2017. november 25. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> A Magyar Világkapcsolat >> Hogyan maradjunk magyarok?!
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( 1 | 2 következő lap )
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-11-16 03:27   
Kedves Dani, végre visszajöttél!

 
 Dani  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-11-15 18:19   
Kedves Frédi!

Nagy késéssel olvastam üzenetedet, de talán soha sem késő válaszolni. Magam is átéltem, amikről írsz, hiszen csak 1991-ben jöttem el Kolozsvárról, akkor is (és talán még most is) ideiglenesnek tenite(tte)m kintélésemet. Többszörösen kihallgattak a "szervek", három alkalommal felvételiztem doktorátusra, amit csak 1991 tavaszán volt szabad megvédenem, éít. Mégis úgy érzem Kolozsvár az egyedüli hely, ahol valaha is otthon érezhetem magamat, Erdély az, ahol születésemből eredően jogaim vannak.

Szeretettel üdvözöl, Dani

2002-09-12 06:57, Fredi:
-
Kedves Dani !

Érvelésed a honvágyról szép és majdnem meggyőző, mégsem általánosítható mindenkire.
Aki egy olyan országból jön el ahol a fizetett fűtés ellenére sem volt lakásában több mint 12 fok, ahol a gyerekek a leckéjüket karbidlámpa fényénél kellet elvégezzék, mert állandóan áramszünet volt, ahol a hatóság letegezte az embert..és még sorolhatnám oldalakon keresztül, annak nem, vagy csak kevés honvágya lesz. Egyáltalában mi az, hogy hon, haza ? Nekem ezzel kapcsolatban mindig elsőnek Petőfi jut eszembe: "Haza csak ott van, ahol jog is van." És mi a honvágy ? Ha az a honvágy, hogy szeretnék egy májusi estén Kolozsváron a Donát úton végéisétálni és az orgonák illatát habzsolni, akkor lehet, hogy nekem is honvágyam van.

Elnézést ezért a személyes nézőpontért.

Frédi

 
 MagyarOnline.net  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-11-09 16:44   
Koncz Lajos ujabb cikket kuldott - ez csak a MON szamara keszult. Remelem, hamarosan csatlakozik o is a forumhoz, melyet regota olvasgat.


A m a g y a r A t l a n t i s z


1944 végén és 1945 elején több mint egy millió magyar hagyta el szülőhazáját és keresett menedéket Dél-Németországban és Nyugat-Ausztriában. A kitelepülés és menekülés aránylag jól volt megszervezve, ami azt jelentette, hogy a magyarok nagy része családostul jött el és némi ingóságot is hozott magával. A német fegyverletétel után (1945. május 9.) ezeknek a magyaroknak egy része – különösen akinek családja maradt otthon – néhány hónapon belül viszatért az akkori Magyarországra. Több százezer magyar nem tért vissza.

A menekültek, elsősorban akik maradtak, többé kevésbbé hasonló társadalmi osztály, azaz a tanult emberek rétegéhez tartoztak. Ez a több-százezernyi magyar egy (illetve most már két) minden szempontból tönkrement országban találta magát. Azok, akik nem menekült magyar közössé-gekben élték túl a hazamenetel csábítását, igyekeztek új közösségekbe tömörülni. Igy alakultak ki az u.n. magyar „láger”-ek volt hadifogoly- vagy katonai táborokban, kaszárnyákban, stb. A porrá zúzott Németországban és Ausztriában teljesen megbénult az élet. A menekülteknek munkára sem-milyen alkalmuk nem nyilt, igy a tétlenségből csak a szellemi élet nyújtott kiutat. Az emberek szellemi tevékenységgel foglalták el magukat. Olvastak, egyházakat, iskolákat, szinjátszó csoportokat alakítottak. Közvetlen környe-zetükben megszervezték a mindennapi életet. Az ifjuságnak megszervezték a cserkészmozgalmat, Máriakongregációt, stb.
Kiderült, hogy a legtöbb menekülő hozott magával 3-4 könyvet, talán, hogy legyen mit gyerekeinek vagy magának az úton olvasnia. Az emberek, családok ezeket a könyveket adogatták egymásnak kézről-kézre. Ebben a két-három évban legtöbben többet olvastak mint akár előző életükben, akár az azután következőben. Az olvasás igénye megindította a „sajtó”-termékek előállítását is, ami nem csak a szórakoztatást és tájékoztatást szolgálta, hanem kapcsolatot is létesitett és az összetartozás érzését erősítette a hontalan magyarokban. A megélénkült hitélettel kapcsolatos írások, énekeskönyvek, az ifjuság továbbtanulásához szükséges tankönyvek, cser-készkönyvek és az új helyzetnek megfelelő világnézeti, politikai tanulmányok jelentek meg szép számmal, néha nagyon kezdetleges (kőnyomatos) elő-állításban, de mindenki számára hozzáférhetően.
Ez az időszak a társadalmi élet szempontjából is fontos volt. Az embereknek bőven volt idejük összejönni és idejüket, energiájukat egymás lelki, szellemi, világnézeti szükségleteinek támogatására fordítani. Új barátságok, kapcsolatok, fegyvertársi viszonyok alakultak a légüres térben élő magyarok között, amik sokszor életük későbbi útjain is elkisérték őket. A közösségi szellem ébrentartásában előljártak a felekezetek. Az ifjúságot az előbbiekkel karöltve fiatal vezetők egy új szellemben megindult cserkész-mozgalomban állították „vidám csatasorba”. A megalakított magyar iskolák, gimnáziumok, internátusok pedig segítettek bepótolni a háború és menekülés okozta kieséseket és lemaradást. A biztos tudás fegyverét adták a bizonytalan jövőbe néző ifjúság kezébe.
Mikor 1947-től lassan megnyílt a kivándorlás lehetősége, először Dél-Amerikába és Ausztráliába, majd egy-két év mulva a nyugati világ szinte minden országába, a magyarok kapcsolataikat és az elmult 2-3 év emig-rációs életének társadalmi és kultúrális tapasztalatát is vitték magukkal a diaszporába.
A befogadó országokban a magyarok folytatták a fent leírt életmódot, de ez már az ország-adta munkaviszonyok mellett a napi munka elvégzése után illetve a szabadidőben volt csak lehetséges. A Németországból szét-vándorló fiatalok vitték magukkal mind a három földrészre az új cserkészet szellemét és ezt mindenhová elültették, ahol magyarok egymás közelében telepedtek meg. Az így kialakuló magyar „központok”-ban az egyházi és egyesületi élet mellett megindult a magyar sajtó és könyvkiadás. Szinjátszó közösségek szerveződtek, sportklubbok alakultak, kórusokba gyűltek össze fiatalok és felnőttek.

1946 végén megindult Magyarországról az egyéni menekülés. Ennek oka az egyre növekedő politikai nyomás illetve terror volt, aminek egy év mulva a legkülönbözőbb összeesküvési mozgalmak „leleplezése”, kémke-dések „földeritése”, a demokratikus magyarok tevékenységének elgáncso-lása és a Mindszenty-, Grősz-, Ordas perekbe csúcsosodó vallás és egyházüldözések lettek a következményei. Soha nem fogjuk tudni megállapítani, hogy ezekben az években hány ezer, esetleg hány tízezer ember érkezett Nyugatra. Közöttük nem csak maga a miniszterelnök, számos vezető politikus, képviselő, egyetemi tanár volt, hanem a magyar társadalom minden rétege – elsősorban a fiatalok –. Mivel ez az egyéni menekülés több éven át folyt ezért ezt később nem „hullám”-ként tartották számon. Ezek a menekülők, akik már Nyugateurópa csaknem minden országába eljutottak, tovább szaporították az emigráció tudósainak, művé-szeinek, lelkészeinek, íróinak, szerkesztőinek, sportolóinak a számát. A leg-többen Amerikába kerültek, ahol sokan részt vállaltak a hidegháborús politika küzdelmeiben.

A szétvándorló magyarok a célországokban különböző fogadtatásban részesültek. Egyes országokban már volt korábban letelepedett bevándorló, akik sok évtizedes magyar múltra tekintettek vissza (Amerikában, Kana-dában, Argentinában) és jól működő egyházi- és társadalmi szervezetekkel, templomokkal, „magyar ház”-akkal, biztosítási egyesületekkel, boltokkal, vendéglőkkel rendelkeztek. A magyar sajtó is nagy múltra tekinthetett vissza ezekben az országokban. A régen honos magyarok és az új bevándorlók meglepetéssel néztek egymásra. Az érkezők nem várták, hogy egy jól működő magyar közösségi rendszert találnak, ami mégis teljesen más volt mint amiből ők kiszakadtak Magyarországon. Az itt élők pedig ál-mélkodva nézték, hogy a világháború szele milyen nagy tömegü magyart sodort országaik partjaira, akik merőben különböztek tőlük szinte minden szempontból.
Az újonnan bevándorlók hamar eltanulták a régiektől a befogadó ország-adta lehetőségeket a szervezkedésre és rövid idő alatt megala-kították a maguk társaságait, szervezeteit, újságjait, könyvkiadását és kultúrális tevékenységét. A régebben itt élő, kisszámú értelmiségi (tudós, író, mérnök, orvos, lelkész) sokkal könnyebben és gyorsabban áthidalta a különbséget maga és a háborút megtapasztalt nemzedék között. A magyar élet ezekben az országokban sokoldalú, szines, de főleg gazdagabb és erősebb lett mint azokban az országokban, ahol nem volt előzőleg magyar bevándorlás.
A diaszporában kialakult magyar emigráció Magyarországtól elszigetel-ten hozzálátott, hogy fölépítse a maga új, független és szabad magyar életét. S bár a diaszpora sokközpontú volt, ez a kialakuló új magyar élet meglehetősen egyöntetűen alakult Münchentől Melbournig, British Colum-biától Buenos Airesig. A magyar nyelv, a magyar vers, a magyar zene szeretete, a vallásosság erős összekötő kapcsot képezett a szétszórtságban élő magyarok között. A nyugati magyarok küldetésüknek érezték, hogy a magyar történelmi múltat ápolják és a magyar kultúrát tisztán és szabadon megőrizzék az ideológiai átértelmezéstől és a kommunista eszmék belema-gyarázásától, a társadalmi rend feje-tetejére-állításától. Feladatuknak tekin-tették az egész magyar irodalom ápolását, beleértve azokat a szerzőket, akiknek művei, versei Magyarországon részben vagy egészben indexre kerültek (mint pl. Prohászka, Sík Sándor, Makkai Sándor, Dsida, Reményik, Gulácsy, Harsányi, Herczeg, Nyirő, Mécs, Márai, Vaszary és még sokan mások). Feladatuknak tekintették, hogy a cserkészmozgalmon ke-resztül folytassák azt a népi kultúrát, amit a Gyöngyösbokréta mozgalom, a Regős Cserkészet (Rábai) és a Bartók- és Kodály-tanítványok megkezdtek. Rendkívül nagy összetartó erő volt, hogy cserkészek Ausztráliában ugyan azokat a népdalokat énekelték mint cserkésztestvéreik Dél- vagy Észak-Amerikában és Európában.

Az a csaknem húsz éves teljes elszigeteltség ami az orosz megszállást követően Magyarországot a Nyugattól és a Nyugaton élő magyaroktól elvá-lasztotta, ez utóbbiaknak nem hagyott más választást, mint hogy a maguk erejére támaszkodva létrehozzanak egy olyan társadalmi rendszert, amely az elveszett hazát, ha fizikailag nem is, de szellemileg, társadalmilag, politi-kailag képes volt pótolni és lehetőséget hordott magában, hogy ezt még legalább egy generációnak tovább tudja adni.
A nyugati magyarok másik jellemzője a nyelvi és társadalmi kettősség volt. Szinte megkétszerezte a hontalanok életét, hogy új, számukra idegen nyelvi, társadalmi, kultúrális közegben kellett egyik napról a másikra meg-állniuk a helyüket. Külön szerencse, hogy legtöbbjük a nagy nyugati civilizációk kultúrkörében lelte meg helyét és árva magyar nyelve mellé világnyelveket kellett (volt alkalma) elsajátítania, amit gyermekei már anyanyelvi szinten (sokszor magyar anyanyelvük mellett) beszéltek. A nyelvvel együtt egy másik kultúrával gazdagodtak és lettek kettős kultúrájuak, míg Magyarországon a Nyugattól való elzártságban élő honfitársaik még a sajátjukat sem voltak képesek a maga egészében kiteljesíteni. Ez a jelenség egyedül áll a magyarság történelmében.
Ez a kettősség a szellemi szakmákban tevékenykedőknél hozott érdekes eredményeket. A kenyérkereset és szakmai érvényesülés olyan te-vékenységet tett szükségessé, ami a befogadó ország nyelvén vagy más világnyelven folyt. Ennek következtében kifejlődött a magyar szellem-tudományi élet nyelvi kettőssége. Ennek legjellemzőbb példája a történetírói tevékenység. A rendkívül nagyszámu magyar történész, még akkor is ha kiképzését már Magyarországtól távol kapta, többnyire magyar témával foglalkozott a befogadó ország akadémiai rendszerében. Az oktatásnak és tudományos publikálásnak természetesen csak az ország nyelvén van értel-me. ĺgy az évtizedek során száz és száz könyv és tudományos tanulmány született a magyar és középeurópai történelem szinte minden korszakáról, a kommunizmus hatásáról vagy magyar kisebbségi problémákról a világnyel-vek egyikén. Talán nem is szükséges hozzátenni, hogy ezek a munkák a magyar történelmet egészen más oldalról világitották meg mint a hasonló témáju „hivatalos” magyarországi történetírás. Sőt olykor hazugságokat lep-leztek le.
Ráadásnak számított, hogy egyes történészek magyarul is megnyilat-koztak a diaszpora valamelyik tekintélyes folyóiratában, újságjában vagy könyvkiadójánál.
Hasonlóan működtek a diaszporában élő magyar zenei szakemberek, akik zenepedagógiai tudásukat és a magyar zenével kapcsolatos meglátásai-kat szívesen osztották meg könyvekben,tanulmányokban egy széles nemzet-közi szak- és olvasó-közönséggel.

Mikor 1956-ban egy hősies forradalom próbálta kivívni a szabadságot Magyarországon, az egész világ figyelme a magyarok felé fordult. Annak el-lenére, hogy a magyar diaszpora akkor már 10 éve elszigetelten élt a kom-munista Magyarországtól, azonnal megértette és azonosította magát a forradalom céljával és eszméivel.
A forradalom elfojtása után ismét egy menekült-hullám hagyta el Ma-gyarországot. Számukat 200.000-re szokták tenni, amibe talán azok akik az elkövetkező években jöttek el (pl. Jugoszlávián keresztül) bele sem számí-tanak. Közülük már kevesebben jutottak el „tengeren-túl”-ra, kivéve Északamerikát, ahová sokukat soron kívül befogadták. Sokan Európa különböző kis és nagyobb országában nyertek befogadást. Fontos megje-gyezni róluk, hogy többségükben nagyon fiatalok voltak és sokan diplomával rendelkeztek vagy egyetemi hallgatók voltak. Nők és férfiak, akik vagy fiatal házasokként jöttek vagy röviddel megérkezésük után kötöttek házasságot és alapítottak családot. Volt közöttük egy idősebb réteg, akik korban és múltjukat tekintve inkább az 1945 után menekültekhez álltak közel. Ezek politikai üldözöttek, elitéltek voltak vagy orosz hadifogságból szabadultak, akik kezdettől fogva szemben álltak a kommunista hatalommal és emiatt börtönbe vagy kényszermunka-táborba kerültek, esetleg Szibériából tértek haza vagy hazájukban az új társadalmi rend legaljára kerültek. - Adva a Nyugat 10 éves rendkivüli gazdasági fejlődését és a mindent túlszárnyaló szimpátiát amivel ezeket a „szabadságharcosoknak” nevezett magyarokat Nyugaton fogadták, sikerült egy-két éven belül integrálódniuk és az előttük járó magyarokat behozva és gyakran túlszárnyalva a befogadó ország korosztályának megfelelően folytatniuk tanulmányaikat vagy már Magyarországon megkezdett szakmai életüket.
Az 1956-os hullámmal számban megnövekedett és megerősödött, egyben megfiatalodott a diaszpora magyarsága. Feladatai még jobban meg-szaporodtak, szervezeti élete megizmosodott.
A forradalom menekültjei előtt Nyugaton új lehetőségek nyíltak. Sza-vukra odafigyelt sok nyugati politikus és az Egyesült Nemzetek is rokon-szenvvel viseltetett politikai mondanivalójuk iránt. Világszerte olyan ajtók nyíltak meg előttük amik a forradalmat megelőzően magyarok előtt nem voltak nyitva. Politikai tényező lett az emigráció és ezt tudatosan fölhasználta politikai és kultúrális célokra. Új és átfogóbb intézményrendszert épített ki mint elődei. Sajtója, könyvkiadása, kultúrális tevékenysége a magyar sza- badságeszmék és a forradalom örökségének ápolását szolgálta mind ma-gyar, mind a befogadó országok nyelvén. Az emigráció évekre megbénítot-ta, majd később is zavarta a kommunista Magyarország külpolitikáját. Sikeresen épített arra az óriási presztízs-veszteségre amit a forradalom a Szovjetuniónak okozott és ezzel hatásos fegyvere lett a kommunista-ellenes hidegháborúnak.
A magyar kultúra iránt rendkivül megnőtt az érdeklődés. A magyar írók és műforditók, zenészek és képzőművészek nagy szorgalommal és odaadással elégítették ki ezt az érdeklődést a vasfüggönyön túl uralkodó sötétségből újra a nyugati világ napfényére hozva a magyar művészeteket, a magyar kultúrát és a magyarok nemzeti aspirációit.
Az emigráció éppen a kultúra és a vallásszabadság fegyverzetében kezdte el a harcot – most már világnyelveken is – a magyarországi és kisebbségben élő magyarok történelmi igazságáért és emberi jogaiéert. Ezt a harcot, amit Magyarországon a politikai elnyomás a szomszéd országokban pedig a tomboló nacionalizmus tett lehetetlenné, az emigráció írta zászlajára és hordozta évtizedeken át mobilizálva a befogadó ország nemegy vallási és politikai tényezőjét.
Mikor Magyarországon és a vele határos országokban ébredezni kezdett egy fiatal demokratikus magyar ellenzék az egyre inkább elbizonyta-lanodó és eladósodó hatalmi rendszerrel szemben, ezek a fiatalok az emigráció köreiben leltek természetes szövetségeseikre, akik szavukat világnyelvekre fölerősítve segitettek megnyerni számukra a nyugati közvé-lemény szimpátiáját.

A többnyire előre néző nyugati magyarok eddig csak elvétve vetettek számot saját múltjukkal és mérték föl erejüket. A földrajzi szétszórtság nem kedvezett az emigrációnak abban, hogy félévszázados múltját történelmi egységben tudja látni. Azt sem tudatosította magában, hogy a munka amit végzett építő munka volt és minden részeredmény – bár milyen csekély volt is – egy egységes szellemi és politikai építményhez járult hozzá.
A nyugati politikai eszmerendszer, a nyugati civilizáció, amibe a Nyu-gaton élő magyarok kultúrája beépült, egészen más irányba vitte a külföldi magyar szellemi életet mint ahogyan az az 1945-öt követő 50 évben Magyarországon alakult. S bár a magyar kultúra és szellemtudomány Romániában is, Szlovákiában is, stb. másként fejlődött mint Magyar-országon, a megkötöttségek, a szellemi élet intézményekadta korlátjai, a cenzúra, stb. hasonlóan érvényesült és hatott a Kárpátmedencében. Ezzel ellentétben a diaszporában ezek a megkötöttségek, korlátok nem voltak meg. Szabadon szárba szökkenhetett az egyén szellemi kezdeményezése a kultúra bármely’ területén.
Magyarországon, ahol már régóta, de különösképpen 1945-öt köve-tően a kultúra és a tudomány intézményesítve volt és a cenzúra különböző fajtái aktívan működtek, nehéz elképzelni, hogy a sajtó, a könyvkiadás, az egyesületi-politikai élet irányítása jóváhagyás, ellenőrzés, szubvenció tehát az állami apparátus nélkül is működhet. Magyarországról nézve nehéz elképzelni, hogy a diaszporában független, magánkezdeményezéseken alapuló szervezeti mechanizmusok fél évszázadon keresztül működödtek és olyan eredmények születtek, amik a magyarországi képzelet szerint csak egy ország hatalmi keretei között létezhetnek. Nehéz lehet elképzelni például, hogy az emigrációban müködött egy magyar vezénylet alatt álló magyar professzionális szimfonikus zenekar (Philharmonia Hungarica), ami-nek működését és szinvonalát a mai napig hanglemezek is bizonyítják.
Magyarországon azt is nehéz elképzelni (bár az elszakított területeken nem), hogy emberek élhetnek magyar értelmiségi életet miközben egy más nyelven keresik kenyerüket szellemi vagy fizikai munkával. Azoknak – és ilyenek a múltban is sokan voltak és ma is vannak – akik erre azt válaszolják hogy: „persze lehet... de az olyan is...!” azoknak nem csak a nyugati magyar kultúra kézzelfogható és lemérhető minőségére szeretnénk felhívni a figyel-met, hanem a mennyiségre és a földrajzi elterjedtségre is.
Az akadémikus irodalomszemlélet a mennyiséget nem szokta tényező-ként számításba venni. Egy ország irodalmának súlyát azon méri le, hogy hány – megitélése szerint – világirodalmi mértékkel mérhető írót, költőt tud fölmutatni. Az, hogy ezen kívül még hányan írnak vagy verselnek és ezeknek az íróknak a művei hány példányban jelennek meg és hány kiadást érnek meg az évek során, az az akadémikus világban nem számít értékmérőnek. A népszerü nem azonos a „jó”-val vagy az „irodalmi”-val és vice versa.
Hogy ez a szemlélet mennyire helytelen, azt éppen egy iroda-lomtörténeti példával szeretném bizonyítani. A magyar irodalomtörténet a XVII. században csak Zrinyi Miklóst tartja „nagy költő”-nek (legfeljebb még Gyöngyösi Istvánt). Azt gondolhatná az ember, hogy abban az évszázadban, a harcokba belefáradt népünk már nem tudott kitermelni magából költőket, akik a magyar verselés és éneklés ősi hagyományát a fegyverek csattogása közepette is ápolták volna. Mennyire megváltozik véleményünk, ha rátekin-tünk az utóbbi 45 évben összegyűjtött és kiadott XVII. századi költészet ed-dig megjelent 16 vaskos kötetére. Itt elsősorban a mennyiség nyűgöz le és győz meg arról, hogy ebben a században sem lankadt népünk költői kedve és ereje. – Ezeket a szétszórt verseket, dalokat régi kéziratok, nyomtat-ványok, könyvek kötéséhez használt papirok őrizték meg levéltárakban, mú-zeumokban, hogy 300 évvel később tanúskodjanak egy kor társadalmának szellemi életéről.
Vajon akár csak 100 év múlva is, mennyit fog a magyar utókor tudni a XX. század második felének magyar diaszporájáról? Érdekelni fog-e valakit, hogy a magyar talajból kiszakadt – nem is kicsi – népréteg hogyan folytatta magyar életét szétszórtan, elszigetelten kibocsájtó kultúrájától, de azt ma-gában megőrizve és helyzetének megfelelően újrateremtve. Hogyan lett híd az őt kibocsájtó és a befogadó társadalom között. Hogyan változtatott, javított azon a magyarságképen amit új környezetében talált. Hogyan használta fel, építette be a magyar kultúrális épitőelemeket a befogadó társadalom építményébe. Hogyan gyarapította, szépítette választott környezetét.
Sokmindenre kiterjedt a diaszporában élő magyarok figyelme és erejükből sokmindenre tellett. Saját munkájának azonban kevés emléket állított és amit állított az sem időtálló. A magyarok építette templom, „magyar ház” ha kiürül, dobra verik. Könyvtárát, levéltárát szemétre dobják. Egyes helyeken még működnek könyvtár-archivumok, gyüjtemények, múzeumok, többnyire már a helységet bérbeadók vagy a helyi hatóságok jóindulatától függve. Helyhiány miatt nem indult, mert nem indulhatott gyüjtő-mozgalom az emigráció öreg tagjai között, hogy régi könyveiket, újságjaikat, nyomtatványaikat, levelezésüket, fényképeiket elhelyezzék olyan archivumokban, amik az emigránsok elhalálozása és leszármazottaik asszimilálódása után sem szünnek meg, nem süllyednek a feledés tenge-rének mélyére, hanem továbbélve tanusítják a diaszpora Atlantisz szige-tének létezését és magas kultúráját.
Mert bármennyire más is a magyar diaszpora kultúrája, mégis csak magyar kultúra, méghozzá túlélő kultúra, túlélő irodalom. Magából megújuló irodalom mint amilyen a török-dúlás idején volt, mint az imént említett XVII. századbeli kéziratos búvópatak-irodalom.
Egyelőre gyermekcipőben jár – mind a honban, mind a külhonban élő magyarok között – az emigráció fél évszázadának tanulmányozása. Magyar-országon az extra hungariam non est vita elmélete eleve bénítja, torzitja, lebecsüli mindazt ami a földrajzi, társadalmi, nyelvi közegtől távol, pláne az ellenségesen szemlélt „romlott” és a „lelketlen” Nyugaton, főleg a „kultúra” és „történelem nélküli” Amerikában történik. Minden alapot nélkülöző feltéte-lezése, hogy t.i. a nyelv kopik és a lélek elidegenedik, ha nincs mindennapos kapcsolatban a hazai nép nyelvével és syellemével. A közösség elmélete, hogy a „lélek kialszik”, ha hordozója nem él a nép között, eleve másod- vagy harmadrendűvé fokoz le minden, a Kárpátmedencétől távol eső magyar megnyilvánulást (...si est vita, non est ita).
Fennáll a veszély, hogy a magyar Atlantisz szigetén élő emberek és kultúra emléke feledésbe megy, mivel a bizonyíték: szellemi életük eredményei elkallódnak. A tenger fenekére sülyedő sziget már csak a legendák és találgatások tárgya lesz.
Ezen az sem változtat, hogy ennek a legendás szigetnek egy-két lakó-ja, mint Márai Sándor, Wass Albert vagy Méray Tibor utat talál magyarorszá-gi (vagy erdélyi) könyvkiadókhoz. Az ő munkásságuk, akármilyen magas szinvonalú is, csak egy jéghegy csúcsát jelenti vagy a sülyedő Atlantisz szigetének a tengerből még itt-ott kilátszó hegycsúcsait.
Az Országos Széchenyi Könyvtár polcain és kazamattáiban tárolt, jobbára rendezetlen kartondobozokban valószinüleg sok dokumentum, kézirat, levél, stb. várja a kutatókat – ha lesznek –, akik majd az emigráció kultúrális és társadalmi életét lesznek hivatva föltárni és beleépiteni az egyetemes magyar kultúrába és történelembe. Az itt tárolt anyag gazdagságáról vagy szegényes voltáról tudomásom szerint egyelőre senkinek sincs fogalma. Szegeden hozzáférhető a Vasváry gyűjtemény, ami az amerikai magyar múlt személyei (nevei) kapcsán keletkezett adatok, hol gazdag, hol csak egy-két adatra szorítkozó, gyűjteménye és aminek a névadó (a computer használatát megelőző) káprázatos szorgalma és buzgalma mellett csak bizonyos korlátok közé szorított tájékozottsága és szaktudása szabott határt. Ez és hasonló magángyűjtemények az értékük mellett azzal a veszéllyel járnak, hogy a gyüjtőben vagy kutatóban összehasonlitás hijján az információ teljességének hamis érzését keltik. Több olyan munkára jellemző ez, amelyik az emigráció vagy a nyugati magyarok irodalmi és társadalmi életével, „életrajzával” foglalkozik. Ám a valóság az, hogy minden esetben a diaszpora anyagának csak egy töredéke – néha csak nagyon kis töredéke – szerepel felméréseikben. A lexikonok és bibliográfiák viszonylag nagy száma pedig azért félrevezető, mert egyik a másiktól veszi át adatait vagy információját és csak kevés új adattal járul hozzá a szüle-tendő munkához vagy pedig sok oda nem illő anyaggal duzzasztja biblio-gráfiáját. Ez nem lenne baj, ha a tudományos alázat és szerénység szabályai szerint figyelmeztetné laikus vagy tudós olvasóját kutatásainak határos vol-tára. A körültekités és szerénység azonban nem jellemző azokra, akik ezzel a témakörrel foglalkoznak. Gyakrabban találkozunk azzal a fölfogással mind a honban mind a külhonban, hogy „amiről nem tudok az bizonyára nem is létezik”.
Mivel kivételek erősítik a szabályt, ki kell hangsúlyoznom, hogy isme-rek néhány tanulmánykötetet, amit követendő példaként kell majd a jövő kutatói elé állítani. Itt a munkák korlátjai jelentik az előnyüket, mert jól körülhatárolt területet vizsgálnak, tudományos módszerrel így hiteles képet adva a magyarok életéről egy adott országban és adott időben. Álljon itt példaként három (de több is van): John Kosa: Land of Choice, The Hungarians in Canada. Toronto, 1957. 112, 1939 előtt bevándorolt férfi életkörülményeit veszi szociográfiai vizsgálat alá. – Kunz Egon: Magyarok Ausztráliában. Budapest 1997. A Kossuth-emigráció Ausztráliába került tagjaitól (ilyen is volt!) az 1990-es évekig mutatja be az odakerült magyarok
történetét. – Némethy Kesserű Judit: „Szabadságom lett a börtönöm”. Az ar-gentínai magyar emigráció története 1948-1968. Budapest, 2003. Mind-ezideig a legkiválóbb munka az emigráció egy kevéssé ismert fejezetéről.

A diaszporának három földrészre (esetleg többre), számtalan országra és a kultúrára, a tudományos- és gazdasági élet, a katonaság és a sport valamennyi területére kiterjedő tanulmányozása csak egy gondosan ösz-szeválogatott munkacsoport irányításával lehetne megvalósítható. A szinté-zist azonban egy nagyszabású gyüjtőakciónak kell megelőznie. Elsődleges feladat, hogy az emigrációban élő magyarok, különösen 1945 óta mind magyarul, mind a befogadó országok nyelvén született szellemi termékeit (könyveit, újságjait és egyéb kiadványait, hanglemezeit, képzőművészeti alkotásainak jegyzékét és fényképeit, egyesületi és személyes levelezését, stb.) egy vagy több intézmény keretében összegyűjtsék. Ezzel egyidőben adatgyüjtés szükséges, ami olyan magyarok tevékenységét dokumentálja, akik a diaszporában építő munkát végeztek, vezető poziciót töltöttek be, vagy más területen értek el sikereket. A gyűjtés harmadik fázisának azt kell vizsgálnia, hogy a magyarok leszármazottai milyen szerepet vittek a befogadó társadalmakban ahol szüleik vagy szülőjük letelepedett. Vizsgálat tárgyát kell képeznie, hogy a magyar beszédkészség mennyi ideig és milyen mértékben marad fönn egy más nyelvet beszélő közegben (vannak-e különbségek a befogadó országok között; a társadalmi helyzetnek vagy a tanultsági foknak van e hatása a nyelv megtartás-feledés viszonyára?)

A magyar történelem folyamán sok szó esett a magyar társadalom asszimiláló erejéről. Arról azonban, hogy a magyar kultúra, esetleg a „magyar érzés” és főleg a magyar nyelv hogyan él tovább idegen kör-nyezetben, esetleg csak egyik szülő közvetítésével vegyes házasságokban, semmit sem tudunk, holott ezerszámra lenne példánk rá.
Ezeknek a tapasztalatoknak és a magyar diaszpora történeti és társa-datlomtörténeti tapasztalatainak nem csak a diaszpora tagjai és leszárma-zottai látnák hasznát, nem csak az utánuk jövő, az elvándorlók állandósult serege merithetne belőle inspirációt, de az egyetemes magyarság önisme-rete is gazdagodnék egy másik dimenzióval. – S a magyar Atlantisz nem merülne végleg feledésbe.

Koncz Lajos*


A szerző szivesen veszi az olvasó észrevételeit.

 
 Toeby  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-28 22:38   
Kedves Fredi!

Nem a szétszórt németségre gondoltam, hanem azokra, akik évszázadokon keresztül egy zárt faluközösségben éltek, s sok közülük még a 60-as években sem beszélt magyarul. Édesanyám is 9 évesen tanult meg úgy beszélni (ez persze 30 körül volt), hogy elfogadták azt az iskolában. Addig az idökig a parlamenti képviselet nem is volt annyira téma, mert az senkinek sem volt! Még a magyarnak sem! Ezek a közösségek ma önállóbbak, több joguk van, s kiegészülnek most kitelepült németekkel, akik nyugdijas éveiket ott élik le. Baranyában több ilyen falu létezik ma is. Hogy mint németek, bizonyos hátrányaik voltak, az nem is téma! Nem azt az idöszakot élték, mint Budán a középkorban, amikor is a városvezetésben a magyarknak kellett kiharcolni a jogait a németekkel szemben. Németek határozták meg, hogy egyáltalán magyar letelepülhet ott! Egy idegen országban azért természetes hogy a háziúr határozza meg a menetrendet, ami a kásöbbiek folyamán be is következett. Pl. a német szinházakon kivül megalakultak a magyarok is. Vagy a magyar nyelv hivatali bevezetése. Minden más furcsa is lett volna! De úgy Genscher mint Weizsäcker egy nagyon jó közösségre találtak és felléptek érdekükben. Különben kultúrájukat ápolták, német iskola pécsett mindig volt, stb. S ami a legfontosabb, összefogtak!

Üdözletem! Toeby

 
 Fredi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-28 15:36   
Kedves Toeby,
sokmindent én is úgy látok mint Te, származásom nekem is hasonló, mint a tied. Azzal azonban nem tudok egyetérteni, hogy általában a magyarországi németek jól megtudták volna tartani németségüket. Bizonyára ilyenek is akadtak, de bizonyos idökben elég komoly nyomás miatt sokan asszimilálódtak. Egyébként a "példás" szót is mellözném, Magyarországon tudomásom szerint a mai napog nincs megoldva a nemzeti kissebbségek képviselete a perlamentben.

 
 Toeby  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-28 15:21   
Hálló Mindenkinek!

Ez itt egy érdekes téma, s ha öszintén be is vallom, hogy nem olvastam végig mindet hozzászólást, mégis füzök hozzá egy-két gondolatot.
Az hogy Koncz Lajos cikke után csak egy-két másikat néztem át az az oka, hogy ebben a cikkben minden elöfordult, amit mi a "Szózatunknak" vallunk, vagy aki még tán nem, ezekután azzá teheti! Amennyiben ezek a tények a nyugateurópai magyarokra is átülttethetök, követését példásnak tartom. Még mindig én szeretném eldönteni, hogy milyen Szózatra van szükségem, vagy egyáltalán arra, hogy a Himnusszal zárjam a napot! Ezt mi igy adtuk tovább gyermekeinknek is, nemzetségünk dicsöitése teljesen rossz helyen lett volna! Ez nem jelenti azt, hogy a gyerekek nem tanultak meg magyarul, s azt sem, hogy ne látogattak volna szivesen el Magyarországra. De semmilyen érzésben nem próbáltuk meg öket befolyásolni.
Másik kérdés, hogy maradjon meg mindenki magyarnak, aki ott sem volt az? Itt köszönöm meg a szerzönek a Joschka Fischerröl irt életrajzot. Ha Joschka büszke is a magyarországi származására, ami elödjeinek évszázadokan keresztül otthont adott, valójában ö mégis német! S ez nem von le semmit a mi szemléletünk által megitélt értékéböl! Náluk abban az idöben az volt a kérdés, hogyan maradjunk meg németeknek? Na hát ez aztán a magyarországi németségnek egész biztos jól sikerült, ami minden nemzet számára példa lehet. Tehát hogy maradjon meg magyarnak az, aki ott német volt? Erre a kérdésre is könnyü válaszolni, mert a romániai magyarok, németek, stb. ugyanúgy érintve vannak: Az otthon szeretete a fontos, nem kimondottan a magyarságé! Haza megyek..., ott ahol születtem! Itt születet gyermekeink: Megyünk az ómihoz... De mi köti öket oda, ha mindez már nincsen? Én pl. egy vegyes házasságbál való vagyok, ahol inkább a németség dominált, de mivel bizonyos mértékben kiszakadtunk a környezetükböl, miután a városba költöztünk, mi gyerekek a németségböl már nem olyan sokat kaptunk. Szüleimet mégis kiutasitották, s apám, magyar révén, el tudta intézni, hogy azt visszavonják. Édesanyja szinén német származásu volt. Igy születtem tehát Magyarországon, s jó magyar is voltam mindadig, amig el nem jött az elsö nap, amikor "elkeztdem gondolkodni". Tehát, annélkül, hogy e támával valakit is untatnák, "igy most itt vagyok"! Nem bántam meg! Az, hogy mit hozott nekem ez a jövö, mit csináltam jól vagy rosszul, ez az értékelés még hátra van, de talán örökké váratni is fog magára! Nejem magyar, gyermekeink mér régóta önállóak.
Csak ennyit az én (mi) történetünkröl!

Bis bald! Toeby

 
 Szőnyi Bartalos Mária  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-27 19:34   
Többször elolvastam Koncz Lajos írását.
Megköszönöm, hogy közzé tette itt, a MON-ban.
Engem mostanában egyre mélyebben az foglalkoztat, hogy Magyarországon hogyan maradjunk magyarok?
Csak egyénenként tehetjük meg annak ellenére, hogy nemzeti érdek is.
Fontos lenne mindazokra figyelni, akik nem tartoznak sehova, például nem párttagok.
Miért kellene rájuk figyelni? Azért, mert ők vannak többségben Magyarországon.
Miért nem tartoznak sehova?
Azért, mert ők is egyéniségek. Vannak közöttük gondolkodók, kutatók, művészek, írók. Ezeknek az alkotó embereknek a megélhetéséről a társadalomnak kellene gondoskodni, de legalább lehetőséget adni számukra.Miért? Mert a magyar gondolkodás egy sajátos részét "reprezentálják". Csakhogy, amíg az a nézet járja, ha nem tartozol közénk akkor süllyedj el, addig veszélyben van és torzul a hazai magyarságkép, a magyarságtudat. Mert egy párteszmét vallani a magyar nemzeten belül - egy dolog. Egészen más a magyarság eszméjében élni és úgy alkotni ma, Magyarországon.A saját bőrömön tapasztalom.

_________________
Mária

 
 rigojanos  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-12-22 00:22   
Szia Geza

Igen, ugyanarrol a Koncz Lajosrol van szo

 
 rigojanos  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-12-14 22:50   
2003-12-06 17:21, Koborlo:
-

Szia Geza,

Nem ismerem, de erdeklodom

 
 Koborlo  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-12-06 17:21   
Rigojanos

Azt hiszem Hogy a cikk iroja Koncz Lajos
azonos Bostonban elo Dr Koncz Lajos-al.
Nem ismered szemelyessen?

Barati szeretettel Geza.

 
 Koborlo  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-12-06 00:51   
Kedves Hunor
Es persze mind4enki akit erdekel


K o n c z L a j o s

Kis lecke americano-hungarologiából.

A cimen kivul e cikknek Minden szava erdekes ,ertelmes, leirasa az igazi Amerikai Magyar viszonynak ugy befogado mint befogadott ertelemben elethu.Teljessen egyet ertek irojaval.
Ezt biztossan nem olvastak fel a Clevelandi talalkozon mert akkor nem szuletett volna meg az a szornyuseges zaro nyilatkozat.


Barati szeretettel Geza

 
 kaytee  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-12-05 17:39   

 
 rigojanos  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-11-17 15:38   
2003-11-16 18:54, hunor:
-
K o n c z L a j o s
Kis lecke americano-hungarologiából.


Nagyon ertelmes es realisztikus megkozelitese a temanak.

 
 hunor  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-11-16 18:54   
Most kaptam egy erdekes cikket - ajanlom figyelmetekbe. Ez hamarosan a MONon, addig forumtagoknak itt is.



K o n c z L a j o s

Kis lecke americano-hungarologiából.

I.

Nemrég egy cikksorozat jelent meg egy lapban (Józsa Fábián: A megmaradás parancsa, I-III) "az amerikai magyar jövőről". A szerző Magyarország washingtoni nagykövetségének tisztviselőjeként, itt szerzett tapasztalatai alapján elemzi az "amerikai magyarság"-ot, hogy aztán cikke utolsó (III.) részében megmondja, hogy mit csinálunk rosszul és hogyan kell azt a jövőben csinálnunk... - Végre egy új ötlet!

A múltban már írtam arról, hogy milyen veszélyes, ha valaki Magyarországról idelátogatva könyvet vagy akár csak tanulmányt ír Amerikáról, az Amerikában élő magyarokról (A Kenya-szakértő magyar pincér, Am. Magy. Népszava, 1997. júli. 25.) Könnyen úgy járhat mint Végh Antal, aki Buffaloban bordélyháznak nézte az éjjel is nyitvatartó automata mosodát, mert főleg férfiak jártak ott ki-be.

Az amerikai magyarok "tarthatatlan" (?!) problémáin tűnődve Józsa egy "fej nélküli lovas"-hoz hasonlít minket, magyar-amerikaiakat. (A magyar amerikainak erről a Sleepy Hollow legendája jut eszébe, ahol a fej nélkül maradt vitéz ijeszti halálra a völgy lakóit és Ichabot tanítómestert. De hát mi már egy kicsit az amerikai népi kultúrában is gyökeret eresztettünk...) Mert, - úgymond - "nincs ismert és általánosan elfogadott vezető"-nk, nem úgy mint - gondolom - Magyarországon, ahol a parlamentben ugyan már kisebbségbe szorult Orbán Viktor testesíti meg az "egy nemzet, egy vezér" vágyálmát. Avagy Erdélyben, ahol Rev. Tőkés készül élére állni az eddigi összefogásból kihasított magyaroknak. De ha akadna is ilyen csúcs-magyarunk, mik lennének azok a "politikai célok" amiknek kiharcolására maga mögött kívánná egyesíteni Amerika összes magyarját (amit ma sokan, divatosan "összmagyarságnak" hívnak) ?

A címben a "megmaradás parancsá"-ról van szó, aztán mégis "tovább bővíthető politikai célok"-ról beszél a cikkíró, aztán pedig arról, hogy egy vezető mögött egyetlen "szervezet"-ben kell "összefogni" másfélmillió amerikai magyart. - Azt hiszem ezzel a mondanivalójával a tanulmányíró tűnik fejnélküli lovasnak.

Hogy hol van az a "másfélmillió amerikai magyar" amit néhány naiv honfitársunk eszelősen emleget, azt csak ők tudnák megmondani. De félő, hogy még ők sem... Az a népszámlálás, amire unos-untalan hivatkoznak, 280 millió amerikait arra buzdított, hogy írja a kérdőívre mindazoknak az országoknak a nevét ahonnan felmenői, nagy- vagy dédszülei bevándoroltak. Így adhatta meg másfélmillió amerikai Magyarországot az első két országként származása helyéül. Kérdem én: ha valakinek egyik nagymamája magyar, de még gyerekkorában vándorolt be Amerikába és még kislánykorában elfelejtett magyarul, férje ír volt és egyik fia olasz lányt vett feleségül, akkor 5-6 leszármazott unokáját vajon tekinthetjük-e magyarnak és képviselhetjük-e őket mint magyarokat a magyar parlamentben (mert gondolom erről van szó...). Beszélhet-e a nevükben majd egy csúcs-szerv vezetője? Hát nem a fellegekben jár-e, aki ilyesmivel tölti az idejét?!

Nevetséges Budapest I. kerületének lakosait, életét összehasonlítani az amerikai "magyar nemzetrész"-szel. Egy azonban lehetséges: itt Amerikában sem élhetnek sokkal többen, akikre azt lehet mondani, hogy "magyarok", mint Budapest I. kerületében.

Isten ments', hogy bárkit is kizárjak a "magyar nemzetrész"-ből! Én szívesen elfogadok bárkit magyarnak: a másfélmillió nagymamát meg unokát csak úgy, mint a rendkívül tehetséges, kommunista, fehérmájú Frida Kahlo-t, de soha nem jutna eszembe, hogy mindnyájukat egyetlen szervezet tagjaként képzeljem el. - Miért feltételezzük, hogy mindenki, akinek magyar vér csörgedez az ereiben, egyként érez, egyként gondolkozik, egyként szereti a paprikás csirkét és egyként ismeri és ismeri el Petőfi Sándort világméretű költőnek. S ha nem ezek az ismérvei egy "magyar"-nak, akkor mik...?

Tudom én, hogy Józsa Fábián csak jót akar s csak segíteni akar az Amerikában élő elárvult magyaroknak. Ám kérdés, hogy az amerikai diaszpóra elárvultnak tekinti-e magát és szüksége van-e segítségre vagy akár csak tanácsra. S ha van, ilyen segítségre vagy másmilyenre van-e szüksége?

Amerika magyarjairól beszélve mindég diaszpórában s nem nemzeti kisebbségben kell gondolkoznunk. Akik az I. kerületben, Erdélyben, Kárpátalján, stb. élnek, azért élnek ott, mert oda születtek s úgy érzik, hogy "a nagy világon e' kívül" nincsen számukra hely. Nincs más választásuk. Azok akik a diaszpórában élnek, ezt az életet választották. Valamiért választották. Ezt az országot, ezt az életet választották, mert ahol azelőtt éltek esélyeik nem voltak olyanok, mint máséi: kinek mert szegény parasztnak született, kinek mert politikai felfogása nem tetszett a hatalomnak, kinek mert származása miatt halálra szánták, kinek mert osztálya vagy szakmája miatt ellenségnek nyilvánították. Mások egyszerűen szabadon szerettek volna élni, nem diktatúrában. Maguk szerették volna eldönteni, hogy mit tanuljanak, hogyan keressék meg a kenyerüket. Maguk szerették volna szakmai fejlődésük, előmenetelük útját irányítani. Ez határozta meg prioritásukat. Ha a "megmaradás parancsa" lett volna a prioritásuk, akkor biztosan otthon maradtak volna megmaradni. Vagy mikor a körülmények Magyarországon megváltoztak, visszatértek volna. De tudjuk, hogy Magyarországon és az elszakított részeken a "körülmények" soha nem változnak meg olyan mértékben és olyan hihető maradandósággal, hogy a diaszpórából az idők folyamán számottevően vállalnák a hazatelepülést. Még a nyugdíjasok, még az öregek sem. Nyilvánvaló, hogy az idők folyamán itt a Kárpát medence magyarjaitól eltérő magyar embertípus alakult ki.

A magyarok Amerikában 150 éves múltra tekintenek vissza, aminek emlékei csak imitt-amott maradtak fenn, de a tény megmaradt s a 150 évvel ezelőtt érkezetteknek még ma is élnek leszármazottai (Haraszty, Kossuth-Ruttkay, Heilprin, stb). Akik Amerikába jöttek, - mint említettük - nagyon különböző okokból jöttek, de mindenki a maga akaratából, egy bizonyos cél elérésére, egy vágy megvalósítására. Többen, akik ezt a célt, ezt a vágyat nem tudták elérni belehaltak, mások tovább vagy visszavándoroltak. De legtöbben itt maradtak, itt harcoltak, itt dolgoztak tovább.

Ha leszámítjuk a jelentős u.n. Kossuth-emigrációt, akkor csak az 1. világháború után, a két világháború közötti időben beszélhetünk először politikai emigrációról (Jászi, Dienes, Vámbéry Rusztem, Moholy-Nagy, Bartók, stb.), ami a feudális, antiszociális, náci-orientációjú magyar kormányok jó hírének gyöngítésén fáradozott (nem kis sikerrel). Az időközben többszázezres tömegben bevándorolt magyarokat a politika érintetlenül hagyta. Ez a tömeg Amerika iparának fölépítésével és a maga szerény jólétének megalapozásával volt elfoglalva több-kevesebb sikerrel. Őket magyar alapon összefogni csak olyan célok érdekében lehetett, amik lábuk megvetésén túl vallásos igényeiket, családjuk és maguk biztonságát és öregkoruk biztosítását (temetésük költségeit) szolgálták. Ezt olyan példásan vitték végbe, hogy tőlük a mai magyarországi (erdélyi, stb.) társadalom is tanulhatna, ha akarna és volna aki hírül vinné történetüket az óhazába. Megtanultak a maguk erejéből (amerikai példára) felső- vagy külső segítség és vezetés nélkül közösséget építeni, egymásért felelősséget vállalni. Ehhez munkás kezek és józan ész kellett, nem csúcsszervezeti vezető, aki megmondja mit kellene csinálni... Az lett a helyi vezető, aki legtöbbet dolgozott vagy legtöbbet áldozott a közjóért. A magyar nyelvet templomaikban, zsinagógáikban (mert ilyen is volt!), egyesületeikben tartották ébren. Gyermekeik is itt tanultak magyarul, de az előrejutással járó asszimilációt természetes folyamatnak tekintették és támogatták. A "nemzeti megmaradás" nem volt céljuk, mert erre nem volt szükségük. Ezt csak a különböző népek nacionalista vezérei és demagógjai találták ki maguknak, hatalmi bázisuk növelésére. A magyarok a nacionalizmust maguk mögött hagyták az óhazában a "tanult" rétegek számára.

Ha a magyarországi társadalom ezeket az embereket meg akarta volna tartani magyarnak, akkor az agrárproletariátus kilátástalan sorsát, a cselédségre és parasztságra nehezedő nagybirtokrendszert (beleértve az egyházi nagybirtokokat) kellett volna megváltoztatnia, modernizálnia: mert akkor az volt "a megmaradás parancsa".

Kultúrát ezek a generációk nem tudtak ápolni és továbbadni, mert az embertelen körülmények között, amiket a kivándorló magyarok elhagytak, ezzel nem kerültek kapcsolatba a látástól vakulásig folyó munka közben vagy a cselédlakások primitív tömegnyomorában. Még szerencse volt, ha írástudóknak számítottak. Mikor megérkeztek az Újvilágba, helyzetük semmivel sem volt jobb mint az éppen felszabadított néger rabszolgáké. Ezeknek a magyaroknak a leszármazottai mégis egy-két generáción belül fölemelkedtek az amerikai középosztályba és csak megbecsülést hoztak a magyar névre.

Helyszűke miatt most nincs módomban kitérni a kivételt képező fizikusok, matematikusok, vegyészek, orvosok, írók, zenészek és filmszakemberek példáira, akik viszonylagos kis számuk ellenére világviszonylatban szereztek dicsőséget a magyar névnek egy olyan korban, mikor politikusaink nagy része tehetetlenül nézte, amint országunk egyre lejjebb süllyed a történelmi tisztesség kűzdőterén. Néhány kivételtől eltekintve, ezek a gyöngyszemei a magyar kultúrának távol tartották magukat az akkori magyar közösségektől.

A 2. világháború után egy egészen más magyar generáció lépett az "öreg amerikások" helyébe. Akik azelőtt az urak voltak Magyarországon vagy a katonai elithez tartoztak, gyárosok voltak vagy arisztokraták, magas rangú tisztviselők, ügyvédek, orvosok, mérnökök, azok most - mint elődeik - földönfutókként érkeztek erre a partra. De ugyanúgy tudták, hogy mit jelent megfogni a kapa nyelét, mint elődeik. A különbség talán csak az volt, hogy ha egy üzem vagy kórház folyosóján a "janitor" összetalálkozott a takarítónővel: "kezét csókolom méltóságos asszony"- al köszönt rá, mire a válasz: "jónapot ezredes úr" volt. Alig telt el tíz év és ezek a takarítónők, kertészek, sofőrök, házvezetőnők, gyári munkások már a saját házukban laktak, ahol a polcon magyar könyvek sorakoztak, a lemezjátszóból cigányzene szólt és magyar újság járt a házhoz. A férfiak átvették a templomban a presbiteri helyeket az öregektől és Amerika-szerte az egyházak és köréjük fonódó közösségek mellett a legkülönbözőbb egyesületek, szervezetek, kultúrkörök és asztaltársaságok alakultak. Bálok, disznótoros vacsorák, piknikek tiszta jövedelme támogatott nemes célokat, Európában rekedt szegénysorú magyar diákokat, stb. Csendőrök, katonák, repülőtisztek alakították meg társadalmi közösségeiket, magyar mérnök-, orvos-, jogásztársaságok, "lovagrend"-ek és "szövetségek" alakultak és "hazafias" munkát fejtettek ki. Ez ilyet, az olyat, de megtakarított pénzecskéjüket nem golfra, nem lóversenyre vagy vitorlázásra költötték, hanem "magyar célokra".

Mikor a magyar "megmaradás"-ról gondolkodik valaki, tudatlanságnak számit nem megemlíteni a külföldi Magyar Cserkészetet, a legnagyobb és legtevékenyebb, félévszázados múltra visszatekintő országos (sőt nemzetközi) magyar szervezetet.

Jelentőségét itt nincs szándékunkban részletesen tárgyalni, de annyit azért fontos megjegyezni, hogy neveltjei élen járnak és kiemelkedő szerepet töltenek be a diaszpóra legkülönbözőbb közösségeiben.

II.

Hogy ne csak egy nagy szervezetet, a cserkészetet említsük, hadd álljon itt, találomra, néhány egyedi kezdeményezés annak demonstrálására, hogy akár egy ember is milyen szép és értékes munkát tud végezni a magyar kultúra vagy politikai célok szolgálatában.

Az 1940-es évek vége óta Washingtonban működött Csicsery-Rónay István "Occidental Press" és "Ady Records" nevű könyv és lemezkiadó vállalata, amit önmaga erejéből épített, tartott fönn és működtetett, mint az emigráció legfontosabb könyvkiadója. A munkák közül a "Költők forradalma 1953-1956" című versantológia (1957), Márai Sándor első "Napló"-kötete, 1945-1957 (1968), Vatai Lászlónak Ady Endréről (1977) és Gara Lászlónak Illyés Gyuláról (1965) irt monográfiái emelkednek ki. Szenzációszámba ment az a hanglemeze, amin maga Illyés Gyula az "Egy mondat..." című versét olvassa, ami Magyarországon a "nem létező" versek közé számított.

Az 1950-es évek végén, a nemrég bevándorolt Bakó Elemér, Bartók Bélához hasonlóan, egy hangfelvevővel nyakába vette Amerika magyarlakta vidékét, hogy hangszalagra rögzítse a 40-50 évvel azelőtt, a különböző nyelvterületekről bevándorolt magyarok beszédét, tájnyelvét. Az évek folyamán több mint 300 amerikai magyarral késztett hangfelvételek nem csak a népnyelvkutatást gazdagították, de ugyanannyi történetet rögzítettek a magyar múltról, a kivándorlásról és az amerikai magyar életről. Ennek az egyéni kezdeményezésből született gyűjtésnek az értéke kimondhatatlanul fontos.

Nem csak közösségek, egyének is állítottak templomot. West Virginia egy eldugott részében áll ma az Alba Regia kápolna, amit Györikné "Sali" álmodott meg, hogy aztán fel is építse és azzá tegye ami: a magyar szabadságeszme és az 56-os szabadságharc emlékének ébren tartója, magyar emlékhely és sok magyar temetkezési helye. Ehhez hasonló szép és nemes tettet alig tudok elképzelni.
Egy fiatal magyar asszony, Petres Judit nevéhez fűződik az 1970-es években Cleveland környékén megjelenő Képes Magyar Világhíradó, ami tudomásom szerint az egyetlen magyar képeslap volt, ami a diaszpórában jelent meg. Akkoriban sok magyar háztartás kapta a budapesti Magyarok Világszövetsége által ingyen küldött szakszerűen és drágán előállított, a Kádár-rendszert szalonképessé hazudó Magyar Hírek nevű propaganda orgánumot. Ezt az újságot ellensúlyozta a sokkal szerényebb (színes képek nélküli), de ötletes és ízléses kiállítású képeslap, ami éppen a fényképekkel dokumentálta a diaszpóra sokszínű társadalmi és kulturális életét. Az anyag több földrészről gyűlt össze és dokumentálta az emigráció sokrétű munkáját és munkásait, gyerekeket és felnőtteket. Ennek az egyéni vállalkozásnak akkor is és ma is rendkívül nagy dokumentum-értéke volt és van. A szerkesztőnő pedig beírta nevét az amerikai magyarok történelmébe.

Ugyancsak egyéni vállalkozás volt Szent-Iványi Gábor honfitársunk által szerkesztett professzionálisan késztett videókazetta: "Hungarian Highland" amely a Felvidék magyar kulturális emlékeit és alkotásait mutatja be. Bár csak állóképek álltak rendelkezésére, az ügyes fényképezési technika és a méltó zenei aláfestés könnyen érthető és élvezhető dokumentumfilmet tárt a néző elé, abban az időben, amikor az elszakított területekkel szigorúan tilos volt foglalkozni Magyarországon. Az emigráció így töltötte be kiegyensúlyozó, kiegészítő, ébrentartó feladatát.

Bostonban egyéni anyagi áldozat eredményeképpen "Hungarian Music in Amerika" címen egy lemezsorozat született 1974 és 1987 között, ami főleg az akkor már szinte elfeledett Dohnányi Ernő zenéjét volt hivatva föleleveníteni, de a svájci magyar Kovách Andor is szerepelt a szerzők között. A professzionális lemezvállalat által késztett lemezek zenekereskedelmi forgalomba is kerültek.

Ugyancsak Bostonban, ismét egy magyar asszony, Barnett Marika a finn-magyar rokonság jegyében évek óta ápolta a személyes kapcsolatot a helyi finn szervezettel. Egyik évben javasolta finn barátainak, hogy rendezzenek együtt egy finn-magyar ünnepséget a finnek Kalevala-napján. A megemlékezés a Kalevala magyar vonatkozásaival foglalkozott és azzal, hogy a két nemzetnek milyen a másikról alkotott képe. A rendezvény középpontjában egy három nyelvű (finn - magyar - angol) Kalevala-felolvasás állt. A finnek (és magyarok) megtudták, hogy a Kalevaláról 4 teljes magyar fordítás készült Vikár Béláéval kezdődően (egyik az emigrációban), a magyar hallgatók pedig hallhatták, hogy a finnekben milyen meleg rokoni kép él a magyarokról. A kapcsolat a két nemzeti csoport között azóta is tart. - Mindez egy ember kezdeményezésére.
Magyaródy Szabolcs egy akciót kezdeményezett, ami olyan angol nyelvű könyveket ajándékoz egyetemek vagy magasabb oktatási intézmények könyvtárainak, amik magyar szempontból tárgyalják a magyarok és a Kárpát-medence (főleg 20. századi) történelmét vagy más módon szolgálják a magyarok jó hírét. Az elmúlt években több száz könyv került kiosztásra.

Tucatjával sőt százával sorolhatnám az ilyen és hasonló sikeres kezdeményezéseket, amik az amerikai magyarok egyesületeken kívül is jól működő tevékenységét (ha úgy tetszik: "magyarság-szolgálatát") dokumentálják. Példái annak, hogy szervezeti kereteken kívül is fontos eredményeket lehet elérni. Azt is meg kell gondolni, hogy egy csúcsszerv az anyagi és erkölcsi erőforrások (resources) egy irányba történő koncentrálásával nem bénítaná-e az egyéni ötletek, kezdeményezések megvalósítását és ezáltal egyöntetűbbé, tehát szürkévé, egyhangúvá tenné az amerikai magyar életet.
Az 1945 után Amerikába bevándorolt magyarok abban is különböztek a megelőző generációktól, hogy többségükben tanult emberekből álltak és sokkal nagyobb számban jöttek családostul. Bár ők is a boldogulást és életük új megalapozását tekinették elsődleges feladatuknak, a történelmi tapasztalat jobban meghatározta gondolkodásukat. Így, kimondva vagy kimondatlanul is volt közös céljuk. Ez a magyar történelmi igazságért való harc és az őket elüldöző, a Kárpát medence magyarjait kommunista igába kényszerítő szovjet ideológia és magyar válfaja elleni küzdelem volt. Ennek a harcnak 1956 után a magyar forradalom eszméinek és emlékének az ápolása és céljainak megvalósítása is része lett. A régebben bevándoroltak is átvették 1956 egyetemes szabadságeszméjének gondolatát. Ezek olyan célok voltak, amikért csak a szabad Nyugaton harcolhattak magyarok nyíltan és teljes erőbevetéssel.

Ez a nemzedék és gyermekeik tehát kettős célt értek el. Személyes érvényesülésükért folytatott erőfeszítéseik az amerikai társadalom aránylag és ténylegesen jól jövedelmező rétegébe emelték őket, ahol sokan, különböző módon, de hatásosan szolgálták a nekik fontos magyar célokat. Amit tettek, önerejükből tették és amit a kisebb nagyobb társaságok, körök és csoportok tettek, azt is tagjaik önerejéből tették. Az elért eredmények felmérése a jövő magyar generáció történészeinek feladata lesz. Ez az 1945 és 1956 utáni nemzedék azzal a jó tudattal hajthatja fejét nyugovóra, hogy "megcselekedte amit megkövetelt a haza". Nem hiszem, hogy közülük bárki is "fejetlen lovasnak" érezné magát.

Nem hiszem, hogy a jelenben az a magyarországi társadalom (és kormány) lenne alkalmas példamutatásra, aminek immár egy tucat éve nyakába szakadt ugyan a szabadság, de ebbe mindezideig nem tudott belenőni és a demokráciáról még mindég azt hiszi, hogy az csak a többség uralmát jelenti. Ez a társadalom azt sem akarja megérteni, hogy lejárt az "egypártrendszer" ideje, amely minden áron egy akolba próbálja a népet hajtani, akit aztán egy - akár választott, akár önkinevezett - csúcs-személy képvisel, vezet, tanít, stb. Egy ország ahol a "más"-ság jogfosztottá tesz embereket, ahol a kikiáltott "közös cél"-tól való különbözés hazaárulásnak minősül, ahol a politikai ellenzék ellenségnek számit, az nehezen adhat tanácsot vagy mutathat példát azoknak, akik a demokráciát befogadó országaikban már évtizedek óta élik és gyakorolják. A fönt említett társadalomtól a nyugati magyarnak nagyon nehéz elviselnie azt a kritikát, ami Józsa Fábián soraiból hallatszik.

A nyugati magyarok és közöttük az amerikai magyarok nagyon jól beilleszkedtek a Nyugat pluralista, többkultúrájú, illetve a kultúrákat egyenrangúnak tekintő világába. Magyar mivoltukat nem érzik fenyegetettnek. Ugyanakkor kötelezőnek se érzik magukra a kiszabott "magyar út" követését, különösen ha ezt az utat mások akarják megszabni számukra, akár Budapesten, akár Clevelandban vagy Washingtonban. Az elmúlt ötven évben szabadon kereste minden egyén, minden család a maga "új magyar út"-ját (és még egyik folyóiratának is ezt a nevet adta). Új utakat pedig legjobb egyedül keresni, legföljebb az ember leghívebb barátai társaságában. Ez az igazi "szabadság", amit nem irányítanak se föntről, se bal- se jobb oldalról. Így lehet eredményesen valamilyen kitűzött cél felé haladni, akár külön utakon is. Veszekedés, vita, bosszúság nélkül meghatározni a prioritásokat. Lehet, hogy ez valakit, aki megszokta, hogy csak egy fölülről meghatározott vagy jóváhagyott út van, aki megszokta, hogy fejét többnyire bólintásra, vagy engedelmes lehajtásra használja, az új, a más úton járó a fejetlen lovasra emlékezteti. Észre sem veszi, hogy mennyire beléje ivódott az évszázados centralizáltság, a jobbágysorba való beleszokás, a "párt" respektálása, az új és szokatlantól való ösztönös félelem. De az amerikai magyar már csak ebben a határok, mércék, szabályok, meg nem érdemelt tekintély nélküli gondolatvilágban érzi jól magát. Irtózik attól, hogy őt megint csúcsszemély, a "nemzeti" jelzőt a maga számára kisajátító szervezet vagy hivatalos címekkel fölcicomázott, Magyarországról kiküldött funkcionáriusok irányítsák, vezessék, oktassák (és mondják meg, hogy mit csinál rosszul). Ennek az idegenkedésnek a jele, hogy a diktatúra megszűnése óta eltelt 13 évben milyen kevesen települtek vagy vándoroltak vissza Magyarországra. És akik megtették, azok közül sokan ismét visszajöttek. Érdemes elgondolkozni azon, hogy ez miért van így... - Még azok sem követték a "hazatérés" útját, akik az elmúlt évtizedekben szóban, tettben és magatartásban a legkritikusabbak voltak Amerikával szemben és leghangosabban vallották magukat magyarnak. - Lehet, hogy úgy érezték, hogy itt Amerikában (itt Nyugaton) van az a "másik Magyarország", az Q hazájuk, amit fölépítettek, ahol nem csak tqzhelyüket hanem sírhelyüket is meglelték.
Hadd térjek ki itt még egy javaslatra, amit fönt említett cikkírónk sok-sok más, szintén nem új ötlettel együtt ajánl a fejnélküli lovasoknak: -A progresszív magyar gondolkodás megteremtQinek... iskolák és kollégiumok...átplántálását, egy amerikai magyar gimnáziumot. Megint a magyarországi példa...

Elgondolkozhatnánk azon, hogy ez a progresszív magyar gondolkodás milyen áldást hozott nemzetünknek. Ádáz ellenségeinkké tette elkeseredett kisebbségeinket, míg saját szegényparaszti, cselédsorsú fajtánkat (a három millió koldust) rabszolgákként kezelte, főuraink és főpapjaink segédletével. Két véres világháborúba és két kommünbe hajszolta bele országunk népét. Hitler csatlósává szegődve német gázkamrákba küldött fél milliónyi magyar állampolgárt, aztán 45 évig dalolta a vörös liturgiát. Hát ezt eredményezték az egykori neves diákintézmények?!

Ez volt az eredménye a progresszív magyar gondolkodásnak?! Vagy ennyire elvakultak vagyunk saját múltunk megítélésében? Ha vakon, mindég csak a múltba nyúlkálunk, s bármi akad a kezünkbe arra ráfogjuk, hogy nagyszerű (mert magyar), akkor sohasem fogunk kilábolni a múlt hibáinak megismétléséből.

Ennek ellenére a magyar oktatási rendszernek, mint a nagyobb európai rendszer egy részének, megvannak az értékei, eredményei és követendő példái főleg a természet-tudományos nevelés területén. Bizonyítja ezt a sok Magyarországon iskolát végzett Nobel-díjas, egyetemi tanár, kutató, orvos és computer-szakember.

Mégsem hiszem, és velem együtt valószínűleg sok ezer magyar-amerikai szülő sem, hogy egy magyar gimnáziumra lenne szükségünk itt Amerikában. Ezt megítélendő ismerni kell az amerikai élet, az amerikai család dinamikáját. Erről csak az beszélhet igazán, aki itt élt huzamosabban, itt nevelt gyermeket vagy maga is itt nevelkedett. Az amerikai iskola olyan centrális szerepet tölt be egy család életében, amit még egy külföldi látogató is könnyen észrevesz, ha másként nem a mozivászonról vagy a TV ernyőről. Az elemi- és középiskola neveli igazán amerikaivá (a szó nemes értelmében) a fiatal állampolgárokat. Erről egy család, akár fehér, akár fekete, akár ázsiai, akár latin sem hajlandó lemondani. Bármi is legyen véleményünk az amerikai közoktatásról, az tény, hogy itt nem csak az egyenlőséget, a toleranciát, az összeférést tanulja meg a fiatal, hanem kérdezésre, önálló gondolkodásra, a praktikus dolgok fontosságára, stb. nevelik a jövő felnőttjeit, sokkal jobban mint bármely európai ország iskoláiban. A magyar olvasó gondolkodjék el azon, hogy hány amerikai családot ismer, akik internátusba küldik egészséges, középiskolás gyermeküket vagy hány bentlakásos Highschool-ról tud. Talán egy két Prep-school-ról hallott, de ebből is csak nagyon kevés van Amerikaszerte. Miért pont a magyar szülő viselkednék másként és szakítaná ki gyerekét a város közösségéből, amit az iskola és a templom, a helyi baseball, hockey vagy focicsapat jelent s ráadásul ingyen van?

Egyébként a magyar gimnáziumnak is vannak előfutárai. A múltban magyar egyházi rendek alapítottak iskolákat, ahol magyar tanerők (szerzetesek, apácák) oktatták az oda beiratkozó amerikai gyerekeket és tanították magyarul is a magyar származásúakat. Biztos vannak még, akik ezeknek az iskoláknak a sorsáról el tudnák mondani tapasztalatukat.

Voltak szülők, akik a németországi Burg Kastlban működő szabályszerű magyar gimnáziumba küldték gyerekeiket. Ez sem állította meg a beolvadási folyamatot. Nincs hát új a nap alatt...

Hogy egy Amerikában élő család gyermeke megtanul-e magyarul, az elsősorban a szülőkön múlik, nem utolsó sorban azon, hogy maguk a szülők jól beszélnek-e magyarul és hogy mindketten vagy csak egyikük magyar származású. Ezen túl az egyházak és a cserkészet - ahol ilyen van - nyújt segítséget. A cserkészet évek óta nyári iskolatáborokat is rendez, ahol a nyelv mellet irodalmat, történelmet, népi kultúrát tanulhat a fiatal. S ami a legfontosabb: 13 éve az ideológiai befolyásolás veszélye nélkül utazhatnak gyerekek a szülőkkel vagy valamilyen akció révén a Kárpát medence magyarlakta területeire.

Nagy hiba lenne "kirekeszteni" a magyar közösség széles fogalmából azokat, akik bármilyen okból nem tanítják magyarul gyermekeiket. Sajnos az amerikai magyar közösség annyira magyar nyelv-centrikus, hogy nem tud mit kezdeni azokkal, akikhez nem tud magyarul szólni. Nem tudok olyan kezdeményezésről, kivéve a magyar egyházakat, ami angol anyanyelvű magyarok érdeklődését próbálná több-kevesebb rendszerességgel intézményes keretek között kielégíteni a magyar kultúra, a magyar történelem, a magyar sors-kérdések területén. (Egy példa mégis eszembe jut: az Amerikai Magyar Orvosszövetség, Sarasotaban, előadásait angolul tartja.)

Nyilvánvaló tehát, hogy csak olyan kezdeményezéseknek lesz a jövőben sikere, amik itt az amerikai magyarok körében születnek és a legmesszebbmenően tiszteletben tartják az itt élők különbözőségét, és nem kerülnek konfliktusba az amerikai élettel és a bevándorlók óhazai tapasztalataival. Nem ignorálhatjuk a Magyarországon ma ismét meglévő és sokak számára nemkívánatos irányzatokat, mint amilyen az idegenellenes nacionalizmus, a modern irányzatok elől elzárkózó provincializmus, az újraéledő zsidóellenesség, a cigányok ellen megnyilvánuló indulat és nem utolsó sorban a demokratikus gondolkodás hiánya és az Amerika-ellenesség. Az amerikai magyarok egy részében is jelen vannak ezek a régi beidegződések, míg másokban, különösen a fiatalabb generációban ellenérzést váltanak ki a magyarországi társadalomnak ilyenirányú megnyilvánulásai.

Nem szeretnénk, ha bárki, akár tudatlanul is bizonyos "ötödik hadoszlop" szerepet szánna az amerikai magyaroknak, mint az egyik túlbuzgó honfitársunk, aki már arról ábrándozik hogy a "más nyelveket anyanyelvi szinten beszélő, más államokban szavazó és így politikai tényezőnek számító magyarok hatalmas értéket jelentenek az anyaországnak". Vigyázzunk, hogy a különböző magyar kormányhatalmak ne követhessék ebben a Horthy korszak és Kádár rendszer hibás példáját.

Befejezésül hadd idézzem a nyugati magyar szellemi élet egy fontos munkásának, Bakó Elemérnek a szavait, akinek múlt-mentő munkája közben azok a magyarok jártak az eszében, "akiknek 'két - esetleg három - hazát adott a végzetük', amíg a sors akaratában megnyugodva, ráeszméltek, hogy ez így volt a legjobb".

 
 andi_usa  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-07 17:35   
Cassiopea,

csak sajnáltam egy volt barátnöm fiát akkor, aki panaszkodott, hogy anyja nem tanitotta meg németül. Talán zavarta hogy nem értette a kettönk beszédét mert mi Edithel természetesen osztrákul csevegtünk. Sose hallottam viszont hogy apjának a magyar nyelvet emlegette volna, akivel magyarul beszélgettem. De itt Kaliforniában nagyon kevert a kultura és kevés az olyan, aki komolyabban ápolja, talán a németek és az olaszok legjobban, akiknek van Deli boltjuk is helyben.

Vannak olyanok, akik kényelemböl/lustaságbol nem tanulják meg a nyelvet rendesen és mindig valakit megkérnek kisérje el öket intézkedésekre. Nem annyira a magyarság megtartása miatt, hisz az illetö nem is járt magyar rendezvényekre mert autot sem tanult meg vezetni hanem mindig fuvaroztatta magát bevásárlások miatt is. Volt egy magyar barátnöje aki a közelben lakott és igy elérhetö volt, a többiek pedig öt látogatták meg. Mikor férje meghalt, haza telepedett fiához, de azt nagyon megbánta, csak nem lehetett már vissza csinálni mivel itt mindenét eladott.

Ehhez egy külön topik kellene, szeretnék olyan emberekröl hallani akik nem bánták meg a hazatelepedést, eddig csak panaszt hallottam.

El tudom képzelni, hogy mindenkit kihasználnak, ha valamiben van gyengéje, nem hinném, hogy csak a magyaroknál fordul elö.

A keleti partrol rövidebb az ut Budapestre, ide viszont közelebb van Hawaii.

 
 cassiopea  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-07 17:05   
Andi,


>>> ismeretkörünkben láttam pár olyan házaspárt ahol csak az egyik volt magyar és igy a helybeli nyelvet beszélték egymással és gyerekeiket sem tanitották meg saját nyelvükre. <<<

Ez teny. A vegyeshazassagok alapja ket - sokszor nagyon eltero - kultura osszeegyeztetese. Gyakran elofordul, hogy epp a harmadik kultura nyer.

>>> Talán ez asszimilácio kérdése, van aki több elismerést vár attol, ha akcentus nélkül beszéli az uj hazája nyelvét s talán emiatt hanyagolja el az anyanyelvét. <<<

Alairom.
Az asszimilacio viszont egyeni dolog. Mindenki maskepp eli meg, meg egy hazaspar eseteben is.
Vannak akik minden erejukkel igyekszenek beilleszkedni, vannak akik epp ellenkezoleg, - valamifele kuldetest erezve...? - "foggal-korommel" meg akarjak orizni hovatartozasukat.
Meglatasom szerint nagyon sok keserusegtol kimelhetne meg sajat magat az, aki megprobal "szembe uszni az arral". Ennek kovetkezmenye, hogy az emberek elszigetelodnek, nem tanuljak meg a nyelvet, az "onallo" elet helyett "onfenntarto" eletet kezdenek. Nyelvismeret hianyaban nem hallgatnak radiot, nem neznek TV-t es kenytelenek beerni azzal a munkaval amit "hasonszoru" tarsaik ajanlanak. Annal pedig - szereny velemenyem szerint - nincs rondabb dolog, mint kulfoldon elo magyarok kozt kihasznalni egymast.
Ezek alapjan - nem vitainditokent... - meg merem kockaztatni azt a kijelentest, hogy a magyarsag megorzesehez nagyobb remenye es lehetosege van azoknak akik igyekszenek mielobb asszimilalodni az uj orszagban.

>>> Kevés ember utazik Kaliforniábol sürün Magyarországra a távolság miatt is, de a költségek miatt is. <<<

Igy is van, de ez a legtobb tengerentuli utazasra ervenyes.
Meg aztan neha kenyelem/lustasag oka is van. $675.00-ert el lehet menni innen egy hetes hajokirandulasra Alaszkaba, vagy $749.00-ert Kubaba, Mexikoba. Annyiert nem lehet Magyarorszagra utazni.

 
 andi_usa  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-07 16:20   
Anri,

ismeretkörünkben láttam pár olyan házaspárt ahol csak az egyik volt magyar és igy a helybeli nyelvet beszélték egymással és gyerekeiket sem tanitották meg saját nyelvükre.

De meglepett mikor hosszu idö után anyám mikor itt volt felkereste régi dominikai ismerösünket, egy magyar házaspárt akik 1957-ben onnan direkt ide jöttek. Gyerekük nincs, kettesben éltek itt de rossz magyarsággal és angol akcentussal beszélték az anyanyelvüket. Miért nem beszéltek otthon egymással magyarul, nem tudom. Mostohaapám tisztán beszél magyarul, ö 56-ban került ki Svájcba és azota is ott él.

Talán ez asszimilácio kérdése, van aki több elismerést vár attol, ha akcentus nélkül beszéli az uj hazája nyelvét s talán emiatt hanyagolja el az anyanyelvét.

Kevés ember utazik Kaliforniábol sürün Magyarországra a távolság miatt is, de a költségek miatt is. Hozzájön persze az is, hogy kevés cég ad több hetes szabadságot a munkavevönek. Viszont egy hét amig az ember átáll a helybeli idöre a jet lag miatt, hisz 9 ora az idökülömbség, s ugyanez hazaérve. Fiatalon ez könnyebb, idösebb korban nezebben türik az emberek s birják egészséggel a hosszu, strapás utat.

Hawaiiban 5-6 ora alatt ott vagyunk, 2 ora az eltérés amit könnyü megszokni.


 
 andi_usa  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-07 03:45   
Rigojanos,

külföldön is kaptunk magyar gyerekkönyveket. Mikivel csevegtünk egyszer arrol, hogy tavaly nyáron nem sikerült neki megszerezni az "Öreg néne özikéjét" ujabb könyvkiadásban. Nekem megvolt gyerekkoromban s unokanövérem elküldte lányunknak mikor ujra ki lett adva.

Lányunk is szerette azt a könyvet és féltve örzi, habár itt lett volna neki a Disney féle Bambi. Gondolom idönként változtak a kedvencek és talán nem mindenki ismeri.

Nekem kedvenceim voltak anyám gyerekkori könyvei: Tündér Mesék, Cilike Viszontagságai és a Szélvész Kisasszony melyeket megkaptam, mikor keresztmamám kihozta öket Szabadkárol. Korán kezdtem lelkesedni a nosztalgikus dolgokért és gyüjteni a régebbi tárgyakat.


 
 rigojanos  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-07 03:28   
2003-08-06 17:42, cassiopea:
-

Ti miben latjatok a magyar nyelv/kultura/hagyomanyok apolasanak lenyeget?
-

En szemely szerint alapvetoen a nyelv apolasaban (ami egyszeruen a nyelv hasznalatat jelenti). Ezenkivul olyan dolgok megorzeseben, amirol az otthon toltott ido jut eszembe. Itt persze sokat szamit a korom, hiszen en a "gyerekkoromat" toltottem Magyarorszagon, tehat szamomra a magyar rajzfilmek, gyerekkonyvek, zenek/filmek (amiket a baratokkal hallgattam/neztem), meg az otthoni izek, amikrol a anyukam foztje jut eszembe, nagyon fontosak.

A felnott dolgaim mar inkabb kotodnek ide, ezert nekem az a legnagyobb gondom most magyarsag-apolas teren, hogy a Mekk Mester-t honnan tudnam beszerezni DVD-n. (ha mar itt tartunk, minden idevonatkozo segitseget halasan megkoszonnek )

Igy tehat biztosan egeszen masra asszocial az a magyarsagat illetoen, aki felnott fejjel, csaladdal koltozott kulfoldre.

 
 ExMONTag  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-06 21:38   
2003-08-06 20:51, andi_usa:
-
Anri,

fiaid beszélnek magyarul vagy csak az "apa nyelven"?
-
fiaim Nemetorszagban születtek termeszetesen igy (apanyelvüket) anyanyelvüket beszelik
Francia es Angol iskolaban kötelezö volt es magas szinten beszelik.
Az idösebbik fiam diplomajat nemet es angol nyelven irta meg a fiatalabik fiam pillanatnyilag Olaszorszagban vegzi a diplomahoz szükseges gyakorlatot.
Es most raterek a te kerdesedre magyarul ugyan sokat megertenek de gyakorlas hianyaban annak ellenere hogy evente töbször a nagyszülökhöz latogatnak akik szinten nagyonjol beszelnek nemetül bizony hianyos szokincsük.
De szeretnek egyben visszaterni a topik kerdesehez Hogyan maradunk Magyarok

Azthiszem ez a kerdes nem anyira benünket a vilagban elszortakat erinti, mi csak a hagyomanyokat tudjuk örizni tovabb adni es a nyelvet gyerekeinknek de azok a fiatalok akik Magyarorszagtol tavol születtek mint idegennyelvet tanuljak a magyart.
Egeszen mas a helyzet a hataron tuli kissebsegben elö Magyarok eseteben. Ök nagyreszt egy nyelvi egysegben elnek egy mas orszag területen, igy Magyarsaguk megtartasa egy egeszen mas kerdes es egyben egy nehez küzdelem.

 
 cassiopea  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-06 21:12   
Kero,

>>> " (...mikozben a diszterem melletti konyhabol orditozas hallattszik: "Mari neni! Ajoistenit, nem megmonttam maganak, ne hozzon buktat mer asztat csak en arulhatom!")."

én tulok meg aszittem hogy ez egy ottawai hagyomány !!!! <<<

Nem idezni akarom magam, csak azzal a gondolattal toldom meg, hogy szereny velemenyem szerint sajnos nem "egyszeri es elszigetelt" jelensegrol beszelek, ezert kerdojelezem meg a "hivatalos" dokumentumok erteket.

 
 andi_usa  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-06 20:51   
Anri,

fiaid beszélnek magyarul vagy csak az "apa nyelven"?

 
 Kero  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-06 19:37   
2003-08-06 18:26, cassiopea:
-

magyarsag atplantalasa a gyermekbe..sosem felejtem el, evekkel ezelott egy magyar banzajra mentunk, asztalunknal ult a baratom baratja, s annak a 30 eves itt szuletett fia. Enyhe akcentussal arrol tartott eloadast a disznotoros vacsi mellett, hogy a magyar milyen vitez, kivalo katona, kinek nincs parja a karpatmedenceben..Halistennek a hurkak kivaloak voltak, igy mogejuk bujhattam, vigyorgasom elnyomva

 
 Kero  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-06 19:33   
2003-08-05 21:57, cassiopea:
-
" (...mikozben a diszterem melletti konyhabol orditozas hallattszik: "Mari neni! Ajoistenit, nem megmonttam maganak, ne hozzon buktat mer asztat csak en arulhatom!")."

én tulok meg aszittem hogy ez egy ottawai hagyomány !!!!

 
 andi_usa  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-06 18:48   
Cassiopea,

talán nem mindenki tartja meg kapcsolatait az Ohazával?

Nálunk kezdettöl fogva magyar beszéd volt itthon, gyerekünk játszotársaitol és az iskolában/ovodában tanult meg angolul. Pontosan azért, mert sem Svájcban élö szüleim se Magyarországon élö rokonaim nem beszélnek angolul. Bátyám él Angliában, de oda nem mentünk lányunkal. Kétszer voltam ott bátyám miatt még Svájcbol és azota sem vonzott Brittánia.

Talán szerepet játszott az is, hogy ezt láttam otthon mivel én is gyerekkoromban kerültem el Magyarországrol? Lányunk legtöbbet volt Svájcban velem és video felvételen is megvan nekem ahogy mostohaapám tanitotta zongorán a boci boci tarkára.

Csak kétszer voltunk Magyarországon, második alkalommal mikor már elemista volt, volt pár vicces dolog amikor figyelmeztetni kellett, hogy vigyázzon mit mond, mert mindenki ért magyarul. Az az idö elmult, mikor teenager korában nem akart nyilvánosan magyarul szolni, azota rájött az elönyökre. Nagymamájának magyarul irja az emaileket Svájcba.

Hogy ki jár rendszeresen magyar egyesületekbe, a távolságoktol is függ és persze attol is, hogy mennyire tetszett ott az embernek.

 
 cassiopea  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-06 17:42   
Andi, Judit,

>>> Ha viszont a férj is magyar, nem csak a feleség, akkor miért ne tudna a gyerek is magyarul? <<<

Na, erre is van egy jo peldam...

Egy csaladrol van szo, akik nem sokkal utanunk jottek ki Kanadaba... A szulok egy kukkot sem tudtak angolul, mindketten csak magyarul beszeltek de kijelentettek, hogy ok ezentul csak angolul fognak beszelni otthon mert az segiti legjobban a nyelvtanulast. Egy kislanyuk volt, akkoriban kb. 5 eves lehetett. A gyerek egy jo darabig nem hallott semmi mast a szuloktol, csak ket szot: "Yes" es "No".
Gondolhatjatok, mennyi ideig orizte a magyarsagat az a gyerek. Ha egyszer "neaggyisten" elvetodik Magyarorszagra, a sajat rokonaival sem tud majd beszelni.

Koztudott dolog, az otthonukban egyebkent magyarul beszelo szuloknek minen nap szembe kell nezni a problemaval, hogy a gyors es zokkenomentes beilleszkedes erdekeben a gyerek(ek) idegennyelvu iskolaba jar(nak) ahol egesz nap pl. angolul beszelnek, igy az iskola utani magyar beszed "kenyszer"-nek is szamithat.

Szinten koztudott, hogy egy-egy osszejovetel alkalmaval - akar otthon is... - sokszor a szulok is hajlamosak idegen szavakat keverni a magyar beszedbe, vagy (jelen esetben) angolul beszelni, mert az ugy egyszerubb. A gyerekek pedig automatikusan atvaltanak angolra ha egymaskozt beszelnek.

A masodik generacio problemaja nem a magyarsagtudat megorzese hanem epp az attol valo elszakadas kenyszere.

Tegyuk fel, hogy a fentebb emlitett magyar csalad evente egyszer elviszi a gyereket egy magyar rendezvenyre (mer hat ugye a magyar hagyomanyt asztat aponi koll...). Hat, mit fog abbol tanulni???

Ti miben latjatok a magyar nyelv/kultura/hagyomanyok apolasanak lenyeget?

 
 ExMONTag  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-06 14:16   
2003-08-06 05:16, andi_usa:
-

Ha viszont a férj is magyar, nem csak a feleség, akkor miért ne tudna a gyerek is magyarul?
-----
Mert nemtanulta meg Apanyelvet
-

 
 rigojanos  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-05 15:16   
2003-08-04 13:34, Tanhu:
-

"Magyarnak maradni Magyarországon is nehéz, a rengeteg angolszó amt használunk az életstilus inkáb jenki mint magyar és ez elszomorit .Mert az a menő.aki tud majmolni sajnos mi ilyenek vagyunk , itt Magyarországon"


Mi koze ennek ahhoz, hogy magyar maradsz-e? Es egyaltalan, mi az a "jenki eletstilus"? Barokkos tulzas ilyen klisekkel altalanositva leirni a temat, minden kulonosebb magyarazat nelkul.


 
 andi_usa  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-04 17:46   
http://www.fda.gov/cellphones/

Komplikáltabb lessz az Europában használt kevert brit és amerikai angol használatával, ez olyan mint amit Baselban láttam kiirva "take away". Tünödtem egy ideig amig rájöttem hogy "take out"-rol volt szo.

Régebben azt olvastam valahol, hogy a cell phone Europában jobban elterjedt és a lakosság számához több volt mint itt.

Most olvastam ezt:"As many as 7.5 million Americans have "cut the cord" on landline phones and gone solo with their cells. Mobile phones comprise about 43 percent of all U.S. phones, up from 37 percent in 2000, while the number of landline phones has dropped by more than 5 million since 2000."

Gondolom a számitogépek száma még mindig itt a legmagasabb de itt a legolcsobb, Bill Gates álma megvalosult. A cable és az ADSL (itt DSL a neve) felhasználok száma talán szintén magasabb odaát, mert amig itt egy modem konnekcio mint helybeli hivás ingyen van, addig minek havi $ 50.- et fizetni erre? Emiatt nem volt sikere itt az ISDN-nek sem. Pláne ha az ember nem kultiválja a film- vagy a zene letöltéseket.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-08-04 14:57   
2003-07-31 17:45, andi_usa:
-
A Handy tipikus esete annak a fennhéjázó neomodern túlzásnak, amikor valaki németebb a németnél, ill. adott esetben amerikaibb az amerikainál. Mobil telefonról van szó - és nem a vezetékes hordozható változatáról -, amelyet semmilyen angol nyelvterületen nem hívnak handy-nek, de olyan jó angolosan/amerikaiasan hangzik. (!?)
Megjegyzem, nem az a lényeg, hogy mi minek a megfelelője, hanem hogy angol nyelvtudás nélkül maholnap az úttest túloldalára sem lehet átmenni. Ez nekem főleg akkor disszonáns, ha létezik kifejezés az adott nyelvben a honosított anglicizmusra.

 
Ugrás a ( 1 | 2 következő lap )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó