit a negyven wattos villanykörte esténként megengedett, mert focizni is kellett délutánonként. De még ide is küldte a könyveket, akkoriban olcsó volt, sokat el is ajándékoztam belőle. Amikor leültem írni engem is meglepett, hogy egy idő után folyt a történet, bár én eléggé mérsékelt vagyok teljesítményemmel. Szeretek írni az igaz, ez nem volt a jellemzőm az általános iskolában, igaz viszont az is, hogy nem is voltam ebben a korban, ma már csak nézem a focit, és elmerengek, hogy kár volt betegen megöregedni.

Itt van egy kis hazai táj élménye. Én szeretem Magyarországot, bánatom inkább az emberek.

A nap már el - eltűnt a fák mögött, pedig még csak délután volt, de ezek a tölgyek itt lent a szőlő végében hatalmasak voltak, lassan eltakarva a mögéjük bukó napot. Bezártuk a présházat, és elindultunk előre a csapásban, lassan bandukolva a nyár örömével, szétnézve a tájon, még félúton sem voltunk a falu felé, itt fent a mesélő domb tetején.
Az emléke ennek a fasornak mindig velem maradt. Ez volt az utolsó utunk együtt, az öcsémmel, és az apámmal ebben a faluban. Az itt - ott ritkuló fák között a még keresztül tűző, imbolygó napsugár, mint széltől lebbentett függöny látványossá tette az utat előttünk, majd eltűnődve, és áthaladva a vibráló tüneményen, ránk hullott a fény.
Széttárt karokkal, gyermetegen fordultam a nap felé - amint benne voltam -, ölelő sugarából alig lehetett kilátni, fénye hirtelen elvakított. Tettem érdekes, ösztönszerű cselekedet volt, még kiskoromban is szerettem belépni ebbe a fényfüggönybe, olyan fenséges érzés volt, ezt minden gyerek tudván bizonyítja. Majd kilépve belőle - még mindig elvakulva, egy ideig a szemem dörzsölve-, gyors léptekkel elindultam a többiek után. A fák szegélyezte domb tetői szőlők végében lassan az út jobbra fordult, még egyszer visszanéztem. Egy látvány maradt el mindörökre mögöttünk, a múlt üzenetével.

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-17 04:02   
Kedves Pesti, a te nyelvezeteden igazán nemigen érződik, hogy annyi sok esztendőt távol éltél. Hogyan tudtad így megőrizni a nyelvet?
 
 Tihi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-16 20:05   
A topikhoz tartozik, hogy a Mo-i fogadás mellett az "új haza" dolgaira is kell emlékezni, ezt én dupla életnek nevezem.Mint írtam, mi 56-osok menekültek voltunk és a legtöbb nyugati ország barátságosan fogadott be minket, úgy a nép mint a hivatolos államhatalom képviselöi is.

Valamikor a 70-es években Berlinben egy vacsorán egy asztalnál több család ült és mindenki "menekült" volt. Ki Sléziából, ki Danzigból, ki Mo-ról, ki Karéliából. Feleségem finn, de ö is menekült. 1939 Novemberében az oroszok megtámadták Finnországot (Ribbentrop-Sztalin megegyezés) és feleségem 400 ezer finnel menekülnie kellett az elfoglalt Karélia területéröl.

Amit akarok mondani, itt Európában mindenütt lehetett olyan emberekkel találkozni, akiket a sors hasonló képen dobált ide-oda. A helybeli emberekkel kijönni, az már más kérdés, de nyelvük értése és használata sokat segít az egyéni kapcsolat teremtésére.

Egyenlöre megmentem, esetleg folytatom...

 
 Tihi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-16 19:36   
Legközelebbi látogatásom Mo-ra 1967-ben volt, de akkor már német útlevéllel utaztam. Elhoztam feleségemet és bemutattam öt anyámnak és a családnak. Fogadásom egyrészt önzetlen és barátságos (rokonok, ismerösök), másrészt nagyon is kellemetlenvolt.

Már a hátáron géppisztolyosok fogadtak és minden lépésemre vigyáztak. Budapesten meg mint egy közönséges bünözöként fogadott a hivatalos Mo mert csak érkezésem maásodik napján mentem a rendörségre bejelentkezni. Szerencsére feleségemet egy szállodában helyeztem el és így neki megspóroltam a kellemetlen fogadásomat ebben a "népköztársaságban".

Majdnem 20 évig nem jártam Mo-ra, csak a 80-as évek végén, amikor a rendszerváltás már érezhetö volt, látogattam megint régi hazámba.

 
 pesti  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-16 18:49   
Örülok, hogy lassan ez a topic kibontakozik, mert ez olyan téma, amivel a legtöbben távozásunk óta találkoztunk.

Traiskirchen? Ime egy kép róla.

Újabb sorsfordulóhoz, újabb állomáshoz érkeztem, és most itt a kisvárosi lágerélet sok mindent kínált. Sokaknak a teljes erkölcsi csődöt, másoknak a félelmet, a szorongást, a visszafordulást, a közönyt, vagy a tervezést, és optimizmust. Mindenki helyezkedhetett, hogy legalább valamilyen társasághoz tartozzon, hitt benne, hogy ez átmeneti, kétségbe esett, ha az ügyek intézése hónapokba telt. De, ha otthonról hozva a másokra várás volt a jellemzője valakinek, akkor itt már figyelmeztetve lett, hogy innét kezdve vagy egy új ember lesz és felkészül, vagy még rosszabbul él, mint otthon.
A lágerek rendje, hogy a férfiakkal szigorúbb, mint a nőkkel, mert minket bezártak az épület legfelső emeletére egy hétre, ami vizsgálati fogságnak felelt meg. Ujjlenyomatot vesznek minden férfitől, és utána unatkozhat éjjel nappal. Legfeljebb kártyázhat, vagy tv-t nézhet reggeltől estig, egyszer - egyszer a csendőrök elvittek gyomirtásra. Itt kezdődnek a barátságok, ismerkedésék, a klikkek kialakulása is, vagy az olyan ismereteké, ami a komolyan gondolkodókat a későbbiekben a láger elhagyására serkentette.
Én éppen, hogy felértem a legfelső emeletre, és a szokásos egészségügyi csomagot felvéve a folyosón a kijelölt szoba felé mentem, amikor az egyik oldal ajtó nyílott, és egy ismerős hölgy jelent meg előttem. - Elém állt és megkérdezte nevetve, hogy maga mit keres itt? Vali, abban a fodrász üzletben dolgozott Pesten, ahová én jártam, ő is kint maradt, és örültem neki, hogy közölte velem, hogy majd meglátogat esténként, amíg be leszek zárva. Még beszélgettünk egy pár percet, gyorsan elmesélte itt létének az okát. Sőt vállalkozott arra, hogy egy levelet is felad, mert már nem volt rá időm Bécsben.
A szoba ahová kerültem csak magyarokból állt, de több szoba is volt csak magyaroknak, és ide tartoztak azok a magyarok is, akik a szomszéd országokból jöttek. Hamar észre vehető volt, hogy szegény székelyek itt is ki voltak szorítva, mert idegen viselkedésűeknek lettek elkönyvelve, de volt itt velünk valamilyen oknál fogva egy sváb fiú is, akivel lassan megbarátkoztam. Könnyebben ment, amikor megtudta, hogy beszélek németül, gyakran kihívott a folyosóra, csak azért, hogy anyanyelvén beszéljünk. Az ő története sem minden napos, nagyon ideges fiú volt, éjszakánként sokszor felkelt, mellette aludtam, gyakran kért bocsánatot, hogy ha felébresztett. Az ágyszélén ülve fejét a kezében fogta, sokszor úgy tűnt, hogy talán halkan sírt.
Két éve szökött meg először, és Németországból Svájcban helyezkedett el dolgozni. Aztán egy évvel ezelőtt, úgy gondolta, hogy otthon elfeledkeztek róla, Olaszországon keresztül, de német papírokkal beutazott Jugoszláviába. A magyar határnál, az egyik kis faluban töltött el egy pár napot egy panzió - vendéglőben, utána belépett az országba. A határnál nem volt semmi baja, de másnap otthon egy kis baranyai faluban letartóztatták, kilenc hónapot kapott illegális határátlépésért, Vácra került, ahol a verések napirenden voltak.
Mindig a kis falusi vendéglő tulajdonosára gyanakodott, szerinte az informálhatta a magyar hatóságokat, mert tőle tudakozódott, hogy vajon beléphet - e az országba azokkal a papírokkal. Az idegessége is onnan eredt, mesélte, hogy éjszakánként a börtönbe felkeltették, csak azért, hogy belerúgjanak, vagy fejét a falba verjék, de soha sem jöttek egyedül, így nem is tudott védekezni. Kiszabadulásakor még gumibottal nagyon megverték, az még mindig látható volt az egész testén, amikor felhúzta az ingét, sebeit megmutatni.
Otthon az első dolga volt, hogy hazament a faluba. Élni nem akart abban az országban, s a két húgát Helgát és Ildit a szülei háza előtt álló kocsijába az éj folyamán beültette, meg sem állt Szentgotthárdig, ahol mind a hárman megint átszöktek, ott hagyva a kis piros Fiat kocsiját a határ magyar oldalán.
A húgaival való barátkozás segített engem abban, hogy megismerhettem később a többi magyar lányt és asszonyt, akik egy különálló, de esténként ellenőrzött épületben laktak. Meglepett a legkisebbik lánytestvér magyaros nosztalgiája, a hazai dalok állandó éneklése, dúdolása, néha megkért, hogy segítsek neki. - Dúdoljuk együtt kérlelt, amikor a láger parkjában együtt sétáltunk.
Egyszer megjegyeztem neki nosztalgiáját, hirtelen hangot váltott, mi németek vagyunk mondta. Vagy tán maga sem tudta, vajon mit érezhetett... ? - Helga, ugye mi németek vagyunk, fordult nővéréhez? - Nővére helyeselt, igen Géza mondta, hogy azok.
Bátyja magyaros keresztneve ellenére sváb - németnek vallotta magát, de nem volt egy kellemetlen éle a nemzetisége vállalásának a váci tragédia után. Rokonszenves fiú volt, tetszett érvényesülése, amint német nyelvterületen elért. Szerettem történeteit.
Sorsom alakult. Még itt fent a zárt lágerben kötöttem ismeretséget Zolival, egy otthon, Pesten dolgozott fiúval, akivel egy néhány hét múlva Bécsben együtt laktam.
Mivel már munkahelyem meg volt, rögtön, ahogy lejöhettünk a zárt lágerből már mentem is Bécsbe a céghez jelentkezni, hogy dolgozni akarok. Zoli is velem jött, mert érdekes módon az ő munkahelye is csak egy tíz perces sétára volt az enyémtől.
Kár, hogy amint elkezdtünk dolgozni, Géza, aki ügyüket gyorsan intézte, nem tudott tőlem elbúcsúzni, a lányok, akik a vacsorámat minden nap felvették, említették, hogy testvéreivel is kerestetett, mert elakartak köszönni, és a mai napig sajnálom, hogy ez nem sikerült nekünk. Vajon mi lett velük? Mintha azt mondta volna, ha minden kialakul ő visszamegy Svájcba.
Sorsa megmaradt emléknek, mert elbeszéléseit, és keserűségét egy - egy este gyakran hallottam, vagy amikor vele, és a barátságos osztrák csendőrökkel kimentünk sörözni. Megérdemelte volna, hogy kezet fogjunk és elbúcsúzzunk, mert ő volt az első hazai nemzetiségi, aki nekem őszinte keserűséggel panaszkodott a magyarok brutalitása miatt, és tényleg sajnáltam őt, különösen, ami az idegállapotát illette.
Egyszer hozzátette, hogy az ütlegelés, vagy a börtönben való lelki bántalmazás nem volt ugyan egy megkülönböztető állapot, megvertek ott mindenkit, akit a hatalom megfélemlíteni akart. Nyílt titok volt, említettem neki, mert csak így működött.


Később eltűnődtem, hogy vajon mások bántalmazására miért talál minden rendszer embert? Lehet, hogy talán ez egy foglakozás lett volna bizonyos emberek között?



 
 Tihi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-16 17:30   
Hogy engem otthon Mo-on minek neveztek, azt nem tudom, nem is érdekel. Fiatalon indultam el 18 éves koromban, de sosem jutott eszembe visszafordulni, visszaköltözni. Mondhatom, hogy így honvágyam sem volt, ha nehézségeim, problémáim voltak, az sem Mo, sem befogadó ország hibája volt hanem saját magam viseletének következményei.
 
 Tihi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-16 17:17   
Kedves MONtagok ezen a topikon, beleszólok én is.
Mivel 56-os vagyok nevünk a felvevö országokban "menekült" volt és emlékeim szerint barátságosan fogadtak be úgy az egyéni emberek mint a hivatalos szervek is.
A helyi nyelv gyors tanulása nagyon sokat segített a beilleszkedéshez.

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-16 15:55   
Kedves Andu,
a menekülttáborok nyilván nem voltak kéjtanyák, bár bizonyára talált az ember nagyon szép pillanatokat, ott is.
Viszont az lett volna az igaz riport, ha bemutatják a megérkezést is az új hazába, azt, hogy hogyan viselkednek az ottani hatóságok, és egy-egy olyan embert is, akinek sikerült az ottani élete.

 
 Andu  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-16 13:43   
2007-01-16 12:59, Ferencz Zsuzsanna:
Zsuzsám látod, erre most nem is gondoltam.
Bizonyára ez nagyon fontos volt, a cucialista rendszer "védelmében" kellett az elrettentö példákat gyártani.
Az is biztos, hogy sokaknak (magamat is beleértve) még csak víziói sem lehettek egy Svájcról, vagy Németországról.
Józan paraszti észzel nem volt felfogható mi van a vonalon túl és ami sokkal rettenetesebb, nem kételkedhettél az elrettentö dolgokról szóló hírekben, mert megcáfolni nem tudtad.
Vagy megetted, vagy nem.
Emlékeztek a kólamámorban fetrengö nyugati ifjúság rémképére? (a je-je-jes, hosszúhajú csavargók azzal a borzalmas zenével! )
Fiatalként elöször elhittünk mindent - miért kételkednénk mások, a felnöttek jóindulatúságában - aztán múltak az évek, megjelentek a kérdöjelek, hogy valóban így van-e, aztán kíváncsiak lettünk az egészre, a legvégén pedig rájöttünk, micsoda szemét egy világban élünk, egyszerüen megfosztanak minket debil, a politika, hatalomvágy, úrhatnámság útvesztöiben bolyongó önzö emberförmedvények.

Emlékszem, 21 vagy 22 éves voltam, amikor életemben legelöször spite-ot és fantát ittam. Badacsonyban a régen szép napokat látott Dutyfree-boltban. A schilling csak úgy égette a markomat, olyan furcsa volt egy másik nyugati (Nyugati!!) ország pénze nálam!! Olyan nagyképü voltam, hogy ihajj!!! A pénzem két dobozos üditöre volt elég. Isten bizony úgy fogtam azt a két löttyöt, mintha a a mennyországba érkeztem volna. Az izük azonban nagyban levont a pillanat varázsából, kicsit elszontyolodtam: á ezek ott nyugaton..mégsem olyan jók, ez csak egy limonádé.

Azért a menekülttáboros tanmesékben volt ám némi igazság, egyedül Traiskirchen se lehetett egy piskóta.

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-16 12:59   
Igen, kedves Andu, megvolt az ellenpropaganda, minden formában.
Emlékszem egy könyvre, bizonyos Herczog László írta, a címe: Berni éjszaka. Azokról a "szerencsétlen" ötvenhatosokról szól, akik Svájcban "kínlódtak". A könyvben megvolt az ellenpropaganda minden fogása, még az is, hogy a főhős svájci szerelme szexuálisan rosszul fejlett.
S láttam belső vetítésen (akkor a román tévé magyar adásánál dolgoztam) egy hasonló riportot is, A padovai fiúk üzenik címmel, táborbeli magyarok "szörnyű sorsáról".
Tehát gondolom, egész üzemág (vagy iparág)működött ellenpropaganda gyártására.

 
 Andu  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-16 10:00   
2007-01-15 21:47, pesti:

Úgy van ahogy mondjátok, az országot elhagyó ember megítélése az idök, emberek, helyzetek alakulásával változik.
Magát a "disszidens" kifejezést véleményem szerint csak az országot engedély nélkül elhagyó emberekre sütötték, ami egy bizonyos kor jellemzöje volt. Nem csak az 56-os távozóké. Talán sokan emlékeznek még a nevezetes IBUSZ utakra. A nyugati körutazásokról sokszor tértek vissza a buszok üres helyekkel. Hogy miért volt a szomszédoknak/ismerösöknek esetleg érthetetlen, elfogadhatatlan a tettük? Mert bizony nem lehet ésszel felfogni, hogyan képes valaki az egész elözö életét otthon hagyva, egy szál gatyában, pénz, kapcsolatok, nyelvtudás nélkül, beleugrani az ismeretlenbe. Ismeretlen ugye, mert nem tudni mi lesz a vége a történetnek, másrészt a kívánt happy end eléréséig komoly állomások következhetnek. Kezdjük csak a gyüjtötáborral.
Azért maga az elhatározás sem volt teljesen veszélytelen, ha bárki megneszelte volna a kivándorlási szándékot, komoly börtönévekkel büntették volna a pácienst.
Szóval a tiltás ellenére sokan elhagyták azt a közösséget, ahonnan származtak. Ezt a közösség még megemésztette volna, de azt már nem, amikor évekkel késöbb a korábbi távozók visszatértek egy lényegesen magasabb életszinvonalból, egy másik dimenzióból.
Ez már több volt a soknál, (gondolom Ama ezért nem csalt könnyeket a látogatásod az otthoniak szemébe ) itt már belépett az emberi irígység, esetleg a düh, hogy miert nem léptünk le mi is akkor, most mi is így élhetnénk?
Ezért mondom, hogy az országot elhagyókkal szembeni ellenérzet teljesen normális emberi tulajdonság. Meg ne felejtsük el, hogy oda-vissza müködik. Most képzeljétekel, hogy valakinek egy ilyen akció bejön és visszatér x év múlva egy anyagi jólétböl.
Visszatér pénzesen, jól öltözötten oda amit akarattal elhagyott. Észreveszi a különbségeket a szolgáltatásoktól kezdve a szemetes utcákig mindenhol. Talán szóvá is teszi, megpróbálja elmagyarázni, hogy van az „náluk otthon“ másképp. Ezzel aztán zárul is Móka Miki mókatára innentöl „nemszeressük a Gézát“ olyan más lett! Igen, azzal, hogy máshol élsz, más vagy. Gazdagabb vagy idegen tapasztalatokkal, információkkal. Csak nem mindenki szeretne otthon szembesülni egy elhibázott döntésével, vagy a rossz sorsával, aminek közvetlen anyagi megtestesülése a hazalátogató „diszidensek“.
Ugye annyit módosult a dolog, hogy a világútlevél bevezetése óta kitágult a világ, szabad a gazda.
Innentöl teljesen más elbírálás alá esik a külföldön munkát vállaló emberke.
Ez már nem az országot elkeseredettségében végérvényesen elhagyó, a közösséget akarattal feladó ember, hiszen ennek a közösség már nincsenek légmentesen lezárt, szigorú határai.
Még most sem túl szimpatikus a kivándorló, de a köztudatban már nem azonos a disszidens-vel.
Hogy otthon öket/minket még mindig nem nagyon kedvelik/kedvelnek? Mert mások vagyunk az otthoniak szemében és ez teljesen normális. Ahogy a pest – vidék, városi-falusi örök ellentétek léteznek, addig miért kéne pont ennek a jelenségnek megváltoznia, ne adj isten megszünnie?

Jut eszembe egy személyes történet:
Emlékszem 1979-ben történt (13 éves voltam), amikor egy osztálytársunk többé nem tért haza egy utazásról. Gyerekfejjel hú de ki voltunk akadva a szüleire, hogy tehettek ilyet a saját gyerekükkel? Ráadásul pont szerelmes volt! Ez volt a pofátlanság teteje. Azt is csak elhülve hallgattuk, hogy a bútorozott lakástól kezdve, az autóig mindent-mindent veszni hagytak, nem adhatták el, egyböl lebuktak volna.
Ráadásul akkoriban jelent meg egy könyv, amelyben a szerzö a „lagerekröl“ ír, az átmeneti táborokról, ahol a menekültek landolnak. A hideg is kirázott. Láttuk magunk elött szegély csajt, ahogy szenved. Nagyon örültünk, hogy a mi szüleink nem ilyenek!

 
 pesti  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-15 21:47   
2007-01-15 20:59, amadeus:

A megítélésben inkább sok otthoni tévedett, részben a hazai, háború utáni olvasmányok képei alapján, s ami gyakran feltör még ma is belőlük. Ebbe a "disszidens" alapú fogalomba inkább az emberi jellemtelenségtől, hitványságtól, és mi egyéb a hazaárulásig szépen megfér minden a Sopron és Záhony között is alig mozgó fejekben, csak a nemes nem. Ők, a vélt nemesek más kategóriába tartoznak, híresek lettek, Magyarország vesztett velük, siránkozással vegyes büszkeség alakult ki otthon irántuk, anélkül, hogy ismernék a híresség magyar vonatkozású érzelmeit. Valahogy az igazit, az emigráns magyart nem is ismerték otthon. A szorgalmast, a helyét megállót, aki érvényesült. Ez a szó amúgy ismeretlen az otthoni magyar tudatban. Helyette a szerencsés létezik. A lenézve irigyelt.

 
 amadeus  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-15 20:59   
Amikor én a 70-es évek közepén "engedély nélkül távolmaradtam" Magyarországtól, távollétemben disszidálásért 5 évi börtönre ítélt az akkori "igazságszolgáltatás".
Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy 5 évig nem látogathattam haza, megtagadták a vízumot.

A mai napig nem értem, hogy miért nem volt ez alatt az idö alatt honvágyam.
Persze hiányoztak a szüleim, rokonaim, barátaim, de nem hiányzott Magyarország.

6 év után - még dühöngött a kommunizmus - léptem remegö lábakkal újra magyar földre.

Kétféle véleménnyel találkoztam:
Az egyik csoprt az irígységét pofátlansággal álcázta, a másik pedig kissebségi érzéseit rejtegette.
Mindenki csak az órabéremet számolta át Forintra, és azt kérdezte: igaz, hogy ti több munkanélküli segélyt kaptok mint mi fizetést?
Senki sem volt kiváncsi arra, hogyan illeszkedtem be az új hazámba, befogadtak-e itt, elégedett vagyok-e az életemmel.

Az eltelt 30 év alatt megtanultam mi a honvágy: mindíg, ha Magyarországon vagyok, három nap után honvágyam van...ide vissza!

 
 pesti  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-15 18:56   
2007-01-15 03:48, Ferencz Zsuzsanna:

Kedves Zsuzsa!

Két könyvet írtam, a másodikat még nem fejeztem be, de az elsőt vagy négy évvel ezelött kezdtem el. A hazai látogatásról amit írhatnák az Arthur Milleri lehetne, egy sereg kallódó emberről, ők mások, mint akik minket disszidensnek neveznek. Az egyik volt barátomat meg is kérdeztem, említvén, hogy szeretek megfigyelni és írni, hogy annak a 36 évnek a főbb mozzanatait, amivel megdöbbentett szalagra mondaná- e. Azt mondta, hogy nagyon kompromitálva lenne, mert a munkát amivel visszaélt azt kevesen csinálták Magyarországon, felismerhető lenne személye. De majd meglátjuk, hogy miként lehetne azon változtatni. Nem akármilyen történet, még az otthoni edzetteknek sem...

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-15 03:48   
Kedves Pesti, még hozzáteszem: románul a disident szó másként gondolkozót jelent. Gondolom, más latin nyelvekben is.
Mondd, a legutóbbi otthoni látogatásod eredményezte azt, hogy leültél könyvet írni?

 
 pesti  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-14 20:36   
Kedves Andu!

Köszönöm hozzászólásod, Zsuzsannáét is hiszen mind a ketten tetettek hozzá a gondolathoz, ami közelebb visz azon személyeknek a megítéléséhez akikről írtam. Bár a témát ismerem, még is érdekel sokak véleménye. Az elmúlt ősszel otthon voltam harmadszor a 37 év alatt és 65 napot töltöttem el. Volt időm körülnézni, még fiatal koromban is szemlélője voltam a társadalomnak, érdekelt, hogy ha valaki mondott valamit a mögött mi volt a tartalom. Talán érdekel benneteket, hogy engem a disszidens szó már akkor is foglalkoztatott, amikor még fiatal emberként otthon éltem. Az angol politikai életből az akkori hazai sajtó is szívesen idézett és ez a szó az évek folyamán gyakran került a magyar köztudatba, hiszen a politikai élet Albionban valahogy úgy zajlott le, főleg a Munkáspárt soraiban, hogy ott a „disszidensek” elhagyták, az addigi plattformot, de PÁRTON BELÜL maradtak.
Hogy tudott ebből a rendszer egy más értelmű gondolatot fabrikálni? Tehát az érdekelt, hogy ki milyen tartalmat épített bele ebbe a gondolatba. Volt akinél a szó egy üres,”hát Istenem mi más is voltatok” csengett ki, hiányzott a megfelelő szó, mert az emigráns szó politikailag csak a második világháborúig eltávozottak jellemzésére volt félretéve. Voltak akik papolták mindazt az utálatot, akár anyagi irigységből, vagy politikai nézeteiken keresztül, a rendszer megengedte gyűlöletből. Most, hogy otthon voltam én senkivel sem találkoztam, aki sértően megtámadott volna, de a szó közhasználatú, csak a tartalom változik generációként. Ahogy Zsuzsanna és te Andu mindketten írtátok. De ki lehet ez az ember, mennyivel tartalmasabb az ő élete a normái felállításával? Mit képzel magáról? Vagy ez a szó csak adott, az amúgy stresszel töltött, jellemében elég értéktelen ember közéleti szerepléséhez?

 
 Andu  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-14 18:50   
2007-01-13 16:50, pesti:
Kedves Pesti!
Már a topicnyitó gondolatodat is értettem, amiben keserüséget érzek.
ùgy érzem erkölcsi támogatást, megerösítést várnál másoktól, valami olyanra, ami feloldozna, illetve megerösítene abban a tudatban, hogy az "annak idején otthon maradottak" furán, és egyáltalán meg nem értöen állnak a "disszidens" kérdéshez.

Próbáltál már az "ö" fejükkel gondolkodni, velük képzeletben helyet cserélni? Hogy élsz Te, hogy élnek ök? A csalódottsággal, irígységgel, szegénységgel, kilátástalansággal kapcsolatos érzéseket meg kell tapasztalni és esetleg szembeállítani azzal a látvánnyal amikor egy ismerös Joe bácsi (így hívtuk az amerókába szakadt rokonokat) hazalátogat - dollárral kitömve mint egy karácsonyi pulyka - és megveszi kilóra a fél világot. Kint gyönyörü háza van, autója, itt nyaral ott nyaral, olyan használati eszközök veszik körül, amikröl otthon még nem is tudják mit jelent, stb. Arra a kérdésre, hogy egyébként mit csinálsz kint közli, hogy esztergályos vagyok mint itt voltam. Máris ökölbe szorul a többi volt esztergályos kollégának a marka amint belegondolnak a 34 négyzetméteres másfélszobás szövetkezeti panellakásba 2 gyerekkel es apukával együtt puposkodva. Gondolat kiegészítve a 3 évenkénti 50 dolláros valutakerettel az elérhetetlen és megvalósíthatatlan vágyakkal.
A hab a tortán, vagy nevezzük inkább utolsó csepp a pohárban-nak akkor következik be, amikor ezek a Joe bácsik még el is magyarázzák mi a rossz itthon és mit kéne megváltoztatni.
Ilyenkor jön a kérdés, hogy ha ilyen marha okos vagy Józsi, miért nem maradtál itt?

Kinek van erkölcsi alapja megszólni a másikat? Az otthon maradottak keserü hozzáállása a "disszidensekhez" mennyivel elitélendöbb, mint az országot elhagyók elkeseredettsége, harca a meg nem értettség miatt?
Egy biztos, mi akik elhagytuk az országot, csak-csak eltéptünk jó pár köteléket, amit rengetegen nem is tudnának megtenni.

A hazaszeretet témában csak azt tudom mondani, hogy teljes szívvemmel szeretem Magyarországot és kegyetlenül fáj a hiánya. Nem tudom összehasonlítani a hazaszeretetemet mások érzéseivel, ugyanis ezt mindenki maga érzi és tudja.

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-14 05:59   
Igen, kedves pesti, azt hiszem igazad van, másképp szeretjük Erdélyt, mint ti Magyarországot.
Bár nem tudom, ez a most felnövőkre is érvényes-e? Majd kiderül.
De azt hiszem, a szülőfölddel tartott kapcsolat a távolságtól is függ. Aki itt él Európában, az
könnyebben hazaszalad. Láttam itt, a MON-on: vannak olyanok, akik évente többször is hazajárnak.S ha gyakori a látogatás, nem idegenedsz el annyira.
Értem én, mi a te bánatod.Vagy haragod forrása.
1989 decembere után végignéztem itt Bukarestben is, mi történik: örvendezve hazaérkezett a román emigránsok egy része, s az emberek kimentek tüntetni ellenük. Ilyenfajta transzparensek voltak: " Menjetek vissza! Ti nem ettetek szójaszalámit!".
Igen, nem normális reakció.
Magyarországon szerintem nem az éhezést érzi k az emberek választóhatárnak az elmentek és az ott maradottak között.
Hanem mit? Szerintem azt, amit a kommunista ideológia beléjük vert, a hazafisággal kapcsolatban.
Fura hazafiság volt az: szeretni kellett a szocialista Magyarországot, elítélni a régebbi Magyarországokat, szeretni az oroszokat, gyűlölni a kapitalistákat, és elfelejteni a Trianon után más országokban rekedt magyarokat.
Mindez persze az idősebb nemzedékekre vonatkozik, nem hiszem, hogy a fiatalok különösképpen szemrehánynák az elmenetelt.

 
 pesti  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-13 17:05   
Kedves Zsuzsa!

A telefon csengett valamelyik este.Barátom hívott, otthon voltunk az ünnepek alatt és mesélni kezdett. Hol otthon kérdeztem, mert ő ezt a szót Magyarországra és Erdélyre egyaránt használja. Szentgyörgyön felelte. Pestre nem megyek, megfogadtam magamnak.

Sokszor mondta, hogy egy székelynek kell egy barát, mi meghülyülünk nélküle. Azért is hívott, barátok vagyunk. És milyen volt kérdeztem? Amig élek hazamegyek, mi jobban kötődünk Erdélyhez, mint ti Magyarországhoz, mi nem teremtettünk egymásközt ellenséget, ha bármikor hazamegyek a barátok még mindig érdeklődnek.

Nem csodálom, kedves Zsuzsa, ha hazamentél, nektek meg van, akivel hadakoztok, mi meg egymás között.

 
 pesti  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-13 16:50   
Kedves Mindnyájan!

Pár évre rá, hogy megérkeztem Kanadába 37 évvel ezelőtt, megismerkedtem egy idős magyarral, akivel később nagyon jó barátok lettünk. Igen ellenszenvesen fogadott. Minek, kérdezte, már meglehet otthon élni.

Velencéből, vagy 15 évvel később az öcsém családjával utaztam haza. Már Ausztriában voltunk, amikor egy benzinkútnál egy ismerősükkel találkoztunk. A nő magyar, volt a magyarázat, gyerekeivel válás után Pisába ment férjhez. A hölgy átkiabált, viszem a lányaimat haza, a mamához. Elszorúlt a szívem, még mindig jövünk.

A monarchia óta mondta nekem Bécsben a Hitelbank egykori igazgatója..., panzióban és nyomorban élt.

De a témám az otthon megrögzötten, a múltban élő, minket elitélőkről szól. Olyan emberekről, akik felállítottak egy normát, megengedték nekik, utálattal vannak irántunk, sőt talán irigyelnek is. Félig ismert dolgokat vetítenek ki ránk. Életünkről elképzeléseik vannak, fantáziájuk, általánosításuk végtelen. Ök mindent jobban tudnak. Disszidens, milyen ember az?

Szívet cserél, aki hazát cserél..., így a dal. Szép romantika, de ma aligha van köze a valósághoz, vagy tán így soha sem volt. És ők, akik el sem mentek szavazni a kisebbségben élők erkölcsi segitségéért?! Arra mit énekeljünk?

 
 Mary  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-13 11:08   
2007-01-13 07:22, Fredi:

Kedves Fredi,

nem lesz, amin vitatkozzunk, mert ugyanúgy látom a dolgokat, mint te, csak nem tértem ki az egyéni lelkiismeretre. A kérdésfeltevés az volt, hogy milyen jogon lehet valakit elítélni.

Nos, szerintem semmilyen jogon. Böségesen elég, ha az ember önmagát elítéli néha, vagy a lelkiismeretével harcol - ide nem kell segítség kívülállók részéröl.

Mindenkinek megvan az oka, hogy miért ment el, vagy miért maradt. Lásd pl. Zsuzsa: neki ott van a helye. Ahogyan írod, pontosan az értelmiség maradása fontos.

Nekem is gyerekeim vannak és én elsösorban rájuk - ill. rá, mert akkor csak egy volt - gondoltam. És nem volt választásom. Ha valaki elítél ezért, tegye.

De járogatok haza és bizony meg kell mondanom, hogy nem látom, mit tehettem volna szük hazámért, ha maradok. Talán egy szerep maradt volna nekem, mint a régi idökben: szaporodni, hogy a magyarság megmaradjon. Ez azért nekem kevés.

Természetesen alárendelheti az ember az életét a közösségi céloknak, de hogy az egy teljes, kerek emberi életet eredményezne, nem hiszem.

Az EU természetesen nem tudja megoldani a meglévö problémákat, de változásokat hozhat, több demokráciát, magasabb életszínvonalat az évek múltával, talán tágabb látókört úgy a politikusoknak, mint a polgároknak. Talán megáll akkor majd az exodus, én legalábbis nem akarom feladni a reményt.

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-13 08:39   
Engem egyszerűen hülyének néztek, amikor pár évvel ezelött Németországból visszatelepültem ide, holott kiváló állásom volt Lipcsében, és véglegesíteni akartak.
Pedig megvan a magyarázata a hazajövetelnek: nem akartam kitelepülni, csak pénzt akartam keresni. A lányom sem akart kitelepülni, emellett pedig az a véleményem, hogy romániai magyar író üljön otthon a fenekén, és írjon, legfeljebb Magyarországra települjön ki.
Nem mondom, hogy hetente legalább egyszer nem nevetem ki magamat.. főleg amikor a legemberriasztóbb jelenségeklkel szembesülök itt Romániában.

 
 Fredi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-13 07:22   
Kedves Mary,

sajnálom de vitatkoznom kell veled. Számomra korántsem olyan világos a dolog, ahogyan ezt Te látod. Normákat e témában felállítani saját lelkiismeretünkön kívül senki sem hivatott, viszont ki-ki meg kell vívja a maga küzdelmét saját lelkiismeretéval.
Ami engem illet, ha a családomra, főleg a három gyerekemre gondolok, akkor a kijövetelnek nem volt alternatívája. Felelőtlen az a szülő, akinek megadatik a lehetőség külföldön gyerekei számára - ha nem is jómódot, de emberhez méltó életet bíztosítani és ezt nem teszi meg, holott otthon akkor a teljes kilátástalanság volt csak észlelhető.
Mint társadalmi lény, mint az erdélyi magyarság tagja ellenben bűnösnek érzem magam, hogy akkor nem ott álltam helyt, pedig világos, hogy az erdélyi magyarok, főleg az értelmiség masszív elvándorlása milyen begyogyithatatlan ártalmakat okozott és okoz ma is.
Remélem nem fogom megélni, de amikor Erdélyben már nem lesznek csak románok és cigányok, legkésőbb akkor feltevődik a felelősség kérdése.
Ami pedig az EU-tagságot illeti, nagyon szkeptikus vagyok. Az EU nem tudta, meg se próbálta a baszkok és katalánok, a korzikaiak, stb. gondjait megoldani és nem fogja az erdélyi magyarokét sem. (Elnézést, amiért az eredetileg tágabb témát Erdélyre szűkitettem, de hát kinek mi fáj)

 
 Mary  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-12 23:21   
2007-01-12 23:13, pesti:
-
Mi a véleményetek annak tudatában, hogy a múlt kelet – Európáján kívül, itt az új hazánkban, ahol olyan sok nemzetiséggel találkoztunk, milyen alapon ítélkeznek felettünk. Kinek van joga normákat felállítani, hogy mikor, melyik korban volt igazságos a távozás, mikor nem és miért?
-

Nehéz pontozásos normát felállítani. Aki otthon maradt, az önmagát gondolja hösnek, aki elment, szintén.

Hogy milyen jogon ítélkezik valaki a másik fölött ebben a témában? Szerintem ilyen jog nincsen.

Én az otthonmaradottat sose ítélem el - és a megfelelö bánásmódot várom el a magam számára is.

Az otthonmaradás vagy elmenés okai annyira különfélék, néha személyesek, máskor politikai jellegüek stb., hogy senki nem tudja megítélni és elítélni a helyzetet.

Különben manapság, a 21. században vége kellene legyen az ilyen kérdésfeltevésnek, legkésöbb az EU-csatlakozással, ahol végülis mindenki egy tetö alá került, aki egy helyre tartozik.

 
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 következő lap )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó