2018. június 25. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> Család, szabadidő, érdekességek >> Hogy is volt annak idején? Abszolút? Relatív? Nosztalgia? - visszaemlékezések
Új topik indítása   Üzenet küldése
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-12-15 01:00   
2007-12-14 07:35, egyedls:
-
Laci, így igaz! Hogy mennyire, at az alábbi családi történet igazolja:

56-ban apám a Szentendrei Kocsigyár gazdasági igazgatója volt - akkor még főkönyvelőnek hívták. Az egyik munkás, aki különben a munkástanács tagja volt és erősen angazsált a forradalom oldalán, szomorúan konstatálta, kvázi panaszkodott, hogy a gyár bejárata fölül leszedték a vörös csillagot.

Apám nem értette ezt a szomorúságot. Kérdezte, hogy milyen ideológiai okból sajnálja, hisz ő aligha volt kommunista. A válasz: "Persze, sose voltam kommunista, de én tettem föl. A kezem munkája."

Hát ennyit a nosztalgiáról.

 
 egyedls  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-12-14 07:35   
2007-12-14 01:12, Pompéry Berlin:
-

Juditka!

Valójában nehéz eldönteni, hogy a nosztalgiánk - az idősek nosztalgiája a múlt iránt - lényegében mire is irányul: a valódi értékekre, eseményekre, élményekre, vagy egyszerűen csak a fiatalságunkra? Minden, ami régen volt, megszépül idővel, mivel a legszebbre, a fiatalságunkra emlékeztet. Nehéz kiválogatni így utólag, főleg nehéz objektívnek maradni.
A szövegmagyarázatokkal egyenként is foglalkozhatnék, de azt hiszem, nem ez a lényeg: ahány ember, annyi féle perspektívából nézzük a múltat, gyakran ugyanazt a múltbéli eseményt. Így van ez jól...

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-12-14 01:12   
Igen, a társasélet. Úgy tűnik, ennek volt egy nagyon fontos oldala. Miután a Népszabadság, a Magyar Nemzet, Népszava (több országos napilapra nem emlékszem, a Szabad Nép pedig az én gyerekkoromban már nem volt jellemző) szóval ezekben az orgánumokban ugyanaz állt, ha valaki ezen túl valamit, esetleg az "igazságot" akarta megtudni, akkor rá volt kényszerülve a társaséletre. Ezek az összejövetelek - legalább is nálunk - elsősorban arról szóltak, hogy ki milyen nem hivatalos, de biztos forrásból mit hallott és azt ő, illetve a többiek hogyan értékelik.

Ehhez képest teljesen másodlagos volt, hogy milyen szendvicset eszik mellette az ember. Én ebben nőttem fel. Nem is értettem nagyanyámat, aki az "asszonyzsúrok" (akkori szerintem inkább ÖTYE = Öreg Tyúkok Egyesülete) alkalmából rendszeresen felemlegette, hogyan is volt ez régen az "átkosban" a 30-40 fős házibálok alkalmából. Előszeretettel hámozta elő az éjjeliszekrényéből a hajdani társasági események gondosan félretett étrendjét, melyeket jobb sorsra érdemes, hajdanán jobbat is megélt, akkoriban fényét vesztett barátnőinek felolvasott.

Mondom, nem értettem. Először is nem értettem a felolvasottakat, mert nekem ezek az ételnevek - különösen, ha borjúhúsból készültek - teljesen ismeretlenek voltak. Nem értettem továbbá, milyen öröm lehet abban, ha valaki visszaemlékezik 25-30 évvel korábbi menükre. Ma, amikor mindez nincs. Bolondok ezek? Vagy mazochisták?

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-12-14 01:02   

egyedls módosítás | válasz erre | profil | 2007-12-13 09:01

2007-12-13 09:01, egyedls:
-
Relatív, persze az abszolútban. Nálunk, pl. az volt a helyzet az 50-es, 60-as években, hogy nagyanyámnak, aki a háztartást vezette, bizonyos összegből kellett gazdálkodnia. Este késhegyremenő vita volt anyám és nagyanyám között, hogy másnap mi legyen az ebéd, ahhoz mit kell venni és mennyiből. Szegény nagyanyám a közismert hiánygazdálkodás fénykorában többnyire nem kapta másnap a betervezetthez szükséges belevalókat és a mindenkori alternatív megoldás rendszerint drágább volt az előirányzott összegnél. A hó végén a kosztpénz tartozott a villanyszámla-borítéknak, az újságos a rádiónak, stb. Anyám ugyanis a költségfajtákat külön-külön borítékolta és mai szemmel az abszolút nyomorról szóló könyvelés valami rém fáradtságos és veszekedésteljes, viszont rendszeresen visszatérő folyamat volt. Asszem, az akkori jelenetek szövegei ma teljesen kimerítenék a groteszk műfaját.

Relatív nyomor volt mégis, mert mi, pl. a kosztra aránylag keveset költöttünk, primőr márciusban sose volt az asztalon, de jártam német-, zongora-, szolfézs-, és az ég tudja, még micsoda különórákra, továbbá operába, hangversenyre, színházba, szüleim rendszeres társaséletet éltek. Igaz, a vendégek mindig 8 után, vagyis vacsora után jöttek. Nem emlékszem rá, hogy nálunk valaha is meleg vacsora lett volna szombaton. A Zsolnai szervíznek csak a kis és nagy desszert-tányérjaira volt szükség (szendvics, sütemény), a nagy étkészletet csak magunk és csak karácsonykor használtuk. Viszont minden szombaton voltak vendégek, illetve szüleim mentek másokhoz.

Ezzel szemben az egyszerűen struktúrált sarki rendőr társbérlőnk eleinte még háztartásbeli, később vendéglátós nejével semmilyen kultúrára nem áldoztak, ellenben sokkal jobban ettek, mint mi. Viszont állandóan minket irigyeltek a flancos élet, később külföldi utak miatt, holott az 1 főre eső jövedelem - pláne, ha eleinte semmilyen, később havi 4-600,- Ft-os nyugdíjat "élvező" nagyanyámat is beleszámolom - náluk, a gyerektelen házaspárnál magasabb volt.

Az "abszolút" persze igaz, hisz szüleim végül 43 évig éltek társbérletben, amely - valószínőleg M.o-on utolsóként - a rendszerváltás után szűnt meg.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-12-14 00:57   

egyedls módosítás | válasz erre | profil | 2007-12-13 09:01

Kedves poe, bovi, perec!
Irigylésre méltó boldog gyermekkorotok volt.
A relatív szegénység - szerintem - a környezet életszínvonalához viszonyított szegénység, amivel ma is úton-útfélen találkozunk. Az ötvenes évek elején Mo-on bizony abszolút szegénység volt, egy életközösségben (szinte) mindenki koldusszegény volt. És akkor mégis boldogok voltunk...


poe módosítás | válasz erre | profil | 2007-12-13 01:23

Az ilyen tilalmakkal inkább csak türelemre, lemondásra neveltek bennünket. Nem csak a szaloncukorra vonatkozott, hanem a csokimikulásra is, amit az ablakban kellett tartani hetekig, mert ha mindjárt fölfaltuk volna, következő évben nem hozott volna semmit

A karácsonyfáról az édességeket anyánk elrakta egy nagy dobozba, és esténként kaptunk belőle 1-2 szemet. Ez a mértékletesség a mai gyerekeknek se ártana meg.
_________________
poe


bovi módosítás | válasz erre | profil | 2007-12-12 22:37

2007-12-12 19:27, egyedls:

A valódi szegénységnek rengeteg emléke él bennünk...

Nem szenvedtünk hiányt, de gazdagok sem voltunk. Apám vasúti alkalmazott volt, igy a bevétel a háború alatt is megvolt.
Az én idömben viszont,sokmindent nemlehetett kapni, még akkor sem, ha lettvolna miböl megvenni.
Háborús gyerek vagyok



perec módosítás | válasz erre | profil | 2007-12-12 21:49

2007-12-12 19:27, egyedls:
-
...A valódi szegénységnek rengeteg emléke él bennünk...
-
Ezt inkább relatív szegénységnek nevezném (az én esetemben legalábbis), hiszen nem láttunk semmilyen alapvető dologban szükséget. Csak éppen "nyalánkságokkal" nem volt tele a kamra állandóan, olyan sem igen volt, hogy hónapokig ott állt valami amit a végén aztán nem is ettünk meg. Így aztán a szaloncukornak is nagyobb volt az értéke, és valahogy ez így volt jól (hogy Zoránt is idézzem, szabadon).


egyedls módosítás | válasz erre | profil | 2007-12-12 19:27

2007-12-12 17:38, bovi:
Szerencsés vagy, ha ezt saját emlékkel nem ismered!
A szüleink vettek x mennyiségű szaloncukrot és tudták, hogy abban hány szem van. Néhányat félretettek kóstolónak, a többit a fára aggatták. A fához néhány napig nem illett hozzányúlni, hogy egyszer egy évben legyen előttünk ez a szemet gyönyörködtető valami. Ám, a gyerekek nem a szemükkel gyönyörködnek...A valódi szegénységnek rengeteg emléke él bennünk...


Tihi módosítás | válasz erre | profil | 2007-12-12 19:08

2007-12-12 18:23, Ofi:
-
a szüleim nem jöttek rá hogy már üresek.

Dehogy nem, csak nem akarták megrontani örömödet.



Ofi módosítás | válasz erre | profil | 2007-12-12 18:23

2007-12-12, 18:19, Bovi:

Nekem sem volt szabad gyerekkoromban megenni a szaloncukrokat a fárol, mert több hetig tartottuk meg a fát, igy hát pár nap alatt üres lett volna. Aztán azt találtam ki, hogy csak a cukrot ettem ki a papirbol, a papirok meg csak ott lógtak tovább, a szüleim nem jöttek rá hogy már üresek.


bovi módosítás | válasz erre | profil | 2007-12-12 17:38

Azt valahogy nem értem, mért nem volt szabad a szaloncukrot a fárol leenni
Nem azért lett oda aggatva?
Vagy eltették a következö évre a szülök

Ez nem valószinü, mivel az avas élelem káros



egyedls módosítás | válasz erre | profil | 2007-12-12 15:06

2007-12-12 12:39, perec:
Ez mind így történt, kivéve, hogy az üres papírba szenet, jobb esetben krumplicukrot csempésztünk, hogy ne legyen feltűnően lapos...

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-12-14 00:55   
perec módosítás | válasz erre | profil | 2007-12-12 12:39

A halványkék papírosra én is emlékszem, de annak idején úgy tűnt, a kinézete jobb volt mint az íze. Tényleg volt hatszögletű is, de azt hiszem az már későbbi találmány volt. Úgy emlékszem, a legjobban talán az aranypapíros ízlett - kicsit nagyobb szemekből állt mint a többi, és mintha desszert szaloncukor névre hallgatott volna?

Lehet, hogy nem volt illendő dolog leenni a fáról a szaloncukrot, de az biztos, hogy akkor volt a legjobb íze, mint a tiltott gyümölcsnek. Igen szépen vissza lehetett az üres papírt csomagolni különben is, csak akkor volt baj, ha véletlenül huzat támadt.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2007-12-14 00:51   
A szaloncukor - témából nőtte ki magát ez a visszaemlékezi rovat.
-
Kezdő pubertáló koromban nagyanyám nyomására és kényszerből nyugdíjtalan barátnőjéhez jártam kozmetikába. (Más rovatba tartozik, hogy ma utólag is kiráz a hideg, ha visszaemlékszem Inci néninek a 30-as évekből visszamaradt, bakelit-dobozú, valami hosszúkás villanykörtére emlékeztető középkori elektromos kínzóeszközeire, amelyek segítségével a kinyomkodott pattanásaim hegeit igyekezett ki/leégetni számomra félelmesen villámló és szörnyen sziszegő hangokat produkáló, fájdalmas módszerrel.) Nos, a fent említett Inci néni szegény volt, mint a templom egere, 56-ban Amerikába diszidált egyetemista fia még életjelet sem adott magáról, sem hogy támogatta volna. Szóval Inci néni a vitrinből eladogatott dolgokból élt, amelyek hiánya az 1. emeleti, belső udvarra nyíló, nappal is töksötét lakásában nem-igen tűnt fel senkinek. Inci néni egyetlen öröme a hozzá hasonlóan szegény, de valaha jobb világot megért öregurakból és nagyanyámból álló heti bridge-parti volt. És most jön a lényeg:

Karácsony előtt néhány nappal a "kezelés" után megkért, segítsek feldíszíteni a karácsonyfát, melynek szerény mérete példamutatóan alkalmazkodott Inci néni anyagi helyzetéhez. Az ódon díszek mellett elővett egy doboz szaloncukrot is, amely viszont teljes ellentétben állt az előbb ecsetelt körülményekkel: az akkoriban kapható legdrágább, az ezüst színű sztaniolt halványkék, karácsonyi mintás celofánnal helyettesítő külsőben csokoládébevonatú fondant-szaloncukor rejtőzőtt. Általában. Nem is értettem, honnan telik neki erre és miért pont a karácsonyfára pazarol. Úgy-ahogy diplomatikusan fogalmazott kérdésemen nagyot nevetett és bíztatott, nyugodtan kóstoljak meg egyet.

Feltűnt ezek után, hogy a szaloncukrot mintha már inspiciálta volna valaki előttem: látszott, hogy már kinyitották. Belül pedig 2 db kockacukor rejlett - mindegyikben. Mondta, hogy néhány éve valaki megajándékozta ezzel a drága szaloncukorral, amit akkor karácsonytól húsvétig lassan megevett, de a csomagolást - a fán nem látszik, hogy mi van benne felkiáltással - megtartotta. Vagy modernül recycling. Ezt aztán én is alkalmaztam berlini éveim elején, amikor itt nem lehett beszerezni szaloncukrot. A feketekávé adalékához a csomagolást pedig magam gyártottam köré. Echte szaloncukor lett.A csalás nem zavart senkit és végtére is a fáról leenni amúgy sem szép dolog.

 
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó