2020. január 27. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> MON 2002 - 2011 >> CSSZÉ - Minden ami ZENE
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( 1 | 2 | 3 következő lap )
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-02-17 18:37   
Képek a magyar zene múltjából

"Apróságok Erkelröl"

--- Erkel karmesterségéhez kedves családi jelenetek is füzödtek. Az egyik napilap 1847. július 22-én megjelent számában ezt olvashatjuk Donizetti Az ezred lánya címü operájának elöadásáról:
--- "A dob (t. i. Sátorfy úr megbetegedése következtében) mégsem maradhatott el. Egy hatéves fiú, az angyalszép Erkel Gyula verte, kiváló tehetségü atyjának ütemezése szerint; fölösleges fölemlítenem, hogy a hallgatóság el volt ragadtatva s a kis dobosnak virágokat dobott."
--- Elöadás után barátok és ismerösök szorongtak Erkel körül, hogy gratuláljanak kisfia ügyességéhez. A boldog apa, hangjában némi megbotránkozással, így szólt:
--- Nem is nézett felém a gyermek! S mégis mindig idejében pergette a szamárbört.
--- Ugyancsak feltünést keltett - 1861-ben - Erkel tizenötéves Sándor fia is a Nemzeti Színház zenekarában cimbalomjátékával. Erkel ezt a népi hangszert felvette Bánk bánja zenekarába, de nem volt aki játsszon rajta. Ekkor tanította meg Sándor fiát a hangszer kezelésére. A legtehetségesebb Erkel-fiú szinte pár hét alatt müvésze lett a hangszernek. A Bánk bán elöadásain apja vezénylete mellett ö játszotta a cimbalom-szólamot. Sokáig közbámulat és szóbeszéd tárgya volt a gyermek és szokatlan hangszere.

*

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-02-14 15:06   
Képek a magyar zene múltjából

21f. "Apróságok Erkelröl"

--- Erkel "sasszemü", biztos és erélyeskezü karmester volt. Vezénylö pálcája nyomán sorra keltek életre a leghíresebb operák: a Varázsfuvola, a Büvös vadász, a Fidelio és még sok más. Nemcsak azzal tünt ki, hogy a hatalmas operai együttest nagyszerüen összetartotta, hanem a zenekari hangversenyek stílusos, gondosan kidolgozott vezetésével is. A Filharmóniai Társaság megalapítása az ö nevéhez füzödik. 1865. március 25-én a Vigadóban elsönek mutatta be nálunk a szimfóniák legnagyobbját, a IX.-et Beethoventöl.
--- A fövárosi közönség nem maradt adósa Erkelnek. Nemcsak tapssal, éljenzéssel viszonozta müvészetét, hanem annyi ajándéktárggyal, hogy ötvenéves karmesteri jubileumán egy kiállításra való gyült belölük össze. Ezüstböl, aranyból készült babérkoszorúk és sok más dísztárgy között kitünt értékes voltával egy vezénylö pálca, amelynek leírását a Honderü 1844. július 2-i számában olvashatjuk.
--- "A pálcza nagyobb középrésze ezüstböl készült. Markolata egészen arany, arabeszk czifrázatokkal gyönyörüen ékesített. Ez arany markolatnak, mely az ezüst részröl lesrófolható, két oldalán Magyarország czímere áll, s alsó gombján egy ezüst lant van. Belsö ürege 50 darab aranyat rejte magában."
--- Az ajándékhoz tartozott még egy vörösbársony tok is, amely szintén 50 darab aranyat tartalmazott. Az értékes ajándékot Erkel nemcsak mint karmester kapta. A mesébe illö karmesteri pálcáért aranyban fel sem mérhetö kincset adott cserébe nemzetének: a Hunyadi László címü operát.

*

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-31 22:40   
Képek a magyar zene múltjából

21e. "Buda várában"

--- Kolozsvár évszázados hagyományokat örzö légköre után Erkel Pesten meröben más világba került. Itt is böven érték benyomások, hangulatok, amelyeknek látása, átélése tovább formálták jellemét, élet- és világfelfogását, s mélyen hatottak alkotó tevékenységére. A nagyvárosi élet lüktetése, az öntudatosodó polgárság hangulata, a magyar nemzeti kultúra fokozódó megerösödése az állandó német behatások ellenére mindmegannyi állásfoglalásra késztetö, tettekre sarkaló tényezö volt.
--- Erkel családjával együtt éveken át lakott a budai várban. Lakásuk au Úri utcában, a Ciegler-féle házban volt. Ezen a környéken akkoriban még teljes épségükben pompáztak a XVIII. század végén barokk- és copfstílusban, s a XIX. század elején klasszicista stílusban épült házak. De voltak olyanok is böven, amelyek még a XV. században épültek. A tulajdonképpeni vár középkori falaival, késöbbi századok emlékeivel maga az élö történelem. A XIII. századbeli gótikus templom tornyában - csakúgy, mint az ország valamennyi templomában - minden délben tizenkét órakor megkondult a harang. Ebben a templomban hirdették ki elöször a pápai rendeletet: Hunyadi János nándorfehérvári gyözelmének emlékére világszerte kötelezö a déli harangszó!
--- A zeneköltö, míg a várban lakott, naponta hallotta a nagy Hunyadi János emlékét hirdetö harangszót s naponta átsétált a Szent György téren (ma Dísz térnek hívják), ahol valamikor a törökverö hös fiára, Lászlóra lesújtott a bakó. Fény és sötét árny a hösi múltból, mit nem felejthet a magyar.
--- Nem felejtette Erkel sem. Élete végéig - akkor is, amikor már közvetlen környezetében semmi sem figyelmeztette a régmúlt idök eseményeire, hiszen Pestnek, az ifjú világvárosnak lakója lett - minden operájában nemzeti múltunk alakjaihoz, történéseihez nyúlt.

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-30 18:59   
Képek a magyar zene múltjából

21d. "Egy tudós és egy müvész találkozása"

--- Kolozsvárott történt az 1830-as évek elején, hogy Brassai Sámuel, a késöbb országos hírü polihisztor - matematikus, nyelvész, filozófus és természettudós - elgondolkozva sétált az utcán. Egyszerre csak valahonnan távolról zongoraszót hallott. A nagy tudós jól értett a zenéhez is. A nyitott ablakból hangzó zongorázásról azonnal megállapította, hogy az nemcsak afféle "klampérozás". Amint közeledett a hang forrásához, mindinkább meggyözödött róla, hogy komoly zenemüvet játszik az ismeretlen zongorista. Mozart, Mendelssohn vagy Beethoven? Egyelöre még nem hallotta olyan jól, hogy biztosan megállapíthassa.
--- Az utca másik oldaláról egy ismeröse üdvözölte, de bizony ö észre sem vette, mert minden figyelmét a zongoraszóra összpontosította. Már csak néhány lépés választotta el a szép muzsikát árasztó nyitott ablaktól. Szerencséjére az utcán csend volt. Sem járókelök zaja, sem kocsik zörgése nem zavarta meg a zenei müélvezetben. Lelassította lépteit, majd megállt. Háttal egy fának támaszkodott; közvetlenül az ablak alatt, a járda szélén. A kissé kényelmetlen, alkalmi "páholy"-ban elhelyezkedve olyan tökéletes müvészi gyönyörüségben volt része, hogy sok karosszékben ülö hangversenylátogató is megirigyelhette volna!
--- Az ismeretlen zongorista nagy müvésze volt hangszerének. Kolozsvárott akkoriban már böven volt zongora - több mint az országban másfelé -, akadtak már néhányan, akik mestermódra kezelték, de ilyen feltünöen szép játékot még nem hallott Brassai uram. Nem is mozdult egy tapodtat sem, amíg csak az ismeretlen müvész be nem fejezte a darabot.
--- Brassai most hirtelen mozdulattal a nyitott ablakhoz lépett. Egész egyszerüen és meglehetös harsány hangon bekiáltott a szobába:
--- Ki vagy öcsém?
--- A megszólított valóban "öccse" volt a tudósnak, legalábbis olyan értelemben, hogy tíz évvel fiatalabb volt nála. Sok elismerö szót, tapsot, virágot kapott már zongorázásáért. Ez a követelö hangsúllyal elhangzott kérdés - Ki vagy öcsém? - váratlanul érte s éppen ezért módfelett meglepte. Óvatosan az ablakhoz lépett. Kileselt a csipkefüggöny mögül. Látva Brassai bizalomkeltö mosolyát, rokonszenves, értelemtöl fénylö arcát, habozás nélkül kihajolt az ablakpárkányon és bemutatkozott:
--- Erkel Ferenc vagyok.
--- Én meg Brassai Samu - hangzott viszonzásul. Kezet fogtak az ablakon keresztül, s ezzel meg is történt az ismerkedés. Mindketten olyan természetüek voltak, hogy kevés szóból is sokat értettek. A zeneértö tudósnak elég volt, amit addig hallott, hogy tisztában legyen vele, milyen nagy müvész az a kerek arcú, fürtös hajú, szelíd tekintetü ifjú, aki most kihajol az ablakból. A müvész pedig már hallotta Brassai hírét, s megtiszteltetésnek vette, hogy ilyen öszinte nyíltsággal hódol tehetsége elött. Ebböl a nem mindennapos ismerkedésböl - melyet késöbb maguk többször beszéltek el nevetve - életreszóló, mély barátság lett.

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-28 22:04   
Képek a magyar zene múltjából

21c. "Kolozsvárott"

--- S mit adott Kolozsvár, ahová a pozsonyi tanulóévek után került Erkel? Ez a város telve van gótikus, reneszánsz, barokk és klasszicista stílusú, magyaros ízléssel formált, megkapóan szép müalkotásokkal. E müemlékek a hangulatoknak szinte végnélküli sorát keltették a müvész lelkében. Itt, ahol már 1814-ben megindult az "Erdélyi Múzeum" címü ismeretterjesztö folyóirat Döbrentei Gábor szerkesztésében, ahol 1819-ben zeneiskolát alapítottak "Muzsikai Egyesület" néven, ahol 1821-ben megnyílt az ország legelsö állandó magyar színháza, a fiatal müvész joggal érezhette, hogy a magyar kultúra központjába jutott.
--- Itt természetes volt a magyar szó - nem úgy mint Pozsonyban, vagy akár Pesten -, a magyar dal pedig állandóan jelenvaló, éltetö eleme volt a muzsikálásnak. Kolozsvárt születtek meg az elsö magyar operai kísérletek is: Ruzitska "Béla futása és Kemény Simon" címü operái. Történelmi témák. De lehetett-e ebben a környezetben másképpen, mint évszázadokban gondolkozni? A városban, hol Hunyadi Mátyás szülöháza állt, hol a mindennapos ismerösök, barátok évszázadok óta ismert családok nevét hordozták, a múlt emlékei mindig ott kísértenek. Az ifjú Erkel - iskolai tanulmányainak elvégzése után - itt teljesen a müvészetnek, a muzsikának élhetett. Idöközben apja is belenyugodott, hogy zenei pályára megy. Talán Liszt sikerei táplálták reményeit.
--- Erkel nagyon megszerette Kolozsvárt, de talán még jobban a város lakóit. Az ö magyar szellemükön, derüs és lelkes kedélyükön, zamatos beszédjükön keresztül szerette meg igazán a várost. S mennyire megszerette! Arca kipirult, szeme megcsillant, ha Kolozsvárról beszélt. "Ami vagyok, mindent Kolozsvárt töltött éveimnek köszönhetek - mondta nemegyszer. - Ott müveltem ki magamat zongoramüvésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek s ott kötötték szívemre a magyar zene elhanyagolt ügyét s ott telt meg a szívem a szebbnél szebb magyar népdalok árjával, melyektöl nem is tudtam többé szabadulni, s nem is nyugodtam meg addig, míg csak ki nem öntöttem a lelkemböl mindazt, amit már akkor éreztem, hogy kiöntenem kell."

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-26 18:58   
Képek a magyar zene múltjából

21b. "Pozsonyban"

--- Erkel életútja Gyuláról átmenetileg Nagyváradra, majd hosszabb idöre Pozsonyba vezetett. Itt járta ki iskoláit s tanulta azokat a közmüveltségi tárgyakat, amelyek bármiféle tekintélyes polgári pálya betöltéséhez szükségesek voltak. A zeneértö édesapa, ki elsö zongoramestere volt, csupán nemes szórakozásnak szánta fia számára a zenélést, nem kenyeretadó pályának. Szerencsére nem mondott le arról, hogy fiát zenére taníttassa. Így azután Erkel Pozsonyban rendszeresen tanult zongorát és elméletet. A gyakori hangversenyek, s szinház operai elöadásai is hozzájárultak zenei fejlödéséhez.
--- A reformkori Pozsony a politikai, gazdasági és kulturális élet lüktetö központja volt. Mondhatnók, itt dobogott akkoriban az ország szíve. Annyira a "jelen" történelmét formáló volt ott az élet, a figyelmet annyira lekötötte a sok új benyomás, a szinte kézzelfoghatóan alakuló jövö, hogy nem sok maradhatott a történelem korábbi eseményei iránti érdeklödésre. Pedig házak, paloták, egész utcasorok beszéltek itt letünt korok szokásáról, ízléséröl. Fent a dombtetön, a Duna felett egy hajdan nagyszabású négytornyos vár romjai büszkélkedett. Volt is rá oka! Hiszen már a XI. század közepén védte a várost a fegyveres német hadak betörése ellen.
--- Az ifjú Erkel Pozsonyban észrevette, hogy csaknem nyolcszáz évvel a vár lakóinak elsö dicsö tette után még mindig esedékes a "német betörés" elleni védekezés. Bár az ellenség nem fegyveresen, hanem frakkosan s nem is a várban, hanem a föúri szalonokban jelent meg. Jöttét nem kísérte harci zaj és csatakiáltás, csak finom modorban mondott halk szavak. Mégis veszélyesebb volt, mint a hajdani fenyegetés. Mert akinek fülébe lopózott az idegen szó és zene, nem volt annak többé hallása és szíve a honi muzsikára!
--- De már megindult minden területen a védekezés, s az ifjú Erkel látta és hallotta a magyar zene elöharcosait. Ö is - akár Liszt és Mosonyi - böven merített abból a mámorba ringató, részegítö "ital"-ból, ami a reformkor hazafiának a Bihari vonója alól áradó muzsika volt. A magyar zene varázsának, fejlödési lehetöségeinek meglátása - ezt adta Pozsony Erkelnek egy életre ihletésül.

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-25 04:23   
Képek a magyar zene múltjából

21. PILLANATKÉPEK ERKEL ÉLETÉBÖL

21a. "Gyula vára tövében"

-- Erkel szülövárosában -Gyulán - különös érdekességü müemlék áll: Gyula vára. Azt tartják róla, hogy Töhötöm vezér unokájáról, Gyula erdélyi vajdáról nevezték el. A letünt századok harcaira emlékeztetö három méter vastag falakon alig van ablak. Keskeny lörések jelzik, hogy építésénél elsösorban védelemre gondoltak. Erre emlékeztet a falak tetején körülfutó pártázatos védöfolyosó is. A vár egyetlen bejárata a négyszögletes torony alatti kapun van. A kívülröl semmi lakhatóságot el nem áruló várba belépve meglepöen hat, hogy belül emeletes - valamikor szépen berendezett - paloták állnak, háttal a védöfalnak támaszkodva, magas ívü, dongaboltozatos teremsorral. Ma már romosan düledezik minden a gyepfelverte udvaron. Hajdani fényüket vesztve, sötét üregként tántonganak a nagy szobák ajtajai, ablakai.
-- Sokat látott a gyulai vár XIV. századbeli öreg tornya! Hányan léptek be kapuján: híres vitézek és névtelenek, gyöztesek és.... rabok. 1568-ban itt szolgált Horváth Ferenc kapitány oldalán az a tizennégy éves izzószemü, piros arcú, göndörhajú apród - Balassi Bálint -, akinek Gyula várában szerzett élményei is szerepet játszottak abban, hogy megírta a végvárak hösi harcáról szóló örökszép versét:
Vitézek, mi lehet
E széles föld felett
Szebb dolog a végeknél?
-- Három évszázad múlva egy zeneköltö - Erkel Ferenc - alkotói fantáziáját is Gyula vára terelgette elöször a régmúlt hösi harcok, történelmünk dicsö alakjai felé. Mint gyermek - testvéreivel, játszópajtásaival együtt - sokszor kergetözött a vár közelében levö kerek ágyútorony körül, gyakran játszott "ostrom"-ot a kopott várfal alatt. Kíváncsian tekingetett be a kapun a titokzatos várudvar felé. Késöbb, amikor már hallott a történelem eseményeiröl, élénk fantáziával népesítette be az omladozó, kihalt termeket a költöi mesék és a történelmi valóság alakjaival.
-- A vár közelében többholdas, szépen gondozott park volt. A parkban változatos díszcserjék, ízlésesen elrendezett virágcsoportok vonták magukra a tekintetet. Szemet-lelket gyönyörködtetöek a sötét tuják és a bordólevelü fák, a sárgafoltos juharok, a mészfehér nyírfák és az ezüst fenyök. Olajfák, jázminok, hársak illata füszerezte a levegöt. A virágok ezernyi színnel kápráztatták a szemet. A dús növényzet rekkenö nyárban is enyhet adott.
-- Erkel már régen fövárosi ember volt, amikor még mindig lejárt nyaranta Gyulára s hosszabb idöt töltött testvéreinél. A park csendjében pihente ki a zajos városi élet fáradalmait. Az ötvenes-hatvanas években itt dolgozott Bánk bán és Brankovics György c. operáin. Bensöséges hangulatú dallamok, színes harmóniák keltek életre a poétikus környezetben. A százados fák alatt sétálgatva platánok, nyírfák, juharok és tölgyek között élénken rajzolódtak ki bensejében operáinak alakjai: Tiborc... Melinda.... Bánk bán.... A lombok suttogása zsongó zenévé változik át képzeletében. A sokféle madárhang: csicsergés, fütty, csivitelés és trilla között magyar, szerb és török dallamok kerülnek a kottapapírra. A park csendes és békességes. De közel a vár! Körötte az emlékek véres harcokról, török álnokságról, csalárd árulásról beszélnek.... A zeneköltö itt formálja nagyszabású operává Brankovics György szerb fejedelem tragédiáját.
--- Sétái közben eljutott túl a parkon, ki a határba, hol végeláthatatlan földeken sárgállott a ringó kalászú búza, messzire virított a búzavirág kékje s szinte lángragyúlt a pipacs. Látta, amint a szabad, messzi kilátású alföldi táj fölé hatalmas buraként borul az ég. A tüzö nap erös fényében - akár a délszaki tájakon - izzanak a színek. Míg acélosra érik a búza, a forróságtól megremeg a levegö s távoli képeket vetít a láthatárra a délibáb. E látványra kitárult a zeneköltö alkotó fantáziájának tágas horizontja, izzó szenvedélytöl égö drámai alakok jelentek meg rajta. A szélesen áradó kórusokban, a ragyogó fényes áriákban, a magasba reszketve lebegö trillákban felfedezhetjük a forró alföldi táj ihletését.
--- Erkelt még gyermekkorában érték olyan benyomások, amelyek felébresztették benne a társadalmi problémák iránti érdeklödést. Édesapja tanító és templomi kórusvezetö volt. Kora reggeltöl késö estig dolgozott. Édesanyja ugyanúgy a háztartásban. A sokgyermekes családban nemegyszer vetödtek fel anyagi gondok, megélhetési nehézségek. Akkor, amikor az ö egyszerü otthonukban szükölködve fértek és éltek, a kastélyban fényüzöen folyt az élet. A park, a kstély, a végeláthatatlan földek egyetlen család birtoka volt, a Wenckheim grófoké. Látott persze a magukénál annyival szükösebb életet, hogy ahhoz képest a sajátjuk tünhetett fényüzönek. Nádfedeles házakban, sötét sárputrikban lakó, igavonó parasztokat. Láthatta: azok élnek a legnyomorúságosabban, akik a földet mívelik, akik a termésért dolgoznak. Ök a nincstelenek, pedig az ö öseik védték vérükkel a várat, a földet, a hazát. Az idegen származású föúri család - a pénz és rang jogán - földet birtokol, termést és hazát....
--- A régmúlt cselekményeken keresztül az akkori "má"-nak szól Erkel Dózsa György címü operája, ez a zenébe költött, döbbenetes vádirat. Csak az öszinte együttérzés sugallhatott olyan megkapó dallamot, mint amilyent a Dózsa énekmondójának szájába ad, amikor az az ország legnagyobb bajáról, a belsö ellenségröl szól:
Az egyik a török harcos,
A másik az olasz partos,
Harmadik a lengyel szomszéd,
Negyedik itt, itt benn szerteszét,
Haj, ez a legrosszabb veszély.

Az egyiket majd levernök,
A másikat elterelnök,
A harmadik futva menne,
Ha a negyedik nem lenne!

--- Erkel sok ihletést kapott Gyulától természeti képekben és történelmi emlékezetben, de sokat köszönhet neki társadalmi öntudatának fejlödése szempontjából is.

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-23 02:59   
Képek a magyar zene múltjából

20. A KÉTNEVÜ ZENESZERZÖ

-- 1860-ban ünnepelte az ország Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulóját. Országszerte készülödtek a nagy magyar nyelvújító emlékének megünneplésére.
-- Ez év tavaszán a legnagyobb magyar zenemükiadó cég vezetöje - Rózsavölgyi Gyula, a zeneszerzö Rózsavölgyi Márk fia - nagyalakú levelet kapott Szegedröl. Mint afféle zenével foglalkozó embert, a levélküldemény kibontásakor az a kéziratos kotta érdekelte legjobban, amely elsö pillanatra feltünt szép külalakjával, idöszerü címével:
-- "Kazinczy-emlék - Magyar zeneköltemény."
- No, ez jókor érkezett - mondta a nála levö zenésztársaságnak -, legalább lesz mit zongorázni a Kazinczy-emlékünnepélyeken.
-- Együtt olvasták el a kísérölevelet, amelyben a darab szerzöje leírja, hogy egy Szeged környéki tanya lakója. Zenével a maga erejéböl, szórakozásból foglalkozik. Ezt a müvet - ha megfelelönek tartják - szívesen közreadja. Ha tetszik, még újabbakat is küldhet. A zenészek hangosan kacagva évödtek az eseten:
- Bizonyára afféle vadzseni az illetö!
- Nem is lehet tanult zenész az, aki tanyán él!
- Miért? A zenészeti szakkönyveket elolvashatta a gémeskút tövében is, de hol szerezte meg hozzá a kellö gyakorlatot?
- Nézzük meg magát a szerzeményt! Ha dilettáns próbálkozás, kár vele az idöt tovább tölteni.
-- A társaság helyeselte az indítványt. Egyikük leült a zongora mellé. A többiek kiváncsian állták körül. Ahogy hangzatokká váltak a kottafejek, mindinkább meggyözödtek róla, hogy a darab méltó Kazinczy szelleméhez: magyar ízléssel megírt, jól szerkesztett, müvészi zene.
- De hiszen ez pompás magyar muzsika!
- Ez az, amit már régen várunk! Ki írta?
Megnézték a feladót: Mosonyi Mihály.
- Mosonyi...?
-- A zenészek közül egy sem akadt, aki valaha is hallotta volna ezt a nevet. Pedig ugyancsak számontartottak mindenkit, akit csak zenésznek lehetett mondani szerte e hazában.
-- Ha ismeretlen, aki a Kazinczy-emléket írta - mondta Rózsavölgyi -, majd megismerik a nevét! Elhatároztam, hogy a müvet kinyomatom.
-- Azért ne hamarkodjuk el a dolgot! - vetette közbe valaki. - Elöbb több szakértövel is bíráltassuk meg.
-- Feltétlenül mutassuk meg Brand Mihálynak!
-- Ez utóbbi javaslatban mindnyájan megnyugodtak. Ha Brand Mihály, ez a komoly képzettségü zeneszerzö - aki már annyi kompozícióval bizonyította be elméleti és gyakorlati tudását - jónak találja, akkor bízvást ki lehet hozni a darabot a nyilvánosság elé. Azonnal elindultak a kézirattal Brand Mihály lakása felé. De nem találták otthon. Vidékre utazott. Még jó pár napig hiába kopogtattak az ajtaján, míg végre beszélhettek vele. A Kazinczy-emléket pillanatok alatt átnézte, s csak annyit mondott, hogy a müvet jónak találja, szerinte kiadható. Míg Brand Mihály vidéken járt, az ismeretlen Mosonyi kéziratát megmutatták Erkel Ferencnek. Neki is tetszett. Így nem volt többé akadálya annak, hogy a mü nyomtatásban megjelenjék. Az eset azonban ezzel nemhogy véget ért volna, hanem mégcsak ezután bonyolódott igazán.
-- Rövid idön belül Rózsavölgyi közölte a zenésztársasággal, hogy az ismeretlen Mosonyi újabb törölmetszett pompás magyar darabokat küldött neki. Ezek szerzöjüknek még magasabb képzettségét árulják el, mint az elsö küldemény. Címe: A magyar gyermekvilág. 12 életkép zongorára. Az úszerü, szellemes, magyar stílü darabok fellelkesítették a zenésztársaságot.
- Évek óta sürgetjük a magyar müzenét, de nem jutottunk tovább a csárdásnál és a nótánál. Ez az ismeretlen zeneszerzö meg egycsapásra magyar müzenét ír!
- Tulajdonképpen ki ez a Mosonyi?
-- Rózsavölgyi most sem tudott róla többet, mint amit a levelekböl olvashatott. Pár nap múlva azonban lelkendezve újságolta:
- Képzeljék uraim! Nagy újságot mondok! Nálam járt Mosonyi!
- Bemutatkozott személyesen?
- Sajnos nem voltam otthon, így csak a névjegyét mutathatom meg.
-- Id. Ábrányi Kornél zeneíró - ki szintén jelen volt ezen a beszélgetésen - hazamenve legnagyobb meglepetésére ugyancsak Mosonyi névjegyét találta az asztalán. Bosszankodott, hogy miért is ment el hazulról éppen abban az idöben, amikor az ismeretlen zeneszerzö nála járt. De megnyugtatták, hogy Mosonyi nem volt ott személyesen, csak elküldte névjegyét azzal, hogy délután tiszteletét teszi nála.
-- Hogy mi történt aznap délután id. Ábrányi Kornél fogadószobájában, hogyan zajlott le a várva várt vendég látogatása, erröl ö maga mint életének egyik legmulatságosabb élményéröl így számol be:
-- "Pár órával késöbben Brand lépett be hozzám nyugodt egykedvüséggel, mint mindig. Azonnal elbeszéltem neki a történteket.
-- Nálam is volt - szólt egészen nyugodtan -, de én sem valék hon, amit igazán sajnálok - s erre a nálam hagyott látogatójegyhez hasonlót mutatott fel.
-- Látta már a Kazinczy-emléket? - mondám. - Ma jelent meg nyomtatásban.
-- Láttam - szólt Brand. - S ha akarja, el is játszom.
-- Erre a zongorához ült, s kívülröl, elejétöl végig eljátszotta azt, mintha napokig tanulmányozta volna.
- Nem tudtam elképzelni, hogy Brand mikor tanulhatta azt meg könyv nélkül, s hogy általában miért tanulta volna meg ilyen hamar.
-- De hogyan tudhatja azt ön már könyv nélkül - kérdezém -, midön alig egy pár példány került még ki a sajtó alól. Talán a kéziratból tanulta be?
-- Nem én.
-- De hát honnan tudja?
-- Hát hogyne nem tudnám - felelé -, midön én csináltam s midön én vagyok az a Mosonyi Mihály, akitöl mindnyájan annyira megijedtek.
-- S erre jóízüen kezdett nevetni, ahogyan csak neki volt egyik sajátságos szokása.
-- Nevettünk azután együtt sokáig, s föleg azon, hogy hány ember jött az elmés és ügyesen szött tréfa folytán féltékeny zavarba az új, ismeretlen magyar zeneköltö miatt, s hogy hányan fogják megbánni azt, hogy égig magasztalták az új nevet, holott ha tudták volna, bizonyára csak ócsárolták volna!"
-- Így történt, hogy Brand Mihály már elismert zeneszerzö volt, amikor a Kazinczy-emlékünnepkor fellángoló magyar nemzeti érzés hevében elhatározta, hogy felhagy addigi kozmopoliza szellemü zeneszerzöi munkásságával. Ezután csakis magyar szellemü müveket írt. Magyar szívvel-lélekkel és... magyar névvel

 
 ExMONTag  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-20 22:16   
szeretnem megköszönni a ragyogo irasokat
 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-20 22:01   
Képek a magyar zene múltjából

19c. "A lantvirtuózok fellegvárában"

-- A barátságos olasz városban otthonosan érezte magát a világjáró müvész. Több mint húsz erdélyi ifjú tanult akkoriban az egyetemen, akik mind rajongó szeretettel és csodálattal vették körül. Gyakran részeltette öket müvészetének gyönyörüségében. Ami egészen új és meglepö volt a sokat látott és tapasztalt müvész számára, az az itteni szabad, független élet, melyet nem kötött gúzsba a királyi udvarok etikettje. A "királyi udvarok lantosa" Páduában ismerte meg elöször a függetlenséget. Nagy hatással volt rá a lantgyártás igazi hazájában, az egyetemi városban összegyült kitünö lantosok sokasága, az ott kibontakozott élénk zenei élet. Valójában Pádua akkor az európai hírü lantosok gyülekezö helye, valóságos fellegvára volt. Bálint mester becsvágyát csak fokozhatta, hogy ennyi kitünö müvész között is az elsö lehetett. Hatalmas tudásának, a lant teljesítö képességének határát súroló zeneszerzöi és elöadói technikájának igazi, komoly megértéséhez soha életében nem talált ennyi szakértöt, mint itt. Nem csoda, hogy a Páduában töltött idö észrevétlenül hónapokra, majd évekre szaporodott.
-- Már régen lejárt az erdélyi fejedelemtöl kapott szabadság. Báthory István hiába várta vissza Gyulafehérvárra a század legnagyobb lantosát, Bakfark Bálintot. Hozatott helyette olasz zenészeket. Idövel a János Zsigmond által adományozott birtokot is visszavonta. Így azután Bálint mester és családja Páduában maradt. Pedig talán jobb lett volna, ha az erdélyi havasok egészséges levegöjét szívja, mert ott délen, a meleg éghajlatban gyilkos ragály terjedt el: pestisjárvány ütötte fel a fejét. A nagy müvész öregedö szervezete nem bírt ellenállni a szörnyü kórokozóknak. Hogy teljes legyen vándor müvész-életének tragédiája, nemcsak ö maga, hanem egész családja is elpusztult.
-- Páduában, 1576-ban Bakfark Bálint halálával Európa nemcsak utánozhatatlan lantmüvészét, hanem a század középsö évtizedeinek nagy zeneszerzöjét, Magyarország pedig elsö világhírü zenészét vesztette el.

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-19 04:02   
Képek a magyar zene múltjából

19.b "Bálint mester Gyulafehérvárott"

-- 1570. július 31-én már kora hajnalban tüzesen ontotta sugarait a nap Erdélyre. Gyulafehérvár lakói lassan ébredeztek s megkezdték napi munkájukat, szórakozásaikat. Az Ompoly folyó jobb partján épült vártól nyugatra emelkedö hegyek felé vadászcsoportok indultak el lóháton. A förangú hölgyeket és urakat tarkaruhás madarászmesterek kísérték, kik magas botokon ülö, sisakot viselö vadászsólymaikat vitték. Idomított agarak, kopófalkák egészítették ki a menetet. Ráérö úrfiak halászásra, rákászásra indultak a patakok felé. Az Ompolyon ezalatt bocskoros parasztok tutajokon szállították a verejtékes munkával kivágott s a hegyekböl nagy üggyel-bajjal levontatott fát a közeli Maros felé.
-- Bent, a sáncokkal és vastag védöfalakkal körülvett várban is megkezdödött az élet. Sorban kinyíltak az asztalos, ács, szabó, szücs, tímár és ötvös céhek mühelyeinek ablakai, hogy frissel cseréljék fel az estéröl bentmaradt gyertyafüstös levegöt. A Kolozsvárról érkezett híres köfaragó mesterek és segédeik elövették a vésöt és kalapácsot s hozzáláttak, hogy oszlopföket, dombormüveket, virágos, gyümölcsös díszeket formáljanak a kemény köböl az olasz építészek vezetésével végzett építkezéseken.
-- Gyulafehérvár akkoriban már másfélezeréves múltra tekinthetett vissza. Valamikor, az antik római világbirodalom idején Apulum néven Dácia legvirágzóbb városa volt. Ehhez a történelmi idöhöz képest egészen fiatalnak tünhetett a vár föterén emelkedö híres szép román stílusú székesegyház, amelyet István király alapított s amelyet a XIII. században újraépítettek a tatárok pusztítása után. Hunyadi János a XV. század derekán gót ízlésben állíttatta helyre a belsejét. Az olasz reneszánsz hatása is érvényesült a XVI. század elején épült úgynevezett Lázó-kápolnán. Volt mit nézni a müvészi szépségben és történelmi emlékekben bövelkedö székesegyházon! Az 1542-i tordai országgyülés óta Gyulafehérvár fejedelmi székhely lett s ezáltal megnövekedett lakosainak száma s idegenforgalma. Az ország különbözö részeiböl idejött magyarok, de még a külföldiek is megcsodálták az olasz campanilékre emlékeztetö, nemes arányú négyszögletes tornyot s bent levett kalappal és meghatódott szívvel álltak meg a díszesen faragott kökoporsók elött, amelyekben Hunyadi János, Hunyadi László, Corvin János és Izabella királyné nyugszik.
-- A székesegyház elötti piactéren s szerte a város üzleteiben már kora reggel megélénkült a forgalom. Német, morva és szász kereskedök tüntek fel posztó-, bársony- és selyemkelmékeikkel. Oroszok prémeket, olaszok selyemdamasztokat hoztak ide, a lengyelek hófehér, finomszövésü gyolcsvásznaikat, hogy bemutassák a jópénzüeknek. Török kereskedök selymesfényü, virágos szönyegeket, keleti kertek füszereit, virágait árulták. A kellemes éghajlatú város jól ápolt gyümölcsöseinek és ritka növényekkel ékeskedö "sáfrányos kert"-jeinek gondozói bö választékot találhattak délszaki növényekben, kisázsiai virágmagvakban és gumókban. A háziasszonyok, a föúri és fejedelmi udvar szakácsai itt vásárolták meg az akkoriban szokásos füszereket: szegfüszeget, szerecsendióvirágot, gyömbért, a hús levét arany színüre festö sáfrányt és még sok egyebet.
-- János Zsigmond fejedelem udvarában francia mintára délelött tíz órakor nyíltak ki az ebédlöpalota ajtajai, hogy felszolgálják az étekfogók az ebédet. A fejedelem ezüst-, a kíséretében levö föurak pedig óntányérokról fogyasztották a sokféle sültböl, vadhúsból álló ételeket. Szükség volt a különbözö füszerekre, hogy a hazai és külföldi konyhamüvészet remekeit kellö változatossággal tudják elkészíteni a szakácsok. Jó üzletet köthettek Gyulafehérvárott a borkereskedök is, mert akkoriban nem kis poharakból, hanem szépen ötvözött, öblös ónkancsókból itták a bort s ugyancsak gyakran töltögették újra.
-- Ebéd után a fejedelem diplomáciai ügyekben jártas tanácsosai társaságában külföldi követekkel tárgyalt. Ezalatt udvarának tudósai összegyültek a könyvtárteremben, hogy ott tudományos írások készítésével, antik görög-római és humanista írók müveinek olvasásával, a reformáció szellemében folyó hitvitákkal fejlesszék elméjüket és növeljék müveltségüket. Akadtak itt Wittenbergben, Melanchtonnál tanult protestáns papok, tanárok, a páduai egyetemen jogot és orvostudományt végzett tudósok, Párizst, Krakkót, Prágát, Bécset megjárt politikusok. De nem hiányoztak a hazai föiskolákon, Debrecenben, Marosvásárhelyt, Kolozsvárott és Váradon végzett köznemesi származású tehetséges fiatalok sem. Az elöbb református, majd unitárius hitet valló fejedelem udvari kultúrájának európai színvonalon álló sajátos magyar légköre volt. A könyvtárban az antik írók és az akkoriban újnak számító európai tudományos és müvészeti irodalom mellett helyet foglaltak a debreceni magyar nyomda termékei és a Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában megjelent kiadványok is: a magyar biblia, históriás énekek, történelmi munkák, verses széphistóriák, állatmesék, erkölcsi intelmek és népi elbeszélések változatos sora.
-- Bálint mester, az európai királyi udvarokban otthonos müvész nem találhatott szellemileg elmaradt állapotokat a gyulafehérvári udvarban. A zenei élet már kevésbé elégítette ki igényeit. János Zsigmond udvari lantosa saját testvérbátyja, Bakfark Mihály volt, aki tudásban bizony messze elmaradt mögötte. De hát volt-e egyáltalában valahol is lantmüvész, aki felvehette volna vele a versenyt? János Zsigmond kedvelte a zenét, maga is jól értett több hangszer kezeléséhez. Pontos feljegyzések ugyan nem maradtak fenn zenészeiröl, de az akkoriban szokásos együttessel nyilván ö is rendelkezett. A töröksíp kezelöi, dobosok, zászlós trombitások voltak hivatva a hazai jellegü, s inkább a rangot jelzö, mint zenei igényt kielégítö muzsikálásra étkezések, táncmulatságok, különbözö ünnepségek alkalmával. Orgonisták, énekesek, viola- és lantjátékosok szolgáltatták a bensöségesebb, kifinomultabb zenét. Rendkívüli és felejthetetlen élményt jelenthetett itt Bakfark Bálint mesteri lantjátéka. A fejedelem nem is maradt adósa a müvésznek. Ezen a szép nyári napon, amelyre éppen felvirradt Gyulafehérvár népe, maga elé rendelte, hogy eddig csak szavakban nyilvánított elismerését tettekkel is kifejezze.
-- Bálint mester nem tudta pontosan, hogy miért hivatja a fejedelem, de azt sejtette, hogy ránézve kellemes lesz a meglepetés. Egyelöre a könyvtárszobában beszélgetett az ott egybegyült tudós társasággal s nyugodtan várta, hogy a fejedelem elé kerüljön. Sokáig tartott, amíg a külföldi követek elvonultak, s végre ö is bemehetett a fogadóterembe. Az udvari emberek egész serege követte. Rövid, de meleghangú, szívélyes üdvözlés után János Zsigmond tudtára adta, hogy Balassa Menyhárt elkobzott birtokát neki adományozza. Szavai igazolására azon frissen fejedelmi pecsétjével, s aláírásával látta el az adományozó okiratot, majd felolvastatta szövegét.
-- "Oláhgald helyiséget és birtokot, Alsófehér vármegyében Diódvár közelében, minden hozzátartozó szántóval, legelövel, erdöséggel, hegyekkel és völgyekkel, szölökkel és pincékkel, vizekkel, halastavakkal...stb. zenészének, Bakfark Bálintnak és az ö örököseinek és utódainak ajándékozza, emlékezvén arra a régi kapcsolatra, amely a müvészt a Szapolyai-házhoz köti, és Bakfark nagy müvészi érdemeire és hírnevére, amelyet minden országban és udvarban kivívott, továbbá jutalmazásául amaz önkéntes elhatározásának, amellyel a müvész idegen uralkodók kedvezö ajánlatait visszautasította, hogy visszatérjen Erdélybe és most már fejedelmének és hazájának szolgáljon."
-- Az elsö világjáró magyar müvész mindent megkapott hát hazájától, ami csak szükséges volt az akkori társadalomban az érvényesüléshez: nemesi oklevelet, címert, birtokot, társadalmi rangot, állampolgári jogot, gondtalan megélhetést. Már úgy látszott, hogy öregségére nyugodt napokat tölthet szülöföldjén, hol annyi szeretettel és elismeréssel fogadták. De hamarosan másként alakult sorsa az események sodrában. A beteges, gyenge szervezetü János Zsigmond fejedelem jó félévre a birtokadományozás után, alig harmincegy éves korában meghalt. Vele kihalt a Szapolyai-ház. Utóda Báthory István lett. Ez a személyi változás elkedvetlenítette az öregedö müvészt. Különben is már évek óta távol volt szeretteitöl. Családja Wilnából Páduába költözött. Szabadságot kért hát az új fejedelemtöl, majd útiköltségre és családja Erdélybe való felhozatalának költségére 1571 nyarán elzálogosította birtokát. Amikor ez is megvolt, elbúcsúzott gyulafehérvári barátaitól és tisztelöitöl, s elutazott Páduába.

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-16 14:10   
Képek a magyar zene múltjából

19. AZ ELSÖ EURÓPAI HÍRÜ MAGYAR ZENÉSZ

19a. "Királyi udvarok Lantosa"

-- Már egy évtized telt el azóta, hogy a brassói születésü nagyszerü lantmüvész, Bakfark Bálint (1507-1576) elhagyta a budai királyi palotát, Szapolyai János udvarát. Azóta magas pártfogóra talált Franciaországban I. Ferenc francia király nagyhatalmú minisztere, Tournon gróf személyében. Nagy sikereiröl, rendkívüli ügyességéröl, páratlan lantmüvészetéröl a francia költök dicsöitö verseket zengtek. Böven termett a babér Bálint mester számára s az elismerés nemcsak szép szavakban, hanem csengö aranyakban is megnyilvánult.
-- Az ünnepelt müvész nem elégedett meg csupán elöadói sikerekkel. Többre vágyott. Egyre tovább tanult s nagy tudásszomja nemcsak a lantjáték technikájára irányult - hiszen azt olyannyira elsajátította, hogy alig akadt már lantvirtuóz, ki vele ki mert volna állni versenyre -, hanem a zeneirodalom remekeinek tanulmányozására is. Különösen az énekkar nagy mestereinek alkotásai sorában talált csodálatra és követésre méltó példát. A bonyolult szerkesztésü énekkari müvek lantra való átültetése közben a lantjáték technikáját addig nem hallott tökéletességre emelte. A hangszer teljesítöképességének fokozása újabb, még nehezebb feladatok megoldására sarkallta s új zenei gondolatokra ihlette: önálló lantfantáziákat komponált. Miközben II. Henrik francia király udvarát büvöletében tartotta játékával, fényes ajánlatot kapott II. Gyula pápától, aki Rómába hívta. Végül úgy döntött, hogy a virágzó reneszánsz kultúrájáról híres lengyel királyi udvarba megy. A litván fövárosban, Wilnában - ahol akkor II. Zsigmond Ágost lengyel király udvartartása volt - házat vett magának s abban rendezkedett be családjával. Felesége, Katharina Narbutowna, litván nö volt.
-- Bálint mester nem nélkülözte a förangúak bökezü pártfogását. Legszorosabb - mondhatni baráti - kapcsolat Albrecht königsbergi porosz herceghez füzte, ki a lengyel királynál többször eljárt érdekében s családját ö maga támogatta anyagilag, míg ö szabadsága idején Francia- és Olaszországot járta. Bálint mester többször is megfordult Königsbergben. Egy ízben lantjának gyógyító hatásáról ír a herceg a lengyel királynak: "Müvészete és kedves muzsikája által gyengeségemböl teljesen magamhoz tértem és betegágyamból felkeltem. Olyan zenész ö, akinek ebben a müvészetben nincsen párja és akihez hasonlót aligha mondhat magáénak bármelyik király is."
-- Bálint mester alacsony termetü volt. Ezért a lengyelek becézöleg "kis magyar"-nak mondták a nagy népszerüségnek örvendö müvészt, aki valóban muzsikálásával büvölte el hallgatóit, mert megjelenésével ezt nem érhette volna. Melchior Pudlowski költeményében, amely müvészetének dicsöítésére készült, megemlíti csúnyaságát. Szépségben nem veheti fel a versenyt Arionnal, Orpheusszal vagy Dávid királlyal - írja -, de ha megragadja lantját, még Dávid is leteszi hárfáját. A lengyel költök Bálint mestert dicsöítö verseinek hosszú sorából kiemelkedik érdekességével Kochanowski költeményének egy sora: "Nie kazdi wezvie po Bakfark lutnie." Magyarul: "Bakfark után nyúlnak a lanthoz." Ez a költeménysor közmondássá vált a lengyelek között. Akkor használják, ha olyan emberröl van szó, akiben nagyobb a vállalkozókedv, mint a rátermettség. Lantjának húrjai gyakran zengtek lengyel dallamokat. Ez csak növelte sikerét. Mégis, a Krakkóban kiadott gyönyörü lantkönyv ajánlása búcsúzás volt a lengyelek királyától és udvarától.
-- 1556 júniusában honfitársához, Dudics András császári követhez írott leveléböl megtudjuk, hogy Bécs felé igyekszik, II. Miksa császár udvarába. Pár hétre ezután évi háromszáz tallér fizetéssel alkalmazzák is. Ez volt életében a negyedik királyi udvar, ahol müködött. De úgy látszik nem érezte jól magát Bécsben, mert egy év elteltével máris szabadságot kért, hogy még ifjúkorában elhagyott, régen látott hazájába látogasson. János Zsigmond erdélyi fejedelem szívesen fogadta hazaérkezésének hírét. Annál is inkább, mert úgy látszott, hogy az öregedö müvész megunta már Európa-járó fárasztó utazásait, s szükebb hazájában, Erdélyben akar megpihenni.

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-14 21:13   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

18. AKI ÚJ SZÉPSÉGBIRODALOM KAPUJÁT TÁRTA FEL.

-- Debussyt (Teljes nevén: Claude Achille Debussy) édesapja eredetileg tengerésznek szánta, s szívesen elnézegette a fiúcska fején a színes, elmaradhatatlan matrózsapkát, egy nagy piros ponponnal. Keresztapja festöt akart nevelni belöle. Míg a felnöttek a gyermek jövöjét tervezgették, ö maga élte a maga öntudatlan gyermekéletét, de lelkében már titokzatos úton-módon bontakozni kezdett a szépérzék. Pillangókat kergetett naphosszat. Nem gyözött betelni szárnyuk színeinek, finom vonalú rajzának csodálatával. Apró csecsebecséket gyüjtött. Olyan ritka gyermek volt, aki még a süteményes tál elött is formai ízlésének és nem a gyomrának engedett: mindig az apró, csinos formájú darabokat választotta ki magának.
--Édesapja, ki szerette a zenét - különösen a vígoperákat - hamarosan zongorázni taníttatta egy olasz mesternél. De sem ö, sem az olasz muzsikus nem sejtették, hogy Claude-ból valamikor nagy zenész lesz. A rendkívül zárkózott gyermek arca, mondásai, játéka még nem mutatta az eljövendö müvészt. Legalábbis az ö számukra nem. Pedig már akkor különös hangzású, szokatlan akkordokat keresgélt ki a zongorán. Ebbeli buzgalmában fáradhatatlan volt.
--Debussy tulajdonképpeni felfedezöje Maute de Fleurville asszony - Chopin tanítványa - volt. Mikor meghallotta zongorázni, azonnal átvette tanítását. A gyermek olyan lelkesedéssel látott a tanuláshoz, hogy néhány hónap múlva már Párizsban, a Conservatoire-ban jelentkezhetett felvételre. Ezzel a pályaválasztás kérdése el is dölt. A keresztpapa, aki amúgyis müvészi pályára szánta, könnyen belenyugodott, hogy kis pártfogoltja nem a színek, hanem a hangok müvészetének szenteli életét. Az édesapa, ki fiával kapcsolatban eddig is nagy reményeket táplált, mindössze másirányba terelte ábrándjait: ezentúl nem tengerészeti admirálisról, hanem zongoravirtuózról álmodozott.
-- Fleurville asszony nemcsak Chopin játékstílusával ismertette meg a gyermek Debussyt, hanem késöbbi kedves költöjével, Paul Verlaine-nel is. Ez az ismeretség idövel barátsággá fejlödött, majd megzenésített Verlaine-dalok formájában örökértékü szellemi friggyé.
-- A Conservatoire-on a zeneelmélet tanára alig gyözött felelgetni az állandóan kérdezö, érdeklödö fiúnak. Ezek a kérdések túlnyomórészt arra irányultak, hogy vajon szükség van-e a zenében a szigorú, kötött szabályokra. Ezekböl ugyanis minél többet tanult meg, annál inkább kétségbevonta szükségességüket. "Kínai copf"-nak nevezte öket. A professzor türelmesen felelgetett a kétkedö kérdésekre, s amikor látta, hogy tanítványa mindent tud a régiekböl, söt azonkívül valami újat, valami mást is tud, igazat adott neki abban, hogy le kell vágni a régi szabályok "kínai copf"-ját.
-- A zongoraszakon Marmontel volt a mestere. Az egyébként esetlen, kissé vadóc serdülö fiú hamarosan magára vonta zongoratanárának figyelmét meglepö, eredeti rögtönzéseivel. Különös akkordokat, dallamokat játszott, még attól sem riadt vissza, hogy "megzenésítse" a nagyvárosi utca zaját, s kromatikus futamokkal utánozza az egyébként cseppet sem zenei hangzású omnibusz-zajt. Balkezessége annyiban elönyére vált, hogy nem volt probléma számára a balkéz technikája. De egyébként a trillákhoz, futamokhoz szükséges könnyedség hiányzott belöle. Olyan heves mozdulatokkal játszott, mintha dühös lett volna. Játéka egészen sajátságos volt s csak évek múlva fejlödött ki.
-- Tizenhárom éves korában már három díjat nyert szolfézsböl. A zongoraszakon a második díjat kapta. Összhangzattanból, majd ellenpont- és fúgából elsö díjat nyert. Feltünöen komoly, szorgalmas növendéke volt a Conservatoire-nak. Zeneszerzéstanára Guiraud volt, aki nagyszerüen értett a zanekarhoz. Hamar felfedezte és tiszteletben tartotta tanítványa eredeti müvészegyéniségét. Nemcsak esztétikai problémákról, hanem sportról és más egyébröl is szívesen elbeszélgetett vele. A tanár és tanítvány között kialakult lelki kapcsolat szerencsés légkört teremtett a zeneszerzési tanulmányok folytatásához. Egyszer Debussy elvitte professzorához Diane au Bois (Diána az erdöben) címü müvének partitúráját. "Nagyon érdekes dolog - mondta Guiraud -, de tegye el késöbbre, mert különben sohasem kapja meg a római nagydíjat!"
-- Marmontel mint zongoristát beajánlja a tizenhét éves ifjút Nagyelja Filaretovna von Meckhez, egy orosz mérnök rendkívül gazdag, müvészetpártoló özvegyéhez. Meck asszony 1879-ben Firenzén, Velencén és Bécsen át Moszkvába utazik. A hosszú és érdekes útra magával viszi Debussyt. Velencében bemutatja Wagnernek, Moszkvában orosz zeneszerzökkel ismerteti meg. A fiatal francia muzsikus számára rendkívüli élmény volt a moszkvai cigányzenészek játéka. Az akadémiai szabályok megszokott, merev rendje után a zenei kifejezésnek ez a kötetlensége, az érzésbeli szabadság megkapó volt számára. Keletröl úti élményekkel telve tért vissza Párizsba.
-- A Grand Prix de Rome (római nagydíj) fogalom a francia zenészek számára. Ez a legnagyobb állami ösztöndíj és kitüntetés. Aki olyan szerencsés, hogy elnyeri, három évig államköltségen élhet Rómában, a reneszansz stílusú pompás Villa Mediciben. Láthatja Itáliát, a müvészetek mesés honát... Szinte természetes, hogy Debussy, aki a Conservatoire-on oly sok díjat kapott, tanulmányainak elvégzése után pályázott a Grand Prix elnyerésére. 1883-ban csak második helyezett, de 1884-ben elsö díjat nyer A tékozló fiú c. kantátájával. Gounod nagy ünnepség keretében adta át neki a kitüntetéssel járó hagyományos babérkoszorút:
-- Fiam! Te lángelme vagy! - mondta.
-- Nagy szó volt megkapni a római díjat. S mégis, Berlioz is, noha küzdött, söt küszködött elnyeréséért, mikor megkapta, alig lehetett rávenni, hogy elmenjen. Végre mégis Rómába utazott, de hamarosan valósággal szökve hagyta el az Örök Várost. Debussy jóval kevesebb küzdelemmel jutott hozzá a nagy díjhoz. El is ment, de ö sem szerette Rómát. Nem elégítette ki az ottani zenei élet. "Sem dolgozni, sem élni nem tudok itt" - írta egy barátjának. Úgy töltötte ki a három évet, mint valami számüzetést. Túlzás volna persze azt állítani, hogy haszontalanul telt el az idö. Hiszen müvészbarátokat szerzett, színültig telítödött a latin szépséggel, és a zeneszerzésnek élhetett.
-- Az ifjú Debussyt egy ismeröse így írja le ebben az idöben: "Nagy, csiszolatlan gyermek, jellegzetes vonásokkal, tömött, fekete, göndör hajjal, amely elfedte homlokát."
-- Ez a "nagy, csiszolatlan gyermek" már elsö próbálkozásaival is egy új szépségbirodalom felé mutatott, majd érett müveivel feltárta a XX. század zenéjéhez vezetö hatalmas kaput.

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-11 21:23   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

17c. "Pétervári évek"

-- Pjotr boldog, gondtalan gyermekségének véget vetett a Moszkvába költözködés. Megkezdödött az élet bajaival való küszködés. A szeretett Fanny és a megszokott kedves otthon elvesztése, a család bizonytalan helyzete, a kolera réme voltak az elsö megpróbáltatások. Édesapja pár hónapos moszkvai tartózkodás után Pétervárra ment s nemsokára a család is követte. Rövid idön belül mennyi változás! Heteken át tartó, fárasztó utazások. Az otthontalan állapottal járó kellemetlenségek egész sora. Pétervárott ugyan nyugvópontra talált a család, de Pjotr és fivére, Nyikolaj már nem sok idöt tölthettek otthon. Korán reggel iskolába mentek s késö délután értek haza. A szelíd, ábrándos lelkü Pjotr kedvességével, mindenkihez közeledö nyílt szívével, barátságos, szeretetteljes egyéniségével rövidesen társai kedvence lett.
-- A faluról felkerült Csajkovszkij-gyerekeknek - bár otthon részesültek oktatásban - nehézséget okozott a fövárosi iskolában való helytállás. Sok volt a pótolni valójuk. A megeröltetö szellemi munka aláásta szervezetük ellenálló képességét. Nyikolaj és Pjotr a tél folyamán megbetegedtek. Nyikolaj erösebb szervezete könnyebben leküzdötte a bajt, de Pjotr érzékeny idegzetét annyira megviselte, hogy az orvos eltiltotta a tanulástól. Ebben az idöben nehéz napokat élt át. Nemcsak megkomolyodott, hanem gyakran szomorú is volt. Egészsége helyreállítása érdekében vidékre küldték. Ott ugyan örömmel fedezte fel az elhagyott Votkinszkéhoz hasonló kedélyes vidéki élet lehetöségét, de a sok megpróbáltatáson keresztülment gyermek nem volt már a régi. A szenvedés zárkózottá tette.
-- Szerencsére a friss, szabad levegön egészsége helyreállt. A következö iskolaévet már zavartalanul töltötte. Ekkor azonban újabb megróbáltatás várt rá. Édesapja jó állást kapott az Ural keleti lejtöjén levö Alapajevszk-ben, óriási távolságra Pétervártól. Szülei elutaztak, öt Pétervárott hagyták. Ö, aki a család dédelgetett kedvenceként nött fel, most egyszerre idegenek közé került. Még jó, hogy Nyikolaj is Pétervárott maradt. Ö volt egyetlen vigasztalása. Mint késöbb maga mesélte, életének legfájdalmasabb, legmegrázóbb élménye az volt, amikor édesanyja felült az utazókocsira, amely töle olyan végtelen messzeségbe vitte el. A búcsúzás perceiben szenvedélyes szeretettel ölelte át édesanyját, s zokogva borult rá a már indulófélben levö kocsira. Valósággal le kellett tépni onnan.
-- Két évig tartott Ilja Petrovics Csajkovszkij alapajevszki megbízatása. Ezalatt megszaporodott a kereset - és a család is. Alekszandra Andrejevnának ikrei születtek. Két fiú: Mogyeszt és Anatol. A tízéves Pjotr nagy elragadtatással ír róluk Fannynak, akivel idönként levelezni szokott. A szüleihez írott levelekben állandóan szerepel a tölük való elszakítottság fájdalma, s a viszontlátás örömének reménye. Mily nagy volt boldogsága, amikor két év múlva apja, anyja, kishúga és öccsei ismét Pétervárra kerültek. Újra hön szeretett édesanyja közelében lehetett. Játszhatott kisebb testvéreivel. De a viszontlátás derüjét csakhamar az örökre való elválás nagy szomorúsága váltotta fel.
-- 1854-ben Alekszandra Andrejevna a kolerajárvány áldozata lett. Kis híja, hogy apját is el nem vesztette a hat Csajkovszkij-gyerek. De Ilja Petrovics Csajkovszkijt erös szervezete megmentette a haláltól.
-- Pjotr érzékeny alkatú gyermek volt, éppen ezért sokkal több és mélyebb élményt gyüjtött magába, mint hasonlókorú társai. Vajon hozzáfogott-e élményeinek kifejezéséhez is? "Inaskodott"-e gyermekéveiben abban, amiben jóval késöbb, felnött korában olyan nagy mesterré vált?
-- Fanny Durbach elbeszéléséböl tudjuk, már Votkinszkban elöfordult, hogy Pjotr nemcsak kottából játszott, hanem olyan darabokat is zongorázott, amelyeket maga gondolt ki. De ha észrevette, hogy valaki bement a szobába, vagy csak távolról is figyeli, akkor azonnal abbahagyta a fantáziálgatást s valami ismert darab játszásába kezdett. Votkinszkban elkezdte ugyan leírni érzelmeit és hangulatait, de nem zenében, hanem versben fejezte ki magát. Ez pedig nem az igazi eszköz volt az ö számára. Késöbb, pétervári diákévei alatt is, ha tehette, fantáziálgatott saját kedvére. De sokszor - alkalmazkodva diáktársai igényéhez - táncdarabokat rögtönzött, kifogyhatatlan ötletességgel és sziporkázó, elmés kedvvel.
-- Pjotrral az iskolai évek alatt tágabb körben ugyanaz történt, mint Votkinszkban szükebb családi körben. Szeretetre méltóságával mindenki kedvence lett, de müvészi fejlödésével komolyabban senki sem törödött. Apja taníttatta ugyan zongorára, de oktatása nem volt elég rendszeres, és nem állt a müvészképzés színvonalán. Késöbb rövid ideig Kündinger zenetanár tanította, kinek akkoriban jó híre volt Pétervárott. Legföbb érdeme, hogy kis tanítványát rendszeresen magával vitte zenekari hangversenyekre. Volt még egy olasz mestere is, aki "unalmas" -nak nevezte Bach és Beethoven zenéjét s csak az olasz zenét tartotta valamire. Veszélyes egyoldalúsága mellett neki is volt egy nagy érdeme: megtanította Pjotrt kitünöen énekelni. Pjotr több diáktársával együtt opera- és balettelöadásokat is látogatott, de mindez együtt sem volt több, mint amennyi az általános müveltség megszerzéséhez kellett. Pontosabban: mint amennyi egy leendö jogásznak, egy leendö minisztériumi hivatalnoknak kellett.
-- Csajkovszkij legdrágább ifjú évei, legfrissebb életereje örlödött fel a jogi pályára való elökészületben. De vajon hibáztatható-e ezért Ilja Petrovics Csajkovszkij? Nem! Az édesapa megtette kötelességét, amikor gyermekének biztos megélhetést nyújtó diplomát adott a kezébe. Az akkori Oroszországban csak a külföldröl hozatott müvészeknek termett babér, a hazai zsenik számára nem volt a zenei pálya biztos kenyér. Borogyin vegyész, Muszorgszkij gárdatiszt, majd minisztériumi hivatalnok, Rimszkij-Korszakov tengerésztiszt. Csajkovszkij, amikor tizenkilenc éves korában befejezte tanulmányait, az igazságügyi minisztériumba került hivatalnoknak.
-- Amint önálló keresetre tett szert, maga vette kezébe élete irányítását. Húszéves korában beiratkozott a Pétervárott müködö zeneakadémiára. Minden szabad idejét a zenének szentelte, hiszen a müvészképzés szempontjából már úgyis másfél évtizedet veszített. Húszéves korára Mozart már beérkezett zeneszerzö, Beethoven Bécs híressége, Liszt Ferenc Európa-szerte ünnepelt müvész. Amint elöre haladt zenei tanulmányai során, végérvényesen meggyözödött róla, hogy életének egyetlen célja, tartalma, értelme csakis a zene lehet. Döntö lépésre szánta el magát: otthagyta a hivatalnoki pályát. Ezzel szembehelyezkedett egész múltjával, neveltetésével, a társadalom elöítéleteivel.
-- Csajkovszkij számára ez volt az utolsó akadály, amelyet le kellett gyöznie, hogy életútját végre az igazi cél felé irányíthassa. Bár felnött emberként végezhette csak el a legmagasabb zenei tanulmányokat, alkotásaival mégis a leghíresebbek, a legkedveltebbek közé küzdötte fel magát.

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-10 22:13   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

17b. "Elsö zenei élmények"

- Pjotr Iljics Csajkovszkij édesapja a votkinszki fegyvergyár igazgatója volt. Tekintélyes, jól jövedelmezö állása lehetövé tette, hogy gondtalanul éljenek, söt az arra rászoruló rokonokat és azok gyermekeit is odavették magukhoz. A nagy háztartás ellátására megfelelö számú személyzetet tartottak. Gyakran látták vendégül jó barátaikat, ismeröseiket. A jókedélyü, mindig szívélyes Ilja Petrovics Csajkovszkij háza valóságos gyülekezö helye volt a környékbeli müvelt társaságnak.
- Mialatt a földszinti fogadószobákban vidáman folyt a társalgás a felnöttek között, addig az emeleten levö gyermekszobában mesével, játékkal ugyancsak jókedvüen telt az idö. A két legkisebb gyermeket, Alekszandrát és Hippolitot dajkálták, a nagyobbaknak Fanny mesélt. Nyikolaj - a legidösebb fiú - és Lidia, korban hozzá közelálló unokatestvére hallgatták szavát. De Pjotr volt a mesék legbuzgóbb hallgatója. Egy percre sem vette le szemét Fannyról. Hol ábrándosan, hol meg tüzes tekintettel, kipirult arccal hallgatta szavát. Búsult, ha a mese höse bajba jutott, örült, ha sikere volt. Felháborodott az álnokságon, lelkesedett, ha a mesében gyözött az igazság. Pjotr szívvel, lélekkel beleélte magát a mesék hangulatvilágába, élénk fantáziával követte a cselekmény menetét. A megfeszített figyelem állapota persze hamar kifárasztotta, elálmosodott. Nasztaszja Vaszilejevna Popova - a házukban élö nagynéni - ilyenkor karjára emelte, úgy vitte az ágyacskájába. Közben dúdolt neki, kifogyhatatlan dalos kedvvel. Népdalokat énekelt altatónak. Vidámakat, szomorúakat, úgy ahogy éppen eszébe jutott: fenyöröl, nyírfácskáról, patak partjáról, erdö széléröl, Vanykáról, Tanjáról és másokról. Az érzelmes, lágyvonalú dallamok álomba ringatták a gyermeket s közben észrevétlenül a szívébe lopóztak.
- Gyakran megtörtént, hogy este, vacsora után körülülték a zongorát. Alekszandra Andrejevna kellemes hangján átéléssel szólaltatta meg azokat a románcokat, amelyek abban az idöben divatosak voltak szerte Oroszországban. Egy-két szomorkás dal után friss polkát, könnyed keringöt játszott, hogy mulassanak, táncoljanak a gyerekek. Ilyenkor Fanny is velük perdült, fordult. Vidáman állt a házibál. De a kis Pjotr legjobban azt szerette, ha a dívány sarkába húzódva figyelhette édesanyja énekét. Számára ez a mulatság volt olyan érdekes, mint a mese. Söt! Még érdekesebb. Hiszen itt nemcsak a szövegre, a történetre, hanem a dallamra, ritmusra és a zongora akkordjaira is figyelhetett. A dalok közül különösen kedvelte a csalogányról szóló románcot. Ez a dal megmaradt benne a szülöi házból való kedves emlékként.
- Ilja Petrovics Csajkovszkij ifjú korában fuvolázott. Késöbbi hivatali elfoglaltsága miatt nem maradt ideje a gyakorlásra, így azután megelégedett a zenehallgatással. Még Pétervárott vásárolt egy zenegépet és esténként a család és a meghívott vendégek sokszor gyönyörködtek a Bellini-, Donizetti-, Rossini-operarészletekben, és a Mozart-áriákban a Don Juanból.
- Pjotr öt-hatéves korában már hiba nélkül lejátszotta hallás után a zenegép összes darabját zongorán. Különösen Mozart muzsikáját kedvelte. Édesanyja ötéves korában kezdte tanítani zongorára. Egy év múlva Marija Markovna Palcsikov lett a zenetanára. Ekkor már jobban olvasta a kottát, mint a betüt. De amit tudott, inkább saját tehetségének köszönhette, semmint zongoratanítójának.
- Egy este vendégek voltak a háznál. Egy lengyel származású tiszt a zongorához ült és Chopin müveit játszotta. Pjotr nagy elmerüléssel figyelt. Legközelebb azzal lepte meg a társaságot, hogy ö is Chopint játszott. A lengyel tiszt elragadtatásában ölelte, csókolta az ügyes gyermeket. Pjotr ekkor aratta élete elsö müvészi sikerét. Soha ily boldog nem volt. Szinte sugárzott az örömtöl.
- A család mégsem méltatta kellöképpen Pjotr érdemeit. Amennyire szerette mindenki mint kedves, barátkozó gyermeket, annyira nem törödtek zenei elöhaladásával. Tehetségéhez illö módon senki sem tanította. A körülrajongott gyermek ilyen szempontból magára volt hagyatva. Az egyébként rajongásig szeretett Fanny nem kedvelte, ha Pjotr zongorázott. Inkább versírásra késztette, vagy sétálni vitte. Nem ok nélkül. Már a mesemondásnál észrevette, hogy Pjotr rendkívül mély átéléssel figyel. A zenélésnél, zongorázásnál ez még fokozottabb mértékben megmutatkozott. Sokszor annyira felizgatta a zene, hogy túlérzékeny, zsenge idegzete nem bírta el. Ilyenkor sírva fakadt, vagy korához nem illö módon elkomorodott. Érthetö, hogy Fanny óvni akarta az ilyen megrázkódtatásoktól. De ez nem ment mindig zökkenö nélkül. Egy ízben, amikor már túl sokáig ült a zongoránál s nagyon belemerült a játékba, valósággal eltuszkolta a hangszer mellöl. A gyermek bement egy másik szobába s ott az ablaküvegen pergette tovább ujjait olyan makacs szenvedélyességgel, hogy betört az üveg. Konokul tovább "zongorázó" ujjaiból pedig csurgott a vér.
- Pjotr nyolcéves korában került el Votkinszkból. Ezzel vége is volt a kedélyes vidéki életnek, a gyermekévek gondtalanságának. Édesapja nagy reményekkel telve Moszkvába készült, egy másik jól jövedelmezö állásba. Jóhiszemü ember lévén beavatta egyik barátját a tervébe.
-- Fiaim vannak, akiket taníttatnom kell. Mennyivel könnyebb lesz ez Moszkvában, mint ebben a világ háta megetti városkában!
- Ilja Petrovics Csajkovszkij nem sejtette, hogy akit bizalmával megajándékozott, az öt magát s egész családját milyen gondba, bajba keveri. Mint aki mindent jól elrendezett, nyugdíjaztatta magát Votkinszkban. Összecsomagoltatta a nagy háztartást s 1848 öszén családjával együtt Moszkvába költözött, hogy valóra váltsa tervét. Elképzelhetö, mekkora volt csalódása és kétségbeesése, amikor megtudta, hogy "barátja" - felhasználva a töle szerzett értesüléseket - elfoglalta azt az állást, amelyre ö pályázott. Még fokozta a bajt, hogy Moszkvában kolerajárvány volt. A család egészsége, söt élete is kockán forgott. Hová lett a békés, nyugodt, kedélyes votkinszki élet? Az édesapa állás után szaladgált, az édesanya a berendezkedés, a háztartás gondjaival küszködött. A legkisebb gyermekek mellé fogadtak ugyan egy pesztonkát, de a nagyobbak - s különösen Péter - magukra maradtak.
- Fanny, aki Pjotrnak mindene volt, már nem volt velük. A nagyvárosba való költözés anyagi terhei arra késztették Alekszandra Andrejevnát, hogy felmondjon neki. Békességben, jó barátságban búcsúztak el egymástól. Hogy a gyermekek - különösen Pjotr - számára könnyebbé tegyék az elválást, Fanny kora hajnalban hagyta el a házat, amikor még mindenki aludt. Mielött eltávozott volna, óvatos léptekkel beosont a gyermekszobába s Pjotr fölé hajolt. A nyolcéves gyermek aludt. Hajfürtjei a szokottnál is szeszélyesebb összevisszaságban göndörödtek, arcán rózsás pír ömlött el. Ajka édesen mosolygott...Igy maradt meg Fanny Durbach emlékezetében még ötven év múltán is.

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-07 17:41   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

17. VOTKINSZKTÓL PÉTERVÁRIG

17a. A "porcelángyermek"

Montbéliard francia városka közel fekszik a svájci határhoz. Jelentéktelen kis hely, semmi olyan nevezetességgel nem dicsekedhet, amivel magára vonhatná a világ figyelmét. Környezö dombjai a szó igazi értelmében eltörpülnek a szomszédos Svájc hatalmas hegyei mellett. Ódon épületekben bövelkedik ugyan, de ezek sem olyan nevezetesek, hogy az emberek messzi idegenböl idejönnének, hogy megcsodálják a müemlékeket, mint annyi más francia város esetében teszik. Mégis egy alkalommal - 1894-ben - több mint ezer kilométer távolságból egyenesen ideutazott egy idegen férfi. A középkorú, zömök, kövéres testalkatú, kerek arcú idegen az akkoriban divatos kerekfedelü keménykalapot viselte s olyan fáradhatatlan udvariassággal emelgette köszönésre minden szembejövö elött, mintha jól ismerte volna Montbéliard valamennyi lakóját. Pedig alapjábanvéve senki sem érdekelte itt különösebben, csak az, aki miatt idejött, akinek kedvéért nem sajnálta a hosszú út fáradalmait. Ezt az illetöt Fanny Durbachnak hívták.
A barátságosan köszöngetö idegen Fanny kisasszonyt kereste Montbéliard-ban. Öt kereste akkor is, amikor a régi házak ablakait kémlelte, s akkor is, amikor az utcán szembe jövö nök arcába nézett. De nehogy valaki azt higgye, hogy leánynézöben, háztüznézöben járt az illetö! Tudnunk kell, hogy Fanny kisasszony hetvenkét éves öreglány volt. A kis városka tiszteletre méltó polgára, aki már negyven év óta tanította a gyermekeket fáradhatatlan türelemmel a betüvetés, olvasás, számolás mesterségére. Fanny Durbach tanítónö volt. Az idegen férfi jól tudta ezt s nagyon elcsodálkozott, amikor érdeklödésére a járókelöktöl azt hallotta, hogy saját háromemeletes házában lakik.
- Hogyan? Egy kisvárosi tanítónönek háromemeletes háza van? - kérdezte magában meglepödve. De amikor rátalált Fanny Durbach házára, elmosolyodott. A háromemeletes házacska olyan piciny és keskeny volt, hogy egy-egy emeleten csuán egy szoba fért el. De - mint azt nemsokára megtudta - ez böven elég volt Fanny kisasszonynak és Frederica növérének, akivel együtt lakták a házat.
A kaput egy tiszteletet parancsoló, öreg hölgy nyitotta ki. Vonásai kiegyensúlyozottak, megelégedettek voltak. Nagy, fekete szeméböl szeretet és lelki tisztaság sugárzott. - Mit parancsol, uram? - kérdezte.
- Fanny Durbach kisasszonyt keresem.
- Én vagyok - mondta az öszhajú hölgy s látva vendégének barátságos, bizalomkeltö arcát, udvariasan betessékelte és felvezette az emeleti szobába.
Az apró ülöbútorok, a sok kézimunka, az ablakot zsúfolásig megtöltö virágok, a dús redökbe vont csipkefüggöny, az arany- és bársonykeretekbe foglalt családi fényképek özöne, a porcelán figurák, színes üveg dísztárgyak sokasága elárulta, hogy nöi kezek gondozzák a lakást. A kissé zsúfolt, de barátságos szobában kellemes levendulaillat terjengett. Fanny Durbach egy kis faragott asztalka mellé ült s magával szemben kínálta hellyel vendégét.
- Igen messziröl jöttem, hogy önnel beszélhessek - kezdte az idegen komolyan, majd rövid szünet után mosolyogva hozzátette: - remélem, még nem felejtett el teljesen bennünket?
Fanny Durbach fürkészöen nézte a férfi arcát, de az senkire sem emlékeztette öt.
- Ha szabad kérdeznem, honnan jött, uram?
- Oroszországból - hangzott a válasz. Fanny kisasszony arca erre láthatólag felélénkült.
- Ó! Az nagyon régen volt, amikor én ott jártam - mondta, majd elgondolkozva hozzátette: -Akkor még egészen fiatal voltam...
- Ha megengedi, hogy emlékeztessem, éppen ötven évvel ezelött jött el hozzánk, a mi családunkba, kedves Fanny kisasszony - mondta az idegen meleg hangon.
Fanny Durbach, ki már negyven éve megszakítás nelkül Montbéliard lakója volt, még mindig találgatta magában, hogy vajon ki lehet vendége. Bemutatkozáskor nem hallotta jól a nevét, most meg mint régi jó ismerös beszél hozzá. Ötven év nagy idö egy ember életében! Fiatal korában mint francia nevelönö járt Oroszországban. Több helyen is. De vajon honnan jött a vendége? Nem sejtette.
- Emlékszik-e még a Votkinszkban töltött évekre, kedves Fanny kisasszony?
- Votkinszk?! Ha százhetvenkét évet élnék, akkor sem felejteném el az ott töltött négy boldog esztendöt - mondta Fanny Durbach, fellelkesülve a visszaemlélezés örömétöl. Majd komoly hangon folytatta: - Amennyiben az engem ért sorscsapások egyáltalában ezt lehetövé teszik, én most is boldog vagyok. De akkor, Votkinszkban, a kedves, szeretö családi körben...úgy érzem, életem legboldogabb éveit töltöttem ott!
Fanny kisasszony vendége elérkezettnek látta az idöt, hogy jövetelének tulajdonképpeni célját felfedje.
- Emlékszik ön még kedves kis votkinszki tanítványára, Pjotr Iljicsre?
- Hogyne emlékeznék! Nagyon szerettem a kis Pétert! - mondta Fanny kisasszony meghatottan, s könnyet itatott fel meleg tekintetü, fekete szeméböl. Majd eröt vett elérzékenyedésén s szinte kemény hangon folytatta:
- Hol van már ezóta az én kis kedvencem, a drága, aranyos gyermek?...Bizonyára nem az, aki volt, hiszen ezóta már felnött, komoly férfi vált belöle. Híres ember lett, s...az egész világ magának követeli. Meg sem ismerné talán az öreg Fannyt, aki fiatal szívének teljes melegével szerette akkor...
A vendég erre felugrott helyéröl, s két kezébe kapva Fanny Durbach kezét, szeretettöl áthatott hangon mondta:
- Drága, jó Fanny kisasszony, ne higgye, hogy hálátlanul elfelejtettük önt. Hiszen ha így volna, most nem lennék itt!
Fanny Durbachnak ezekre a szavakra szinte elállt a lélegzete is az izgalomtól. Arca elsápadt. Fojtott hangon, akadozva kérdezte:
- Ön...ön...csak nem Pjotr Iljics Csajkovszkij?
- Nem! - felelte a vendég. - Én az öccse, Mogyeszt Csajkovszkij vagyok.
Fanny kisasszony arcára visszatért a pír. Nagyot sóhajtott, mint aki megkönnyebbülten vesz lélegzetet. A vendég nem is sejtette, mi megy végbe az idös hölgy bensejében, milyen érzéseket kavart fel benne a régmúlt idöre való visszaemlékezés. Fanny kisasszony szinte megijedt arra a gondolatra, hogy Pjotr Iljics Csajkovszkij áll elötte. A felnött, a híres ember, akinek látása örökre elrabolhatja töle azt az életnél is drágább emléket az elragadóan szeretetre méltó, tündérien bájos négyéves kis Péterröl, ki rajongásig szerette öt, s aki minden gyermek között, akivel csak találkozott, számára a legkedvesebb volt. De nem! Semmit sem raboltak el töle! Hiszen vendége Mogyeszt Csajkovszkij, akivel szívesen elbeszélget kedvencéröl. Most már elemében volt. Szinte fiatalos léptekkel indult el egy régi írószekrény felé. Kinyitott egy nagyobb ajtót, majd meg egy kisebbet. Azután kihúzott egy fiókot s azt vendége elé tette az asztalkára.
- Nézze uram! Itt van Péter minden tollvonása. Versei, levelei, amelyeket franciául és oroszul írt.
Mogyeszt Csajkovszkij kezébe vett néhányat bátyja gyermekkori verseiböl, de amennyire vidámmá tették ezek az emlékek Fanny kisasszonyt, olyan elszomorítóan hatottak vendégére. Végül is olvashatatlanná váltak számára az egyébként szépen írott sorok. Könny borította el szemét.
- Pétert már egy éve, hogy elvesztettük - mondta halkan. - Bocsásson meg, hogy elszomorítom, de ön bizonyára megérti, hogy mennyire fájhat még a reá való emlékezés.
Hosszú hallgatás következett ezután. A döbbent csendben nem akadt olyan szó, amely kifejezhette volna az érzések mélységét. Sokáig tartott, míg Fanny kisasszony leküzdve nagy belsö felindultságát, ismét szólni tudott:
- Az én számomra Péter emléke mindig élni fog...
- Fanny kisasszony! Én szeretném fivérem életrajzát megírni! Ehhez szükségem lenne az önnél levö levelekre, versekre. Ezért utaztam önhöz oly nagy távolságról, hogy elkérjem a pótolhatatlan írásokat.
Fanny Durbach hirtelen mozdulattal magához szorította a leveleket tartalmazó fiókot, s mint akit megrabolni szándékoznak, olyan elutasító hangon mondta:
- Uram! Míg én élek, ezeket a számomra oly drága ereklyéket nem adom ki a kezemböl!
Mogyeszt Csajkovszkij most értette meg csak igazán, hogy mit jelentett Fanny Durbach életében Pjotr emléke. Nem kérte többet a leveleket, verseket. Megelégedett azzal, hogy Fanny kisasszony elmesélte visszaemlékezéseit a Votkinszkban töltött évekre.
Fanny kisasszony a szeretet gyengéd jelzöivel halmozta el volt tanítványát, aki már négy és fél éves korában maga kérte, hogy ne csak nagyobb testvéreit, hanem öt is tanítsa franciára. Aki olyan figyelmesen hallgatott rá, mint soha egyetlen gyermek sem. Aki értelmes volt, melegszívü és figyelmes. Akit büntetni sohasem kellett, mert egyetlen intö szóra megfogadta a jót, a helyeset. Ö, aki négy évtizeden át annyi csintalan, vásott gyermekkel veszödött, nem felejtette el kivételes kis tanítványát, ki rendkívül gazdag érzés- és hangulatvilágával, fogékonyságával, kedvességével, egyéniségének már akkor megmutatkozó vonzerejével örökre emlékezetes maradt számára.
Mogyeszt Csajkovszkij több ízben is felkereste a háromemeletes házacska emeleti szobáját, hogy elbeszélgessen fivére gyermekkoráról és lejegyezze a hallottakat. Frederica Durbach sohasem mulasztotta el, hogy saját sütésü fonott kaláccsal, frissen fött kávéval kínálja meg Fanny növére messziröl jött, kedves vendégét. Mindennap akadt valami új elmesélni való. Fanny kisasszony meglepöen jól emlékezett Votkinszkra, a Csajkovszkij-családra, a kis Pjotrra s vele kapcsolatban sok apróságra. A rajongó szeretet sugallta dicsérö jelzökböl soha sem fogyott ki. Egyszer, amikor már ki tudja hányadszor megint "a kis Péter"-röl mesélt, olyan meglepö, nem mindennapos jelzöt használt, amelynél találóbbat sem azelött, sem azóta senki nem alkalmazott a gyermek Csajkovszkijra.
- Tudja milyen volt a kis Péter? Érzékeny, finom, drága és valósággal törékeny, mint egy bübájos porcelángyermek...
Mogyeszt Csajkovszkij elmosolyodott. Tekintete akaratlanul is Fanny kisasszony vitrinjére tévedt, ahol rózsaszín arcú, bodorított hajú, finom porcelánfigurák díszelegtek.
- Évtizedek óta ebben a szobában él. Nem csoda, hogy közvetlen környezetéböl vette a hasonlatot - gondolta magában, de nem zavarta meg az idös hölgyet visszaemlékezéseiben.
- Amikor az ön édesanyjával, Alekszandra Andrejevnával 1844-ben Pétervárott megismerkedtem, rögtön úgy éreztem, hogy vele kell mennem, senki mással. Végtelenül vonzónak éreztem személyét.
- Anyámat nemcsak mi, a legközelebbi családtagok szerettük rajongásig, hanem az ismerösök, barátok nagy körének is ö volt a kedvence. Jól emlékszik édesanyámra?
- Hogyne! Mintha csak most is itt állna elöttem! Szép, magas termetével, meleg tekintetü barna szemével, dús, sötét hajával és lebilincselö modorával örökre emlékezetes marad számomra. Már az úton nagyon megszerettem.
- Úgy hiszem, volt idejük összebarátkozni - mondta nevetve Mogyeszt Csajkovszkij - amíg utazókocsin Pétervárról a Közép-Ural nyugati lejtöjére, Votkinszkba megérkeztek!?
- Nem tagadom - folytatta Fanny kisasszony -, azt hittem akkor, hogy egyenesen a világ végére megyünk. Három hétig tartott az utazás. És mindinkább szorongó szívvel gondoltam rá, hogy vajon hová is kerülök, ilyen messze a nagy várostól? Miféle emberek közé?
- Remélem nem sokáig tartott aggodalma?
- Csak addig a pillanatig, amíg megérkeztünk. Az utazókocsit azonnal körülvette a Csajkovszkij-család apraja, nagyja. Mindenki boldog örömmel üdvözölte a ház hónapok óta nélkülözött asszonyát, Alekszandra Andrejevnát, Nyikolajt, a legidösebb fiút, ki ugyancsak velünk érkezett. Az ön édesapja, Ilja Petrovics Csajkovszkij olyan magától értetödö szeretettel fogadott, mintha csak mindig a családhoz tartoztam volna. A kis négyéves Péter pedig, amint meglátott, azonnal szenvedélyes ragaszkodással vonzódott hozzám. Két karját a nyakam köré fonta, úgy üdvözölt. Már az elsö percekben nagyon megszerettem...
Fanny Durbach montbéliardi szobájában így kelt életre az akkor félszázados történet Votkinszkról, a Csajkovszkij-családról, Pjotrról, a felejthetetlenül kedves, bájos "porcelángyermek"-röl.

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-12-03 23:26   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl.
16a. APRÓSÁGOK MUSZORGSZKIJRÓL

-- Amikor már elkészült a Hovancsina bevezetése - a Hajnal a Moszkva folyón - a pirkadat, a napfelkelte, a kakasok kukorékolása, a láncokat vivö örjárat pompás zenei ábrázolása, Muszorgszkij az alkotás boszorkányhonyjájába enged bepillantást következö soraival:
-"A kidolgozás elég jól megy: hatszor méregeti az ember és egyszer vág bele; nem lehet másként, az a valaki, aki bensömben székel, szigorúságra szorít. Néha nekiiramodom, de meg kell állni! A belsö szakács jobban érti a dolgát, mint én magam: tehát várok. De csak kerüljön egyszer a leves az asztalra: a szánkat is megnyaljuk utána!"

...............

- Tájak szépsége, virágok illata, szabad természet és gondozott parkok egyaránt alkotásra ihletö hangulatot teremtettek Muszorgszkij számára.
- "Csend, nyugalom, beláthatatlan gazdag mezök, csodálatos égbolt; varázslatos a levegö színe, és illata egyaránt... - írja Poltavából. - Ha ön is megláthatná Ukrajna mezöinek látképét, szívhatná éltetö levegöjét és hallhatná a földek fölött elhangzó éneket...!"
- A "földek fölött elhangzó ének" - ez az, ami mindenütt, amerre járt, a legjobban érdekelte. Carszkoje Szelóban egy nyaraló parkjában ülve a járókelök tréfás énekét hallgatja s szeretné megállítani a daloló embereket, hogy csak neki énekeljenek. De mégsem. Nem zavarja öket önfeledt kedvtelésükben. De a dallamok zamatát magába szívja, s elmerül az elbüvölö környezet szépségében.
- "A nyaraló nagyszerü, a fák behajolnak az ablakon - susognak, hogy mit, azt pontosan nem tudom, de úgy veszem észre, hogy valami szépet." "...mint hárfa-glisszandó, álmatag susogás fut végig a lombokon..."
- Egy alkalommal Muszorgszkijjal a fedélzetén Ogyesszából Szevasztopol felé haladt a gözös. Az erös hullámverés mind nagyobb erövel himbálta a hajót. Az utasok jó része nem kerülte el a tengeri utazással járó betegséget. De akadtak edzettek is, akik fel sem véve a vihar zaklatását, nyugodtan tovább kártyáztak, beszélgettek. A sokféle nemzetiségü utas nyelvjárása tarka hangzavarrá olvadt össze. A hajó végében ülö örmények, görögök énekelni kezdtek. A zeneköltö számára ez volt az utazás legérdekesebb élménye. Papírt vett elö és lejegyezte a dallamokat. Végül is az eredeti dalok szépsége annyira magával ragadta, hogy együtt énekelt az utasokkal.
- Ez ám a mester! - mondogatták az emberek, s nevetve, tapsolva viszonozták elöadását.
- Csodálatosan érdekes dallamok...Sohasem felejtem el... - mondta a zeneköltö, s valóban nemcsak jegyzeteiben, hanem szívében is megörizte a hallottakat.


 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-12-02 21:24   
Egy hosszabb lélegzetvétel után folytatódnak a kis zenei történetek, melyek Péterffy Ida tollából erednek ["Kis történetek nagy zenészekröl". Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959], s melyeket felfedezett, megszeretett és most tovább közvetit Dr. Szász Elemér.
A sorozat még hátralévö szereplöi: Muszorgszkij (1839-1881), Csajkovszkij (1840-1893), Debussy (1862-1918), Bakfark Bálint (1507-1576), Mosonyi Mihály (1814-1870), Erkel Ferenc (1810-1893) és Liszt Ferenc (1811-1886).

Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl.
16. KAREVÓI DAJKAMESÉK

- Hosszú, sötét téli estéken, amikor az orosz rónaságon felhangzott az éhes farkasok hátborzongató üvöltése, a kis Karevo falu lakosai fázósan húzódtak meg a kemence sarkában. A kacskaringós füstöt eregetö kémények alatt ilyenkor sohasem fogyott el a tréfáskedvü muzsikok mókája, a szép leányok dala, a dajkák ajkáról a mese.
- Hol volt, hol nem volt...Mindig így kezdödött a sok szép csoda elbeszélése, aminek hallatára hevesebben vert az apró gyermekszív, sokszor elakadt a lélegzet, vagy felszakadt az ártatlan keblekböl a megkönnyebbülés sóhaja. Elég volt egyetlen szó, vagy rövid mondat s a gyermekek élénk fantáziájuk színes szárnyán már repültek is Hetedhétországba, az Óperenciás-tengeren is túlra, vagy éppen egyenesen Tündérországba. Az elrabolt szép cárleány, a daliás hös királyfi, a tyúklábon álló erdei ház, a faágakon incselkedö tündér, az erdö bozontos réme mindmegannyi felejthetetlen mesealakja ezeknek a téli estéknek.
- Pjotr Alekszejevics Muszorgszkij kurtanemes házában a gyermekek úgy lesték a dajka ajkáról a szót, mint a csodafáról hulló aranyalmát. Különösen a kis gömbölyü arcú Mogyeszt figyelt tágranyílt szemmel. Hogyisne, amikor éppen a tudós macskáról volt szó, amelyik aranyláncra verve keringett egy hatalmas tölgyfa körül. Ha jobbra fordult, éneket költött, ha balra fordult, mesét mondott. Ez már azután csakugyan csoda! Egy éneklö, mesemondó, aranyláncra vert tudós cirmos...
- Már régen eloltották a lámpát. Aludt a ház apraja, nagyja. Csak a kis Mogyeszt forgolódott álmatlanul az ágyában. Még mindig a dajka meséin törte buksi fejét.
- Ugyan mit is énekelhetett az a tudós macska? - kérdezte magában százszor is. - Vajon csakugyan mondott mesét?
- Ének és mese felváltva keringtek fejecskéjében, mígcsak el nem nyomta az álom.
- Reggel, nappali világosságban kivül-belül nagyot változott a világ. Karevo falu apraja-nagyja szorgos munkába kezdett. Pjotr Alekszejevics Muszorgszkij utánanézett a gazdaságnak. A ház asszonya, Julija Ivanovna Csirkova kicsiny Mogyeszt fiát a zongorához vezette. Felültette a gyermek számára még magas székre, gyengéden eligazította apró ujjait a billentyükön. Elkezdödött a zongoralecke.
-- A jó zenei érzékkel megáldott édesapa, a dúsfantáziájú édesanya hamar észrevették Mogyeszt kitünö zenei hallását. A fiúcska még alig tudott beszélni, máris tisztán énekelt. Minden ház elött megállt, ahonnan énekszó ütötte meg fülét. Hallgatta a parasztok dalát. Otthon hibátlanul elénekelte a népi dallamokat. Édesanyja foglalkozni kezdett vele. Amilyen álmodozó volt Mogyeszt a mesehallgatásnál, olyan friss lett, amikor a zongorához ült. Ujjai alatt szinte napról napra sebesebben peregtek a billentyük.
- Emlékszel még a tegnapi leckére, kicsi fiam? - kérdezte édesanyja, miközben fellapozta a kottatartón a szóbanforgó darabot.
- Igen, emlékszem anyácskám - válaszolta a fiú üde gyermekhangon, s anélkül, hogy egyszer is belenézett volna a kottába, hibátlanul eljátszotta a darabot.
- Nagyon jól van! Ügyes gyerek vagy! - biztatta édesanyja. Újabb feladatot adott fel, majd kiment, hogy háztartási dolgai után nézzen. Az ajtóból még visszaszólt:
- Ha megtanultad a leckét, akkor mehetsz játszani!
-- A fiúcska villámgyorsan elkészült az új anyaggal s boldog örömmel játszani kezdett. De játéka más volt, mint a többi gyereké. Nem futkosott, nem lovagolt vesszöparipán, mégcsak füzfafütyülön sem sípolt. Egészen mással szórakozott. Valami gyermekdal-félét dudorászott, majd kikereste a zongorán a hozzáillö akkordokat. Minden szépen, simán ment. De egyszer csak mintha megbokrosodtak volna az ujjacskái, összevissza siklottak a billentyüzeten. Különös hangzatok váltották fel az elöbbi gyermekes naiv dallamokat.
- Hát ez miféle zene, lelkecském? - kérdezte nagy hangosan a közben belépö dajka.
- A kis Mogyeszt fontoskodó, komoly arca egyszeriben vidámra változott, amint meglátta a kedves, mesélö dajkát.
- Hát nem ismered meg? - kiáltotta örvendezve. - Ez a Tudós macska éneke. Tudod...amelyikröl az este meséltél.
- A'bizony! - lelkendezett a dajka -, az utolsó hangig macskazene volt!
-- Mogyeszt gyanakodva, kissé sértödötten nézett a dajkára, de az vidám kacagással a karjára kapta, s már vitte is kifelé a konyhába.
- Gyere szívecském, gyere! - mondogatta útközben.
- Meglásd, milyen finom lángost sütöttem. Még a mesebeli hamubasült pogácsánál is jobb!
- Aznap az ebédnél Julija Ivanovna asszony francia nyelven számolt be a délelötti eseményekröl férjének. Olyankor szokta ezt tenni, ha a gyerekekröl akart valamit mondani úgy, hogy azok ne értsék. Mogyeszt áhitatos elmerüléssel hallgatta édesanyja lágyan csengö hangját, mint valami szépen hangzó zenét. De egyszerre csak tányérjára ejtette a leveseskanalat, s olyan csodálkozó arcot vágott, mint aki valami új dolgot fedezett fel. Senki sem figyelt rá. Édesanyja vidámra vált elbeszélését apja is nevetve hallgatta.
- "Ennek fele sem tréfa! - gondolta magában a kis Mogyeszt. - Hiszen most rólam beszélnek!"
- Megfelejtkezve az aranyszínü, sáfrányos húslevesröl, egész figyelmével édesanyja beszédjén csüngött.
-- De a Tudós macskáé! - kiáltotta közbe hirtelen hevességgel.
- Erre meg a szülök tették le meglepetésükben a leveses kanalat.
- Ez a gyerek ért franciául! - mondta az apja csodálkozva.
- Miröl beszélsz Mogyesztem? - kérdezte édesanyja.
- Hát nem azt mesélted apának, hogy a dajka mit mondott a zongoradarabomról?
- De igen, fiacskám - mondta Julija Ivanovna asszony s gyengéden megsimogatta Mogyeszt fürtös fejecskéjét. - De azért nem illik mások beszélgetésébe közbekiáltani!
-- Ettöl a naptól kezdve nem lehetett tovább titkolózni Mogyeszt elött. Belevonták öt is a francia társalgásba. A távoli ország beszédjének zengése hamar otthonossá vált a kis orosz gyermek számára. Néhány év alatt szinte második anyanyelvének érezte.
- Muszorgszkij apja sokszor belefáradt a gazdálkodás nehéz munkájába.
- Milyen más is a városi élet, mint ez a poros, sáros, unalmas falu - szokta mondani feleségének.
-- Majd a fiaink többre viszik! - folytatta az asszony bizakodva a beszédet. - Filatyev hivatalnok lesz. Mogyeszt pedig...- tette hozzá ábrándosan - olyan tehetséges a zongorázásban...
- A nagyapjuk gárdatiszt volt! - mondta Pjotr Akekszejevics emelt, energikus hangon. - Mogyeszt sem adhatja alább!
- Telt, múlt az idö. Nappal munkával, tanulással, este mesével, dallal. Mogyeszt testben és szellemben szépen fejlödött. Szeretetre méltó, kedves, jól nevelt fiúcska volt. Választékosan beszélt, viselkedett. Önkénytelenül is utánozta elbájolóan kedves, szelíd édesanyját. A zongorázásban bámulatosan haladt: hétéves korában már könnyebb Liszt-darabokat játszott! Édesanyja nem gyözte tovább követni a haladásban. Egy német nevelönönek adta át zongoratanítását.
- A kis virtuóz változatlan érdeklödéssel hallgatta a karevói muzsikok énekét, esténként pedig a meséket. A dajka fantáziája kifogyhatatlan volt. Mesélt a barna farkasról, Jága bába viselt dolgairól, a harminc ifjú vitézröl, kik a tengerböl jöttek ki, hogy elfogják a bösz cárt. Mogyesztben a mesék alakjai tovább éltek. Beszédjük, szokásaik lelkének részeivé váltak. Amikor muzsikával telített gyermeklelkét kiöntötte, a falusi mesék és dalok hamisítatlan népi zamattal csendültek fel a zongorán.
-- Muszorgszkijék zenekedvelö társaságot hívtak meg házukba, hogy büszkélkedjenek Mogyeszt tudásával. Az alig kilencéves gyermek ezen a házi hangversenyen egy akkoriban divatos koncertet játszott, olyan bravúrral, hogy hallgatóságát öszinte csodálatba ejtette. A kedves, jómodorú gyermeket a vendégek becézö szeretettel vették körül.
- Milyen ügyes!
- Rendkívül tehetséges gyermek!
- Feltétlenül taníttatni kell! - mondották.
-- Muszorgszkij papára nagy hatással volt a vendégsereg lelkendezése. Mogyeszt valóban olyan gyorsan haladt, hogy Karevóban már nem volt senki, aki taníthatta volna. Más lehetöség nem kínálkozott: be kellett adni a gyermeket Pétervárra. Mogyeszt nemsokára elhagyta a falut. Elbúcsúzott a szülöi háztól, a meleg otthontól, a szelídhangú édesanyától s a mesemondó dajkától.
-- Pétervárott tízéves korában apja a Péter-Pál intézet gimnáziumába iratta be. A falusi gyermekböl ujdonsült városi diák lett, kit hamarosan nagyon megszerettek pajtásai. A kedves, barátkozó gyermek eredeti észjárásával, zamatos, választékos beszédével hamar feltünt tanárainak. Jól tanult. A latinnal, némettel hamar megbarátkozott. Különösen a történelemért lelkesedett, de komolyan elmélyedt az ó-orosz bizánci egyház zenéjének tanulmányozásába is. Társai közül azzal is kitünt, hogy sokat tudott a parasztok életéröl, szokásairól.
-- Zongoramestere - Herke - odaadóan foglalkozott vele és feltünöen szép eredményt ért el. Kétévi tanulás után olyan bravúrral játszott el egy Herz-rondót, hogy az egyébként szigorú tanár lelkendezve dicsérte, és megjutalmazta Beethoven Asz-dúr szonátájával. Tizenhárom éves korában minden elözetes zeneszerzési tanulmány nélkül megírja elsö müvét Zászlós polka címen. Herke ki is nyomtatja egy pétervári kiadónál. Ettöl kezdve már sokan olvassák a Muszorgszkij nevet. A zongorázásban olyan szépen haladt, hogy tudását nemsokára a híres zongoramüvész, Anton Rubinstein müvészetéhez mérték.
-- Muszorgszkijból mégsem zongoramüvész, hanem zeneköltö lett. Zenéjében benne rezdül a nép dala, táncának ritmusa. Dalaiban, zenekari tételeiben, zenés népdrámáiban muzsikába költötte a karevói falusi esték hangulatát, a muzsikok örömét, bánatát, a dús fantáziával áradó, csodálatos dajkameséket...

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-28 12:49   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

15. HOSSZÚ AZ ÚT A ZENEDRÁMÁIG

- Richard Wagner Lipcsében született, a vörös és fehér oroszlánról elnevezett ódon házban. Kilencedik gyermeknek érkezett az amúgyis szükösen élö hivatalnoki családba. Apja rendörségi titkár volt. Richard nem ismerte, mert félévre születése után tífuszban meghalt.
- Richard nevelöapja Ludwig Geyer színész volt, kihez özvegy édesanyja nöül ment. A család ily módon állandó összeköttetésbe került a színházzal. Richard bátyja, növére színészi pályára ment. A nevelöapa, ki maga is lelkesen festegetett, Richardból festöt szeretett volna nevelni. A gyermek azonban szívesebben zongorázott, mint festett, bár azt sem túlságosan nagy kedvvel. Unta a skálázást, az elöre meghatározott ujjrendeket. Annál inkább érdekelte a színpad, a kulisszák, ahová nevelöapja révén bejáratos volt. Addig könyörgött, míg kisebb szerepeket nem adtak neki. Legnagyobb sikerü fellépése az volt, amikor az Elbaparti szölöhegy címü darabban szárnyas angyalként jelent meg a színpadon.
- Richard mindössze nyolcéves volt, amikor újabb súlyos csapás érte: elvesztette nevelöapját. Geyer felörlödött a túlhajtott munkában. Elcsigázott szervezetével könnyen végzett a tüdögyulladás. Pedig nagyon szeretett volna a kis Richardból müvészt nevelni.
- Richardot akkoriban még a színpad, a zongorázás, Robinson Crusoe és a görög szabadságharc hírei – amiröl akkoriban sokat beszéltek a felnöttek – váltakozva érdekelték. A jövö fejlödésének titka még rejtve volt. Senki sem gondolta róla, hogy zenész lesz belöle. Egyelöre mindennél izgalmasabb volt számára a vásártéri cirkuszok és körhinták világa, ahol merész kötéltáncosok szédítö magasságban lépkedtek el a bámulók feje felett. Ez hallatlanul bátor cselekedetnek tünt elötte.
- Bár egyszer én is valami olyan csodálatra méltó, rendkívüli dolgot vihetnék végbe, mint ezek! – mondta sóhajtva. Nem is sejtette még akkor, hogy vágya teljesedni fog: csodálatra méltót alkot a színpad számára.
- Édesanyját rajongásig szerette. Növéreihez is melegen vonzódott. Szinte elbüvölve fordult Weber felé, aki nemcsak kitünö komponista volt, hanem elsörangú karmester is. Weber vezénylését látva egyszer így kiáltott fel elragadtatásában:
- Egy király, egy császár semmi, de ott állni és dirigálni a zenekart!
- Rövid idöre a költészet felé billent tehetségének mérlege. Egyik osztálytársának temetése alkalmából Odüsszeusz halálára írt gyászódájával díjat nyert. A színpad is kísértette: drámát írt bábok számára.
- „Célom az volt – írja késöbb -, hogy fényes bábszínházi elöadással szerezzek meglepetést enyéimnek. Miután roppant ügyetlenséggel különféle bábúkat faragtam, úgy gondoskodtam ruházatukról, hogy növéreimtöl titkon ruhamaradékokat csentem s ezekböl kosztümöket csináltam. Aztán nekiálltam egy lovagi színmü megírásának, melynek szerepeit bábúimmal akartam eljátszani. Amikor az elsö jelenettel készen voltam, növéreim felfedezték a kéziratot és féktelen kacagás prédájául dobták oda a szorongó hölgy egyik mondatát: - „Hallom, trappol már a lovag“. Legnagyobb dühömre még sokáig szavalták nagy pátosszal elöttem“.
- Az irodalom még éveken át mindenekelött való volt számára. Az Odüsszeia és Shakespeare között hullámzó érdeklödése kiváltott belöle egy verses drámát: Herakles címmel. Rémhistória biz’ ez, amelyben rakásra halnak meg a szereplök. Családja még ennél is „szörnyübb“-nek találta Leubald és Adelaide c. verses drámáját, ami miatt elhanyagolta egyéb tanulmányait, megszökött a drezdai iskolából, hogy családi körben – Lipcsében – elöadhassa müvét. De maga is érezte, hogy verses drámája hiányos. Addig töprengett hibáin, míg rájött a sikertelenség titkára: „Tudtam, amit még senki sem tudhatott: müvemet csak akkor lehet majd helyesen megítélni, ha meglesz hozzá a kísérö zene. Ezt magam akartam megírni, s legközelebbi feladatul ezt tüztem magam elé“.
- Tizenötéves volt ekkor Wagner, a gyermekkorból alig kinött ifjú. S íme, már készen van lelkében a felnött Wagner, aki majd maga ír szöveget és zenét! Persze, óriási még az út, amit meg kell tennie a Leubald és Adelaidetöl az elsö operáig, a Rienziig. De volt benne annyi tehetség és akaraterö, hogy ne hátráljon meg sem külsö, sem belsö nehézségek elött. Az ifjú, hosszú évek kitartó munkája, fáradhatatlan tanulás révén eljutott Leubaldtól a Rienziig. A felnött alkotómüvész pedig ennél is nagyobb utat tett meg a fejlödésben, az elsö operától – a Rienzitöl – a zenedrámák hosszú során át az utolsó nagy müig, a Parsifalig.

15.a „Apróságok Wagnerröl“

- Wagner muzsikáját elöször egy lipcsei cukrászdában játszották. Ennek története az, hogy volt egy barátja, akinek zenei ízlése nem terjedt Mozartig és Beethovenig, de talán éppen ezért semmi gátlást nem érzett akkor, amikor ifjú zeneszerzö barátja saját – újszerü – dallamait és akkordjait játszotta elötte. Képes volt órákon át elhallgatni szó nélkül, nagy türelemmel.
- Egyszer kiderült, hogy ez a fiatalember nem is olyan tétlen hallgató, mint amilyennek látszik. Wagner dallamaiból egyveleget szerkesztett fúvós hangszerekre. Az összefércelt „Wagner-mü“ ily módon került a lipcsei cukrászda zenekarának müsorába.

*

- Wagner Párizsban a szó szoros értelmében nyomorgott. Naptalan, ütött-kopott lakásban élt, kottát másolt körömszakadtáig, operákból zongorakivonatokat készített. Mindez idegölö és idöt rabló munka volt, távol a komponálással járó magasrendü fáradozástól. A kenyérkeresetért folytatott elkeseredett küzdelemben egymást érték a kudarcok: az operában mégcsak kóristának sem vették fel. Az, hogy cikkeket írt s ezt közölték is, már nagy sikernek számított.
- Minden nyomorúsága ellenére dolgozik a Rienzi partitúráján. Megismerkedik a wartburgi lovagok dalnokversenyéröl szóló költeménnyel, a Tannenhäuser- és Lohengrin-legendákkal. Úgy érzi, mégsem jött hiába Párizsba, s nem volt céltalan az elszenvedett nyomorúság.
- Álomszerü csodának tünt számára, amikor annyi nélkülözés, türés után a berlini operaház elfogadta a Bolygó hollandit elöadásra. Ez a hír egyértelmü volt számára a hazahívó szóval. Új eröt, hitet öntött belé. Egyszeriben elfelejtette a párizsi nyomort, el a különbözö kínokat, amiket kiállt: az átdolgozott éjszakákat, a fuvolázásával kellemetlenkedö albérlöt s a zongorahárfán játszó különc háziúr bogarait.
- Amikor váratlanul pénzt kapott hazájából, libát vitt haza karácsonyra feleségének, Minnának s játékos örömében az 500 frankos bankjegyeket a madár csörébe dugta.

*

- Wagner alkotófantáziájának egyik leghatásosabb serkentöje maga a természet volt. A Bolygó hollandi és a Tannhäuser után a Lohengrin is a szabad ég alatt született. Elöször Marienbadban foglalkozott vele, majd egy szász hegyi községben nyaralt, s ott erdei magányos sétái alatt bontakozott ki elötte végleg a természetfölötti lény – Lohengrin – és a földi nö – Elza – találkozásának költöi története.
- A Bolygó hollandi létrejöttének megvolt a maga reális indítéka. Wagnernek 1839-ben, Rigából való visszatértekor viharos tengeri utazásban volt része. A rozoga Thetis nevü vitorlás hajón utazott feleségével együtt. Nagy kutyáját is magával vitte az útra. Az átmeneti szélcsendre óriási vihar keletkezett, amelyben a kicsiny hajó utasai kegyetlenül megszenvedtek. A nagy szorongásra azonban ismét feloldódás következett. A vihar elmúlt, kisütött a nap s felcsendült a matrózok vidám éneke.
- A zeneköltönek sokáig fülébe zsongtak ezek a jellegzetes dallamok. A tengeri viharra való emlékezés során felmerült benne Heine különös története a bolygó hollandiról, kit a kárhozat arra szánt, hogy örökké hányódjék a tengeren, belsö nyugtalanságtól, külsö viharoktól hajtva, mígcsak meg nem váltja egy tisztalelkü nö odaadó, igaz szerelme.
- Maga Wagner így nyilatkozik erröl a tengeri utazásról, a vihar élményéröl: „Itt kezdödik költöi pályafutásom…Lelki szemeim elött megjelent a bolygó hollandi; tulajdon helyzetem hatotta át erkölcsi erövel; és a vihar, a hullámverés, a skandináv sziklapart s a tengerészélet adta meg színét és arculatát“.
- Ime, a mindennapi élet prózai eseménye így magasztosult költészetté.

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-27 07:41   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

14.e „Apróságok Verdiröl“

- Verdi a maga korában igen népszerü volt. Ezt nemcsak közkedvelt dallamainak köszönhette, hanem a szabad, egységes Itáliáért folyt harc iránt tanúsított rokonszenvének is. „Éljen Garibaldi! – írja egyik levelében – Istenemre, ez elött az ember elött igazán térdre kell borulni! Ha nyomorúságos lokálpatriotizmusból Olaszországnak kettéosztva kellene maradnia, más nagyhatalmak kénye-kedvére lenne kiszolgáltatva és protektorátusuk alá kerülne: tehát szegény, gyönge maradna, szabadság nélkül és félig barbáran. Csak az egység teheti naggyá, hatalmassá és megbecsültté“.
- 1858-ban az olasz városok utcáin tömegesen jelentek meg a „Viva V.E.R.D.I.“-feliratok. Kellett ennél jobb népszerüsítése Verdi nevének?
- A forradalmi jelmondat szószerinti jelentése ez volt: „Viva Vittorio Emmanuele Re d’Italia!“ Éljen Viktor Emanuel, Olaszország királya! A hercegségekre tagolt, részben idegen uralom alá vetett országban ugyanis Viktor Emanuel neve volt az egység jelszava.

*

- 1840. szeptember 5-én új vígoperát mutattak be a milánói Scalában Pünkösdi királyság címmel. A mü szabályszerüen megbukott. Igaz, hogy az elöadás rendkívül gyenge volt, de a zene sem elégítette ki a közönség igényét. A zeneköltö – Giuseppe Verdi – soha életében ilyen szerencsétlen körülmények között nem írt operát. Röviddel elöbb meghalt két kisgyermeke és fiatal felesége, Margherita Barezzi. Ennyi sorscsapás, gyász és lelki gyötrelem közepette kellett megírnia határidöre a szerzödésben elözöleg már elvállalt vígoperát. Ezek után szinte természetes, hogy elmaradt a siker.
- Verdit azonban annyira bántotta a mü bukása, hogy megfogadta: soha többet nem ír zenét. De Merelli, a Scala-színház impresszáriója a történtek után is bízott Verdi tehetségében, annál is inkább, mert legelsö operája, az Oberto sikert aratott. Mindenáron rá akarta hát bírni Verdit, hogy újabb operával próbálkozzék. De az hallani sem akart róla.
- Pár hónappal a Pünkösdi királyság bukása után Verdi és Merelli véletlenül összetalálkoztak Milano föterén. Utóbbi azonnal elöhozakodott az operaelöadások gondjaival s magával vitte Verdit színházi irodájába. Ott végül is kezébe nyomott egy operai szövegkönyvet.
- Vidd haza. Olvasd el! – mondta. – Kitünö szöveg!
- Ha mégoly jó is, miért olvassak operai szövegkönyvet? Mondtam már, hogy nem írok több zenét! – felelte Verdi. De Merelli nem hagyta magát.
- Vidd csak el, s ha elolvastad, majd hozd vissza. Ez az egész. Ne félj, ebbe nem betegszel bele.
- Verdi rosszkedvüen tért haza s otthon bosszúsan csapta le az asztalra a reá eröszakolt kéziratot. A kötetnyi írás magától szétnyílt s a zeneköltö akarva, nem akarva elolvasta e sort: „Repülj gondolat, aranyszárnyakon…“
- A költöi mondat megragadta figyelmét s mint hamarosan bebizonyosodott, egyik szép sor a másikat követte. Nehéz volt abbahagyni az olvasást. De Verdi mégis félbeszakította.
- Aznap éjszaka nem jött álom a szemére. Szüntelenül a költöi szöveg járt eszében s most már kíváncsi volt a folytatására is. Elolvasta hát a müvet. Majd újra elölröl kezdte s megint…Ki tudja hányszor? Mígcsak jóformán fejböl nem tudta az egészet.
- És reggel mégis visszavitte a kéziratot Merellinek.
- Hogy tetszett? – kérdezte az.
- Gyönyörü! – mondta Verdi mély meggyözödéssel.
- Nos! Tehát megzenésíted? – kérdezte Merelli szinte mohó örömmel.
- Mondtam, hogy nem írok több zenét! – válaszolta Verdi mogorván, s asztalra tette a kéziratcsomót.
- Merelli, látva, hogy a meggyözö szó itt nem sokat ér, felkapta az operai szövegkönyvet, belegyömöszölte Verdi télikabátja zsebébe s megpenderítve a zeneköltöt, kituszkolta az ajtón. Hogy intézkedése félreérthetetlenül egyértelmü legyen, belülröl bezárta az ajtót.
- Igy kezdödött Verdi ismerkedése a Nabucco szövegkönyvével. S hogyan végzödött?
- Alig egy évre rá kész a megzenésítéssel s 1842 márciusában nagy sikerrel mutatják be a milánói Scalában.

*

- Verdi maga a Nabucco megírásától számítja zeneszerzöi pályafutásának kezdetét. „A Nabucco után annyi szerzödést kaptam, amennyit akartam…“ – írja egyszer. Ha érték is sikertelenségek még ezután is, mégis neve mind híresebbé vált s zenéje mind közkedveltebbé. A közönségsiker elérésére soha másképpen, mint müvészi eszközökkel nem törekedett. Ezt bizonyítják alábbi sorai:
- „ Hat éve, hogy állandóan zenét írok, országról országra vándorolok s még soha egy szót újságírónak nem mondtam, egy barátot meg nem kértem, gazdagnak nem udvaroltam, hogy operám sikerét biztosítsam. Soha, soha: mindig is meg fogom vetni ezeket az eszközöket. A tölem telhetö legjobban írom meg a zenét: azután pedig sorsára bízom és sohasem befolyásolom legkisebb mértékben sem a közvéleményt“.
- 1887-ben írja Genovából az Otello elsö római elöadására való készülödés közben:
„…nem tudok erre az alkalomra Rómába menni. Jelenlétem müvészi szempontból teljesen felesleges: s akkor miért mennék Rómába? Mutogatni magam? Hogy megtapsoljanak?“
-„Ez az érzés bennem nem szerénység és nem is büszkeség: az emberi méltóság érzése, melyröl lehetetlen lemondanom“.
-„Túlságosan szeretem magányomat s az eget fölöttem. Nem veszem le a kalapom sem grófok, sem örgrófok, sem senki elött. Végül pedig nincsenek millióim s fáradságosan keresett pár ezer frankom nem költöm soha reklámra, fizetett tapsra és hasonló ocsmányságokra“.

*

- 1871-ben nyitották meg a szuezi csatornát. Ezt megelözöen Ismael pasa, egyiptomi kedive, levélben felkérte Verdit, hogy írjon egy keleti tárgyú operát, amelyet majd bemutatnak az új kairói operaházban a csatorna megnyitása ünnepén. Verdi 150000 frankért elvállalta a nem mindennapos megbízatást. Nagy lelkesedéssel fogott hozzá Egyiptom történetének tanulmányozásához, hogy megfelelö témát keressen operája számára.
- Ö maga nem ment el Kairóba, csak levélileg utasította operájának elöadóit, rendezöit. A kairói bemutatót óriási érdeklödés elözte meg. A világsajtó már hónapokkal elöbb foglalkozott a hallatlanul érdekesnek ígérkezö operával. A nézötéren fejedelmek, hercegek, a világ minden tájáról összesereglett müvészek, újságírók, zenerajongók szorongtak, hogy hallhassák és láthassák Verdi keleti tárgyú, fejedelmi pompával kiállított operáját. A bemutató sikeréröl nagy lelkesedéssel számoltak be a lapok. Az elöadás pazar volt. A közönségsiker minden elképzelést felülmúlt. A ragyogó szépségü mü éjszaka három óráig gyönyörködtette a díszbemutató szerencsés résztvevöit.
- A világnak minden bizonnyal ez volt a legszenzációsabb operaelöadása. Maga a mü most is él. Milliók szívét dobogtatja meg csodálatos áriáival. Címe: Aida.

*

- Verdi 80 éves volt, amikor Falstaff címü operáját írta. Ez akkor is csodálatos lenne, ha a Falstaff kevésbé sikerült alkotásai közé tartoznék. De nem így van! A Shakespeare szellemes müve nyomán írt szöveg mellett a zene is annyira kiváló, hogy az operairodalom remekei között van a helye. Mint vígopera, utolérhetetlenül finom bájával, humorával, színességével egyedül áll a maga nemében.

*

- Verdi közismerten jószívü, szociális érzéssel megáldott, adakozó lélek volt. Mintagazdaságának minden alkalmazottjáról példásan gondoskodott. „Az én falumból senki sem kívánkozik ki Amerikába!“ – mondta büszkén.
- Akik operáinak elöadásán fáradoztak, azok számára megalapította a „Casa di riposo“-t, az elöregedett zenészek menházát, mely elsö volt a világon a maga nemében. Ö maga gondoskodott a bentlakók jólétéröl, szórakozásáról. Végrendeletében kórházakra, óvodákra, menhelyekre, jótékony intézetekre hagyta vagyona jórészét.








 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-26 13:03   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

14.c „Barezzi“

- Amikor Giuseppe Verdi helyettes orgonista lett Le Roncolében, állandó lakhelye már Busseto városkában volt. Pugnatti cipészmesternél lakott, aki korábban Verdiék szomszédja volt Le Roncolében. Innen járt gimnáziumba, s Provesi mesterhez muzsikát tanulni. De hogyan jutott hozzá a szegény falusi kisfiú, hogy tanulhasson és a zenében is képezhesse magát?
- Carlo Verdi bussetói bevásárlásai közben be-benézett Antonio Barezzi üzletébe is. Barezzi jómódú, müvelt, zeneértö ember volt. Maga több hangszeren is játszott s tulajdonképpen ö volt az egész város zenei életének irányítója. Hogyne érdekelte volna, amikor Carlo Verdi Giuseppe fiáról mesélt, akit mindössze három éve tanított Le Roncole zenemestere, Luigi Baistrocchi, s máris mindent eltanult töle a zongorázás és az orgonajáték müvészetében.
- Hozza be legközelebb a fiút! – mondta búcsúzóul Barezzi. – Majd meghallgatjuk, csakugyan olyan tehetséges-e, mint azt elbeszéléséböl sejteni lehet.
- A legközelebbi bevásárló útra már nem egyedül ment Carlo Verdi, magával vitte Giuseppét is. Egyenesen Antonio Barezzihez ment vele. Sikerült-e Giuseppe vizsgáztatása? Erre vall mindaz, amit érte Antonio Barezzi a késöbbiek folyamán tett. Ö beszélte rá az apát, hogy vigye be a gyereket Bussetóba.
- Pugnatti cipész szerény otthonában mindössze napi 30 centesimót kellett fizetni. Ezt nem sokallta a szerény jövedelmü édesapa. A gimnáziumba való beíratást vállalta Barezzi. Zenei taníttatására, gyakorlására ö maga ügyelt fel olyan szeretö gondoskodással, hogy saját édes gyermekeivel sem törödhetett volna jobban. Maghívta otthonába, illendö viselkedésre nevelte, zeneelméletre oktatta. Maga vitte el a filharmóniai zenekar próbáira. A zenekari muzsikálás közelröl való megismerése természetesen rendkívüli módon elösegítette a fiú zenei fejlödését. Hamarosan eljött az ideje annak is, hogy nemcsak mint hallgató vehetett részt a próbákon, hanem vezette is azokat. Barezzi segédkarmesterré tette meg a serdülö korban levö fiút, akinek zenei tudása már vetekedett a felnöttekével. A sokféle hangszer megismerése, a zenekari együttes hangzásának megfigyelése, az állandó zenei légkör arra ihlette Giuseppe Verdit, hogy maga is kifejezze zenei gondolatait. Dalokat, áriákat, zenekari darabokat írt. Müveivel sikert aratott a bussetói közönségnél, amely még mint gyermeket szívébe fogadta. Barezzi gyönyörüségét lelte az ifjú, zseniális muzsikus rohamos fejlödésében. Nem nézhette tovább, hogy a fiatal müvész tehetségéhez annyira méltatlan helyen lakjon, mint amilyen Pugnatti cipész otthona volt. Saját házába vitte, családjába fogadta…édes gyermekeként nevelte.
- Mialatt Giuseppe Verdi Bussetóban szédületes ütemben fejlödött, azalatt Carlo Verdi és Luigia asszony az ö kis falusi életük távlatából tervezgették fiuk jövöjét: Giuseppe végezze el a tanítóképzöt. Akkor hazajöhet ismét szülöfalujába orgonistának. Marad majd arra is ideje, hogy édesapjának segédkezzék a kis szatócsüzlet vezetésében.
- Giuseppe zenetanára, Provesi és Barezzi természetesen hallani sem akartak róla, hogy a kitünö muzsikus falusi orgonista legyen. Ök egészen más jövöröl ábrándoztak Giuseppe Verdi számára. De ehhez még többet kellett tudnia. Busettóban nincs már, aki taníthatná. Milanóba kell mennie a konzervatóriumba, hogy megismerje az ottani világhírü operát. Barezzi ösztöndíjat szavaztatott meg részére a városi elöljárósággal.
- Ennyi áldozatkészség és szeretet láttán édesapja és anyja beleegyezett abba, hogy gyermekük tovább tanuljon, s még messzebb kerüljön a szülöi háztól.

14.d „Aki saját hazájában „idegen““.

-Elképzelhetö, hogy Barezzi, Provesi, a filharmónikusok, az öt évre szóló magas ösztöndíjat kiutaló városi hatóság és a bussetói közönség milyen bizakodva s büszkén nézett kedvencére, a fiatal Verdire, amikor elindult Milanóba, hogy tehetségével, karmesteri pálcájával s nem utolsósorban szívhez szóló, szép melódiáival meghódítsa a nagyvárost. Maga Verdi telve kíváncsisággal indult el az új élet felé. Találgatta: mit hoz számára a jövö? Ami a fö: újabb tanulási alkalmat nyújt majd Milano, híres operatársulatával, nagy zenekarával, a kiváló elöadómüvészek, kitünö zeneszerzök egész sorával és – ahová a legjobban vágyott! – müvészeket, zeneszerzöket kiképezö legmagasabb zenei iskolával, a Konzervatóriummal. Konzervatórium! Az ifjú muzsikus számára ez a szó fogalom volt. Az odajutás az álmok, ábrándok legszebbjének valóra válását jelentette. Valahogy úgy érezte, hogy müvészi pályafutásának, zenei elörehaladásának a Konzervatórium elvégzése az egyetlen biztosítéka.
- Leírhatatlan volt a csalódás, a kellemetlen meglepetés, amit az a hír keltett Bussetóban, hogy Giuseppe Verdit nem vették fel a milanói Konzervatórium növendékei közé.
- Hihetetlen! – mondta Barezzi.
- Emögött valami intrika van! – vélte Provesi.
- Túlbecsültük volna tehetségét? – kérdezték a zenekar tagjai.
- Nem! Ez nem lehet igaz! – mondogatták szerte a városban.
- Az ösztöndíjat megszavazó vezetöséget érthetö módon lehangolta a rossz hír.
- De vajon miért nem vették fel? – találgatták.
- A felvételi bizottság az elutasítást így indokolta: „Verdi idegen, felvételét ezért sem javasolhatjuk“. [Ebben az idöben olasz földön több önálló állam volt még. Ezért számíthatott az egyik állam polgára a másik állam hatósági közegei szemében idegennek.]
- Mint késöbb beigazolódott, ez az elutasítás Verdi életében szerencsés fordulatnak mondható. Hiszen ennek köszönhette, hogy nem hosszas kerülö úton jutott kapcsolatba az operával, hanem rövidesen Bussetóból Milanóba való érkezése után. Rolla és Lavigna, a „Scala“ tagjai lettek tanárai, akik azonnal az operai gyakorlatra tanították, az operai ének és színpad ismeretére.
- Hogy milyen eredménnyel, arra választ ad a Verdirajongók sokszázmilliós tömege, szerte a világon.
- Búcsúzóul még valamit Barezziröl. Verdi neki köszönhette, hogy eljutott idáig. Neki, akit nevelöjének, barátjának, második apjának, élete legnagyobb jótevöjének érzett. Huszonhároméves korában megérte, hogy nagymüveltségü, melegszívü pártfogóját apjának szólíthatta. Ekkor választották meg ugyanis Verdit a bussetói filharmónikusok vezetöjévé, s fizetése biztosította a gondnélküli megélhetést. Megházasodhatott hát. Gyermekkori jó pajtását, ifjú szívének elsö szerelmét, Barezzi leányát, Margheritát vette feleségül.


 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-25 11:17   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

14. A LE RONCOLEI SZATÓCSÜZLETTÖL A MILÁNÓI SCALÁIG

14.a „Az elsö drámai élmény“

1814-ben, egy sötét éjszakán a pármai hercegség Le Roncole nevü falujában megzörgették az út mentén álló szatócsüzlet ajtaját.
- Luigia! Luigia! – kiáltotta kétségbeesett hangon egy kendöbe burkolózó nö s közben öklével mind türelmetlenebbül verte a faajtót. Végre kinyílt az emeleti ablak. A legmélyebb álmából felriasztott Luigia asszony ijedt arccal nézett ki rajta.
- Ki az? Mit akar? – kérdezte.
- Jön az ellenség! – kiáltotta az elöbbi rekedt hang.
- Gyorsan a templomba! Meneküljünk!
A hírnök, két karját magasba emelve, kétségbeesett kiáltozással rohant tovább. A pusztító háború szele már rég elfújta a falu férfiait. Ki erre, ki arra ment katonának, vagy a hegyek közé bújt el. Csak az aggastyánok és betegek voltak otthon. Ezek a nökkel és gyermekekkel együtt siettek a templom falai közé. Bíztak a hely oltalmazó erejében.
- Luigia gyorsan magára kapta ruháját. Szíve nagyot dobbant, amikor alvó kisfia fölé hajolt. Az egyéves csecsemöt óvatosan, párnájával együtt magához ölelte, s tapogatózva sietett lefelé a kopott falépcsön. Az úton jajveszékelve, fejvesztetten menekült a falu népe. Többen szamárral vontatott kétkerekü kordén mentették összebatyuzott holmijukat. Luigia alvó gyermekét keblére szorítva, reszketve lépett ki az ajtón. Egyszeribe elkapta a rohanó emberáradat. Egymást lökdösve tódult a nép. Összevissza kiáltoztak, kétségbeesetten szitkozódtak. Csak Luigia volt csendes. Lélegzetét visszafojtva ment az úton. Vállával, könyökével védte kicsiny gyermekét. A kisgyermek keservesen felsírt. Luigia ringatva vitte tovább. Körös-körül égtek a felgyújtott falvak, lángjuk vérvörösen csapott fel az égre.
- Megkondult a harang. Mély, búgó hangja úgy rezgett a levegöben, mintha minden kondulás egy hatalmas szív vergödö dobbanása volna. Luigia lelkét egészen betöltötte a harangzúgás. Kis gyermekével karján nem a templomhajóban, az oltár elött keresett menedéket, hanem a toronyban, a harang alatt. S mily jól tette! A harcoló sereg, miközben átvonult Le Roncolén, megtizedelte a lakosságot. Azoknak pedig, akik a templomban kerestek menedéket, éppenséggel nem kegyelmeztek. A festett képek, faragott szobrok senkit sem mentettek meg a pusztulástól, a tömjénillat nem zabolázta meg a pusztító, vad ösztönöket. Csak a toronyba nem mentek fel az öldöklök.
- Reggelre minden elcsendesedett. A gyermek ezen az éjszakán élte át élete elsö drámáját. Felnött korában, miközben operáit írta, sokszor rezdült át lelkén a félelmetes éjszaka emléke. Bánatos, szívhezszóló muzsikájában mintha benne zsongna a vésztjelzö harang szava…
- Az egyszerü falusi gyermek, ki édesanyja védö karján ily csodálatosan megmenekült a haláltól, Giuseppe Verdi volt.

14.b „Egy rozoga zongora“

Carlo Verdi gyakran járt át Bussetóba, hogy Le Roncolében levö szatócsüzlete, italmérése és kis vendégfogadója számára árut vásároljon. A sótól a petróleumig, az ostorszíjtól a kalapácsig, a pántlikától a kocsikenöcsig igen sokféle holmiról kellett gondoskodnia, hogy ki tudja elégíteni vevöinek, vendégeinek igényét. Volt is gondja, amikor útra kelt, hogy semmit el ne felejtsen. Felesége, Luigia asszony, sokszor még utána is szaladt, hogy újabb megbízatásokat adjon számára. De az utcán is el-elcsípte szomszéd, jó barát, rokon, hogy elmondja kívánságát. Mielött elindult bevásárló útjára, kisfiától is mindig megkérdezte, mit hozzon neki a városból. A szokásos gyermekded óhajok helyett egyszer Giuseppe a következö kívánsággal lepte meg apját:
- Nekem hozz egy zongorát!
Olyan magától értetödö természetességgel mondta ezt, mintha csak cukorkát vagy búgócsigát kért volna.
-Olyat hozzál, mint amilyen Luigi Baistrocchiéknak van! – tette még hozzá.
Bármennyire is szorgoskodott Carlo Verdi, bizony nem sok jövedelme volt. Csak éppen a megélhetésre volt elég magának, feleségének, Giuseppe fiának és Giuseppa lányának. Carlo Verdinek sok fejtörést okozott hát a kívánság.
-Giuseppe fiam tagadhatatlanul tehetséges – töprengett magában. – Amint a faluban énekelnek a lányok, vagy amit az ivóban fütyülnek a legények, egyszeri hallásra megjegyzi. Luigi Baistrocchi azt mondja, hogy nem volt még ilyen tehetség a keze alatt. Pedig ö mint orgonista és zenemester, meg tudja ítélni.
- Carlo Verdi addig-addig érdeklödött mindenfelé, mígcsak rá nem akadt Bussetóban egy eladó régi zongorára. Ócska, elhasznált, rozoga zeneszerszám volt bíz ez, de – szerencséjére – éppen ezért olcsó is volt, kevés pénzböl is kitellett az ára. Már régen nem volt akkora öröme Carlo Verdinek, mint amikor ezt a hangszert nagy óvatosan – nehogy szétessen az úton – hazaszállíttatta Le Roncoléba.
Giuseppe Verdi nyolcéves volt, amikor megkapta ezt az ütött-kopott zongorát. Rövid idön belül valódi gazdája lett hangszerének: kitünöen értett a kezeléséhez. Pompás játékával annyi örömet szerzett szüleinek, hogy azok hamarosan elfeledték a gondokat, amelyeket a zongoravásárlás okozott.
- De különben is! Kamatozott-e még oly busásan pénz, mint az a pár líra, amit Carlo Verdi ebbe a rozoga hangszerbe fektetett?


 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-23 22:07   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

13. EGY KEHELY FÖLD

1830-at írtak. Karácsony este volt, a család ünnepe. Egy karcsú, szöke fiatalember egyedül rótta Bécs utcáit. Megjelenésén, arcvonásain, derékban beszabott prémes kabátján, szemére húzott, kissé pöndörödö kalapján volt valami, ami elütött a környezettöl.
- Bizonyára idegen – gondolták felöle a sietö járókelök.
Az ábrándos tekintetü, elgondolkozva lépkedö ifjú meg-megállt a nagyvárosi utcákon egymás mellett sorakozó fényes kirakatok elött. Csillogó fenyöfák vonták magukra tekintetét. Sokáig figyelte a gyertyalángok szeszélyes, nyugtalan játékát.
A magános sétálónak eszébe jutott, hogy egy évvel azelött milyen szívdobogva várták otthon testvéreivel együtt, hogy kigyúljanak a fenyöfa színes gyertyácskái s átadhassák egymásnak a meglepetésnek szánt ajándékokat. Milyen boldog izgalom is volt akkor a családban! Mindez most fájdalmasan messzinek tünt fel elötte. Lassan, elgondolkozva haladt tovább. Ráért. Senki sem várta a végtelen körengetegben, a nagy, idegen városban. A bécsi utca járókelöi, ha meg is akadt szemük egy pillanatra müvészhaján, éles metszésü, érdekes profilján, sietös léptekkel, közömbös arccal mentek el mellette. Mindenki haza igyekezett. Ha tudták volna, hogy ki ez az idegen fiatalember, bizonyára kíváncsian megfordultak volna utána. Varsóban már akkor elismert, ünnepelt zongoramüvész és zeneköltö volt. Mindössze húsz éves, de hazájában már mindenkit túlszárnyalt tudásban, tehetségben. Elindult hát világot látni. A hosszúra tervezett út elsö állomása Bécs volt. Az olvasó ezóta már bizonyára kitalálta, hogy a lengyel fiatalember nem lehetett más, mint Frédéric Chopin.
- A hideg téli estén jeges szél söpört végig Bécs utcáin. Chopin fázósan megborzongott. Talán túl sokat álldogált a kirakatok elött? Az is lehet, hogy belsö fázás, láz gyötri. Sietve befordult egy sötét mellékutcába, hogy hazafelé tartson. Káprázó szeme elött még mindig sárgásvörösen cikázott a sok apró gyertyaláng. Külsö látványosság itt nem vonta magára a figyelmet. Ismét csak otthonára gondolt. Varsóban most forradalom van! Elkeseredett küzdelem folyik népe szabadságáért, hazája függetlenségéért. Fiatal barátai mind ott vannak a harcolók között. Ö pedig távol idegenben, szorongással teli aggodalommal gondolhat csak hazájára s szeretteire…
- A nagy, háromablakos szoba – Chopin bécsi lakása – csak gyéren volt fütve, amikor hazaért. Lámpát gyújtott s elhelyezte a szoba közepén álló mahagóni asztalon. Levetette prémes kabátját, a fogasra akasztotta kalapját. Körülnézett a szobában. Az asztalon könyvek, kották hevertek. A zongorán saját kéziratai.
- Leült a zongorához. Ujjait könnyedén, finoman, halkan végigpergette a billentyükön. Majd akkordokat játszott. A kézmelegítö gyakorlatok után felzengett egy édesbús, gyönyörü dallam saját e-moll versenyéböl. Nem játszotta végig, csak úgy idézgetett belöle. Igen friss volt még az emlék. Varsóban forró, nagy sikerrel adta elö müvét. Ugyanezen az estén Konstanza Gladkowska elbüvölö szépen énekelt egy Rossini-cavatinát…Miközben ujjai az e-moll zongoraverseny egyes részleteit játszották, maga elött látta a bájos Konstanzát – kihez ifjú szívének minden ábrándjával vonzódott – halványkék selyemruhában, aranyszöke haján rózsakoszorúval.
- Vajon gondol-e rám? Vagy végleg elfelejtett? – kérdezte önmagától, s ábrándos sóhaja azonnal dallammá idomult a zongorán.
- Fantáziája szeszélyes könnyedséggel kecses táncritmusokat idézett fel. A bécsi zongorából a hangok szárnyán költöi szépségben pompázva emelkedtek ki azok a dallamok, amelyekre még nem is olyan régen Konstanzával együtt lejtett táncot.
- Ábrándozásából szobaadó asszonyának kopogása zavarta fel. Vacsoráját hozta be tálcán, s átnyújtotta a Varsóból érkezett leveleket. A hazulról jött hírek még jobban felkavarták az ifjú müvész amúgy is élénk kedélyvilágát. Nyugtalanul járkált fel s alá a szobában, mint aki szüknek érzi a négy falat. Hogy másfelé terelje gondolatait, belelapozott egy könyvbe, de ezzel sem sikerült elfojtania viharos érzéseit.
- Egy ideig kottát olvasott – mások szerzeményét – de tartósan ez sem érdekelte most. Olyan volt, amint egy gyermek, aki nem talál kedvérevaló játékot. Végül is megállt a szekrény elött és kivett onnan egy gondosan becsomagolt ezüstserleget. Akkor kapta, amikor elutazása elött Varsó egyik régi külvárosában találkozott barátaival. A tiszteletére rendezett búcsúlakomán egy kantátát adtak elö. Kedves zenemestere, Elsner írta. Még most is fülébe csengett a kantáta egyik részlete:

Légy szószólója nemzetünknek
És visszhangozza muzsikád
Szép mazurkáink ritmusában
A lengyel lélek álmait.

Mily lelkesen énekelték barátai! A dal befejezése után pedig elfogódott csendben nyújtottak át egy ezüstkelyhet, mely szinültig töltve volt – hazai földdel. Akkor, meghatódottságában könnyeivel áztatta a drága ajándékot. Ezen a Bécsben töltött estén, amelyen olyan egyedül volt, s szüntelenül hazájára gondolt, különösen értékesnek érezte a tompafényü kelyhet, s édesen fájónak a tartalmát. Kezébe vette, gyengéden törölgette, simogatta, majd óvatosan – nehogy egy porszemnyi is kihulljon belöle – a zongorára helyezte.
- Játszani kezdett. Elöbb kecses ritmusú mazurkákat, majd daliás, tüzes polonézeket. Az üde dallamokra, büszke akkordokra mintha megrezdült volna a zongorán a honi földet örzö, tompán csillogó ezüstkehely…

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-20 17:20   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

12. GONDOLADAL

- Egy berlini társaságban a házi muzsikálás során Mendelssohn legújabb "Lieder ohne Worte" c. kötete is elökerült. Eduard Steinbruck festö - Mendelssohn jó barátja - elragadtatással nyilatkozott a kötetben levö egyik gondoladalról, amely elbüvölöen idézi Velence hangulatát: a hullámzó tengeren ringó gondolákat, a Szent Márk teret, a holdfényben ragyogó márványfalakat, s a komor sejtelmességgel megkonduló harangok szavát.
- Bájos fiatal lány ült a zongorához, hogy eljátssza a gondoladalt. A társaság a festö lelkes, fantáziát élénkítö elöadása után figyelemmel várta a gondoladal nyomán délibábként megjelenö velencei látomást. De bizony hiába. Legfeljebb egy jelentéktelen tavacska hullámainak csobogása s egy falusi harangocska ütései hallatszottak.
- A Gondoladal elhangzott. Utána csalódottan néztek a festöre.
- Úgy látszik, elragadott a képzelet, hogy olyan színesnek ecsetelted ezt a kis jelentéktelen darabot - mondta valaki szemrehányó hangon.
- Megbocsátható! - mondta a másik. - Bizonyára a szerzö iránti baráti érzelmek ragadták el ennyire.
- Steinbruck festö látta, hogy mindenki rajta kéri számon az elmaradt nagy élményt. Mit tegyen, hogy a csalódott társaságnak bebizonyítsa igazát? Rövid gondolkodás után sietve elhagyta a szobát, mint akinek hirtelen elintéznivalója akadt. Magára kapta kabátját, felcsapta kalapját és rohanva futott keresztül az utcákon, mígcsak ahhoz a házhoz nem ért, ahova aznap Mendelssohn hivatalos volt. Azonnal kihívatta barátját az elöszobába, s a futástól és izgalomtól lihegve elöadta kívánságát:
- Egy társaságban Gondoladalodat tönkretették avatatlan kezek! Kérlek, jöjj velem, s azonnal játszd el nekik magad!
- Mendelssohn elöször habozott. Udvariatlanság lenne szó nélkül eltünni onnan, ahol olyan kedves vendéglátásban volt része. De festö barátja újra kérlelni kezdte s megnyugtatta, hogy mindössze félóráról van szó.
- Mit gondolsz, mi lenne belölem, ha mindenhová elmennék, ahol müveimet avatatlan kezek szólaltatják meg? - kérdezte mosolyogva, de azért vette kabátját és sietve távozott barátjával.
- A társaság nagy örömmel üdvözölte a festö karján váratlanul megjelent zeneköltöt. Steinbruck magyarázatképpen csak ennyit mondott:
- Ö maga játssza el nekünk a Gondoladalt!
- Mendelssohn azonnal a zongorához ült. Játéka nyomán feszült csend támadt. S íme, mi történt? Ugyanazon a zongorán, ugyanabban a szobában, változatlan hallgatóság elött a zene lágyan himbálózó ritmusára a képzelet kibontotta színes szárnyát! A hangok büvöletében egyszer csak megjelent, mint a délibáb: Velence, márványcsipkés palotáival, csillogó kupoláival. Majd sötét árny vetödött a derüs képre. A megkonduló esti harang komoran zengö hangja, méltóságteljes, egyenletes ütései figyelmeztettek minden földi öröm elmúlására, a napfényes életet követö örök éjszakára.
- A Gondoladal véget ért. Mire a hallgatóság a zene káprázatából felocsúdott, Mendelssohn már eltünt.
- Hol voltál? - kérdezték barátai, amikor társaságához visszaérkezett.
- Velencében! - hangzott a rövid válasz.
- Steinbruck festö megelégedetten élvezte a Gondoladal hatását. A fiatal mükedvelö höly pedig aznap este nem ült többet a zongorához. De késöbb el-eljátszotta a Gondoladalt, s félig büszkén, félig szomorúan mesélte:
- Egyszer magától Mendelssohntól hallottam! Az én "képem" sajnos csak halvány másolata az igazinak, egy tündöklö szép akvarellnek. Egész életemben hálás vagyok a Mesternek, hogy az ö játékán keresztül legalább egyszer "láthattam" az eredetit.

 
 ExMONTag  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-19 17:27   
nemszeretnek zavarni csak megköszöni öröm itt olvasgatni
anri

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-19 15:05   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

11. BERLIOZ PESTEN

- 1846 februárjában Pesten járt Berlioz. A neves francia zeneszerzö németországi és bécsi sikeres hangversenyei után a magyar zenekedvelöket akarta meghódítani újszerü müvészetével. Jövetelét élénk érdeklödés elözte meg. A pesti Hangászegylet tagjainak körében kiváncsian találgatták, hogy vajon itt is olyan szenzációs túlzásokra ragadtatja-e majd magát, mint ahogy egyes párizsi hangversenyeivel kapcsolatban hírlik róla?
- Azt mondják, hogy óriási zenekarokat szervez. Egyszer állítólag kilencszázötven, máskor meg ezerhuszonhét zenész vett részt müveinek bemutatásán!
- Erröl az igényröl ugyan le kell majd mondania Pesten! Hiszen az egész országban sincsen ennyi hivatásos zenész.
- Egyik zenekari tag tudni vélte azt is, hogy Berlioz iszonyúan hosszú müveket ír, úgyhogy a hallgatóság nem is bírja végigülni a hangversenyeit.
- Söt, az is elöfordult már - toldotta meg a másik -, hogy a zenekar sem tudta végigjátszani a müsorát. Az egyik hangversenyen, melyen az ö müveit játszották, a zenekar tagjai, éppen amikor az est fénypontjára, a Fantasztikus szimfóniára került volna a sor, egyszerüen felkeltek helyükröl és elhagyták a termet.
- Biztosan nem tetszett nekik a szimfónia!
- Vagy talán a szerzö.
- Dehogy, hanem mire a szimfóniára került volna a sor, éppen éjfélt ütött az óra s a zenészek szerzödésük szerint nem voltak kötelesek tovább játszani.
- Amikor Berlioz Pestre jött, mondhatni már közismert ember volt. De nemcsak anekdotáknak is beillö eseteiröl tudtak, hanem ismerték müveit is.
- Erkel Ferenc, a pesti zenei élet kiemelkedö egyénisége, a külföldiek által is eismert müvész felkereste Berliozt pesti szállásán. Nemcsak afféle udvariassági látogatás volt ez, hanem egy nagy müvész érdeklödése a másik iránt. Ha külföldröl Pestre érkezett valaki, azonnal kapcsolatot keresett vele, hogy tájékozódjék más országok zenei életéröl. Igy volt ez a nagy francia esetében is.
- Erkel elöször Berlioz bécsi hangversenyei iránt érdeklödött. Majd szóbakerültek a Pesten tartandó hangversenyek problémái. A müsor, a próbák, az elöadók, s mindazoknak az apróságoknak megbeszélése, amelyek szükségesek a jó rendezéshez.
- Berlioz, látva, hogy elözékeny fogadtatásban részesül, s hogy Erkel máris sok mindenröl gondoskodott müveinek megfelelö elöadása érdekében, megkérdezte:
- Mit gondol ön, számíthatok sikerre a pesti közönségnél?
- Egy esetben minden bizonnyal - felelte Erkel. - Ha a müsoron szerepel magyar zene!
- Berlioz felvonta bozontos szemöldökét s meglepödött hangon kérdezte:
- Hát van magyar zene?
- Engedje meg uram, hogy kérdésére a zongoránál válaszoljak.
- Berlioz helyeslöen bólintott, s Erkel, ki nemcsak legjobb karmestere volt az országnak, hanem legelsö zongoramüvésze is, leült a hangszer mellé. Elöször egy méltóságteljes Bihari Lassút és frisset játszott. Majd Lavottától, Rózsavölgyitöl és Csermáktól Hallgatót, Kesergöt, Körmagyart, Verbunkot. Berlioz nem szólt, de láthatólag elmerülten figyelte a számára teljesen ismeretlen és újszerü muzsikát. Erkel már valóságos kis koncertet rögtönzött. Befejezésül a Rákóczi-indulót játszotta el saját zongoraletétjében.
- Berlioz számára ez a darab éppen olyan új volt, mint a többi s mégis, mintha már sokszor hallotta volna, oly erösen visszhangzott rá benseje. Hol is hallhatta volna a Rákóczi-indulót? Hiszen életében elöször járt Magyarországon. Az élénk fantáziájú zeneszerzönek egyszeriben a Marseillaise hangjai csendültek fel emlékezetében. Talán arra hasonlít? Nem! Legalábbis zeneileg nem, hiszen az egészen más dallam és ritmus. Valami döbbenetes hasonlóság mégis van köztük, elmélkedett tovább Berlioz, s önmagának adta meg a feleletet: a belsö tüz, amely szította öket, mindkettönél ugyanaz!
- Erkel már azt hitte, hogy hatástalan maradt rögtönzött bemutatója, amikor Berlioz hirtelen felocsúdva gondolataiból lelkesült hangon dicsérte Erkel játékát, s barátilag átölelte.
- Még többször is szívesen meghallgatnám ezt a remek magyar indulót! De nem akarom önt fárasztani azzal, hogy mégegyszer eljátszassam önnel. Nem kaphatnám meg inkább a kottáját?
- Erkel még aznap Berlioz kezébe juttatta a Rákóczi-induló zongorakottáját.
- A francia zeneszerzö nem volt zongorista. Az ö igazi "hangszere" a zenekar volt. Érthetö, hogy az újonnan felfedezett és megkedvelt pompás zenedarabot, mely úgy fellelkesítette, mielöbb hallani akarta a hegedük, klarinétok, trombiták, harsonák nyelvén. A hirtelen támadt ihlet hatása alatt tüneményes gyorsasággal átírta zenekarra.
- Berlioz, ki sokszor "dicsekedett" - nem minden keserüség nélkül - azzal, hogy ö a világ legtöbbször kifütyült zeneszerzöje, Pesten megismerte az igazi, nagy siker örömét. A hatalmas zenekari hangzások nagy mesterének soha többé nem sikerült olyan mindent elsöprö erejü hangorkánt felidézni, mint 1846 februárjában, a pesti koncertjén. Csak úgy zúgott feléje a fergeteges taps! Még a falak is megremegtek az "Éljen!" kiáltások hatalmas áradatától.
- Berlioz müveit megértéssel fogadta a pesti közönség, de az igazán átütö, forró sikert, azt, amivel örökre felejthetetlenné tette maga és hallgatósága számára a pesti szereplést, a Rákóczi-induló zenekari bemutatásának köszönhette.
- Berlioz számára nemcsak alkalmi hangulat vagy röpke mámor volt a robbanó feszültségü, tüzes magyar induló iránti lelkesedés. Hazatérve még mindig fülében zsongtak dallamának, ritmusának eredeti fordulatai. Idöben és térben elszakadva a pesti siker hangulatának közvetlen hatásától, talán még jobban érezte, hogy valami olyan értéket hozott magával keletröl, a magyar puszták felöl, amit sem maga, sem az emberiség számára nem hagyhat feledésbe menni. Beiktatta azévben készült Faust elkárhozása címü zenekari müvébe.
- Berlioz a Rákóczi-induló pompás zenekari átiratával ily módon rövidesen a magyar zene valóságos zászlóvivöje lett az egész világ elött. A magyarság lángoló hazaszeretetét, kiolthatatlan szabadságvágyát hirdetö zenét így tette egyetemes érvényüvé és az egész emberiség közös kincsévé.

11.a "Apróságok Berliozról"

- Berlioznak csak ötödik kísérletére sikerült elnyernie a Francia Akadémia zenei nagydíját, a Római-díjat. Túlságosan merész és újszerü volt a zenéje, valósággal megrémítette a bizottság maradi ízlésü tagjait. Végül is a Sardanapal utolsó éjszakája c. kantátával törte meg a jeget. Megvolt hát a nehezen szerzett, régóta várt kitüntetés. De a mü elöadása nem zajlott le simán. "Nos, a gazember kürtös nem hozza a szólamát! Az üstdobok, nem hallva a kürtöt, elfelejtenek bevágni, így aztán néma marad a cintányér, meg a nagydob is, nem szólal meg semmi, semmi! A hegedük és nagybögök egyedül tremolóznak tovább, a kirobbanás elmarad! A máglya kialszik, mielött meggyulladt volna" - írja Berlioz a hangverseny után, éktelen haragra gyúlva a pontatlan muzsikusokkal szemben, kiknek hibájából elmaradt a halálba készülö ókori nagy király - Sardanapal - máglyájának "kigyulladása".

*

- Persze Berlioznak is voltak sikerei. Harold- és Fantasztikus-szimfóniáját vezényelte egy ízben, amikor különös ünneplésben volt része. Egy vézna, görnyedt hátú, lobogó fekete hajú férfi letérdelt a pódiumon elötte és kezet csókolt neki.
- Ez a jelenet még akkor is feltünést keltett volna, ha a heves hódolat nyilvánítása névtelen, ismeretlen embertöl ered. Hát még így, amikor a különleges alakban mindenki felismerte az ünnepelt hegedüvirtuózt: Paganinit!
- A nagy vagyonáról és még nagyobb fukarságáról nevezetes müvész levélben is tanújelét adta rendkívüli tetszésének: "Beethoven meghalt, csak Berlioz tudná öt életre támasztani. Én pedig, miután hallottam az ön lángelmére valló, isteni alkotásait, kötelességemnek tartom arra kérni, hogy fogadja el tölem hódolatom jeléül azt a húszezer frankot, melyet Rotschild báró, csatolt levelem ellenében, ki fog önnek fizetni".

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-18 18:31   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

10.c "Apróságok Schubertröl"

- Schubert tizenhétéves korában már tekintélyes zeneszerzök számára is megtisztelö feladatot kapott. A lichtenthali plébánia százéves évfordulójára nála rendelték meg az ünnepi misét. A mü játszi könnyedséggel készült el, rövid két hónap alatt. A szép dallamok költésére az is sarkallta, hogy gyermekkori játszótársa, elsö szerelme, Therese Grob énekelte szépen csengö, üde hangján a szoprán szólót. Therese volt az, aki a Margit a rokkánál c. bübájos dal megírására ihlette. Szerelmes ifjú szíve ebbe a dalba öntötte mindazt a túláradó érzést, amit a szöke leány hamvas bája, hangjának ezüstös csilingelése keltett benne. A rokkánál ülö Margit dala Therese Grob zenei portréja.
- Schubert és Therese szerelmi regénye lezárult azon a késö öszi napon, amikor a lichtenthali templom oltárán esküvöre gyújtották meg a gyertyákat -, s a leány másnak fogadott örök hüséget. A Grob-család nem engedte meg, hogy Therese a bizonytalan jövedelmü zeneköltöhöz kösse életét. Egy jómódú pékmesterhez adták nöül, aki ezüstveretes hintón ment leánykéröbe.
- Schubertnek késöbb sem kedvezett a szerencse anyagiak dolgában, s így egész életében le kellett mondania a családalapítás öröméröl, az otthon melegéröl.

*

- Schubert és barátai gyakran fordultak meg a müvészetet kedvelö, kedélyes Fröhlich-családnál, ahol négy szép virágszál nyílott: Kati, Anna, Pepi és Borbála. Grillparzer, a költö, kinek több versét is megzenésítette Schubert, Katit választotta "örök jegyeséül". Schubert szíve is Katiért hevült, de mégis Annához füzte mélyebb barátság. Anna volt a Fröhlich-család zeneileg legmüveltebb tagja, ki a zeneköltöt leginkább megértette. Gondoskodó szeretettel vette körül, a mindennapi élet dolgaiban tájékozatlan zeneköltöt gyakran ellátta jó tanácsokkal.
- Schubert rendkívül feledékeny, szórakozott ember volt; ez gyakran elöfordul olyanoknál, akik gondolataikba mélyedve alkotó munkát végeznek. Bübájos dalának, a Ständchennek elsö nyilvános elöadását barátai szívszorongva várták. Ö pedig egyszerüen elfelejtett elmenni a bemutatóra. Gyakran a legelökelöbb házak meghívásáról is megfeledkezett: ha szép idö volt, elment a szabadba sétálni, ha csúnya, beült valamelyik kávéházba. Az is elöfordult, hogy meghívta barátait, de amikor azok lelkes örömmel megjelentek nála - hült helyét találták. Elfelejtett otthon maradni, hogy meghívott vendégeit fogadja...

*

- Schubert többízben is járt Magyarországon. 1818 és 1824 nyarán Esterházy János zselizi kastélyában tanította a két grófkisasszonyt. A kisebbik grófnö - Karolin - ifjú bája nem maradt hatás nélkül a zeneköltöre, de érezte, hogy ezúttal ismét olyan érzésvirág nyílt szívében, amely már bimbó korában hervadásra van ítélve. A gögös grófi apa örök akadályként állt Karolin és ö közte. Schubert ezúttal is muzsikába öntötte érzelmeit s amikor egyszer Karolin kissé sértödötten azt kérdezte töle:
- A zenemüvek ajánlásaiból miért maradt ki a nevem?
- Schubert így felelt:
- Mire való volna ez? Hiszen amit írok, úgyis minden önnek van ajánlva!

*

- Amikor Schubert otthagyta a lichtenthali iskolamesterséget, a konok apa kitagadta öt a szülöi házból. Csak édesanyja halálhírére léphette át hosszú idö után újra a családi otthon küszöbét. Ekkorra már ismert zeneszerzö volt. Apja szívét is fia híre lágyította meg. Nagyon büszke volt rá, amikor hallotta, hogy valamelyik dalárda vagy zeneegylet dísztagjául választotta meg fiát. Testvérei is csak akkor kezdtek vele büszkélkedni, amikor már látták sikereit. Ferdinand lelkendezve írja le egy váratlan élményét: A Magyar Koronához címzett vendéglöben "az automata különbözö darabokat játszott, s egyszerre csak váratlanul a Te valcereid szólaltak meg. A meghatódottságtól könnyeim önkéntelenül is potyogni kezdtek".
- Persze nem mindenki volt olyan érzékeny lélek, mint Ferdinand Schubert, a zeneköltöhöz legközelebb álló testvér. Diabelli zenemükiadó Schubert 18 dalfüzetéért mindössze 800 forintot adott, pedig jól tudta, hogy remekmüveket vesz meg, s nem volt titok elötte az sem, hogy a müvek alkotója nyomorog: nincs lakása, kopottban jár...éhezik.
- Diabelli Schubert egyetlen dalán, a Wandereren 40 év alatt 27000 forintot keresett!

 
 Dr. Szász Elemér  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-17 21:18   
Apróságok öt évszázad nagy zenészeiröl

10. AKINEK KÉT ÉLETPÁLYÁRA KELLETT KÉSZÜLNIE

10.a "Családi tanácskozás a "Vörös Rák"-hoz címzett házban".

- A Bécsi Újság 1808. május 28-i számában hirdetés jelent meg: a császári udvari énekkar felvesz énekesfiúkat, "akiknek némi zenei elöképzettségük van". Azokat, akik a zenei felvételi vizsgát sikeresen leteszik, a bécsi Egyetem téren levö konviktusban helyezik el, ahol teljes ellátást kapnak s a zenei nevelés mellett a gimnáziumi tárgyakat is tanulják.
- A Bécsi Újságot nemcsak a fövárosban, hanem a környéken is igen sokan olvasták. Igy eljutott a lap Lichtenthalba, Bécs egyik elövárosába is, a "Vörös Rák"-hoz címzett egyemeletes házba, Schubert tanító kezébe.
- Franz Schubert lichtenthali tanító zenekedvelö ember volt, aki gyakran elövette hegedüjét, hogy népdalokat játsszék az iskolásgyermekeknek. Otthonában rendszeres házimuzsikálást szervezett fiaival együtt. A Schubert-család vonósnégyesében közremüködött a már felnött számba menö huszonhárom éves Ignaz, aki segédtanítóként dolgozott apja mellett, a tizennégy éves Ferdinand, aki ugyancsak tanítónak készült, s a legfiatalabb, a tizenegy éves Franz, akit szintén tanítónak szánt az apja. Ignaz és Ferdinand játszották az elsö és második hegedüt, Franz a brácsát s az apa a gordonkát. Csak a legkisebb testvérnek, az akkor hatéves Karlnak nem jutott még szerep a házimuzsikálásban.
- A Bécsi Újság hirdetését olvasva idösb Franz Schubertnek olyan gondolata támadt, amely alapjában véve veszélyeztette a házikvartett további müködését.
- A kis brácsásunkat, Franzit el kellene küldeni Bécsbe az udvari énekkarba énekesfiúnak! - mondta feleségének.
- Marie Elisabeth asszony, a sziléziai kézmüves családból származó családanya szorgalmas, dolgoskezü háziasszony volt, aki fiai nevelését meleg szívvel és erös kézzel vezette. Most kissé elérzékenyedve gondolt arra, hogy kedvencétöl el kell válnia:
- Máris kiadjuk a házból...amikor még olyan anyás?
- Énekesfiúnak éppen a legjobb korban van - mondta az apa határozott hangon, majd óvatosan hozzátette:
- Ha ugyan felveszik!
- Erre a megjegyzésre meg Marie Elisabeth asszonyban támadt fel az anyai önérzet s most már ö folytatta a beszélgetést határozott hangon:
- Az én kis Franzimat ne vennék fel? Hiszen keresve sem találnak szebbhangú gyermeket! Legutóbb is, amikor a templomi énekkarban szólót énekelt, azt beszélték az emberek, hogy valóságos kis dalos pacsirta!
- Hát éppen azért gondoltam, hogy elviszem a felvételire. Csak haszna lehet belöle, ha sikerül, elvégzi a gimnáziumot s olyan zenei képzést kap, ami böven elég lesz majd neki tanító korában.
- Tanító korában? - kérdezte az édesanya olyan hangon, mint akit legszebb ábrándjaiból zökkentettek ki.
- Franzi zenei tehetség! Valamikor még sokra viheti...Csupa érzés ez a gyerek, nagy muzsikus válhat belöle...
- A zenei pálya bizonytalan. Itt Lichtenthalban, mellettem Ignaznak is megvan a kenyere s Franzit is biztos megélhetés várja.
- Az édesanya nem szólt többet, de aggódva gondolt arra, hogy kisfia kikerül védö szárnyai alól s vajon mit hoz számára az élet, mit rejteget a távoli jövö...

10.b "A konviktusi évek"

- Ifjabb Franz Schubert sikeresen szerepelt a felvételin. Tehetsége azonnal feltünt a szakértöknek. Igy azután már tizenegyéves korában elhagyta a családi otthont, testvéreit, apját, anyját s beköltözött a "Császári és királyi udvari énekkar" konviktusába, egy háromemeletes kaszárnyaszerü, hatalmas épületbe, amely éppen olyan piszkos, füstös volt, mint Bécs házainak bármelyike. Az elsö idöben bizony kalitkának érezte a konviktust, amely bezárta a négy fal közé, s rákényszerítette az intézeti fegyelmet. Úgy érezte, végleg elvesztek számára a lichtenthali napsugaras kertek, a környékbeli erdök, a játékos futkározások, a sok vidám jó pajtás. Csupa új arc vette körül. Mind válogatott szép hangú, zeneileg tehetséges énekesfiú, de egyelöre nem a zenészt, hanem az idegent jelentették számára. Még azt sem tudta, hogy s mint vélekedjék róluk. Hamarosan jót is, rosszat is tapasztalt.
- Karácsonyra készülödött az énekkar a császár elötti szereplésre. Egy tizenhatéves kamasz énekelt szólót. Salieri, az intézet nagytekintélyü, hírneves igazgatója, úgy találta, hogy a fiú mutál, hangja már használhatatlan. Kiállította a szereplök sorából, s néhány nappal a fellépés elött Schubertet jelölte ki utódjául. Senki más nem tudta volna betanulni a nehéz szólamot ilyen tüneményes gyorsasággal, csak ö. Nem is okozott neki gondot. Annál inkább aggasztotta, hogy a szereplésböl kizárt fiú rajta - a nálánál jóval kisebb és fiatalabb társán - akarja bosszúját kitölteni. Megfenyegette, hogy ha helyette mer énekelni, úgy megveri, hogy a csontjai is összetörnek. Ha valóban verekedésre került volna sor, semmi kétség, hogy a nagy kamasz fiú marad felül. Szerencsére a Schubertnél jóval idösebb Josef Spaun védelmére kelt. Nem sok beszéddel, de annál "csattanósabb" érvekkel adta értésére a jogtalanul fenyegetözö fiúnak, hogy tegyen le bosszúálló tervéröl, s hagyja békében a kis Schubertet. Igy történt, hogy elöléptetésével nemcsak ellenséget, de jó barátot is szerzett magának.
- Az énekkarban nagy hasznát vette otthoni kórusbeli gyakorlatának, s annak az elméleti tudásnak, amit még a lichtenthali templomi énekkar vezetöjétöl, Michael Holzertöl szerzett. De itt még többet kellett tudni s örömmel ragadott meg minden alkalmat, hogy továbbképezze magát. A magas müvészi színvonalon álló együttes többek között Mozart-müveket adott elö, s az ifjú muzsikus szívében úgy éltek tovább ezek a dallamok és harmóniák, mint más gyermekben a mesék.
- Néhány év alatt a konviktus zenekarában brácsásból elsö hegedüs lett, majd a karmester elsö helyettese. Ruzicska karmester kissé vegyesen állította össze a müsorokat. Gyakran játszották olyan szerzök müveit is, akiknek ma már a nevét sem ismerjük. Mégis sokat tanult itt az ifjú Schubert, mert megismerte Haydn, Mozart zenekari müveit s Beethoven elsö szimfóniáit.
- A klasszikus mesterek alkotásai nemcsak csodálattal, rajongással töltötték el, hanem zenei alkotókészségét is serkentették. Szabadidejét legszívesebben az intézet zeneszobájában töltötte. A sablonos zongoragyakorlás helyett mind gyakrabban fantáziált, eredeti dallamokat és harmóniákat játszott. A végleg kiforrottnak érzett darabokat le is kottázta s megmutatta pártfogójának, elsö komoly barátjának, Josef Spaunnak.
- Már ilyen sok darabot írtál? - kérdezte az, csodálkozva a gyermek teljesítményén.
- Még sokkal többet is elgondoltam! - felelte a kis zeneköltö. - Ha érdekel, szívesen eljátszom neked zongorán.
- A kis Schubert zongorához ült, s barátai nagy gyönyörüségére egymás után adta elö szerzeményeit.
- Ezeket miért nem írtad le? - kérdezte Spaun.
- Mert nem volt mire! - hangzott a nemvárt felelet.
- Spaun egyrészt a hallott darabok szépségének hatására, másrészt a kis Schubert iránt táplált baráti érzelmeitöl indíttatva egész halom kottapapírt vásárolt. Azt gondolta, hogy ezzel egyszer s mindenkorra megoldja majd pajtásának zeneírási gondjait. De hamarosan azt tapasztalta, hogy nem tud olyan gyakran és olyan sok kottapapírt venni, hogy Franzi tele ne írná. Bámulatos gyorsasággal alkotott. Szinte ömlött belöle a muzsika: dalok, zongoradarabok, négykezesek, kvartettek, végnélküli egymásutánban.
- Spaun - bár csak egy évig voltak együtt az intézetben - sírig kitartó, hüséges barátnak bizonyult. Mint egyetemi hallgató is éveken át bejárt a konviktusba, hogy kis barátját meglátogassa. Idönként elvitte színházba, operába, hangversenyre s szorgalmasan szállította neki a kottapapírt, hogy legyen mire írnia. Tudta, hogy amilyen tömött kis barátja zenei képzelete, olyan üres az erszénye. Valóban, Franzi gyakran fordult anyagi gondjaival legmegértöbb testvéréhez, Ferdinandhoz, aki mint segédtanító ekkor már rendszeres fizetést kapott.
- "Te tudod tapasztalatból - írta -, hogy az ember néha zsemlyét és almát is szeretne enni, annál is inkább, mert a közepes ebéd után nyolc és fél órát kell várni, mire megkapja szegényes vacsoráját...A pár garas, amit Apám uramtól kapok, az elsö pár nap alatt az ördögé, mi legyen azután? Ha havonta néhány krajcárt juttatnál nekem, bizonyára meg sem éreznéd és én a remeteségemben boldog és szerencsés lennék".
- Tizenötéves volt Schubert, amikor ezt a levelet írta. Fejlödö szervezete a konviktusinál jóval bövebb táplálkozást kívánt. S hamarosan eljött az idö, amikor még ezt a gyenge kosztot sem kaphatta meg. Öt is utolérte az énekesfiúk sorsa: mutáló hangja miatt kitették a császári és királyi énekkarból. Maga is érezte hangja elváltozását. Gyermekes humorral írta rá az egyik énekkari darab szólamára: "Franz Schubert. Utoljára kukorékoltam 1812. július 26-án". Ezzel véget ért Schubert konviktusi élete és egyúttal gyermekkora.
- Hiába voltak sikerei a konviktusi ének- és zenekarban, hiába ismerték el tanárai - még a nagytekintélyü Salieri is -, hiába írta tele halomszámra a kottapapírt szerzeményeivel, apja nem vett tudomást müvészi adottságairól. Továbbra is ragaszkodott eredeti elképzeléséhez, hogy tanítót nevel belöle. Az ifjú zeneköltö nem tehetett mást, mint hogy engedjen az apai parancsnak: beiratkozott a tanítóképzöbe. A császári és királyi énekkar kiváló énekese, a konviktusi zenekar segédkarmestere, a bámulatos lendülettel kibontakozó zenei alkotó lángelme folytatta tanulmányait ott, ahol leendö foglalkozására, az iskolamesteri hivatásra készítették elö. Miközben Salierinél ellenpontot tanult, megadással végezte kötelezö iskolai tanulmányait is. Ebben az idöben csak ritkán látták mosolyogni barátai. Ez érthetö is, hiszen kettös terhet hordozott a vállán: egyszerre két életpályára kellett felkészülnie...

 
 rigojanos  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-16 15:00   
2004-07-16 14:57, Perec:
-

Mar vennem is a jegyet, ha akkor eppen arra jarnek.

 
 perec  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-16 14:57   
2004-07-15 16:07, rigojanos:
-
Vajon mi lett a Pet Shop Boys-al?
-
"Pet Shop Boys have just confirmed that they will headline the opening night of the Sziget Festival in Budapest, Hungary. They'll be onstage at 9.30 pm on Wednesday, August 4th."
További info: http://www.petshopboys.co.uk


 
Ugrás a ( 1 | 2 | 3 következő lap )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó