2017. november 23. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> A Magyar Világkapcsolat >> Igy kezdtünk mi
Új topik indítása   Üzenet küldése
 GSusanne  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-10-17 18:22   
Nagyon tetszik az irásod.
Németországban élek egy jó ideje, tudom miröl irsz:)

 
 bobe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-05 00:00   
Varom a folytatast
 
 saab  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-04-03 13:30   
Szeretném elmesélni egy élményemet ami már régen történt és ma már talán elképzelni is nehéz. De elöbb egy kis bevezetö.
Abban az idöben legjobb esetben háromévente egyszer kaphattál kiutazási engedélyt Nyugatra. Mi is és fejenként öt dollár utipénzt adtak. Hegyeshalmon géppisztolyos, kutyás katonák vizsgálták a vonatot. Szoval bevoltunk tanitva hogy lapitsunk a határállomáson. De végre szerencsésen túljutottunk.
Most lényegtelen az Ausztriai tartózkodás, végre eljött az az idö is hogy megvolt a vizum, indulhattunk Svédorságba.
Az elsö izelitöt Skandináviából Hamburgban kaptuk, mikor feljött, jobban mondva felbotladozott valaki. Kezdetben lehetett vele beszélni, igy aztán megtudtam hogy norvég, aki lejött egy görbe éjszakát csinálni mert erre Norvégiában nincs mód.. Furcsa, gondoltam.
Jött a német-dán határ, izgultam mi lesz most. Dehát nemigen érdekeltünk senkit, annál jobban a norvég, aki már egy szót sem tudott kinyögni. Én bizonygattam hogy van neki norvég útlevele.
Most jön a nagy élmény.....feltolják a vonatot a hajóra, biztosan jönnek az útlevelet vizsgálni. Már el is indult a hajó és még mindég nem. Na, majd biztosan a svéd oldalon.
Egyedül vagyunk a vagonban, már le is toltak a hajóról, egy kis állomáson állunk már régen, de nem jön senki. Megunom magam, leszállok, a feleségem veszekszik, azonnal gyere vissza, tudod hogy a határállomáson vagyunk, majd még a fenekedbe lönek.
Nem jöttek és nem löttek.
Illetve jöttek, de most megint egy kis kitérö. Kissé furcsa volt ez a vagon.
Mindjárt ahogy fellépett az ember, ott egy tágas hely, széles polcok, ruhaakasztók, a fülkeajtóknál vizespalack poharakkal, ki látott már ilyet. Persze mi jó magyar szokás szerint mindent bevittünk a fülkébe nehogy valaminek lába keljen:-)
Na, egyszer jön két valaki és kérdezi, kié ez a csomag. Mondom hogyaz enyém és adnám az útlevelet.
Csak int hogy nem kell.
Már át is kell szállni és még mindég nem jöttek azok a lustaságok.
Közben brillirozni is akarok, még Németországban vettem egy svéd társalgási könyvet és most majd beszélgetünk az utitársakkal. Szép gondolat...Hiába vigyáztam hogy érthetöen mondjam ki a szavakat....valahogy sehogysem sikerült:-)
Azért nagynehezen megmutattam a könyvben hogy mit szeretnék mondani és akkor megértették. Értelmes társalgás volt!
Már el is szundikáltam, de az útlevél mellettem, kéznél van!
Hajnalban megérkezünk, szépen összeszedek mindent nehogy ott maradjon valami,..megérkeztünk.
Végre.....
Na, ideje hogy menjünk a rendörségre lejelentkezni. Igen, de hol az útlevél?
Mindent átkutatunk, nincs. Muszáj anélkül menni. Szépen elmesélem hogy azzal aludtam a vonaton......Na jó menjünk haza.
Másnap jön egy polis, már messziröl lobogtatja a pass-t. Megtudtuk mondani hogy melyik vagonban voltunk, azt a vagont 400 km.-el távolabb szétszedték és az ülés mögé lecsúszva meg is találták.
Ilyen volt a megérkezésünk az uj hazába.

 
 kaytee  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-25 19:08   
Nem az én sztorim, de igaz.
Egy ismerősöm ifjú szinészként hagyta el Magyarországot 56-ban. Amerikába került. Angolul nem tudott. Távoli nagybácsikája New Yorkban beszerezte egy barátja füszerüzletébe takaritónak. Adonisztudatú Pali(nevezzük igy) azonban roppant megalázónak tartotta ezt a munkát, különösen mert csinos hölgyek jelenlétében is söprögetnie kellett, ugyanis a tulaj fennhangon rákiabált, ha elbámészkodott.
Addig panaszkodott a nagybácsinak, amig az új állást nem talált neki.
"Jövő héttől inspektor leszel egy másik barátom tüzőgépüzemében." - mondta a folyékony Hunglisht (magyarositott angolt) beszélő bácsi.
Palit roppant elégedettséggel töltötte el, hogy hétfőtől nem seprü és felmosórongy, hanem ellenőri munkakör várja. Tudta, hogy szinjátszói képessége lehetővé teszi majd, hogy áthidalja angol nyelvismereti hiányosságait, és szükség esetén megfelelően tud majd kommunikálni beosztottjaival, akik mind "igazi" amerikaiak voltak.
Hétfőn hajnalban kivasalta fehér ingét, öltönyt öltött, nyakkendőt kötött, és peckesen bevonult a tüzőgépgyárba, ami elég kis üzemecskének nézett ki. Ez kissé meglepte. Mindenestre mindenkinek udvariasan bemutatkozott, és közölte, hogy ő az új inspektor. Jövendő beosztottjai egykedvüen köszöntötték, és átirányitották egy másik terembe.
Itt a főnök hamarosan odaállitotta egy futószalag mellé.
Ahol egyszercsak elkezdtek ömleni a tüzőgépek. Amiket "inspektálnia" kellett, hogy müködnek-e.
A csomagolók egy órán belül kirugatták, mert nem tudta elég gyorsan kapkodni a cuccokat a futószalagról, és összezavarodott miatta az egész termelési lánc.

Most Ti jöttök.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-24 23:22   
TÖRTÉNETEM MINT KELET-NYUGATI ÉLETÉRZÉS
Önéletrajz - részletek


Budapesti vagyok, a Radnóti Gimnázium speciális orosz tagozatán érettségiztem, majd elvégeztem az akkor még Marx Károly, ma már „csak” Közgazdaságtudományi Egyetem külkereskedelmi marketing szakát. Üzletkötőként segítettem fellendíteni a szocialista külkereskedelmet másfél évig, majd fittyet hányván az ott elérhető kiszámíthatóan biztos karriernek hozzámentem egy megnyerő baritonú germán Apollóhoz. (Az elmúlt 28 évben baritonja maradt, a Vilmos-császár-bajsza is, csak a haja lett egy kicsit kevesebb, a magyar nyelvtudása viszont jelentősen több. Sietek leszögezni, hogy a fenti jellemzés nagyon hiányos. Ennél sokkal több emberi jótulajdonsága van.)

1975-ben 24 évesen az akkori Nyugatberlinbe kerültem. Németországban már korábban is járván azt hittem, hogy úgy ismerem „a németeket”, mint a tenyeremet. Úgy képzeltem, hogy három idegennyelvem (angol, orosz, magyar), diplomám, szoc. külker. tapasztalatom mellett a világ a lábam előtt fog heverni.

Hát ez nem egészen így történt: sem a munka területén, sem a társadalmi integrációt illetően. Hamarosan rájöttem, hogy más dolog Németországot túristaként járni, mint állandóan itt élni. Vannak iratlan törvények, amelyek a „csak” látogatóra nem vonatkoznak. Más a helyzet azonban az ittélőknél. Eleinte rengeteg nehézségbe ütköztem amiatt, hogy a hazai mentalitást tükröző és nyilván túl hamar kinyilatkoztatott véleményemmel, magammal hozott előitéleteimmel rendszeresen meghökkentettem környezetemet. Eltekintve a házassággal járó személyes átállástól, problémáim alapvetően a két gazdasági rendszer közti, ill. a két nemzet gondolkodásmódjában megnyilvánuló különbségek miatt voltak.

A rendszerkülönbség mindenkinek gondot okozott, aki a volt „szoc. táborból” érkezett. (Ma már ez így nem lenne gond.) Már az alapvető cikkeknek is más volt az ára minden üzletben és az még gyakran változott is. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy pl. vágyaim blúzát még 20,- DM-val olcsóbban tudtam volna megszerezni, ha további fél órát kerestem volna. Rémes tapasztalat volt a folyószámlanyitás. Úgy éreztem magam, mint a falusi liba Pesten, amikor rájöttem, mennyi bank létezik a városban, sőt, mindegyiknél mások a kondíciók. Ehhez Magyarországon nem voltam szokva, ahol annak idején csak az OTP létezett, amely évtizedeken keresztül egységesen 2, 3, ill. 5% kamatot fizetett a betétekre. Mint gondolkodó lény kielégítő mennyiségű információ alapján kívántam meghozni a helyes döntést. De az információt nem hozta senki tálcán a házhoz. Ezeket nekem kellett beszerezni. Ez, legalább is eleinte, nagyon kényelmetlen felismerésnek bizonyult. A demokrácia és az azzal járó gazdasági szabadság csak módjával tűnt előnyösnek, mert a sokszínűség, a választék nekem, egyszerűbb struktúrákhoz szokott ember számára az életet csak bonyolította. (Volt NDK-s honfitársaink 1989 után hasonlóképpen érezhettek, mint én a kezdetben.) Nota bene ezek a tapasztalatok óhatatlanul összehoztak más szintén szocialista országból idekeveredett sorstársakkal.

A mindennapi életben naponta ütköztem szokásokba, amelyek eltérőek voltak. Ezek nekem, újonnan jöttnek, részben idegennek, furcsának, nevetségesnek, de részben lehetetlennek tűntek. Ilyen volt pl. a kötelező vasárnap délutáni kávé, amelynek szent szertartását egy számomra elképzelhetetlenül lehetetlen időpontban celebrálták/ják: t.i. délután három és négy között! Nálunk otthon még telefonálni is szentségtörésnek minősült ebben az időben, hisz ebéd után mindenki lepihent. Nemhogy még látogató! Fel voltam háborodva az első virágcsokortól, amit háziasszonyként kaptam. A krizantémot csak mint halottaknapi temetői virágot ismertem és 24 évesen még eléggé élőnek tartottam magam. A meghívott társaság evezősökből állt, akiket ismertem korábbról a Nemzetközi Dunatúráról, csak az egyik feleséget nem. Vérigsértett, hogy ez a hölgyvendég konzekvensen magázott, miközben én őt, miképp a férjét is, tegeztem.

A első munkahelyemen már az startnapon sikerült ellenséget szereznem. Ügyetlenül rögtön 10 perccel a munkakezdés után megkérdeztem kolléganőmet, hogy ő mennyit keres. Mindezt ráadásul tegezve, mint az otthon szokásos (volt). Felkészületlenségemben és tudatlanságomban nagyon igazságtalannak, sértőnek tartottam a hölgy megütközött visszautasító válaszát. Az is sértett, hogy legmagasabb végzettséggel nekem volt a legalacsonyabb fizetésem. Rangon alulinak tartottam, hogy diplomával kell adminisztrátori - akkori fogalmak szerint külker-bonyolítói - beosztásban dolgoznom. Nyilván nem növelte a kollégák szimpátiáját irántam, hogy ezt lépten-nyomon kifejezésre is juttattam. Hogy mennyire hülyén viselkedtem, az csak sok évvel később tudatosodott bennem, amikor egy hasonló szituációban kényszerültem egy afrikai egyetemistának megmagyarázni, hogy a nálunk végzett kisegítő munkáért segédmunkai órabér jár, függetlenül az ő egyéb, de az adott feladathoz nem szükséges tudományos képességeitől.

Nagy meglepetéssel konstatáltam, hogy a külföldön gyakran felsőbbrendűségüket fitogtató németekből valójában teljesen hiányzik a nemzeti érzés. (Megjegyzem, ebben mintha az utóbbi időben Martin Walser, valamint a legújabb Günther Grass regény hatására némi változás mutatkozna.) Ennek a főleg idegenhonban fellépő fennhéjázásnak nem a német nép teljesítményére, kultúrájára való büszkeség az alapja, inkább a német gazdaság, a német márka erejébe vetett hit. Amikor egy gimnáziumi évforduló alkalmából tartott bálon a nyitótánc egy menüett, majd egy izraeli népitánc volt, ezt én megkövülten néztem. Az asztalnál egyedüliként én kritizáltam kérdvén: „Milyen hagyományokon alapul ez a produkció? Netán nem létezik német népi vagy nemzeti tánc?“ Szilveszterkor pl. nekem a mai napig is hiányzik a himnusz, amit itt a nemzetközi sporteseményeken kívül semmilyen alkalomból nem jutna eszébe senkinek játszani.

Mint ez a fenti történetekből nyilvánvaló, állandóan meg- és összeütköztem. Eltartott egy ideig, míg beláttam, hogy nem tudok megváltoztatni 60 millió németet (akkor még ennyien éltek sz NSZK-ban), egyszerűbb lesz, ha én alkalmazkodom. Fontos volt megértenem, hogy nem engem üldöznek mint külföldit, hanem itt egyszerűen ilyenek a játékszabályok. Amióta ezt felismertem, azóta érzem jól magam.

A munka területén sem volt egyszerűbb a helyzet. Valahogy a szakma sem hevert a lábaimnál. A vártnál tovább tartott, amíg megtaláltam „aria manager“-ként egy nagy konszernnél azt a beosztást, amely szerintem nekem képzettségemnél fogva (ki)járt. Sokat utaztam, jártam a világot, szerettem csinálni. Néha hülye kérdések értek férfikollégáim részéről, hogy t.i. mit szól a férjem mindehhez. Érdekes: Senkinek nem jutna eszébe egy férfit megkérdezni, hogy a felesége mit szól mindehhez. Néha kínos, sőt nevetséges volt, pl. nemzetközi kiállításokon, ügyfelekkel találkozni, akik mindenképpen a főnökömmel akartak volna tárgyalni és sehogy sem tudták tudomásulvenni, hogy én kompetens vagyok. Ezek az esetek hála istennek nem voltak gyakoriak.

Komoly nehézségekbe ütköztem viszont, amikor kislányunk születése után kellett állás után néznem. 9 hónap alatt 47 pályázatot írtam, noha 1984-85-ben még konjunktúra volt. Hamar rájöttem, három nagy hátrányom van: nő, kisgyerek anyja és külföldi. Hogy milyen sorrendben, azt még ma sem tudom. Végül is az orosz nyelvtudásomnak köszönhetően kaptam állást. Sose hittem volna, hogy valaha is ebből fogok élni.

Nem volt egyszerű a családot és a munkát összeegyeztetni. De általában jól és olajozottan működött a dolog a gyerek óvodából (majdnem mindig időben) való elhozásáig bezárólag. A tervtől való eltérést azonban nem tűrte a rendszer. A gyerekbetegségek viszont tapasztalat szerint mindig azon a hétfőn jelentkeztek, amikor nekem Moszkvába kellett mennem egy hétre. Törvény szerint egy gyerek egy évben hat napot lehet beteg. Ennyire irathatja ki magát az anya. Ezt azonban sajnos egy gyerek sem tudja. A kezdet nehéz volt, de aztán belejöttünk. A rendszerhez elengethetetlenül szükség van egy angazsált és bevethető apára is. Mindez persze nem függött össze magyar mivoltommal, a leírás igaz minden dolgozó nő esetében, nemzetiségtől függetlenül.

 
 hunor  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-23 10:31   
Mi Budapestre koltoztunk ki eloszor. A Szinyei Merse Pal Alt. Isk.-ba kerultem, furcsa volt. Kisvarosbol nagyba, mas orszagba...
 
 kaytee  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-22 20:46   
Hol volt az első munkahelyed? Mi volt a beosztásod?
Vagy valaki másé.
Meséljetek tanulságos, esetenként szórakoztató történeteket azokból a "régi szép időkből", amikor pályakezdők voltatok, először, másodszor, sokadszor.

 
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó