2018. szeptember 20. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> Kultúra >> Lőwy Dániel cikkei
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 )
 Lőwy Dániel  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-09 16:23   
Ezt az írásomat Ferencz Zsuzsának küldött üzenetemmel kapcsolatban teszem fel (lásd alább). No meg azért, mert szórakoztató.

KAKOFÓN
Ungvári Tamás stílusában elkövette Lőwy Dániel

Alapközlés: Amerikai Magyar Népszava Szabadság, 2006. december 29., 116. évf. 52. szám, 17. old.

A proletkult kiátkozta a kakofóniát. Harminc-negyven esztendeje nem magyaráztam volna el, mit jelent a kiátkozás. Varázsló életkorba léptem, amikor oktatnom kellene a seprűtáncoltatást, de e szörfös világban elbizonytalanodom, hiszen a mai bűvészinasok már nem csak a tenger hullámát ülik meg, hanem állandóan a világhálón szörfölnek. Nem olvasnak, ha pedig írnak, olvashatatlanok. Ezért gondolok egyre többet a régi varázslókra, akik a proletkult áldozataként is meg tudták különböztetni az endoszkópiát a krioszkópiától. Leginkább kettő jut most eszembe: Szegő Júlia és Halmos György.
László Ferenc zenekritikus említette egyik tanulmányában, hogy Busitia János belényesi román zenetanártól hallotta: Szegő Júlia a kolozsvári folklór intézet költségén szerezte meg Bartók vele folytatott levelezését. László azt is felhánytorgatta, hogy Szegő Júlia, azaz „Uli mama” kisajátította, és maga tette közzé a közpénzből megvásárolt kéziratokat. Ez így nem volt igaz, ám annyi bizonyos, hogy „Ulit”, még dalénekes korában, a zeneakadémiai tágas irodájába kérette Bartók professzor úr, hogy egy bolgár dallam bonyolult ritmusát megfejtse. Az alacsony, lilafoltos arcú Uli életére sokáig gátlón hatott, hogy csak másodszorra sikerült az 5/8-os (vagy talán 7/8-os) ritmust kikopognia.
Ezzel az „Ulival” a szikár, szigorú és szakállas Kodály is közeli barátságot ápolt, hiszen benne látta zenei módszerének a határon túlinak számító Kolozsváron történő kiteljesedését. Ezeregy magyarázata lehet persze, hogy a Majális úti Szegő-villában, ahol időnként szabadkőművesek, mágnások, kozmopoliták és Gaál Gáboros baloldali világszemléletűek is találkoztak, éppen ott, a Botanikus Kert feletti családi házban alapították meg 1942. december 16-án, a zeneszerző hatvanadik születésnapján, a Kodály zenekört. Igaz, akkor Kolozsvár átmenetileg belföldnek számított, mert a térképen éppen a város alatt húzta meg az Erdélyt ketté szelő vonalat egy német pezsgő nagykereskedő, birodalmi külügyminiszter és egy - a magyar méneket és asszonyokat kedvelő - olasz nemes, a Duce veje.
Jövőre lesz száz esztendeje múlt Szegő Júlia születésének. Egyszer meglátogattam őt Pusztinán, miközben csángó népdalgyűjtő körútján volt. Mondhatom, rövid nadrágot viselt, a csángó magyarok nagy megbotránkozására, és szűnni nem akaró duzzogással mindenben és mindenkiben bajkeverőt látott. Legalábbis váltig állította, hogy a falu vegyes üzletében marmaládét (ezt most nem magyarázom meg, keresse le a világhálóról, akit érdekel) vásároló harangozó is a román Securitate ügynöke.
A világhírű Szegő Júlia sok csákányt vert a jégbe. „Uli” nem volt magyar, bár Beregszászon született. A hangja volt magyar abban, hogy elébb Muszorgszkijt énekelt magas színvonalon, aztán perui, aztán távol keleti népzenét. Mielőtt azonban dalénekesi teljesítménye előtt banánhéjra lépnénk, tartozom magamnak annyival, hogy utána lapozzak annak kornak, amelyben az amszterdami Het Volk, a koppenhágai National Tidende és nem utolsó sorban a Pester Lloyd „Uli” zenei tolmácsolását sacrée ferveur és pieuse simplicité (azaz sacred excitement, illetve humble simplicity) gyanánt jellemezte. Kevéssel azelőtt történt, hogy a Nagyváradra bevonuló Kormányzó úr fehér lovának Weiszlovits vendéglőtulajdonos aranypatkót adományozott, hogy nem sokkal később kiábrándultam megjegyezze: „Mi a magyarokat vártuk, de nem ezeket a magyarokat”. Ha jól meggondolom, ez a mondás korképpé (nem pedig kór-képpé) magasztosulva még szórakoztató is. Megvan benne az anekdotákban és sci-fi regényekben elmaradhatatlan abszurditás.
Egy tanácsadás baráti földrengés. „Gyuri maga ne írjon! Zongorázzon!” – mondta felemelt hüvelykujjal, ellentmondást nem tűrő hangon Uli – a budapesti és bécsi zeneakadémián tanult Halmos Györgynek. Halmos, aki törékeny, tériszonyos zseni volt, munkaszolgálatosként csak úgy bírta a talicskát a lejtőn letolni, ha közben Chopin Op. 39 cis-moll scherzóját dúdolta. Húsz esztendei távollét után, Gyuri, az ismert zenepedagógus, Aram Hacsaturian örmény zeneszerző és Li Min Csán (átírása később: Qian) kínai zongoraművész között foglalhatott helyet a moszkvai Csajkovszkij verseny zsűrijében. Tegyük hozzá azonban, villámhárítónak tették oda a szovjet és kínai híresség közé. Itt még azt a közhelyet is megkockáztatnám, hogy hozzám kegyes volt az élet. A főszerkesztőm például azért kedvel, mert ő már abból a generációból származik, amelyiknek nem mondanak semmit a nevek, az én életemnek tanúi; főszerkesztőm akkor még újságot sem olvasott.
Halmos Emil von Sauer növendéke volt – a Saueré Bécsben, a Kertner Strasse-n. Liszt utolsó tanítványaként Sauer elörökölte a mester játékának hajlékonyságát, ezért a Monarchia alkonyán, 1916-ban „von” lett, vagyis nemesi címet adományoztak neki. Sauer Emil számára mindez természetes volt. Egyszerűen nem gondolt a holnapra; a végtelenített tegnapban élt. Elefánt emlékezet, ez is az korai öregedés titka.
Kérem, felelte Halmos „Ulinak” a Görögtemplom utcában, a Házsongárdi temetőben, a csillagvizsgálónál, ahol szeles őszi időben nyúlszőr sapkában didergett, ez igen összetett kérdés, amit csak a jövő dönthet el, akárcsak a proletkult vagy a kakofónia megítélését. Számos okos olvasóm szerencséjére, a különben háládatlan emberiség szerencséjére, Halmos Gyurinak volt humorérzéke. Csakhogy ő nem írt.

 
 Lőwy Dániel  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-09 16:16   
2007-01-05 05:02, Ferencz Zsuzsanna:

-

Kedves Zsuzsa!
A zseni, tehetséges, dilettáns, amatőr és sarlatán kérdésköre akár külön topikként is szolgálhatna. Nem mindegy, hogy milyen korban hamisítanak egy művet. Ha kortárs teszi, ugyanolyan művészi színvonalon, akkor a festménye-szobra a legtöbbször a múzeumokba kerül. A bukaresti múzeum büszkesége volt Rembrandt virágkoszorús Flórája, bélyeget is kiadtak róla. Később kiderült, hogy hamisítvány. Azóta a festő neve helyett az szerepel, hogy "Rembrandt iskolája".
Palotás Dezső grafikusként legalább annyira tehetséges volt, mint íróként, és nem volt a szerénység példaképe ("teljes tudatában vagyok saját értékemnek" volt a szavajárása). Nos, ő jelentette ki egyszer, hogy manapság bármilyen hallgató a képzőművészeti főiskoláról könnyedén megfesthet egy "eredeti" Boticellit. (Ha netalán akadna olvasóink között szakember, kérem nyilatkozzon e kijelentés igazságtartalmáról!)
Visszatérve a Casadesus rejtélyhez: tudomásom szerint e szerzemények jó üzletet jelentettek számukra, mert ők szólistákként keresték meg kenyerüket, és a tetszetős hegedűversenyeket a világ miden táján maguk adták elő. Persze emellett olyan motivációjuk is lehetett, hogy mennyire átverték a világot, a szakembereket beleértve.
Szerintem könnyebb a mondanivalódat (ha van) valaki kiforrott stílusában és szellemében közölni, mint új jelrendszerre alapozott saját világot és stílust formálni. Egyetlen példával illusztrálnám: felteszem Ungvári Tamásról írt szilveszteri stílusparódiámat, amit mellesleg nagyon szeretek és elég jónak találok. Ungvári legtöbbször budapesti történeteit áthelyeztem Kolozsvárra, stílusfordulatait alkalmaztam, persze sürített formában. Nagy élvezetettel írtam, és remélem, más is derül majd rajta.

 
 Lőwy Dániel  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-09 15:59   
2006-12-30 02:05, poe:

-

A közszolgálat (vagy közmunka) az USA-ban főleg közlekedési súlyos kihágások esetében elterjedt. Érdekes módon, a vétkes önkéntes vállalásával történik. Mintsem lepontozzák a gépkocsivezetői minősítését, inkább beiratkozik egyféle defenzív vezetési kurzusra, és 20-40 órát eljár parkot takarítani vagy valami hasonló jellegű munkára. Ezzel a büntetése nem csökken, de a biztosítónál javul a besorolása, ami évek távlatában jelentős anyagi megtakarítást jelent.

 
 rigojanos  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-05 19:30   
2006-12-28 17:28, Lőwy Dániel:

AMI ALIGHA LÁTSZIK AZ ÓCEÁN TÚLSÓ PARTJÁRÓL: A TÖRVÉNYTISZETELET ÉS A KÖLCSÖNÖS BIZALOM TÁRSADALMA

Mindossze annyiban pontositanek, hogy a kereskedelemben eletben levo kolcsonos bizalom a lenyeg, illetve a vasarlo szamara megelolegezett bizalom elso sorban. Egyetertek, hogy az online kereskedelem nagyon sok szempontbol elter az Europaban ismerttol. Egyreszt feltetelezik az eladok is es a vevok is a megbizhatosagot, es ennek ertelmeben minden ide kapcsolodo szolgaltatas, elvaras sokkal rugalmasabb is. A visszaelest a vasarlo reszerol szinte valoszinutlennek tartjak, es az elsodleges szemlelet az, hogy minden vevore hosszu tavon szamitanak, ezert ugy tunik a keret is sokkal nagyobb arra, hogy meg a legitim vitat is elkerulje inkabb az elado, es megtegye meg azt is, amit nem lenne muszaj, csak hogy a vevo elegedetten tavozzon - ergo visszaterjen.


 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-05 05:02   
Kedves Dani, magam is érdeklődtem a Casadeus rejtély iránt. Arra gondoltam: a fivérek nem csalók, hanem egyszerűen, egy-két mű erejéig, Mozartok, Haendelek stb. akarnak lenni.
Léteznek ugye kép- vagy akár szoborhamisítók is, akik nem "lemásolják" az illető művet, hanem a művész stílusát, színeit használva újat alkotnak, esetleg igazán értékes művészi terméket.
Te felteszed a kérdést: mi választja el a zsenit a nem zsenitől?
De az a kérdés is feltehető: mi késztett valakit arra, hogy más műveit írja? Vagy fesse?
Talán általában a pénz. De nem mindig.
Gondolom,a Casadeus fívérek sem kaptak halom pénzt...
Gondolom, te sem szeretnéd, mondjuk,Anatole France könyveinek a számát szaporítani. Pedig
talán létezett valaki, aki ezt megtette. Emlékszem, A rózsafa bútor első magyar kiadásának ez állt a fedőlapján: Anatole France (?). Nem tudták eldönteni, Anatole France írta-e, mivel nem találták az eredetit, csak a fordítást. Úgy emlékszem, magyarból "visszafordították" franciára.
Lehet, közben megoldódott a rejtély, újabban nem látom a kérdőjelet...

 
 rigojanos  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-04 19:39   
2006-12-29 15:21, Lőwy Dániel:

Az USA néhány államában extrém esetben továbbra is alkalmazzák, a legtöbb állampolgár meggyőződése ellenére és nyilvános tiltakozása mellett.

Azt hiszem 12 allamban alkalmaznak meg halalbuntetest, de emellett a federal government sem torolte meg el a federal bunokkel szemben alkalmazhato halalbuntetest. Egyebkent en az ezt a buntetesformat eltorlo allamok szamanak ellenere nem jelentenem ki meggyozodessel, hogy a legtobb allampolgar ellenzi. Ahogyan egyebkent abban sem vagyok hatarozottan biztos, hogy az amerikaiak tulnyomo tobbsege tamogatja az abortuszt, bar ez mar mas tema.


 
 Lőwy Dániel  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-01-04 17:23   

ZSENI VAGY SARLATÁN?


Megjelent:
Szabadság (Kolozsvár), 2006. szeptember 9., XVIII. évfolyam, 210. szám, 13. old. és
Amerikai Magyar Népszava – Szabadság, 2006. szept. 15., 116. évf., 37. szám, 9. old.



Megírta Mozart „hetedik” hegedűversenyét, az úgynevezett Adelaïdet, és preklasszikus brácsaversenyek sorát szerezte, amelyeket Friedrich Händel és két Bach-fiú, Johann Christian és Carl Philipp Emanuel neve alatt tálalt a közönségnek. A szakemberek kezdettől fogva kétkedéssel fogadták az általa „felfedezett” kéziratok alapján „rekonstruált” műveket. Ennek ellenére az Adelaïde bekerült a Mozart műveket időrendi sorrendbe helyező Köchel-jegyzék harmadik kiadásába (a Függelékben a 294a sorszámot kapta), és maga Yehudi Menuhin játszotta lemezre a Párizsi Szimfónikusokkal, 1938-ban.
Ki hát a zenei élet e rejtélyes alakja, akinek brácsaversenyeit a legnagyobbak játszották, és mindmáig kompakt lemezen forgalmazzák? Neve legfennebb a szakembereknek ismerős: Henri Gustave Casadesus (1879–1947) brácsaművész, zeneszerző, zenei kiadványok gondozója. Ízig-vérig párizsi volt, a francia fővárosban született és ott is hunyt el. Camille Saint Saens oldalán 1901-ben megalapította a Régi Hangszerek Társaságát, amely a második világháború előestjéig működött, és olyan hangszereket lopott be újra a köztudatba, mint a viola da gamba vagy a Casadesus saját hangszere, a már-már elfeledett viola d’amore. Másfelől e társaság azzal büszkélkedhetett, hogy előző korok zeneszerzőinek újrafelfedezett műveit mutatta be. Később kitudódott, hogy e műveket Henri Casadesus és testvére, Robert írták.
Az alkotói munka örök rejtélye, mi az a szikra, az a megfoghatatlan-, megnevezhetetlen valami, ami — hogy zenei példánál maradjunk — Mozartot föléje emeli Dittersdorfnak, Carl Stamitznak, Albrechtsbergernek, Dušeknak, Johann Baptist Cramernak, John Fieldnek, Paisiellonak, Salierinek vagy Cimarosanak

 
 poe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-30 02:05   
Lőwy Dániel 2006-12-30 01:19

Köszönöm a válaszodat. Bizonyára az általad említett fegyvertartás is egy ok a sok közül. Bár ez nem csak a polgárok fegyvertartási igénye miatt bukik szerintem, hanem a fegyverkereskedők lobbyzása miatt is, hiszen ez egy nagyszerű üzlet.
A másik probléma lehet a gettósodás, amivel az európai társadalmak csak mostanában ismerkednek. A harmadik talán a cikkben is emlegetett oktalan szigorúság. A mezei drogfelhasználót becsukják. Az állatkínzót becsukják, a csóró kis tolvajokat becsukják. Az igazán nagy halak azonban, ha leteszik az óvadékot, nevetve elsétálhatnak.
Nem tudom, Amerikában ismert-e a közmunka, mint büntetés fogalma? Itt Hollandiában a kisebb vétségekért nem börtönbüntetés jár, hiszen odabent csak még jobban kitanulnák a "szakmát", hanem 20-50-100 óra hasznos munkavégzés. Aki nem akar dolgozni, az persze beválthatja fogságra, de ilyen nem sok akad.

_________________
poe

 
 Lőwy Dániel  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-30 01:19   
2006-12-28 19:37, poe:

-

Kedves Poe,

Számadataid valóban elrettentőek. Nem vagyok egyedül azon véleményemmel, hogy a magas bűnözési ráta (legalábbis részben) a fegyverekhez való (viszonylag) szabad hozzáférés következménye.
A gyerek megharagszik az osztálytársaira vagy a tanáraira. Feltöri nagyapa fegyvertartó szekrényét, aztán piff-puff, kilövi, akit nem szeret. Több államban hoztak már olyan törvényt, hogy kiskorút felnőttként lehet elítélni, amennyiben gyilkolt.
Sajnos, a fegyverviselést egyetlen kormány sem meri korlátozni, mivel az úgymond ellentmondana az amerikai alkotmány által szavatolt jognak, hogy megvédhesd magadat (és a családodat). Hiába próbálom az amerikai kollegákat meggyőzni arról, hogy fegyveres betörő ellen szinte esélytelenek lennének, illetve, hogy tévedésből lelőhetnék valamelyik családtagjuukat. Nem és nem, ez az ő alkotmányos joguk. (Szerencsére, eddig csak egyetlen emberrel találkoztam, akinek fegyvere volt. Romániából elszármazott amerikai állampolgár volt...)

 
 Lőwy Dániel  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-30 01:07   
Kedves Tihi, Bobe es Poe,

Mindhárman mondhatjátok Tamási Áronnal: az a dolgunk a világban, hogy valalhol otthon legyünk benne. Aligha állíthatom, hogy Amerikában otthon érezném magamat, még ha (néha) meglátom és értékelem is a befogadó ország erényeit. Az igazság, hogy mi tartozunk a befogadó országnak, ők semmivel sem nekünk. Ez azonban akár újabb vita témája lehetne.

 
 Lőwy Dániel  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-30 01:03   
Kedves Sándor Kálmán,
Azért a minőségeket ne keverjük: a náci Németország vagy a Duce Olaszországa bevallottan nem voltak demokráciák. Kétségtelen, hogy azokban az országokban és abban az időben számos törvény elfogadhatatlan volt.

 
 Tihi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-29 20:38   
2006-12-28 19:49, bobe:

2006-12-28 19:37, poe:

Jól látjátok a helyzetet, véleményeidhez én is hozzájárulok, egyetértek veletek.

Az elmúlt ötven év alatt egy pillanatra se bántam meg, hogy itt "öreg Európában" maradtam. Jelenlegi választott hazám itt fent északon nagyon is tetszik nekem. Sikerült beilleszkedni a társadalomba és a társadalom befogadott engem.

 
 Lőwy Dániel  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-29 15:28   
A törvénytisztelet a vásárló részéről is megnyilvánul (a legtöbb esetben...) Persze előfordult már, hogy lekoppintották a hitelkártya adataimat, és azzal rendeltek telefonon pornó kazettát. A szomorú benne az, hogy a szűk baráti köröm tette, mivel a kártya számlázásának postai címét is ismerték. Amikor viszont az eladó cégtől számon kértem, nem adták ki az "ügyfél" adatait.
Az állampolgárok törvénytisztelete sok minden másban megnyilvánul a kertedben növő fű időbeni nyírásától a sebességkorlát betartásáig.

 
 Lőwy Dániel  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-29 15:21   
Dosztojevszkij óta (számomra legalábbis) nem kétséges a halálbüntetés megítélése. Az USA néhány államában extrém esetben továbbra is alkalmazzák, a legtöbb állampolgár meggyőződése ellenére és nyilvános tiltakozása mellett.
Virginiában élek, ahol sajnos ma is dívik a kivégzés intézménye (1976-tól összesen 97 esetben alkalmazták, idén háromszor: Dexter Lee Vinson - április 27, Brandon Hedrick - július 20, Michael Lenz - július 27). Létezik viszont a Virginians for Alternatives to the Death Penalty nevű szervezet, ami ez ellen következetesen állást foglal. Honlapjuk: http://www.vadp.org/
Bízom abban, hogy ez az elévült büntetés előbb-utóbb minden állam törvénykezéséből kiszorul.

 
 hunor  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-29 11:15   
Hm, ez törvénytisztelet helyett nem inkább a vásárlóhoz való hozzáállásról szól?

Hunor

 
 SOM  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-29 07:29   
2006-12-28 17:28, Lőwy Dániel:
-
AMI ALIGHA LÁTSZIK AZ ÓCEÁN TÚLSÓ PARTJÁRÓL:
A TÖRVÉNYTISZETELET ÉS A KÖLCSÖNÖS BIZALOM TÁRSADALMA
(...)




Tanmesének nagyon jó. A törvényeket be kell tartani! A rendes emberek példáján kellene okuljon a bunkóbbak hada. Aldásosabb dolog pozitiv kicsengésü cikket irni, mint az ellenkezöjét. A nagyobb média amúgyis behozza azt lakásainkba, nap mint nap.

A törvények betartása körüli valóság sajnos másként zajlik szerte a világban. Még itt Kanadában is.

Ami a könyvrendelést illeti:
A jó öreg Európából való online rendelés is pontosan ugyanolyan biztonsággal zajlik le: − A budapesti libri online-on kilistázom óhajaimat, virtuálisan kosárba rakom, majd egy "biztonságos szerveren" fizetek, szintén bankkártyával, bizalmi alapon. Másodpercek dolga az egész. 15−16 nap múlva a kanadai postás csönget, és széles mosoly keretében átadja a sértetlen csomagot. Ez szerintem még nagyobb vivmány, mint egy helybeli ámerikánus könyvrendelés.

üdvözlettel: som


 
 Sándor Kálmán  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-29 06:51   
Kedves Lőwy Dániel, az is az eszembe jutott, hogy egyes államokban ottan nálatok létezik a halálbüntetés. Az is jó törvény?
 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-29 06:36   
Na kedves Dani, remélem, szakítasz időt a válaszra...
 
 bobe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-28 19:49   
Kedves Löwy Daniel erdekes amiket irsz de ugyanezt barmelyik nyugateuropai orszagrol el lehetne mondani, hidd el nem egyedi Amerika, söt tovabb megyek merem ajanlani Skandinaviat ha csodat akarsz latni mert nalunk nincsenek koldusok es szocialis biztonsag van. Könyvet, elelmiszert, ruhat, jatekot, elektronikat barmit, megvasarolhatunk a neten. En nemreg fenykepezögepet rendeltem ami 24 ora alatt lett hazhoz szallitva Parizsbol. Ezek itt nem kulönlegessegek ezek mindennapi dolgok. Talan azert lenne mit tanulni Amerikanak az öreg Europatol
 
 poe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-28 19:37   
"Az amerikai igazságügyi minisztérium legfrissebb összesítése szerint 7 millió ember - minden 32. amerikai - ellen van valamilyen szankció érvényben az Egyesült Államokban, börtönben 2,2 millióan vannak.

A második helyezett Kínában 1,5 millióan, a harmadik helyezett Oroszországban 870 000-en vannak börtönben.
Lakosságarányosan is az Egyesült Államokban a legnagyobb a börtönnépesség. Amerikában 100 000 lakosból 727-en vannak börtönben, Oroszországban 611-en, St. Kitts és Nevis szigetén 547-en. A legtöbb fejlett ipari országban százezer lakosra átlag száz elítélt jut.

A legfrissebb adatok lökést adhatnak a szigorú büntetési tételek ellen küzdő civil szervezeteknek, írja a Reuters. "Az Egyesült Államokban él a világ börtönpopulációjának a negyede. Világelsők vagyunk honfitársaink lecsukásában" - nyilatkozta a hírügynökségnek Ethan Nadelmann, a Kábítószer-politikai Szövetség vezetője."

No comment.

Forrás

_________________
poe

 
 Sándor Kálmán  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-28 18:04   
Kedves Lőwy Dániel,
észrevételem szerint a nyugatiak jó véleménnyel vannak a törvények betartásáról, de a nem betartásáról is, az adott helyzet függvényében.
Ami a szülőhazádat illeti, ismert, hogy a törvények nem örvendenek nagyon nagy tiszteletnek. Hogy fínom legyek.
Lehet, épp ez az oka annak, hogy téged annyira csodálatba ejtett a törvény tisztelete?
Még megemlíteném, hogy hülye törvények is léteznek. Ezeket is tisztelni kell? Csak azért, mert törvények?
Sőt tovább megyek.A náci Németországnak is léteztek törvényei.
Lex dura sed lex?

 
 Lőwy Dániel  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-28 17:28   
AMI ALIGHA LÁTSZIK AZ ÓCEÁN TÚLSÓ PARTJÁRÓL:
A TÖRVÉNYTISZETELET ÉS A KÖLCSÖNÖS BIZALOM TÁRSADALMA

Lőwy Dániel

Alapközlés: Amerikai Magyar Népszava Szabadság, 2006. december 1., 116. évfolyam, 48. szám, 7. old.


Akik itt élünk, többé-kevésbé ismerjük a valóságot, ezért ritkán mondjuk el másnak, talán nem is érezzük fontosnak, hogy másutt élőkkel közöljük. Aki ide látogat, az európai életmódtól eltérő látványos különbségekre csodálkozik rá; aligha ismeri fel a rejtett, árnyaltabb eltéréseket.
Emrikában a törvényeket, előírásokat, írt és íratlan szabályokat úgyszólván mindenki tiszteletben tartja. Mert a legtöbb amerikai meggyőződése, hogy a törvény jó, az állampolgár védelmét szolgálja. Fegyelmezett németországi barátaim is meglepődtek azon, hogy az itteni közutakon mindenki betartja a sebességkorlátot. Ők kevéssel gyorsabban haladtak, és New Yorktól Montreálig és vissza mindössze két kocsi előzte meg őket. Miután kijöttem ebbe az országba, az élelmiszerüzletben cukorkát vásároltam a sok kilós ládából, és eközben bekaptam egy szem savanyú cukrot. Az egyik ismerősöm rosszallóan csóválta meg a fejét: ez bizony üzeltből való lopás (shoplifting), ami súlyos vád, a hollywoodi hírességeket is bilincsben viszi el a rendőrség, ha virtusból néhány dolláros szajrét emelnek el valahonnan. Hiába magyaráztam, hogy a cukorka talán öt centbe sem kerül, és nem vittem ki az üzletből, csupán megkóstoltam, amit vásároltam; úgymond ez is lopás. (A főszernövényt, szőlőt ma is megkóstolom, mielőtt megvenném, a méregdrága cseresznyét viszont nem merném.)
Talán a törvénytisztelet folyománya, hogy az Egyesült Államok a korlátlan bizalom társadalma. Az adott szó aláírás értékű, aláírásod pedig szentesíti a megegyezést, és megfellebbezhetetlen. Feljogosít és egyben kötelezettséget mér rád. Az első (nyilván sok mérföldes) személygépkocsimat közvetlenül a tulajdonostól vásároltam meg. Nagy megrökönyödésemre negyed irkalap méretű kézírásos elismervényt állított ki adás-vételi „szerződés” gyanánt, majd oda biggyesztette az alírását. Ezzel menjek el a rendőrségre a kocsit átiratni? – kérdeztem döbbenten. A forgalmi osztályon viszont a legnagyobb természetességgel fogadták a bizonylatot, és annak alapján perceken belül átírták a kocsit a nevemre.
A bizalmi társadalom egyik legösszetettebb megnyilvánulása a telefonon- vagy elektronikusan lebonyolított vásárlás intézményrendszere. Az alábbi eszmefuttatás akár Joseph Heller tollára kívánkozna.
Megrendelek telefonon egy könyvet, és megadom a hitelkártya számomat. Eltelik az öt nap, amikorra ígérték, másfél hét is, de a könyv nem érkezik meg. Hű-ha! Feltárcsázom a céget. Közlik, hogy a nyilvántartásuk szerint, egy héttel ezelőtt postázták, de amennyiben ma estig sem kapnám meg, kiküldenek egy újabb példányt. Estére valóban megérkezik, és másnap reggel visszajelzem a küldeményt. Vegyük csak számba, hány kölcsönös bizalmat feltételező mozanata van e látszólag banális történetnek. Vásárlóként elhiszem, hogy amennyiben árát ráterhelték a hitelkártyámra, postázták is az árút. Forgalmazóként nem feltételezik rólam, hogy amennyiben megkaptam, másodikat követelnék a pénzemért, hogy teszem azt az unokaöcsémnek is meglegyen a karácsonyi ajándéka. A háttérben meghúzódik a közvetítő intézményekbe vetett bizalom: ha reklamálnék, a bankom is minden további ellenőrzés nélkül elhinné nekem, hogy nem kaptam meg az árút, és számon kérné az eladótól. A postai szolgáltatásban pedig valamennyien megízunk; ha elküldték, akkor kikézbesítik. Mi több, pillanatig sem gyanakszunk arra, hogy amennyiben a postás a ház küszöbén hagyta, onnan bárki elemelte. Mert bármley postai csomag eltulajdonítása szövetségi bűnténynek számít. A törvényt pedig mindenkinek be kell tartania.

 
 hunor  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-27 21:04   
Kedves Dani,

várom a következőt!

Hunor

 
 Lőwy Dániel  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-19 22:52   
2006. december 19., kedd

Amerika beskatulyázásának buktatói

Alapközlés: Amerikai Magyar Népszava Szabadság, 2006. október 6., 116. évfolyam, 40. szám, 5. old.


Bagoly típus vagyok; előszeretettel dolgozom éjszaka. Ilyenkor a világháló bevarázsolja a szobámba a magyar nyelvű rádióadást. Gyakran megesik, hogy amikor a bemondónő Jó reggelt kíván a kedves hallgatóknak, belémnyilal a felismerés: „Szent ég, újból hajnalig dolgoztam!” Mert anyanyelvén a szót ösztönösen tudatosítja az ember. Csak azután lépnek működésbe a sokkal áttételesebb logikai folyamatok, mígnem az „adatfeldolgozás” eredménye megnyugtat: itt hat órával kevesebb van, azaz csupán éjfél. Az időkülönbség lehetővé teszi, hogy az erdelyi sajtót is gyakran az otthon élőknél korábban olvassam; akár Erich Kästner kedves gyermekregényében, a Május 35-ben, ahol az elektromos város meghibásodásakor a másnapi újság jelenik meg az aznapi helyett. Erős kötődésem miatt, másfél évtizedes kintélés után is otthoni szemmel figyelem-követem az amerikai világot. Továbbra is rácsodálkozom mindarra, ami kelet-európai hagyományaink, neveltetésünk alapján szokatlan, de itt az öntörvényű, saját magához igazodó országban mégis lehetséges. Majdhogy naponta van részem meglepetésben: új élethelyzettel szembesülök vagy már régebben tapasztalt jelenséget értek meg, a felfedezés intellektuális elégtételével. Ezért irigységtől nem mentes csodálattal tekintetek mindazokra, akik Amerika földjére lépve-, vagy pedig egyenesen az Óceán túlsó partjáról ide tekintve, szakavatottnak érzik magukat arra, hogy az Új Világ belső rendjét értelmezzék, felismerjék e kontinensnyi ország nagy törvényszerűségeit, sőt arról véleményt is mondjanak: mi jó és mi nincs jól, mit hogyan kellene megváltoztatni?

A leggyakrabban hivatásos tollforgatók teszik, akik néhány hetes tanulmányútra vagy tapasztalatcserére ruccannak át az USA-ba vagy Kanadába, és ezalatt nagyvonalúan általánosítják az egyéni jelenségeket, megnyilatkozásokat. Kivételként tartom számon Romulus Rusan írót, aki a nyolcvanas években néhány hetet töltött az Egyesült Államokban, de idejét nem arra fordította, hogy a nagyvárosok múzeumait látogassa, hanem körjegyet váltott a Greyhound távolsági buszjárataira, és keresztül-kasul utazta Amerikát. Mivel e buszjáratot főleg az alacsonyabb keresetűek veszik igénybe, Rusannak lehetősége nyílt adatot gyűjteni a nehezen élő, megannyi nehézséggel küzdő amerikai polgárokról. Emellett jelentős szakmai-anyagi pályát befutott barátaival, ismerőseivel is értekezett, azok otthonában is megfordult. Így Romulus Rusan az Egyesült Államok átfogó társadalmi képét vázolhatta fel; nekem megadatott, hogy a helyszínen „ellenőrizhessem” és igazolhassam állításait.

A kolozsvári Korunk című folyóirat 2003-ban körkérdést intézett Amerikába szakadt magyar értelmiségiekhez. Többek között Susan Sontag a frankfurti könyvvásáron tett nyilatkozatát kellett mérlegelnünk: „Amerika [...] a civilizáció védelmezőjének és Európa megmentőjének látja magát, és csodálkozik, miért nem érti ezt Európa; az európaiak pedig meggondolatlan harcos-államnak látják Amerikát – amit az amerikaiak azzal viszonoznak, hogy Amerika ellenségének látják Európát”.

Válaszomban kifejtettem, hogy ellene vagyok a globalizáló kategóriáknak. „Európaiak” így látják, az „amerikaiak” úgy vélik... Az egységesülő Európa távolról sem egységes, míg az „Óperencián túlról” egységesnek tűnő Amerika, valójában elképesztően kompozit. Amerika úgyszólván nyelvileg sem homogén; egyre inkább teret hódít a spanyol nyelv. Mi több, a keleti vagy a nyugati part nagyvárosaiban élő angol anayelvűek is sokszor nehezen értik meg a déliek – szavakat elnyújtó – kiejtését. Nemcsak beszédben nagy a különbség, hanem mentalitásban is: a dél lagymatag embere rácsodálkozik a naphosszat hajtó északira, az utóbbi pedig lesajnálja a lazább kötöttségekben élő és gyakran csak hozzávetőleges órarend szerint dolgozó délieket. A tévét bámuló, gyorsételt fogyasztó tömegek mellett létezik egy a politikához értő réteg is, a Newsweek, Time Magazine vagy New Yorker művelt olvasóközönsége.

Lehet, az úgynevezett amerikai életforma nemlétező fogalom. Mert mi volna közös az Idaho állambeli krumplitermesztő, a floridai szállodaportás, a bostoni professzor, az oregoni halász, a californiai magas szakképzettségű számítástechnikus és a texasi farmer életmódja között? Akár tovább is sarkíthatnánk a példákat: úgyszintén amerikai a Fehér Ház körüli szennycsatorna melegítő kigőzölgésében áttelelő hajléktalan is és amerikai az angolt csak „no English, please!” erejéig beszélő Maxikóból illegálisan beszivárgott, feketemunkából élő fizikai munkás. Az itteni életformát képviselik a Manhattant behálózó éjjel-nappal nyitvatartó zöldségüzletek Dominicaból érkezett személyete, a sikeres üzletemberek, a saját repülőgépükön utazó cégvezetők, a nagyváros forgalmával hadakozó nagyrészt bevándorlókból toborozott taxisofőrök és az amerikai egyetemisták közül talán legszorgalmasabb második nemzedékbeli viet-nami diákok.

Sokáig abban a hamis tudatban éltem, hogy valahányszor jobb állásajánlatot kap, karrierje érdekében „az amerikai” eladja házát, bérelt teherautóra rakja fel bútorát, szállító ketrecbe zárva magával viszi kutyáját vagy macskáját, és – a baráti körét meg csapot-papot maga után hagyva – áttelepedik a keleti partról a nyugati partra vagy fordítva. Mígnem kiderült, hogy a mozgékonyság csupán az értelmiségiekre jellemző; velük szemben mondjuk egy nyugat-virginai bányász-családnál nem megy ritkaság számba, hogy sarjai nemzedékeken át szülőhelyükön maradnak, nagyszüleik házában élnek, és nem még csak a járásból sem mozdulnak ki. Hasonlóképpen a holland származású amesh parasztgazdák ma is teljesen belterjes életet élnek, lovas szekeret hajtanak, nyáron mezítláb járnak, gyakran az áramot sem vezetik be a házukba; amennyiben pedig mégis repülőgéppel utaznának, öltözékük olyan, mintha időt tévesztettek volna, és ma is XIX. század végi divatot követnék.

Beszélnek az évszázados hagyományok kétségtelen hiányáról, de azt az amerikaiak nyitottsággal és tanulékonysággal oldják fel. Erre egyetlen példa: messze földön úgy vélik, Amerikában híg, rossz kávét isznak. Az utóbbi években a helyzet számottevően megváltozott. A Starbucks kávézók minőségi feketekávét kínálnak, sokféle változatban; a vállakozás annyira sikeresnek bizonyult, hogy üzleteik futótűzként terjedtek a nyugati parttól a keletiig, mi több Bécsben, az feketekávé egyik európai fellegvárában is nyitottak amerikai kávézót. Az amerikaiak könnyen váltanak át a jóra, és hamar alakulnak ki úgynevezett hagyományaik.

Azoknak, kik „oktondiságunkért” beskatulyázzák az ittenieket, azt is mérlegelniük kellene, hogy a ebben az országban a mesterségét mindenki magas szinten gyakorolja. Igaz a mondás, miszerint Amerikában semmire sem jogosít fel az, hogy tegnap szakmailag eredményes eredményes voltál; itt nap mint nap bizonyítanod kell. Az élet a szakma körül gravitál, a munkafeltételek pedig legtöbbször kitünőek. Minél több valahol a támogatás, annál eredményesebben folyik a munka, és a fordítottja is igaz. Tény az is, hogy talán Japánt leszámítva, az emberek az USA-ban dolgoznak a legtöbbet a keresetükért, és itt van a legkevesebb vakációjuk. Ez azonban még nem jogosítja fel az amerikaikat arra, hogy más nemzeteket „munkakerülőnek” tartsanak vagy egyenesen „lustának” bélyegezzen meg.

 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-18 07:11   
Jaj, bocs, biztos áram nélkül maradt a viharok miatt...
 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-18 05:11   
Kedves Dani, azóta még nem ébredtél fel?
 
 Ferencz Zsuzsanna  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-12-16 03:57   
Az Amerikai Magyar Népszavában közöl először, de MON-tag. Gondoljuk, szívesen olvassátok...
Dani, ébredj már fel, s tedd fel a cikket...

 
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó