2018. június 25. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> Kultúra >> Publicisztika
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( 1 | 2 | 3 | 4 | 5 következő lap )
 Valeria  módosítás |   válasz erre |   profil |  2018-03-12 20:19   
2018-03-02 12:07, Tessényi Györgyi:

En ilyen hirdetesek mellett elsuhanok. Ki tudja mi van mogottuk.

 
 nidda  módosítás |   válasz erre |   profil |  2018-03-02 18:45   
2018-03-02 12:07, Tessényi Györgyi:
-
"De az is kérdéses, hogy ki megy a külhoni magyarok közül egy ilyen meghivàsra Magyarorszàgra, ahhoz màr nyomosabb okok kellenek. "
Gondolom esetleg azok a külföldön élö magyar nyugdíjasok, akiknek a magyar kormány minden év elején elküld Erzsébet utalványokat tízezer forint értékben, - ide Németországba, az ismerösömnek Kanadába, de Ausztráliába - és a föld minden országába is. ( Úgy emlékszem Te nem kapsz magyarországi nyugdíjat, úgyhogy nem részesülhetsz ebben az örömben.) Nos, az utalványok beválthatók az év végéig Magyarországon pl. egy leveses konyhán (ez áll a kísérölevélben). Ezért gondolom, egy ausztráliai magyar nyugdíjas, aki össze akarja kötni a kellemest a hasznossal, elutazik Pécsre meghallgatni az elöadást a mozgás fontosságáról, valamint ott étkezni, ahol elfogadják az Erzsébet utalványokat....

-

 
 Tessényi Györgyi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2018-03-02 12:07   
2018-02-28 18:56, nidda:
-Nagyon rendes vagy, hogy utànanéztél, tehàt csak a forma nem megfelelö, a tartalom igy szenved kàrt. De az is kérdéses, hogy ki megy a külhoni magyarok közül egy ilyen meghivàsra Magyarorszàgra, ahhoz màr nyomosabb okok kellenek.

 
 nidda  módosítás |   válasz erre |   profil |  2018-02-28 18:56   
2018-02-27 20:42, Tessényi Györgyi:
-
A Reménysugár Kulturális Egyesület valóban létezik a megadott címen,-a google szerint,- de az egész meghívó nagyon pongyolán van megfogalmazva. Pl. nem tudható, hogy az elöadás ingyenes-e , vagy, ha odamegyek, akkor belépti díjat kell fizetnem. A google azt is elárulja, hogy nagy összegü segítségeket nyújtottak különbözö intézményeknek. Persze rendeznek jótékonysági esteket, de szerintem emellett megpróbálnak adományozótagokat is "toborozni",- és itt szintén erröl lehet szó....

-

 
 Tessényi Györgyi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2018-02-27 20:42   
2018-01-25 18:19, nidda:
Ha lenne dàtum, akkor sem lehet komolyan venni egy ilyen meghivot, tulsàgosan àtlàtszik, hogy valaki csak szorakozni akart.-

 
 nidda  módosítás |   válasz erre |   profil |  2018-01-25 18:19   
2018-01-25 18:07, webmoney:
-
"Ez spam lenne??
Meghívunk egy kellemes beszélgetésre..."

Neeem, csak egy átverési kísérlet. Datum nincs. Lehet holnap is, vagy a következö évezredben valamikor..


 
 webmoney  módosítás |   válasz erre |   profil |  2018-01-25 18:07   
Ez spam lenne??

///Meghívunk egy kellemes beszélgetésre egy kis könnyed tornával összekötve, Terleczkyné Keller Judit előadására, ahol a mozgás fontosságáról fogunk beszélni. Saját élményeket és tapasztalatokat megosztva várunk mindenkit szeretettel Pécsen a Király utca 9 szám alatt található Reménysugár Kulturális Egyesülethez.///
_________________

 
 nidda  módosítás |   válasz erre |   profil |  2018-01-20 21:35   
Állítólag itt is a bér miatt volt nézeteltérés a fönökkel...
https://www.youtube.com/watch?v=vRi-Qwd3lqQ

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2018-01-17 22:15   
Hová jutott a világ?

A mai napon elért egy budapesti fejvadász cég reklám célú körlevele. Azon most nem morfondíroznék sokáig, hogy honnan jutottak a címemhez és milyen minőségben keresnek. Ha magyarországi vállalkozásaim miatt, nos, mindkettőt pont tíz éve adtam el. Ha pedig berlini cégünk a címzett, akkor miért magyarul? Szóval emiatt még nem ragadnék billentyűzetet. Hogy mégis mi késztet erre, azt rögtön megérti az olvasó:

"Tisztelt Érdeklődőnk!

Felmértük azon Munkaadókat, akik 'elfelejtették' kifizetni a munkavállalóik bérét, kiadni elmaradt szabadságaikat. Az ott lévő szakemberek, hajlandóak váltani. Több cég, az Ön konkurenciája lehet.

Ha Ön becsületes vállalkozónak vallja magát, úgy ezúton jelezzük, hogy:
az alábbi pozícióban dolgozó munkavállalókhoz jutottunk hozzá, akik egyből elérhetők, szabadon mozgósíthatók. Társaságunk 2 év garanciát is vállal a lenti kollégákra:

- építésvezető,
- kőműves,
- ács,
- ...
- adminisztratív,
- műszaki,
- marketinges,
- és egyéb pozícióra alkalmas munkavállalókkal.

Sok éves tapasztalatuk, értékesítők esetén, ügyfélkörük segíthetik átmeneti munkaerő-hiányát. 2 év csere és pénz-visszafizetési garanciával adjuk őket.

Ebben az időszakban már 63%-al több munkavállaló hajlandó állást váltani. Az átadott munkavállalókra 2 év garancia jár.

Amennyiben bővítené csapatát, cserélné meglévő munkatársait, kötelezettség-mentes ajánlatkéréssel az alábbi linken fordulhat hozzánk: link "



Eddig a megkeresés. Megdöbbentem. Trendi, általam nagyon nem kedvelt kifejezés a humánerőforrás. De még abban is előfordul a humánum, vagyis hogy emberi. De itt mintha nem emberekről, hanem mosógépről, TV-készülékről, esetleg mobiltelefonról lenne szó: adják-veszik, cserélik, átadják.

Élő ember esetében vajon mire vonatkozhat a két év garancia? Hogy minden nap bejön dolgozni? Ha nő, ezalatt garantáltan nem szül gyereket? Esetleg meghibásodás (értsd betegség) esetén mukk nélkül lecserélik másikra? Egyáltalán, ha valamiért nem szimpatikus, indoklás nélkül visszaveszik?

A visszataszító rabszolgakereskedelmen túl több fogalomzavar, értelmetlen mondat áll a szövegben, aminek alapján felmerült bennem, hogy fogalmazója esetleg nem magyar anyanyelvű. A helyesírási hibákról nem is szólok.

Akad címzett, akinek ez szörnyűség „bejön? Avagy én vagyok túlérézékeny és valóban ilyen lenne a 21. századi magyar üzleti szféra?

U.I. Időközben tudom, hogy a garancia nem az emberekre, hanem a közvetítő cég tevékenységére vonatkozik, vagyis elégedetlenség esetén a cég felár nélkül újabb embert közvetít. De akkor is. Nem ellenőriz senki egy ilyen körlevelet a vezetőség részéről?!

 
 Fredi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2014-02-11 09:34   
Akác és más apróságok

Szinte egyszerre három forrásból is hozzám jutott egy petíció, amiben az aláírok a fehér akác (Robinia pseudoacacia) hungarikummá nyilvánítását kérik.
Az ügy háttere, amennyiben jól értettem, az Európai Unió azon szándéka, hogy a jövőben erősen korlátozza az akácerdők területét, esetleg teljesen száműzze Európából az akácot. Sajnos az idevágó eredeti dokumentumra nem sikerült ráakadnom. Néha azt gondolom, hogy az EU egyre inkább egy viccklub kezd lenni, hiszen olyasmikkel foglalkoznak, mint az uborka méretének és formájának szabványozása, az izzószálas villanyégő betiltása és helyette az erősen mérgező higganygőzős égők terjesztése stb., miközben az igazán fontos dolgokkal, mint például a bankok ellenőrzése és megszabályozása, az amerikai kémbotrány, stb. nem akarnak, vagy nem tudnak foglalkozni. Ami az akácot illeti egy kicsit más a helyzet. Az akció része az Európai Unió államai által elfogadott megegyezésnek a biológiai sokoldalúságról. Az akácnak valóban sok jó tulajdonsága van: kemény, de rugalmas fája, jól mézelő virága, jó talajrögzítő tulajdonsága, de eltekintve attól, hogy kérge, termése és levelei is erősen mérgezőek, mint majd minden neofita agresszív növény, amely elnyomja és kiszorítja az autochton fajokat.
Mindezektől függetlenül sem írnám alá a petíciót, mert mögötte nem gazdasági indokokat látok, hanem inkább magyarkodást, ráadásúl az egész surolja a nevetségesség határait, hiszen jelentős akácpopulációk találhatók máshol is, mint Belgium, Svájc, de Berlin, Stuttgart és Köln is.

 
 zacherlászló  módosítás |   válasz erre |   profil |  2013-12-15 11:57   
2013-12-13 18:28, Fredi:
-
Bárcsak a gondolatok lennének sötétek! De nem, a helyzet az.
Egyébként pedig én is csatlakozom a karácsonyi jókívánságokhoz!

 
 Fredi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2013-12-13 18:28   
Sötét gondolatok a ragyogó karácsony kapcsán

Nem tudom megpróbálta-e már valaki összeszámolni, hogy hány szervezet, egyesület koldul és kéreget, különösen így karácsony körül. Én összeírtam egy néhányat, de 25-nél meguntam továbbszámolni. Nagyon szomorúnak tartom, hogy Európa egyik leggazdagabb államában, Németországban sokak nyomorúságán csak az adakozók nagylelkűsége tud valamennyit enyhíteni, azt sem vitatom, hogy keresztényi kötelesség segíteni ott ahol lehet, mégis igen nagyon viszolygok a postaládámban található koldulóleveleket olvasva, vagy az átutaló utalványokat a papírkosárba dobva. Viszolygásom oka többrétegű. Egyrészt nagyon sok magát szentnek bemutató kolduló intézményről kiderült, hogy erősen profitorientált, a kéregetést ipari szinten műveli és a legalitás határán áll. Mások, mint sok állatvédő szervezet, vagy egyesület, korrupt, a beszedett pénzösszegek sötét kanálisokba kerülnek. Az sem igazán szimpatikus számomra, hogy a kéregetést pont karácsony környékére időzítik, nagy szakértelemmel kihasználva az emberek vallásos, vagy csak egyszerűen humánus érzéseit, esetleg lelkiismeret furdalását.

Viszolygásom másik oka az, hogy véleményem szerint sok olyan dolog van, melyeket nem adományokkal kellene megoldani, hanem az állam feladata lenne arról gondoskodni, hogy ezek a gondok ne is létezzenek. Példának említenék sok olyan gyűjtést, amelyeknél a potenciális adakozok együttérzésére és sajnálatára építenek, mint a rákos gyerekek javára, vagy más esetleg gyógyíthatatlan betegségben szenvedők javára történő gyűjtéskampányoknál. Ezek, mind egyértelműen egészségügyi problémák, mind az állam hatáskörébe tartóznak.
Hogy ennyi pénzzel az állam nem rendelkezik? De igen, erre mind lenne pénz, ha jól gazdálkodnának azok, akik adóinkat elpazarolják. Ha veszi valaki a fáradságot és beleolvas a Bundesrechnungshof jelentéseibe, megtudja, milyen hatalmas összegek lesznek az ablakon kidobva. Emlékeztetőül csak egy szó: Eoro-Hawk 668 millio euró semmiért. Egy másik hatalmas spórolási lehetőség az Európai Unió költségeinek lefaragása. Szerintem értelmes embernek nem lehet megmagyarázni, miért van szükség két székhelyre, Strassbourgra és Bruxellesre. Az európai parlament képviselőinek és a többi személyzetnek a fizetésén és más juttatásain is el lehet gondolkozni. Egy EU-parlamenti képviselő havi bruttó fizetése 7956, 87€- Ehhez jön még 4299 € költségtérítés, amiből 2100€ a másodlakás bérére van szánva és ehhez semmiféle bizonylatot sem kell felmutatni! Aztán kapnak még utazási költségtérítést is, persze biznisz osztályon, és amikor részt vesznek az üléseken még 304€ napidíjat.
Gyanítom más juttatásokban is részesülnek, de már ez is több mint sok. Mindezt kapják azért, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak, mint a jó öreg villanykörte betiltása, az uborka formájának meghatározása, vagy az, hogyan kényszerítsenek repcét az autóinkba. Hogy én is megszavaztam az egyik, vagy másik EU-s képviselőt? Nem! Én még nem vettem részt egyetlen EU-s választáson és a jövőben sem szándékozom egy sóhivatalba képviselőt választani.

A Bundesamt Für Statistik szerint, Németország lakosságának 14,7% szegény. Ugynennek az intézetnek az adatai szerint Németországban évente valamivel több, mint 4 milliárd€ adomány gyülik össze. Nos, ha egy kicsit jobbsn gszdálkodna az állam és egy kicsit jobbsn egyensulyba kerülne az EU parlamenti képviselők jövedelme elvégzett munkájukkal és annak hasznosságával, akkor az adományok egy részére nem is lenne szükség, illetve azokat hatásosobban, jobban ellenőrizve lehetne hasznosítani és a 14,7% is jelentősen csökkenne, hogy a többi pazarlásról ne is szóljak.

Mindezek ellenére kivánok minden MON olvasónak boldog karácsonyi ünnepeket, az adományokra és adományozokra pedig Isten áldását kérem.

Itt pedig az általam összeírt 25 kolduló listája:


1. Denkmalstiftung Baden-Württemberg
2. Hezenssache der SWR
3. Nothilfe auf den Philippinen
4. Mädchen-Fonds
5. World Vision Patenschaft
6. Deutsches Rotes Kreuz
7. Brot für die Welt
8. Welthungerhilfe
9. Kinder in Not – SOS Kinderdörfer
10. Ärzte ohne Grenzen
11. Save the Children
12. Geschenke der Hoffnung
13. UNICEF Spendenshop
14. UNO Flüchtlingshilfe
15. Aktion Deutschland hilft
16. Weihnachten fürs Volk
17. Schöne Weihnachten für alle der WDR
18. Weihnachten in Schuhkarton
19. Jeder gibt was er kann der Tafeln
20. Helfen Sie Tieren in Not der WTG
21. Mund- und Fußmalende Künstler Verlag GmbH
22. DRF Luftrettung
23. Deutsche Arthrose-Hilfe
24. Weihnachtsspenden für Kinder und Jugendliche der Johanniter
25. donare.de gemeinsam stark



 
 Fredi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2013-01-14 14:21   
Aranylakodalom

A minap találkoztam egy ismerősömmel, aki büszkén újságolta, hogy néhány nap múlva tartja aranylakodalmát. Fütyülve a német szokásokra előre gratuláltam és minden jót kívántam neki és feleségének, aztán elbúcsúztunk.
Estefelé eszembe jutott rövid találkozónk és elgondolkoztam az aranylakodalmon.
Ez sajnos egy paradox módon egyre ritkábban előforduló esemény. Az emberek átlagéletkora egyre nő, de az aranylakodalmak száma egyre csökken.
Vajon miért?
A válasz rögtön világos lesz, csak a statisztikai adatokat kell egy kicsit szemügyre venni. A Német Szövetségi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2011-ben Németországban 377816 házasság kötetett és 187640 válást regisztráltak, tehát minden második esküvőre esett egy válás. A Magyar Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2010-ben (nincs frissebb adat) Magyarországon 35520 házasságkötés és 23873 válás volt, itt még rosszabb a helyzet, mint Németországban, 3 esküvőre jut két válás. Persze ezek az adatok nem tartalmazzák a hivatalosan össze nem házasodott élettársi kapcsolatok alakulását, de lényeges változást bizonyára ezek figyelembevétele sem okozna. Nagyon sok házasság már az ötödik évfordulót sem éri meg, nemhogy az ötvenediket. Arra kérdésre, hogy ennek – mármint a gyakori és sokszor nagyon korai válásnak mi az oka a statisztikák nem adnak választ.
Az én tapasztalatom szerint azért van így, mert az emberek nem toleránsak egymáshoz, egyre kevesebb a kompromisszumra való hajlam márpedig e nélkül sem egy házasság, sem pedig más társadalmi alakzat nem működhet jól. Ezt tapasztaljuk a községi tanácstól, az Európai Unióig. Ha az EU alapításának az 1957-es esztendőt tekintjük, már túljutott ugyan az „aranylakodalmán”, de egy igazán békés családról korántsem beszélhetünk.
Ma – milyen szomorú is – a legelemibb tolerancia hiánya tapasztalható még az amúgy vallásos emberek között is. Keresztény öl keresztényt (szerb-horvát), vagy muszlim öl muszlimot (síita - szunnita).
Talán az egésznek mélyebb gyökerei vannak. Nyugat-Európában az 1968-asok nagy sikerrel propagálták az antiautoritárius nevelés elméletét, ami aránylag hamar gyakorlattá vált és kiterjedt Kelet-Európára is, aminek az a következménye, hogy nagyon sok fiatal semmilyen nevelésben, vagy rossz nevelésben részesül. A szülő már nem ismeri azt az értékrendet, amire a nevelést alapozhatná, az iskola pedig még a szaktananyag megtanítására is alig képes, nevelési funkciói alig vannak, nem is lehetnek, hiszen szankciók nélkül nincs nevelés, büntetniük pedig nem szabad.
Ez a folyamat hosszútávon veszélybe sodorja a demokráciát, hiszen fegyelem nélkül, a mások (többség) akaratának elfogadása nélkül a demokrácia anarchiává fajul.
Csak remélni tudom, hogy túl sötéten látok!

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2012-06-16 03:19   
Az Árpádházi szentek a magyar egészségügyben


A Népszabadság kórházi viszonyait ecsetelő cikkéhez(1) személyes élményeink adalékként:

Egy márciusi vasárnap érkeztünk Berlinből Budapestre: magam egy hétre, lányom féléves isztanbuli ösztöndíja színhelye felé átutazóban másfél napra. Ez volt a szándék. A dolgok másként alakultak.

Zsófi hétfőre virradó éjjel rosszul lett. Vagy ételmérgezést kapott az esti éttermi vacsora kétes ízű desszertjétől vagy valami más, hasonló tünetekkel járó fertőzés ütött ki rajta, minden esetre bekerült a Szent László Kórházba. A beutalás körülményeit, majd a kórházi barakkok közti bóklászást – a beutaló orvos tanácsára mentő helyett a taxit választottuk – nem ecsetelem. Végeredmény: bár ½ 10-kor hívtam az ügyeletet, szenvedő csemetém már d.u. ½ 3-ra ágyhoz is jutott.

A fertőző osztályon – ahová különben legnagyobb meglepetésemre bárki besétálhat – megkérdezték, hogy hoztunk-e evőeszközt, poharat, bögrét. (Törülközőt még csak kölcsönvettem a szállodából, de az előbbiek szükségessége fel sem ötlött bennem.) Minden esetre hozzak WC-papírt, – mondták – meg buborékmentes ásványvizet, sós ropit és banánt. További másfél óra alatt mindezt beszereztem.

Közben kiderült, hogy nemcsak a papír hiányzik, a látogató-WC-n ajtókilincs sincs. Szent László nevéhez híven sikerült vizet fakasztanom, de midőn kinyitottam a mosdókagyló fölötti vízcsapot, a szökőkút elárasztott mindent a plafontól a padlóig, ugyanis a kifolyót valaki letörte.

A főorvosnő nem vitette át a beteget a vizsgálóba (talán nincs is), hanem a kórteremben nézte meg, miután engem, az anyát kidobott a szobából. (Az másik két fekvő idegen szobatárs maradhatott.) Később udvarias hangon igyekeztem tájékozódni a főorvos asszonynál, hogy mire számíthatunk, hisz Zsófinak másnapra szólt a repjegye Isztanbulba, amit még aznap át kellett tetetnem valamilyen reális időpontra. A reakcióból érződött az okvetetlenkedő rokonok sarokbaszorításának többévtizedes gyakorlata – megértettem, hogy zavaró tényezőnek és nem egyenrangú partnernek tekint.

A szomszéd ágyban fekvö 77 éves, 120 kilós hölgyet, akinek vastagbél-problámái voltak, pelenkázni kellett. A személyzet szidta szegényt, hogy miért hivogatja őket folyton, mikor még nincs elég tele a pelenka! Ezek után a néni nem merte megnyomni a csengőt, így végül Zsófi hívta a nővért, amikor már elviselhetetlen volt a bűz a szobában. Szóltak, hogy rögtön, majd eltelt egy óra, mire tisztába tették szerencsétlent. Kicserélték ugyan a pelenkát, de nem pucolták le a hölgy hátsófelét.

A művelet közben, mintha csak maguk közt lennének, az egyik éjszakás nővér a másikhoz a paciensek fülehallatára: "Elviselhetetlen az a banya a 232-ben, döglene már meg végre!"

Mert nem tudott felülni, az ápolónő a pelenkázott betegnek a gyógyszeradagot direkt a szájába tette, majd ugyanezzel a kézzel nyújtotta Zsófinak az övét. Gyermekem tiltakozott. Ugyan nagyon tiszteli Kati nénit, de mégsem tudja, hogy mennyire fertőző, vagyis a maga részéröl ragaszkodik a steril gyógyszer-adagoláshoz. A nővér szó nélkül hozott neki másikat.

A kórházi étkezés is érdekes: reggelire 2 db zsemle + 1 szelet parizer vaj nélkül, este 4-5 szelet olaszszalámi – minden nélkül. (?) Ja, hát tette volna el magának a reggeli egyik zsemlét, az volt a napi fejadag – hangzott a válasz. Ebédre zsíros menzakoszt – mintha egységes lenne, függetlenül attól, hogy ki miért fekszik ott.

Másnap többeket néven szólítottak, hogy öltözzenek és álljanak sorba a folyósón. Mint a börtönben. Csak a 3. kérdésre derült ki, hogy EKG-ra kell menniük. (Az minek egy bélfertözésnél?) Sorbaállították a delikvenseket, akik között volt 39°C fölötti lázzal szédelgő és egy terhes anya is. Majd le a teherliften, be egy rabszállító kocsi jellegű, ablaktakan, kiszuperált mentőautóba, amelyben még eredeti volt a berendezés: 1 betegágy és 2 hely a kisérőknek. Az ágyra leültettek négy beteget, további egyet-egyet az ülésekre. A hepehupákon át mindenki dülöngélt, egymásnak verték a fejüket. (Hogy kinek volt és milyen fertőző baja, az persze ismeretlen.) Kiszállították az EKG-s barakk előtt és beterelték őket: "Álljanak sorba a fal mellett!" (Akárcsak géppuska-sortűzre várva.) A folyósón se szék, se pad. Senki, a lázas sem tudott leülni. Itt kellett várni, míg az előző transzport összes emberén elvégezték a vizsgálatot és az új fuvar betegei egyenként sorra kerülhettek.

Zsófinál elromlott az EKG nyomtatója. Az aszisztens dühös lett. Zsófi szólt, hogy szerinte a papírkazetta elmozdult a helyéről. A munkatárs ráförmedt: "Mit szól bele?! Talán ért hozzá? Nézze mozdulatlanul a plafont, különben ...!" Majd valahogy mégiscsak lett EKG –a papírtartó láthatólag visszakerült a helyére. Semmi elnézést, igaza volt, köszönöm – no comment. Az embernek a koncentrációs táborokról szóló filmek jutnak eszébe.

Zsófi második napon jobban lett és harmadnapra kiszabadult a gulagból.

Facit: végül nem derült ki semi, mert a barakkok között elveszett a székletminta!

(1) http://nol.hu/belfold/20120319-haborus_helyzet_a_korhazakban


 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2011-03-23 19:09   
Leértékelődtem



Némethonban a születésnap szent dolog, azt mindenki nagy erőbedobással ünnepli, ezen alkalomból kötelező boldognak lenni. Különösen a kerek évforulókon dívik a méghangosabb csinnadratta, amit a magam részéről immár 36. éve növekvő idegenkedéssel figyelek. Úgy vélem, amúgy igazán integráltnak vagyok mondható, a nyelven túl elsajátítottam mindenféle errefelé honos szokást, de a helyi folklór születésnapi tradíciójába még ennyi idő után sem tudok belenyugodni.

Olyan kultúrkörben születtem, ahol nem illett egy nőtől megkérdezni, hogy hány éves, a kor és annak múlása fölött elegánsan elsiklottunk. Következésképp a születésnapokat családi belügynek tekintettük, nyilvánosan azokat csak a 18-ikig, majd 80 fölött ültük meg. Emlékszem, anyámnak osztrák barátai – honnan tudtákmeg, ma sem világos – egyszer táviratban gratuláltak kerek születésnapjára. Fel volt háborodva. „Hát most mit szólsz?! És ezt még le is írják! Mármint, hogy 70!” A szám látványa felborzolta a lelkivilágát.

Valahogy én is így vagyok. Már maga az apropó, a szokás érthetetlen. Születésünkről ugyanis egyáltalán nem tehetünk, ez nem saját teljesítmény. Hamár, akkor inkább az anyának, a szülőknek kellene gratulálni, ami meg is történik, bár többnyire csak egyszer, az elején. Továbbá több évtizede semmi örömkeltőt nem találok abban, hogy öregszem. Ezt, bár tény, nem tartom olyan személyes teljesítménynek, amire büszke lehet az ember. A családtagaimtól persze elvárom, hogy megemlékezzenek rólam, de kívülállóknál nem szeretem, ha az idő múlására emlékeztetnek. Különösen érthetetlen számomra, hogyan tudnak mások nő létükre a kerek mérföldköveknek örülni, mi több, azt nagy dobra verve ünnepelni! Pl. egyik itteni hölgyismerősöm büszkén mondta: „Dieses Jahr habe ich genullt!” ... Hm ... Én inkább letagadnám és elbújnék – gondoltam.

Személyes problémám a 30-iknál kezdődött. Először éreztem úgy, hogy szürnyű: végetért az ifjúság. Nevetségesnek tűnhet, de a harminc okozta sokkon lelkileg mindmáig nem sikerült túltennem magam. Azóta kétszer annyi idő telt el. Mindvégig igyekeztem titokban tartani, sem cégen, sem a baráti körön belül soha nem ünnepeltem, az ideirányuló kisérleteket csírájában elfojtottam. De a facebook-nak hála mára minden nyilvános, így idén összes eddigi mértéket túlszárnyaló gratulációözön árasztott el – a banktól a kozmetikusig, 42 éve nem látott osztálytárstól a véletlen albán utcai ismeretségig. Ez egyenesen feldühített.

De hogyhogy csak engem? Ha mást nem, akkor nyilván bennem van a hiba, hisz mindenki jószándékú, a gratulánsok kedveskedni akarnak nekem. Miért nem tudok ennek örülni?

Egy véletlen folytán rájöttem, hogy azért nem, mert a mai napon tudtomom kívül leértékelődtem. Mint biztos forrásból megtudtam, Mózes 3. könyvében az áll, hogy a hatvan éves nőt csak 10 sekelért lehetett eladni, a hatvan évesnél fiatalabbakat pedig 40 sekelért lehetett kapni.

Az árfekvésen túl figyeljünk a nüanszra: az időstől már a biblikus korban igyekeztek megszabadulni, míg a fiatalabbra volt/van kereslet. A vízválasztó a hatvan. Akkor minek is kellene most örülnöm?



Fenti eszmefuttatásomat felolvastam véreimnek. Épp ott tartottam, hogy már 10 sekelért se kell, amikor felkiáltottak: „De hisz nem is eladó! Sem tízért, sem negyvenért. Megtartjuk!” Ha más nem, ez azért bíztató.



http://pomperyberlin.nolblog.hu/archives/2011/03/23/A_mai_napon_leertekelodtem/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-11-21 17:16   
Hogy mik vannak?!

avagy

Megkezdődött a karácsonyi boldog békés várakozás ideje



Az online-vásárlás hip, online-aukciók méghipebbek. Worldwide óriási üzleti sikertörténet az ebay. Nem is értem, hogy-hogy nincs még Magyarországon, helyette létezik a vatera, ami ... De nem ez a témám.

Szóval online aukció – ezúttal idén a legszeriőzebb berlini napilapnál is, mintegy a karácsonyi üzletet fellendítendő. A "Der Tagesspiegel" mai vasárnapi számának 84 oldalas melléklete 1053 terméket és/vagy szolgáltatást ajánl 1,- € kikiáltási áron. Szerepel ezek között wellness-hétvége, design brilliánsgyűrű, luxus fehérnemű, szórakoztató elektronika, tengeri hajóút, szóval mindenféle, amire a csordulásig telített világban, ha szüksége nem is, de vágya támadhat a felső középosztálybeli olvasónak. Minden ajánlat tartalmaz egy-egy sorszámot, fényképet, csábítóan vonzó, vagyis igénykeltő termékleírást, valamint tájékoztatásul a cikk kereskedelmi árát.

A 80. oldalon 1023-as kód alatt a következőre bukkantam – és mindenki kap tőlem egy aranyozott karácsonyi pirospontot (metallic de lux kivitelben ), aki a leírás alapján kitalálja, hogy miről van szó:

“Varilux Ipseo New Edition eyecode Gleitsicht
Das erste Gleitsichtglas, das Ihre individuelle Sehstrategie sowie die persönlichen Tragebedingungen im Glasdesign berücksichtigt. Sehkomfort in neuer Perfektion mit integrierten Bildstabilisator und eyecode. Edel vergütet, leicht und dünn. (Üzleti ár: 1.142,- €)“
Ajánlom, hogy a helyesírási hibákra most ne ügyeljünk.

De várj, megpróbálom magyarul: A cikk neve az a neve, azt nem lehet vagy nem kell fordítani. Tovább:“Az első multifokális üveg, amely az üvegdesign területén tekintetbe veszi az Ön egyedi látás-stratégiáját és hordási feltételeit. Látáskomfort új perfekcióban integrált képstabilizátorral és eyecode-dal. Nemesen minősített, könnyű és vékony.“

O.K., én látom a fényképet is, így elárulom, különben nem fair a játszma: egy szemüvegről van szó.

Igen. Én is így voltam vele első olvasásra. Aztán többször is nekifogtam a különben áttekinthető hosszúságú és egyszerű szerkezetű mondatokban megfogalmazott szövegnek, de az sem segített sokat.

Bár multifokális szemüvegem több éve van, még mindig nem tudom, hogy mi a látásstratégia és azt sem, hogy rendelkezem-e én olyasmivel. Látáskomfortomról sem tudnék így hirtelen nyilatkozni. Az üvegdesign az üvegre és nem a keretre vonatkozik. Namost a szemüvegnek a dizáíjnolt keret adja meg a divatos pluszt. Tehát a keret. De milyen dizájn lehet az üvegen, ami alapállásban láthatatlan, mert szintelen és átlátszó?

A hordási feltétel fogalmával sem igen tudok mit kezdeni. Pl. víz alatt/felett? A „Bedingung“ körülményt és kondíciót is jelent. Vagyis hogy hidegben, kabátban vagy nyáron? Esetleg látástól mikulásig, vagy csak pl. színházban? Netán ki van e fizetve vagy hitelben?

Vajon mi lehet a képstabilizátor, amit integráltak? Az eyecode-on már nem is törtöm a fejem, az nyilván valami nyúinglisül megnevezett szolgáltatás, amit szintén nem értek. (De ma már a telefonszámlámat sem értem, pedig aránylag jól tudok angolul – ezt csak zárjelben.) És ha eddig is volt perfekció, akkor minek egy újabb? Belátom, ez már a kákán is csomókeresés.

Az utolsó mondattal németül is gondban vagyok. Kétféle dolgot jelenthet: egyrészt monetáris értelemben a számla úri módon máris rendezve. Ez akár meg is felelhet a körülményeknek, mert ha, pl. sikerülne hosszú licit után, mondjuk, potom 25,- €-ért megkapni ezt a csodaszemüveget, aminek az ára a drága belvárosi optikusnál 1.142,- €, (amit az újabban módfelett spórolós betegbiztosító nem-igen térít), akkor a különbözetet valaki úri módon átvállalta. De azt gondolom, hogy itt inkább valami üvegbevonatról lehet szó, ami megnemesíti az alapállásban is drága lencsét mégjobb minőséget kölcsönözvén annak – vagy mint legalábbis igéret a mégnemesebb minőséget sugallja.

Bárhogy is legyen, nekem nagyon imponál a dolog. Pláne, ha a stratégia és a képstabilizálás után még meg is mondaná nekem ez a Varilux csoda, hogy a látottakról mit gondoljak, hovatovább azt meg is fogalmazná, leírná, következtetéseket vonna le, stb., nos, akkor még a bolti árat is megérné. Egy eyecode meg mindig jól jöhet, bármit is légyen ez – avagy inglisül, whatever it means.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-10-29 01:18   
Előrehozott mártonnapi liba



Mert házunk műemlékvédelem alatt áll, néhány éve cégünk a tetőtérben elhelyezkedő irodahelységeinkben műszakilag komplikált, vagyis meglehetősen drága klímaberendezési rendszer felszereltetésére kényszerült. A szállító azóta bennünket VIP-kuncsaftként tart nyilván. Erre utal, hogy meghívást kaptunk a cég karácsonyi ünnepére (Weihnachtsfeier), ami a 4. Ádventet megelőző pénteken és/vagy szombaton zajlott. A cég udvarán, dermesztő hidegben, „Kaffee & Kuchen“ címszó alatt lehetett/kellett sramlizene mellett forraltbort inni egy csomó számunkra ismeretlen egyéb ügyféllel együtt. Az esemény lényege a klimás cég karácsonyi ajándéka: ügyfelenként egy – a cég profiljára jellemző módon mélyhűtött – liba.

Egy ilyen esemény évvégi bokros teendőink mellett számomra úgy időben mint egyáltalán komoly megpróbáltatás. És mivel nem vagyok hajlandó egy gondot okozó ajándékért szenvedni, eszem ágában sem volt elmenni. De nem úgy a férjem, aki bár ő sem lelkesedett a körülményekért, ráadásul abszolút absztinens és a sramlizenét sem szereti, mégis odament. A teremtés rám jutó koronája szerint ugyanis ajándékot visszautasítani nem illik, lemondani pedig valamiről, ami ingyen jár, az vétkes hiba lenne!

Ebben a kérdésben bennünket világok választanak el egymástól – engem gyakorlati szempontok vezéreltek: Ugyan mi a fenét kezdenék egy ilyen döggel az ünnepek előtt öt perccel, mikor mi a karácsonyt rendszeresen Bp-en töltjük?!

Először arra gondoltam, hogy magunkkal vihetnénk, de ettől elálltam. A tömött liba hazájában, ugye, mégsem sérthetem meg véreimet egy lengyel import madárral?! Különben is, mi van akkor, ha nincs olyan jól megpucolva – és ez nagyon valószínű – , mint az otthoni őstermelőktől vásároltak? Nyilván a mája sem akkora ... Szóval nem. Dühödten bevágtam a madarat a mélyhűtőbe. Miután egy ötkilós szárnyas nemcsak nehéz, de sok helyet is foglal, a bevágás nem igaz: örültem, hogy be tudtam gyömöszölni – abban a pillanatban nem izgatott, hogy ezzel mindössze elnapoltam a gondot – és elutaztunk M.o-ra.

Visszatértünk után, de még Szilveszter előtt férjem előhozta a liba-nyújtotta lehetőségeket – szerintem inkább problémákat. Nyeltem egyet, majd úgy döntöttem, hogy körtelefonnal oldom meg a gondot: sürgős baráti segítségnyújtásra szólítottam fel szomszédainkat, amelyben a feladat egy újévi liba elpuszítása. A karácsonyi kulináris túlterheltség ellenére önfeláldozóan segítettek és én azt hittem, hogy ezzel az ügynek egyszer s mindenkorra vége.

Tavaly ismét kaptunk egy libát. Ezúttal viszont a Szilvesztert is Bp-en töltöttük, utána pedig nem volt kedvem ilyen kalóradúsan folytatni az évet. Madarunk elfoglalta az egyetlen mélyhűtő legalsó fiókját. Tartósan. Közben folyamatosan bosszankodtam, hogy nem tudom betenni, amit be kellene. Így telt el a tavasz, meg a nyár és lassan az ősz is. Eszembe jutott, hogy ez többszörösen helytelen. Egyrészt az elfoglalt fiók miatt, másrészről pedig azért évekig mégsem tartható a hús a fagyasztóban minőségi deficit nélkül. A legerősebb mozgatóerő az volt, hogy hamarosan ismét kezdődik az áldott békés várakozás ideje és ez meghozhatja a következő libát. Ehhez képest eltörpült az érv, hogy emberemlékezet óta nem járt nálunk vendég. Gyanús minden esetre, hogy huzamosabb ideje senki nem hív bennünket, ergo mindenki másnak én vagyok adósa egy vacsorameghívással. És mert épp végetért az ablakok hőszigetelése, vagyis ismét élhetően otthonos a ház és pont nem utazom sehová, így hirtelen elhatározással libaügyileg előrehoztam a Márton-napot.

Előszedtem a család kedvenc szakácskönyvét. Ez megér egy külön történetet: házasságunk elején férjem elvitt a hagyományos „Grüne Woche“ agrár- és élelmiszervásárra és – nyilván nem minden célzó szándék nélkül – megajándokozott egy ott felfedezett középkori vagy inkább reneszánsz receptkönyvvel, melynek címe „Wie man eyn teutsches Mannsbild bey Kräften hält“ (Hogyan kell egy német férfit erőben tartani). Ha ma ránézek, mármint életem párjára, azt hiszem, ez végül is sikerült.

Egyszóval elkészítettem belőle az fahéjas almával, körtével töltött majorannás libát, hozzá volt még vöröskáposzta szintén reneszánsz módra almával, áfonyával, fahéj-szekfűszeggel, birszselé, valamint tejszínnel és szalvétás zsemlegombóccal (isssssteni!). Akit érdekel, recepteket külön megadhatom.

Szóval az összes modern konyhatechnika és segédeszközök mellett ez egy kb. ötórás projekt. A vendégek és a ház ura szerint megérte. Hogy is van ez a mondás a kibiccel?


 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-04-08 00:21   
Mottó:
Nem ez a legnagyobb baj, de jellemző


A választás margójára


A külképviseleteken történő választás magyar változata meglehetősen macerás, továbbá fölöttébb költséges, és mint olyan, az európai gyakorlattól távolálló.

Sokáig nem éreztem lelki szükségét annak, hogy beleszóljak az szülőhazám sorsába, idén azonban elhatároztam, hogy élek alkotmányos jogommal. Az alábbi honlapról* megtudtam, hogy mit kell tennem. Lényegesnek tartottam, hogy minden lépést pontosan betartsak, elkerülendő, hogy egy esetleges formális hiba miatt lemaradjak erről a számomra idén kiemelkedően fontos eseményről. Le- és kitöltöttem a kérvény megfelelő, hivatalos nyomtatványát, majd hirtelen tanácstalan lettem. A tájékoztató azt írja ugyanis, hogy azt személyre szólóan (?) az illetékes választási iroda elnökének – más bekezdés szerint a kerületi önkormányzat jegyzőjének (vagy ez automatikusan ugyanaz a személy lenne?) – kell címeznem és ajánlott levélben (?) elküldenem március 19-ig. Nem-igen értem, hogy egy elvben automatikus, de mindenképpen bürokratikus ügyhöz miért kellene név szerint ismernem a kerületi jegyzőt, aki feltételezhetőleg amúgy sem fog személyesen foglalkozni az én kérvényemmel, de nem ez az első meglepő nüánsz a magyar mindennapokban.**

Kb. másfél órámba telt annak telefonon történő kiderítése, hogy számomra ki az illetékes és a II. Kerületi Önkormányzat melyik irodacímén. Arról nem is panaszkodom, hogy a vezetékes vonal hol foglalt, hol ezt hallom: ... „ebben az esetben nyomja meg a négyes gombot, ... ha, akkor a 99-est”, majd semmi. Az viszont kimondottan váratlanul ért, hogy az Országos Választási Iroda Választási Információs Szolgálatának hivatalosan közzétett másik telefonszámán a következőt közölte velem az automata: „Ön nem jogosult a megadott szám hívására.” Paff. Ez a fordulat már önmagában ellentmondás. De mi az, hogy nem vagyok jogosult?! Tegyük fel, hogy a 40-es előhívószám, pl. anyagi okokból külfödről nem hívható – csak hogy egy lehetséges magyarázatot találjak önmagam számára. Ez egy dolog. De hogy ne lennék jogosult tárcsázni a lakossági információ hivatalosan közzétett, ... egyáltalán, bármilyen telefonszámot?! Olyan létetzik, hogy regisztrálás nélkül nem léphetek be egy idegen honlapra, más folyószámlájára, stb. De itt sem a cím „felhívásának”, hanem a tartalomhoz való hozzáférésnek jogosultságát kérdőjelezi meg a mindenkori rendszer. Hogyan lehetséges, hogy 20 évvel a rendszerváltás után a fenti fogalmazás abszurditásán nem ütközik meg senki?!

Meglepetéssel fogadtam továbbá, hogy kérvényem felől döntenek, majd azt velem írásban közlik. Rendelkezhettem afelől, hogy az eredményt hová kérem postázni. Ezek szerint a külföldön történő szavazás nem jár alanyi jogon, kérésemet akár el is utasíthatják.***

Sebaj, a mesterségesen keltett nehézségeket leküzdöttem, kinyomoztam, megcímeztem és ajánlottan feladtam. Az egyebeken pedig túltettem magam. Miután a sima levél a tapsztalatok alapján két nap alatt ér Budapestre, feltételeztem, hogy ebben az esetben négy nap feltétlenül elegendő. Némi nyugtalansággal töltött ugyan el, hogy nem kaptam semmilyen visszaigazolást, de az előzmények után ez nem lepett meg. Minden esetre vasárnap elmentem a követségre.

A szavazás lebonyolítását nem a külképviselet alkalmazottai végzik, hanem egy Magyarországról erre az alkalomra ideutazott szavazóbizottság. Ezen felül a pártoknak jogukban áll minden helyszínre egy-egy ellenőrt küldeni. Berlinben a FIDESZ élt ezzel a lehetőséggel. A teremben három szavazóbiztos és a követség egyik alkalmazottja fogadott. További három követségi munkatárs engedett be, illetve ki, kisért fel a liften, egyengette utunkat a lépcsőházban. A FIDESZ megfigyelőjét nem volt alkalmunk megismerni, mert látogatásunk idején vasárnap déletőtt épp a húsvéti szentmisén tartózkodott. Félelmem beigazolódott, nem álltam a névjegyzékben: sem én, sem Zsófi lányom, akinek kérvényét a magaméval együtt postáztam. Ezt a tényt a szavazóbizottság egy külön erre a célra lefektetett íven rögzítette. Míg ezen bosszankodtunk, akadt egy harmadik sorstársunk is.

Közben megtudtam, hogy a Berlinbe bejelentkezett – és visszaigazolt – 279 fő leszavaztatására három szavazóbiztost és egy pártellenőrt, vagyis 4, azaz négy főt delegált valamilyen formában a magyar állam. A dolog világszerte összesen csaknem kilencezer**** magyar állampolgárt érint, akik a 85 erre illetékes külképviseleten két fordulóban szavazhatnak és akikből az első fordulóban mintegy hatezren éltek a lehetőséggel. Ha jól számolok, akkor ez 4 x 2 x 85 = 680x repjegy + minimum 2-szeri napidíj + szállás, továbbá egyéb, otthoni szervezési költség. Olvastam, hogy a legutóbbi választásnál ez a procedúra az országnak hétszáz millió adóforintjába került!? Nincs itt valami aránytévesztés?

Csak összehasonlításként: a 80 milliós Németországban ilyen nincs, ehelyett bevett gyakorlat a levélben történő választás. Bárki élhet vele, aki nem tud vagy nem akar személyesen szavazni. Az értesítő hátoldalán alapállásban nyomtatott kérvényt talál a polgár, amelyet kitöltve elküldhet a szintén előrenyomtatott címre – esetemben (a Budapestnél nagyságrenddel nagyobb) Berlin egyetlen központi választási irodájához. A szavazópolgár postafordultával megkapja mindazon választási papírokat, amelyeket különben a voks személyes leadása esetén a helyszínen nyomnának a kezébe, és amelyeket útmutatás alapján kitöltve, mindenféle nehezítő tényező (pl. névreszóló ajánlott levél) nélkül visszaküldhet. Ennyi. Ez az államnak esetenként 1,45 € bélyegköltségbe, illetve a borítékolással járó időbe kerül. Utóbbi tudomásom szerint belefér az adminisztráció normál munkaidejébe.

P.S: Az, hogy végül összes erőfeszítésem ellenére nem szavazhattam, mérhetetlenül bosszant. (Még gondolkodom, hogy utánanyomozzak-e, vajon mikor is kézbesítették ki az ajánlott levelemet. Ha mégis időben, az utólag nem változtatna az eredményen.) Ezek után, ha konzekvens akarnék lenni, akár át is ruccanhatnék a jövő hétvégén Budapestre választani, ami végül a problémamegoldás eredményesebb változata lenne. Ellenben az azzal járó felhajtás az én büdzsémhez képest aránytalan.

* http://www.valasztas.hu/hu/parval2010/index.html
** Közben megtudtam, hogy nem név szerint, elég lett volna csak a titulus, hogy jegyző.
*** Azóta tudom, hogy nem az alanyi jogot vizsgálják, hanem a formai helyességet (pl. valóban ott lakom-e, stb.)
**** http://mti.hu/cikk/470016/


Az eredeti olvasható itt:
http://pomperyberlin.nolblog.hu/archives/2010/04/06/A_valasztas_margojara/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-01-17 22:10   
Epeműtétem kapcsán


Már több mint egy éve küzdöttem visszatérő eperohamokkal, illetve a közbeeső időben ellenük. A háziorvosnő mielőbbi operációs javaslatának dacára sokáig bíztam természtgyógyász öko-bio-homeo-...- stb. ideológiai alapokon álló jóakaróim ellentippjében és egy ideig egy speciális, az Internetről is letölthető természetbarát kőelhajtó diétával kúráltam magam. Ez azonban
· ad1 macerás
· ad2 elhajtja ugyan a köveket, de azok visszanőnek
· ad3 az éppen ezért ismétlendő procedúra sem leányálom.
Végül a legutóbbi és leghevesebb kólika után novemberben úgy döntöttem, hogy mégis kés alá fekszem. Többszöri ide-oda után optimális időpontként január 11-ikét és a lakhelyünkhöz legközelebb eső Humboldt kórházat választottam.

Hétfőn reggel bementem, ahol az ambulancián elvégezték a szükséges előzetest (vérvétel, ultrahang, stb.). Egyben a fogaimon található koronákig bezárólag minden esetlegesen fontos részletre kiterjedően kikérdeztek: allergiáimról, egyéb érzékenységeimről, a családban előfordult korábbi ilyen-olyan betegségekről, ..., (halálom eletén boncolhatnak-e és kit értesítsenek, hogyha, ... stb.). Összesen 4 kérdőívet kellett kitöltenem különös tekintettel az altatóorvos, a sebész, a diétás nővér, az utókezelő és az ég tudja, hogy még milyen egészségügyi szakember számára releváns részletekkel. Majd aznapra hazaküldtek, hogy visszarendeljenek végérvényesen másnap, kedden tizenegyre.

Kedden kettőkor elvégeztek rajtam egy ú.n. "kulcslyuk-operációt", vagyis teljes narkózis mellett 4 lyukat fúrtak belém és eltávolították az epehólyagot a bennelévő kövekkel. Aki nem ismerné: az invazív eljárás (vágás helyett lyukasztás) jóvoltából nincsenek varratok, az egész gyors = majdnem ambuláns = normál esetben 3-4 nap. A később elmondottak alapján nálam minden komplikációmentesen zajlott. Pénteken hazaengedtek. Azóta gyűjtöm az erőmet és azt gondolom, hogy egy héten belül már teljesen rendben leszek. Egyben mindenkinek köszönöm a szíves érdeklődést.

Megvallom, berlini 35 évem alatt csak egyszer kerültem kórházba, éspedig közel 26 éve Zsófi születésekor, de az köztudottan nem betegség. Maga a kórház érdekes hely. Alább csak szakmai megfigyeléseimről számolok be, az ott nyerhető pszichológiai és szociális tanulságokra nem kívánok kitérni.

Az előkészített, majd a sebész által konkrét időre "rendelt" delikvenst a fertőtlenítő "zsilipelés" után egy előszobába tolják, amelyből a Humboldt-ban 3-4 van egymás mellett és ahol az előaltatás történik. Innen egy lengőajtó vezet az operációs szentélybe, ami valójában egy nagyüzemi csarnok. Egy félreértés folytán a vártnál előbb jutottam el az előszobáig, amikor is kiderült, hogy engem nem "rendelt meg" senki. (A lengőajtó túlfelén a futószalag foglalt volt: nemrég kezték meg egy másik munkadarab szerelését, amire/akire két lengés között rövid rálátásom nyílt.)

A műtős kellő humorral nyomozott egy darabig megrendelőm után, amin magamnak is nevetni kellett: A szóhasználat filmélményeim nyilvános házait juttatta eszembe, ahol a vendég a foyerban választ a kínálatból, majd a megrendelt hölgyet a megfelelő szobába küldik. Igaz, itt semmilyen erotikát nem sikerült felfedeznem: sem a saját személyes, anyaszült pucér helyzetemben, sem a potenciális "megrendelők" oldalán. Ezzel szemben egy apróság viszont a szülészetre emlékeztetett: a jobb csuklómra ráerősítettek egy műanyag "karkötőt" a nevemmel – gondolom, hogy össze ne keveredjenek a megrendelések. Vitás helyzetben ugyanis a paciens közlékenységére aligha építhetnek a narkózis miatt. Mégis csak jól szervezettek – vagy csak előrelátóak? Minden esetre van itt gyakorlat – gondoltam. Miután tisztáztuk, hogy momentán senkinek nem kellek, visszatoltak az osztályra.

Addig is vicces volt látni, hogy az OP egy nagytermes szerelőcsarnok, ahol egymás mellett zsinórban, szinte futószalagon dologoznak - kommersz rádiózene mellett. Ez utóbbi meglepett, noha logikus: ami velem csak egyszer esik meg az életben, az a szakembereknek mindennapi többórás – hovatovább unalomig ismert – rutin. Végül miért is ne? A fodrásznál vagy az önkormányzati félfogadáskor is szól a rádió. Igaz, ott sem szeretem a kereskedelmi adókat és hamár, itt minimum Mozartot várnék. (Kimondottan passzolna Carl Ditters von Dittersdorf „Doktor und Apotheker” c. vígoperája.) Ámbár a zenei választék alacsony színvonala végül nem sokáig zavart ...

Magáról a lényegről sajnos nem tudok beszámolni, mert nem voltam jelen. Vagyis jelen bár igen, de nem magamnál.

A kórházzal különben nagyon elégedett vagyok: rendkívül készséges mindenki a főorvostól a takarítónőig bezárólag. Abszolút tisztaság, igyekezet és odafigyelés. Érzékelhető az osztályon uralkodó jó hangulat, egyes nővérek a tanulóidejük óta, 22 éve dologoznak itt folyamatosan nagy odaadás mellett. Látni lehet, hogy munkájukat a betegekért folytatott szolgálatként fogják fel, hivatásnak tekintik. (Csak megjegyzem, Németországban nincs borravaló. Számla van a szolgáltatás mértékének megfelelően, amit a biztosító a biztosítás mértékének megfelelően fizet.) Jól szervezett az ápolás: pl. a főnővér reggelente a másnapi menüt (értsd: közepes hosszúságú, individuális listát) minden betegnek egyenként elmondja és a kiválasztott részleteket bepötyögi a handheld-kompjúterébe. Ennek megfelelően a személyenként különböző koszt tálcán szervírozva érkezik – ellenőrzésképp a részletek papíron tételesen kinyomtatva szintén a tálcán – naponta háromszor.

Minden szobának saját fürdőszobája van tussal, WC-vel és két mosdókagylóval, továbbá minden ágyhoz tartozik két kulcsra zárható szekrény. A kulcsot a nővér az operáció előtt magáhozveszi és az első látogató jelenlétében borítékban visszaadja. Három öregasszonnyal feküdtem együtt (65-80 évesig), akiket különböző bélrákkal műtöttek. Őket naponta mosdatták, öltöztették, kiszolgálták, tornáztatták, a későbbiekben rehabilitációs kúrát javasoltak, stb. Egyikük számomra teljesen érthetetlen módon mindennel elégedetlen volt. Persze nem látott még moszkvai kórházat belülről, de még a Szabolcs utcait sem. Meggyőződésem, hogy a néninek általában az élettel és önmagával van problémája, frusztrációja belülről jön, nem a kórház milyenségéből fakadt.

Az én elégedettségemet nyilván az is befolyásolja, hogy van összehasonlítási alapom. Továbbá, hogy jelenleg Maja Pliszeckaja önéletrajzát olvasom. Ebben a nemzetközi karriert befutott, összes lehetséges díjat és kitüntetést elnyert légies tünemény részletesen leírja, milyen nagy szó volt, amint kiemelt fiatal balettáncosnő korában nemcsak felvették a Bolsojba, hanem még - anyjával és öccsével hármasban - szolgálati lakást is kapott: kiutalták neki a színház mögötti előkelő bérpalota első emeleti nyolcszobás lakásának – egyik szobáját. (Rögtön a „Ninocska” c. Greta Garbo film jutott eszembe.) A hajdani nagypolgári lakásban összesen 22 fő élt és enyien használták az egyetlen konyhát, az egy WC-t és az egy fürdőszobát. Miután minden főbérlő – koreográfus, tenorista, karmester, primabalerina, stb., csupa érdemes művész – a Bolsojban dolgozott, reggelente az, aki nem tudta kivárni sorát, átrohant a színház mellékhelységébe. Nekem ugyan nem-igen lehet újat vagy meglepőt mondani a hajdani Szovjetúnióról, mégis elképesztő ezt a személyes beszámolót olvasni. Ehhez képest gyermekkorom Margit körúti társbérlete maga volt a földi paradicsom!

Facit: Az összes kritika, reformtörekvések, baljóslatú jövendölések ellenére a német egészségügy, de annak minimálisan a Humboldt Krankenhaus sebészeti részlege szerintem kiváló. Száradjon el a nyelve annak, aki mást állít, illetve nézzen körül 200-2000 km-es körzetben Keleten, Dél-Keleten!




http://pomperyberlin.nolblog.hu/archives/2010/01/17/Epemutetem_kapcsan/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2009-08-10 02:54   
Gondolatok egy tézispapír kapcsán



Idén márciusban Budapesten megalakult a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) Külügyi és Európa-ügyi Albizottságának Szórvány Munkacsoportja. (1)

A KMKF honlapja a Szórvány Munkacsoport tagjairól, működésről keveset árul el. Nekem úgy tűnt, mintha ez a grémium egyfajta válasz lenne a 2008. októberében megalakult és a Miniszterelnöki Hivatal Kisebbség- és Nemzetpolitikáért felelős Szakállamtitkársága mellett működő Szórvány Tanácsra. Mintha azonban az új tanácsadó csoport rögtön egy ligával feljebb kívánna beszállni a mérkőzésbe: t.i. nem országos, hanem európai szinten.

A munkacsoport megalakuláskor önként vállalta, hogy „... stratégiai elemzést állít össze a szórványmagyarság helyzetéről, magyarságtudata megőrzéséről, a szórványosodási folyamat fékezéséről és a szórványoknak a magyar-magyar együttműködésben való részvételi lehetőségeiről, oly módon, hogy a Külügyi és Európa-ügyi Albizottság az anyagot a KMKF 2010. évi Plenáris Ülése elé terjeszthesse.” (2) A bizottság rögvest munkához látott és nemrég letett az asztalra egy összefoglaló írást – első lépésként a nyugati magyar szórványról – „SZÓRVÁNY STRATÉGIA: A NYUGATI SZÓRVÁNYMAGYARSÁG HELYZETÉNEK ELSŐ ELEMZÉSE” (3) címmel.

A döntés-előkészítőnek szánt nyolc oldalas tézispapír szerzői a nyugati magyar szervezetek vezetői, egyben a munkacsoport tagjai.

Az írás nyilván politikai célok mentén fogalmazódott és abból a tézisből indul ki, hogy nehéz, de legalább is problematikus nyugati magyar szórványban élni. Úgy véli, hogy ennek ellenére az egyedek kötelessége magyarságukat megőrizni és azt utódaikra átörökíteni. Kvázi az egy kereszt, amit a közösség minden egyes tagjának belső morális meggyőződésből cipelnie kell. Az önként vállalandó feladat nemcsak elkötelezettséget, kitartó munkát, erőfeszítést, de mindenképpen önfeláldozó hozzáállást igényel. Aki eszerint él, egyben az egész közösségért áldozatot hoz, az helyesen cselekszik. Aki ezt a felfogást nem osztja, az tévelygő, és a megfelelő öntudatúaknak feladata visszaterelni az ilyeneket a helyes útra. Végcél a magyarság gyarapodása, de legalább is fennmaradása, amelyet a nyugati szórvány elsősorban saját fennmaradásával, végső esetben hazatelepülésével segíti elő. A magyar államnak az lenne a kötelessége, hogy az összmagyarság képviselőjeként példát mutasson, továbbá a szórványok erőfeszítését értékelje, az áldozatot hozók munkáját minden tőle telhető módon támogassa. A szerzők szerint a nyugati szórvány elhanyagolva érzi magát, az anyaállam nem elegendő mértékben tesz eleget elvárásainak. A tézispapír szerint a szórvány vezetésre szoruló csoport, amelynek szüksége van egyértelmű eszmei irányításra, aminek jellege evidens. Az iránymutatásra, valamint a fennmaradás módszereire az írás a fenti gondolatvilágnak megfelelően széles körben javaslatot tesz. Tapasztalatukat, tudásukat a szerzők felajánlják a Kárpát-medencei szórványoknak is, akik szerintük ebből profitálhatnak.

A tézispapír címe félrevezető, hisz egy vélemény, azáltal, hogy írásba foglalják, nem válik automatikusan elemzéssé. Az elemzés – mint ahogyan a kifejezés maga is sugallja – olyan tanulmány, amely egy tudományos módszer segítségével valamilyen szakmai szempontból vizsgál egy adott problémát. Az elemző a bevált gyakorlat szerint először megfogalmaz egy tézist, majd ismerteti az általa használt fogalmakat és elemzési módszereket. Miután megfigyelt, kutatott, adatokat gyűjtött, az anyagot rendszerezi, vizsgálja, értékeli, végül következtetéseket von le belőle. A legvégén a hitelesség és ellenőrizhetőség végett forrásait közzéteszi.

A munkabizottság írása tartalmaz ugyan tézist, de a továbbiakban semmilyen szempontból nem felel meg a fenti kritériumoknak: tudományos elemző módszer nem fedezhető fel benne, a szerzők kutatómunkát nem végeztek, az általuk használt fogalmakat nem tisztázták, állításaikat kevés és ellenőrizhetetlen statisztikai adatra alapozzák, forrásaikat nem közlik. A közzétett anyag nem objektív elemzés, inkább szubjektív vélemény, amely személyes életutakon és tapasztalatokon alapul, így következtetései, javaslatai elsősorban kívánságok, vágyak. Természetesen legitim dolog véleményt alkotni, és azzal lobbizni, vagyis megkísérelni, annak alapján másokat befolyásolni. Helytelen viszont azt elemzésnek feltüntetni.

A szerzők érintettként nagyon is tudják, hogy miről beszélnek. De pont ebben rejlik a buktató: épp az elfogultság teszi őket tudományos-szakmai szempontból alkalmatlanná. Továbbá sajnos nem szakemberek. Utóbbi nem baj, csak tisztában kellene lenni vele. Ha így volna és egy valódi elemzés, objektív tanulmány lenne a cél, akkor megbíznának, de legalább is munkájukba bevonnának történész, szociológus, stb. szakembert. Akitől, pl. megtudhatnák, hogy a kisebbségi lét és ezen belül a szórvány általánosan elterjedt fenomén, nem pedig magyar specifikum.

Szerte a világon számtalan fajta kisebbség létezik: vallási, etnikai, kulturális, stb. Ezek egyike a nemzeti identitás alapján meghatározható kisebbségi lét, amelynek egyik formája a szórvány. A szakirodalom szerint a kisebbségi lét egy különleges (értsd: az átlagtól eltérő) adottság, ami egy értékneutrális kategória: se nem erény, de nem is automatikus sorscsapás, tragédia, mint azt a tézispapír sugallja. Létezhetnek persze, problémák a szórványban, de az valaminek a következménye, nem a szórványlét automatikus velejárója.

Egy alapos tanulmánytól elvárnám, hogy történelmi összefüggésben mutassa be az elemzendő szórványok kialakulását, és párhuzamot vonjon más hasonló csoportokkal, miközben igyekezzen megvilágítani, hogy mely kisebbségeknek milyen külső-belső körülmények között sikerült történelmi távlatban fennmaradniuk, melyeknek nem, és miért, mely körülmények segítik, melyek akadályozzák a csoportok identitását, létét.

Ami a tartalmat illeti, megvallom, nagy ellenérzéssel olvastam ezeket a, különben nyilván kizárólag a jó szándék vezérelte gondolatokat. Ha már a tézispapír egy szubjektív véleményhalmaz, engedtessék meg, hogy ezen a helyen kifejtsem a sajátomat. Szemben a szerzőkkel én nem hiszem, hogy létezne egy morális kötelezettség magyarnak lenni és/vagy annak megmaradni, viszont hiszek az egyén jogában, hogy önmaga döntsön identitása és nevelési elvei felől.

Aki szórványban ápolja identitását, ami szerintem is dicséretes dolog, az ezt önként teszi, senki nem kényszeríti rá. Következésképp tagadom, hogy itt bármilyen áldozatról lenne szó. A második generáció magyar nyelvtudását, a magyar történelem és irodalom iránti érdeklődését illetően beszélhetünk konzekvens nevelésről, ami valóban munkaigényes. De azt én, pl. a saját gyerekem esetében soha nem éreztem megerőltető áldozatnak. Inkább belső igény ez, ami valakiben vagy megvan, vagy nincs. Az igényből fakadhat egy késztetés, de az nem kényszer. Ez az igény egyénenként nagyon eltérő lehet egészen annak hiányáig, de ezt a különbözőséget a mindenkori másik személyiségének tiszteletben tartása mellett, szerintem, el kell fogadnunk. (Nekem személy szerint volt ilyen igényem, de nem ítélek el mást, aki nem tanította meg gyerekének a saját anyanyelvét.)

A szerzők írásukban többször kiemelik az önkéntes önfeláldozó hozzáállást. Nos, a magyar ügyekért buzgólkodó aktivista, egyesületi vezető elsősorban nem az eszméért, illetve másokért hoz áldozatot, hanem saját magáért cselekszik: ebben az „önfeláldozásban” találja örömét. A mindenkori magyar ügy elsősorban neki fontos: az ezért végzett munkában érzi hasznosnak magát, ebben tudja kibontakoztatni képességeit, tehetségét, itt kap elismerést, stb., egyszóval ebben tudja megvalósítani önmagát. Ha ezzel másoknak is örömet okoz, őt ezért elismerik, az csak hab a tortán. Nem vagyok kivétel ez alól magam sem.

Van viszont, aki másban találja meg örömét és nem érez késztetést arra, hogy a magyar ügyekért buzogjon, vagy nem szervezeti alapon. Ezek akkor rosszabb emberek, netán rosszabb magyarok lennének? Hogyan mérjük a jó magyarságot és ki szabja meg az értékrendet?

A tézispapír logikáját követve a többségi társadalomban is nyilván mindenki „önfeláldoz” aki a szabadidejében bármely sportegyesületben, tanulmányi, társadalmi vagy egyházi szervezetben tevékeny. A közszereplők között sokan szeretik áldozatnak feltüntetni magukat. Többségük nem az önkéntes munkába megy tönkre. Ellenkezőleg: abba rokkannának bele, ha elvennék tőlük az áldozatvállalás lehetőségét. Ez ismert pszichológiai jelenség és független a magyar szórványtól. Ezzel nem kívánom se lebecsülni, se kisebbíteni az aktivisták érdemeit, pusztán szeretném pszichológiailag helyére tenni a dolgokat. A fentieket jó tudni, mielőtt az önfeláldozó majdnem mártírokat etalonként, követendő példaként állítjuk mások elé.

Nem hiszek a szórványok statikus jellegében. A lét és benne a történelem nem állandó, hanem egy folyamat: „panta rei”. Így a szórványok sincsenek csak úgy önmagukban, hanem valaha valamilyen okból kialakultak és idővel el is tűnhetnek – ugyanúgy, mint ahogyan a kultúrák jönnek, mennek. A beolvadás történelmi távlatban természetes dolog, amit nem kellene, mint valami tragédiát, minden áron megakadályozni.

Többek között saját családom története is erre tanít: A cincárság szempontjából nyilván hallatlan veszteség, hogy ez a XVIII. században az oszmán birodalomból a Habsburg fennhatóság területein megjelent népcsoport a XIX. századra teljesen beolvadt, asszimilálódott. Betelepülő cincár (amorún, macedovlah) őseim emlékét – akiket magyar környezete tudatlanságból, vagy csak az egyszerűség kedvéért görögöknek vélt – ma csak néhány sírkő és dokumentum őrzi, a 3. generációban már senki nem beszélt se amorúnul, se görögül. A hajdanán kulturálisan és gazdaságilag is jelentős szórványnak Miskolcon mára magja sem maradt. Az általuk épített görög ortodox templomban a szertartást a XX. sz. eleje óta a hívek már akkor hiányzó nyelvtudása miatt magyarul tartják. (Az eredeti gyülekezet kihalása (beolvadása), majd néhány éves működési szünet után az újra alakult gyülekezet híveit ma az elmúlt 20 esztendőben Miskolcra betelepült ukránok, oroszok képezik, akárcsak a komárom/komarnoi görög templomét.)

Hasonló példát hozhatnék többet is: pl. Berlinben a hugenották, az USA-ba bevándorolt németek, írek, vagy magyarországi példaként az avarok, kunok, besenyők, az erdélyi örmények, stb.

Szakember nyilván megmondaná, hogy mi vezetett e szórványok megszűnéséhez, illetve hol van a párhuzam a nyugati magyarsággal. Egyébként bármilyen szomorú is az érintett egyén számára – mint ahogyan nekem is lehangoló az a gondolat, hogy unokám nagy valószínűséggel nem fog tudni magyarul – ,de tudomásul kellene venni, hogy ez egy természetes folyamat, következésképp értelmetlen kísérlet ezt morálisan felemelt mutatóujjal megbélyegezni, ellene tűzzel-vassal küzdeni.

Kevés olyan szórványról tudok, amelyik hosszú távon kiállná a mai globális világ próbáját. Érdemes lenne elemezni, hogy miért hat a demokrácia és a jólét, a világ kitágulása negatívan a szórványok fennmaradására, miközben a politikai elnyomás és szegénység segíti (segítette) azt. (Míg Burgenlandban nagyütemű volt 1920 után a magyarság fogyatkozása, a volt szocialista országokban, elsősorban Causescu Romániájában nem. illetve az utóbbiban 40 év magyarellenes politikai terrorja nem volt olyan eredményes, mint az elmúlt 20 év globalizációval párosuló relatív szabadsága.)

Ha valaki úgy véli, hogy érdemes megmaradni, integrálódni, de nem asszimilálódni és ennek lehetőségeit kutatja, annak szerintem professzionális hozzáállással és nagyobb alázattal kellene kezelnie a kérdést. Bevezetésként talán jó lenne általában elgondolkozni azon, hogy mi motiválja az embereket a hagyományőrzésre. Mikor és miért ragaszkodik egy kisebbség a nyelvéhez, vallásához? Mik lehetnek azok az egyéb tényezők, értékek, amelyek közösségteremtők? (Mi az oka annak, hogy pl. az európai zsidóság évszázadok óta meg tudja őrizni a szórványban kulturális identitását – részben nyelv és vallás nélkül is?) Van e lehetséges párhuzam a szórványban élő magyarsággal? Ezek alapján milyen potenciális lehetőségek kínálkoznak?

Megértem a szerzők félelmeit és a leírt tényeket illetően több ponton osztom állításaikat. Azt gondolom azonban, hogy az ő céljaiknak is jobban megfelelne egy objektív felmérés és egy általános európai kontextusba helyezett összehasonlító elemzés. Abból reálisabb és társadalmilag hasznosíthatóbb következtetéseket lehetne levonni. Egy ezen alapuló javaslatcsomag több kilátással, nagyobb reménnyel kecsegtetne, mint a tézispapír személyes véleményeket tükröző, csípőből adott és messzemenően az eddigi gyakorlat szintjén megragadt, ma már nem túl eredményes tippjei.

1 http://www.kmkf.hu/index.php?q=hu/akmkfszorvanymunkacsoportjanak2009marcius25ialakuloulesenekallasfoglalasa
2 Fenti állásfoglalás 4. pontja.
3 http://www.magyaronline.net/forum/viewtopic.php?topic=7845&forum=75&8
--> lásd a vitaindító írást


 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2009-05-05 14:50   
Választási harc a hit nevében

avagy

egy kierőszakolt népszavazás Berlinben




Etika ./. hittan – így lehet lerövidíteni azt a kis óraszámú melléktantárgy körül kialakult vitát, amely megosztotta a főváros lakosságát. A megkeményedett álláspontok konfrontációja, az érvelési stílus, az indulatok szítása már-már a magyar politikai módszerekre emlékeztetett.

A szokatlan kultúrharc részeként hetekig nap mint nap meglepő nagyformátumú választási plakátokba ütköztem, amelyekről vallási összefüggésekben eleddig elő nem fordult prominens emberek szólítottak fel állásfoglalásra – a hit nevében. (Hogy-hogy hirtelen Günter Jauch műsorvezetőt, akit eddig csak a „Wer wird Millionär” c. TV-vetélkedővel hoztam összefüggésbe, a hitoktatás sorsa foglalkoztatja?!) Ezt már csak azért is furcsálltam, mert a higgadtan kimért német közélet, ezen belül a nyitott, erősen világi, mi több, frivol berliniek eddig nem-igen törődtek keresztény hitbéli kérdésekkel, hacsak nem kulturális érdekességként – gondolok itt a kultúrlapok cikkeire, melyek aktuális egyházi ünnepek okán szeretik történeti-tudományos szempontból ütköztetni egyes bibliakutatók álláspontjait. (Pl. így legutóbb megtudtam, hogy létezik egy ú.n. „Júdás-evangélium”, amely szerint az árulók őse inkább hős lett volna, semmint galád csaló.) A hit csak akkor téma, ha egyházi fundamentalisták – mármint más vallások fanatikusai – veszélyeztetik a keresztény kultúrkör inkább laicista beállítottságú, liberálisan toleráns értékeit. Erre akad szépszámmal példa – nemcsak a Mohamed-karikatúrák kapcsán.

2005-ben a törökországi kurd származású, 25 éves, Berlinben született német állampolgár Hatun Sürücü-t a családi kupaktanács (vélelmezhetőleg a családfő nyomására) halálra ítélte „szégyenletes” – mert „német” = szabad – életvitele miatt, majd az akkor még kiskorú, tehát csak módjával büntethető legfiatalabb öccsével kivégeztette. A család becsületének helyreállítása érdekében elkövetett gyilkosság – jogi szaknyelven „Ehrenmord” – pere betekintést engedett a többedik generációban Németországban élő család középkori világképének döbbenetes részleteibe.

Egy berlini gimnázium igazgatójának nyílt levele újabb sokkhatással bírt: Az iskola muzulmán diákjainak jelentős része nemre való tekintet nélkül helyesnek tartotta a „család nevét megbecstelenítő” fiatal nő megölését. Az ezt követő nyilvános vita az egész német társadalmat felrázta.

Itt valami nagyon nincs rendben. A hivatalos politika és a közélet – nyilvánvalóan rosszul értelmezett liberalizmusból – 40 éve folyamatosan elmulasztotta megtenni a szükséges eredményre vezető lépéseket egyes bevándorló csoportok integrálása érdekében. Ennek következménye, hogy kialakult egy, a saját normái szerint élő, a német államot csak munkaadó, illetve megélhetést biztosító közegnek tekintő, de abba soha meg nem érkezett, be nem illeszkedő, párhuzamos társadalom (Parallelgesellschaft), amelynek tagjai tisztában vannak ugyan a német szociális és jogrendszer előnyeivel és élnek is vele, ugyanakkor a befogadó társadalom etikai normáit nem tekintik magukénak.

Ugyan a törvénybe ütköző magatartást eddig is folyamatosan büntették, de most hirtelen felismerték az illetékesek, hogy sürgősen tenni kell valamit az itt honos és mindenkire vonatkozó etikai normák idejében történő elsajátítása érdekében. Így történt, hogy a 2006/2007-es tanévben az SPD és a Balodali Párt-koalíció által kormányzott Berlinben a 7-10-ikes diákok számára bevezették a kötelező etikaórát. (Az oktatásügy és kultúra Németországban alkotmányosan tartományi felségterület, azért ez a rendelkezés nem össznemzeti, hanem csak Berlin tartományra vonatkozik.) A korábbi gyakorlat szerint az iskola biztosította a honos nagy vallások hittanóráját (katolikus és evangélikus), de az – más tartományokkal szemben – történelmi okokból Berlinben nem volt kötelező. Ha a szülő nem ragaszkodott hozzá, a gyereknek lyukasórája volt, illetve a többnyire az órarend végére tett vallásoktatás helyett hazamehetett. Ennek az állapotnak vetett véget az általános értékeket közvetítő etikaóra, amely, kötelező lévén, sokak számára helyettesíteni tetszett a vallásoktatást különös tekintettel arra, hogy az ahhoz ragaszkodóknak ezáltal megnőtt az óraszámuk. Így automatikusan csökkent a hittan iránti fakultatív érdeklődés – a történelmi egyházak nagy sajnálatára.

A sajnálatot elégedetlenség, majd tettek követték: „Pro Reli” néven alakult egy polgárjogi mozgalom, amely zászlajára tűzte a más tartományokban honos rend bevezetését. A mozgalmárok azt akarják, hogy a hittan választható kötelező tantárgy (Wahlpflichtfach) legyen annak minden konzekvenciájával* és a diák dönthessen, hittanra vagy etikára akar-e járni. A kereszténydemokrata ellenzék vezette harcos aktivisták elérték a népszavazást, amelyre országos választási kampányt idéző agitáció folyt hetek óta.

A „Pro Reli” mozgalom képviselői a melléktantárgy körüli vitát hatalmas pátosszal szabadságharcnak stilizálták. Érvelésük szerint az etika és a hittan közti döntés biztosítaná a választási szabadságot, ergo aki a kötelező etika mellett kitart, az a szabadság ellen lenne. A másik oldal sem mentes a blikkfangos ötletektől: Walter Momper, volt berlini SPD főpolgármester választási kényszerről beszélt. A keleti kerületekben a többségében ateista lakosság vallásellenességére épített főleg a PDS-propaganda. Míg a Berlini Törökök Szövetsége etika-párti, a fundamentalista mohamedán gyülekezetek a kötelező vallásoktatást követelik.

Menet közben mindkét oldal felvonultatott első, másod, sőt harmadosztályú prominenciát is, akik közül egyesek a hadjárat során átpártoltak az egyik fronttól a másikhoz. A tájékozódást tovább nehezítette, hogy a nyilvánosság elé lépők álláspontja időnként ellentétes volt az általuk képviselt párt vagy egyházi intézmény irányvonalával. A legutolsó érzelmekre kiható esemény a múlt hét elején a Közigazgatási Bíróság döntése volt, amely betiltotta a pártoknak az államköltségen történő agitációs reklámtevékenységet. Majd ezt pár nap múlva visszavonta. (A jogi ide-oda elsősorban a jelenlegi helyzet megtartása mellett érvelő csoportokat érintette.) Mindezt mindkét oldalon szörnyű zenei környezetszennyezés kísérte.

Az agitációs versenyfutásban aktívan részt vettek a napilapok és a pártok Internetes oldalai is. Aki akart, a finis napjaiban részletesen informálódhatott a múltról, a jelenlegi állapotról, a különbségről a többi tartományhoz képest, a változtatási tervezet esetleges elfogadása utáni helyzetről, valamint az összes érvről pro és kontra.

A vitát politikailag aktív emberként részleteiben nyomon követtem. Legjobban Caroline Fetscher* véleményével tudok azonosulni, aki az alkotmány alapján áll. Szerinte sok vitától lehetett volna megkímélni a lakosságot, ha annak idején a teljesen helyesen bevezetett, értékrendet közvetítő kötelező tantárgy keretében nem etikát, hanem alkotmánytant oktatnának. Vegyük, pl. rögtön az 1. cikkelyt: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Azt tiszteletben tartani és védeni az államhatalom minden részének kötelessége.” Ez az a demokratikus alapgondolat, amelyet minden gyereknek ismerni kell. Kitűnő lehetőség nyújt a cikkely arra, hogy elgondolkoztasson: mi is az emberi méltóság, honnan származik a fogalom, mi az államhatalom monopóliuma. Avagy nézzük a 3. pontot: „A törvény előtt minden ember egyenlő.” Mit jelent ez az egyenlőség? Nők és férfiak között a természet is különbséget tesz. Hát nem úgy van, hogy a szebbek, okosabbak általában értékesebbek? Akkor honnan jön az egyenlőség ötlete? Jó vitaalap még az 5. § is: „Mindenkinek jogában áll a szabad véleménynyilvánítás és –terjesztés szóban, írásban, képileg és a nyilvános forrásokhoz való korlátlan hozzáférés.” Meddig mehet el ezen a téren az egyén, vannak e határok és hol?

Az egyes paragrafusok az adott életkornak megfelelő fogalmazásban történő ismertetése és megvitatása teljességgel megfelelne az etika-tárgy fogalmának és tartalmának. A nem eléggé körvonalazott etikával szemben az alkotmány világosan fogalmaz. Az – amúgy szerintem eleve – elsajátítandó tartalom egyértelmű, az elsajátítás mértéke pedig osztályozható lehetne. Az alkotmány ismerete, annak betartása minden itt élő ember eddig még soha meg nem kérdőjelezett feladata, egy ilyen tantárgy létjogosultságát tehát semmilyen hitbéli irányzat nevében nem lehetne kétségbe vonni.

A vita során mindvégig hiányoltam, hogy az indítvány ellenzői nem vetették fel, mit keres egyáltalán a hitoktatás az iskolában. Persze, itt, Németországban nincs szétválasztva az állam és az egyház olyan fokon, mint azt a magyar vagy a francia gyakorlatból ismerjük. Talán ezért nem jut eszébe senkinek ez a legalapvetőbb kérdés.

Félreértés ne essék, nem vagyok vallásellenes. (Olyannyira nem, hogy nyolc évig az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem elnökségi tagja voltam.) Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a hitbéli kérdés az ember legszemélyesebb magánügyeinek egyike. Éppen ezért ösztönös ellenérzést táplálok mindenféle misszionálással szemben, legyen az akár vallási, akár politikai jellegű. A kettő kombinációja pedig egyenesen viszolygással tölt el. A népszavazás előzményeinél is pont az agitációs propaganda-jelleggel volt a gondom. Határozottan elítélem a reklámkampány csúsztatásait: ne akarjanak engem a tudatosan rosszul értelmezett szabadság patetikus jelszavával a hit nevében semmilyen politikai döntésre animálni!

Úgy gondolom továbbá, hogy hinni megtanulni leginkább a családban, intim vallási közösségben lehet. Ha a környezet alapvetően nem vallásos, a gyerek nem éli meg nap mint nap az aktívan gyakorolt hitet, ha otthon nincs ilyen tradíció és a karácsony, a konfirmáció csak az ajándékról, a húsvét pedig a tavaszi szünetről szól, akkor a szülő hiába küldi hittanra gyerekét: a spiritualitást, a személyes megszólítottság élményét az iskolai tananyag nem közvetíti. A hittan – mint minden más tantárgy – tudást, ismeretet nyújt. Így lehet vallás-, biblia-, egyháztörténetet, liturgiát, összehasonlító vallástant, vagyis mindenféle, az általános műveltséget gazdagító, és mint olyan, inkább valamiféle kultúrtörténeti tárgyként kívánatos teológiai ismereteket elsajátítani – de hitet nem.


* Legyen a hittan osztályozandó tantárgy a megbukás elvi veszélyével. Jelenleg nem jelenik meg a bizonyítványban. Külön papírt kap a diák, amely a részvételt igazolja csak, tanulmányilag releváns értékelést nem.
** http://www.tagesspiegel.de/meinung/kommentare/Pro-Ethik-Pro-Reli;art141,2777669

----------------------------------------
http://pomperyberlin.nolblog.hu/archives/2009/04/26/Valasztasi_harc_a_hit_neveben/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2009-02-11 02:24   
Go West?



Kedves Embertársam, kedves Géza!


Együttérzést, érdeklődést és segítőkészséget váltott ki belőlem, amint több héten keresztül nyitottsággal igyekeztél információhoz jutni a MagyarOnlineNet segítségével, ahol kivándorlási szándékodnak, illetve mások ezzel kapcsolatos tapasztalatainak nyitottál témát Go West(1) címmel. Úgy tűnik, nem csak én voltam vele így, hisz sokan szóltak hozzá igyekezvén választ adni szimpatikusan feltett kérdéseidre.

Megérteni véltem, hogy elmeneteli szándékodban Téged kevésbé az anyagi oldal motivál, mint inkább az általános közhangulat, a hiányzó szociális komfortérzés és a legtágabb értelemben vett létbizonytalanság az, ami távozásra késztet – egyszóval mindannak hiánya, amit a német „Lebensqualität”-nak, azaz az élet minőségének nevez. Idáig mindenki egyetértett Veled.

Mélyen felkavart viszont okfejtésed arról, hogy konkrétan miért akarod elhagyni Magyarországot, és innentől nem tudlak követni. Írod: (2)

"... Ha a híradót nézem, elfog a félelem. Ebben az országban mindenki tehet mindent, csak a MAGYAR ember NEM! … Korlátozzák mindennemű véleménynyilvánítását a hazafias gondolkodású embereknek, miközben 300!!! kisebbség felvonul a Magyar Gárda ellen, botokkal, vasakkal baseball ütőkkel, ... mellettük a rendőrök állnak a felvételen és nem szólnak hozzájuk egy rossz szót sem. …”

Én, Mi, magyarok vagyunk, de ez nem Magyarország. Csak a neve az! Inkább élünk bárhol a világon, de itt nem!!! Ezektől az emberektől én elhatárolódom!!! Szerencsére van bőven olyan ember aki hozzám hasonlóan gondolkodik és irigylem őket, hogy mernek maradni! Ők majd tesznek (szerintem) azért, hogy ez az ország újra a magyarok országa legyen, de akkor már a szégyen miatt (hogy nem maradtam) nem fogok hazajönni. … Ha a mi gyerekünk, gyerekeink másként akarnak majd élni, mi mindent megteszünk azért, hogy sikerüljön nekik. Egy a fontos. Embereknek kell lenniük! De ez csak rajtunk múlik."


Érdekes, én eddig csak olyanokkal találkoztam, akik pont fordítva, a Magyar Gárdától félnek és miattuk van mehetnékjük. Megvallom, számomra is inkább utóbbi tűnik logikusnak, hisz ez a paramilitáris szervezet a „magyar ügyet” – bármi is lenne az – az ú.n. „idegen” elemektől kívánja megvédeni. Hogy kik azok, az kiderül az általad belinkelt TV interjúból „Tomkat”-tal .(3) Én osztom a félelmüket. Nem a Tiédet, hanem az övéket. Csak információként: Az általad ideálisnak tartott és létbiztonságot nyújtó demokratikus országokban Polgár Tamás alias Tomkatot már csak az idézett interjú alapján simán börtönre ítélné bármely bíróság gyűlöletkeltő és agresszív cselekedetekre bujtogató rasszista nézetek nyilvános hirdetése miatt. Ezekben az országokban a feljelentés fordítva történt volna. Ott pont ez biztosítja az általad áhított létbiztonságot és komfortérzést.

Én azt gondolom, hogy egy működő országban – és most az egyszerűség végett tételezzük fel, hogy az EU-tag Magyarország is ebbe a civilizációs körbe tartozik – a törvények biztosítanak bizonyos alapjogokat és mozgásteret az ott élőknek. Ez szerintem a mai, amúgy valóban rengeteg kritikára okot adó Magyarországon is így van. Mert ha nem így lenne, akkor nem alakulhatott volna meg a Magyar Gárda, nem létezne megannyi, ahogy Te írod, „hazafias érzelmű” rádió- és TV-adó, amelyek elsősorban a jelenleg ellenzékben lévő pártoknak a szócsövei. Vagyis létezik véleményszabadság, gyülekezési és szervezkedési jog, publikációs lehetőség, stb. Nem-igen tudom felfedezni az általad panaszolt elnyomást.

Különben figyelmesen elolvastam fent idézett soraidat és megnéztem a belinkelt interjút. Ennek alapján úgy tűnik, mintha különbséget tennél rendes és rendetlen állampolgár között, mintha Te többségiként magyar identitásoddal a mai magyar nemzetállamban elnyomottnak éreznéd magad. Ez nekem önmagában tűnik ellentmondásnak – lásd előző bekezdés. Továbbmegyek: mintha lenne egy rendes, hazafias, magyar réteg, meg egy másik. Mondjuk, nem rendes, rendellenes, rendetlen, nem magyar, magyartalan, magyarságát tagadó, azt üldöző, ... stb. Mintha az állampolgárság automatikus velejárója lenne a kötelező hazafiság, és aki ezt nem eléggé hangsúlyosan teszi, az nem is magyar. (Megjegyzem, ez a fogalom mindig akkor kerül elő, amikor az „ügyet” meg kell védeni – valami ellen, amikor a hazát veszély fenyegeti. Ezt mostanság a 60 éve békés Közép-Európában és az EU-ban nem látom.)

De mondd, ki definiálja, definiálhatja azt, hogy ki/mi a magyar? Következésképp ki a magyarabb? Milyen ismérvek szerint és ki ellen? Ezzel kapcsolatban és a Magyar Gárda okán ajánlom figyelmedbe Andai György mélyen személyes, egyben általános érvényű gondolatait:
http://www.klubhalo.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=3967

Az előbb a törvényekkel kapcsolatban az ott élőkről beszéltem és tudatosan nem a hazafias érzelmű állampolgárokról. Az alapjogok ugyanis egy európai államban mindenkire vonatkoznak, nemcsak a nemzetalkotó többségre, hanem mindenkire, aki az adott ország területén él: állampolgárságtól, nemzetiségtől, nyelvtől, fajtától függetlenül. Te ezt automatikusan feltételezed azokról az országokról, ahová kivándorolni készülsz, ahol Te magad idegen ajkú és idegen útlevelű polgár leszel, vagyis többszörösen kisebbségi. Mégis bízol az azonos esélyekben. Joggal. Mi, akik rövidebb-hosszabb ideje külföldön – adott esetben egy demokratikus nyugat-középeurópai országban – élünk, ezt naponta tapasztaljuk. Ha van valami pozitív értéke, eredménye az én Németországban eltöltött 34 évemnek, akkor az épp ennek a demokratikus életmódnak az elsajátítása – annak összes nehézségével és buktatóival. Horizontbővülésként élem meg annak a szemléletmódnak az elsajátítását, amely nyitottá, kíváncsivá, befogadóvá tett, és amelynek alapján hiszem, hogy a változatosság gyönyörködtet, mi több, gazdaggá tesz. A környezetemet is és engem is.

De ha szerinted Magyarország ma nem eléggé magyar, ha Te ott nemzetalkotó többségként magyar identitásoddal veszélyeztetve érzed magad és pont ez késztet távozásra, akkor mit remélsz egy más, idegen, nem magyar országban?

Fent idézett írásod végén egy nagy igazságot mondasz, ami, szerintem, kötelez: t.i. hogy emberekké neveljük a gyerekeinket. Ez valóban nehéz feladat. Azt is mondod, hogy ez csak rajtunk múlik. Ezzel is tökéletesen egyetértek. De sikerülni fog-e ez így?


Kételyekkel teli üdvözlettel

Pompéry Judit, Berlin

1) http://www.magyaronline.net/forum/viewtopic.php?topic=7280&forum=75&16
2) http://www.magyaronline.net/forum/viewtopic.php?topic=7283&forum=75&65
Géza4 - - - - - - |2009-02-09 12:21
3) http://www.youtube.com/watch?v=pprw0iTWE8w

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2009-02-05 15:14   
Ha a pápa bakot lő



Friss vicc:
Mi a különbség XVI. Benedek pápa
és a HypoRealEstate között?
Semmi. Mindkettőjüknek sikerült néhány nap alatt megsemmisíteni egy hatalmas virtuális tőkét ...



Amikor Ratzinger bíborost megválasztották pápának, egész Németország örömmámorban úszott. „Wir sind Papst!” (Pápa lettünk!) – felkiáltással ünnepeltek szerte az országban. A bejelentésnek Némethonban legalább akkora integráló ereje volt, mint a futball-világbajnokságnak. Nem, ne tessék megsértődni, a médiát jól kezelő előd nyomában igenis ült ez a hasonlat.

Sajnos mára mindennek hűlt helye. Az egy héttel ezelőtti pápai bejelentés a húsz éve exkommunikált holokausztot tagadó püspöknek az egyház kebelére való visszafogadásáról akkora nemzetközi felháborodást keltett, amilyet rég nem élt meg a világ. Ha a Vatikán egy valós állam lenne, akkor most annak fejét sürgősen felszólítanák, hogy mondjon le. ...

tovább itt:
http://pomperyberlin.nolblog.hu/archives/2009/02/05/Ha_a_papa_bakot_lo/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2009-02-03 13:47   
gvirag kommentárját áttettem ide:
http://www.magyaronline.net/forum/viewtopic.php?topic=762&forum=26&439

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2009-02-01 17:20   
Villanásnyi Berlin



Kicsit meglepődtem a vendéglátó-ipari egység nevén. A CoffeePoint mint globális önkiszolgáló kávéház-lánc nevét gondolatban inkább repterekkel, pályaudvarral, esetleg bevásárló központtal hozom összefüggésbe. Ez az üzlet azonban a Friedrichstrasse déli felén van, valahol Berlin-Mitte, és Kreuzberg mezsgyéjén. Három házzal odébb a berlini rendőrség központi, a náci időkből származó nyomasztó épülete áll, srégen szemközt a négycsillagos Angleterre Hotel Commonwelth, reprezentatív szálloda a tízes évekből. Amúgy sajnos még mindig egy-két háborús foghíj. A többi a 60-es években épített, mára megkopott bérház, melyek lakói többségükben migrációs hátterűek, ahogyan ezt mostanában politikailag korrektül nevezik. Egy ilyenben van a CoffePoint. Jobbra tovább néhány kortársművészeti galéria, közben egy 1eurós üzlet, olcsó élelmiszerbolt.

A kávézó kívül-belül tükrözi ezt a vegyességet, a német miniszteriális és üzleti világ, valamint a túlnyomórészt törökök dominálta vendégmunkásnegyed keveredését. A berendezés globális: Starbucks-ból is ismert retro-look (mű)bőrfotelok, egységdizájnolt asztalok, kivilágított üveges vitrinpult, óriási nagyüzemi cappuccino-gép. Az Internetsarok teljes falat foglal el a globális vendégrészből. Az utcával szemközti oldalon óriási plazmaképernyős TV, amelyben szünet nélkül valamelyik török kereskedelmi adó videoclipjei mennek – az a fajta audiovizuális környezetszennyezés, amely szintén globális, csak itt türkpop-változatban. A dolog azonban nem konzekvens: a második helységben kantin jellegű sörös asztalok passzoló padokkal, ami hangulatában és állapotában inkább kocsmaszerű.

A bejárattal szemben a pult mögött két nő szolgál ki, a harmadik az otthagyott használt tányérokat szedi össze. Egymás között természetes vidámsággal és egész kávézót betöltő hangerővel törökül beszélnek.

Késő délelőtt, bár kevesen vannak, a látogatók szociológiailag pontosan leképezni tűnnek a környék hibridségét: Az ablak mellett egy pár halkan beszélget, olyan harmincasok, vélhetőleg valamelyik környékbeli irodából. Mögöttük alternatív értelmiségi férfi újságjába mélyedve kortyolja a kávéját. A három számítógép közül a jobbszélső előtt egy köpcös, fekete hajú fiatalember ült. Az a mediterrán típus, aki húszévesen is inkább harmincötnek hat. Feláll, jön-megy, otthonos mozgása arra enged következtetni, hogy az üzemeltető családjához tartozhat. A sörös padokon néhány melós, akik épp korai ebédszünetüket töltik. A pulttal szemközt egy idős, fehér bajszos bácsi botjára támaszkodva tartja szóval a hölgyeket, ami szintén része a hangos török palávernek.

A mellettem lévő asztalnál egy 65 körüli jóképű, elegáns férfi ül. Sugárzik róla a beérkezett üzletember, aki két tárgyalás között csak valami véletlen folytán múlathatja az idejét ebben a tőle amúgy idegen környezetben, amelynek sem Starbucks-, sem török bisztró-fele nem-igen lehet az ő világa. Nem tudom eldönteni, mi a groteszkebb: ez a „möchtegern” modern, mégis felemás hibridvilág, vagy az a disszonancia, amit a többségi társadalom üzleti szférájából idetévedt, ápolt, egyben túlkoros képviselője itt nyújt.

Az elegáns úr a kávéját már rég megitta, ül és vár, háttal a TV-nek. Egy idő után feláll, elmegy a WC-re, visszajön, belebújik a kabátjába, hóna alá veszi elegáns bőr aktatáskáját és tétovázva elindul a kijárat felé. Megtorpan és visszafordul. Ránéz a képernyőre, aztán a karórájára. Végül indulatosan kitör:
„Maguknál még a TV-óra sem jár jól!”
„?...”
„Na, ott a képernyőn jobbra, az óra rossz!”
– és ezzel távozik.

Hangos nevetés tör ki belőlem. Mintha a világnak ez a sarka a svájci kronométer pontosságáról szólna?! Arról nem beszélve, hogy a török adó nyilván a török = kelet-európai időt mutatja.

http://pomperyberlin.nolblog.hu/archives/2009/02/01/Villanasnyi_Berlin/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2009-01-22 13:34   
Külpolitikai stréberség


ma a NOLBLOG vezérbejegyzéseként:

amúgy:
http://globlog.nolblog.hu/
ezen belül:
http://globlog.nolblog.hu/archives/2009/01/22/Kulpolitikai_streberseg/



 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2009-01-12 17:20   
Gáz. Hol volt, hol nem volt ...


Amikor idei újévi attrakcióként immár másodszor játszották el néhány éven belül a gáz-csiki-csukit az ukrán határon, a nyugati világ újra meglepődött.

A média sietett kijelenteni, hogy Németországnak még x hónapnyi készletei vannak, így ránk nézve ez nem fenyegető. Egyben hangosak lettek a korábbi gondolatok a nemzeti nyersanyagtartalékok kötelező képzésének törvénybe iktatása körül, illetve még jobb lenne ugyanez EU-szinten, stb. Másrészt rémülettel és sajnálkozással tekintettek a lapok azon kelet-közép-európai szomszédainkra, ahol az x=0. És persze Nahát!, meg Ilyet! és Felháborító! No, meg aránytalan, kegyetlen, nincs tekintettel, stb.

Aztán pár nap múlva következett az áthidaló enyhítő javaslat: a gázvezetékek érintett átadási pontjánál álljon a csap mellett az EU képviseletében Barroso úr, valamint a közvetlenül érintett országok politikai notabilitásai, hogy garancia- és ellenőrzésképpen személyesen számolják az átfolyó m3-eket. Végül létrejött és aláíródott – az idei – végleges szerződéses megállapodás. Most tehát átmeneti nyugalom következik.

Magam biztos voltam abban, hogy ez az immáron helyi folklór-hagyománnyá nemesülő újévi program néhány nap alatt lezajlik, hisz az Újév fogalma véges. Nem is voltam hajlandó hosszútávon kétségbeesni, közben persze sajnáltam a panellakásokban átmenetileg szenvedőket.

Hogy hatalmi harcról van szó, az számomra fél percig sem volt kétséges. Egyrészt eléggé jól ismerem az ország birodalmi mentalitását és mindenkori vezetőinek politikai „lelkületét”. (Mindkettőben van bizonyos kontinuitás.) Másrészt a vitatott áremelés gazdasági hozama az orosz népgazdaság szempontjából korántsem olyan jelentős. Hosszútávon, pl. legalább ilyen hasznos lenne műszakilag felülvizsgálni a vezetékek állapotát és kijavítani azokat. Magyarul, ha betömnék a lyukakat, nem veszne kárba menetközben a gáz/olaj egy része. (Ha ugyan valóban „kárba” vész?)

Tézisemet a hatalmi faktorról az is alátámasztja, hogy Max Weber kevéssé ismert a földnek e táján. Hiába beszél jól Putyin németül, nyelvtudására nem polgári szociológiai elméletek elsajátítása közben tett szert. A mértéktartás, amely Weber szerint a jó politikus egyik legfőbb ismérve, kevéssé jellemző az orosz cárokra – még a felvilágosult legújabb korban sem. Itt elég csak utalni a tavalyi grúziai konfliktuskezelés módszereire, ahol – és ezt, tessék nekem nyugodtan elhinni – nem az oszétok önzetlen érdekképviselete állt a putyini erőpolitika fókuszában. (A kisebbségi érdekek és jogok feltétlen szem előtt tartása oroszhonban igencsak akadozik.) Szóval nem a pénzről van szó, a hatalom beszél itt gáznyelven.

De mi végre ez az erőfitogtatás? Valljuk be, majdnem 20 év távlatából és Iván Ivánovics szemszögéből a hazájában egyáltalán nem nagyra becsült Gorbacsov nyugati nyitása csak a birodalom bukásához vezetett. Az újfajta szabadság mindössze rendetlenséget, bűnözést, társadalmi egyenlőtlenséget és egy másfajta kizsákmányolást hozott, ráadásul bármiféle „Trianon” külső kényszere nélkül megcsonkult az ország, a világ pedig már nem fél a fényét vesztett nagyhatalomtól. Megszűnt az ellenségkép, de barátokat nem nyertek. Külpolitikai szinten is mellőzve érzi magát az ország és annak vezetői – jogosan, jogtalanul. Ez a csalódottság sok mindent megmagyaráz. Épp ezért a miniszter/elnök erőszakos külpolitikai lépéseit még az orosz demokratikus ellenzék sem kritizálja.

Első pillanatban úgy tetszett, mintha az igazoltan éles eszű Putyin idén nem látná a fától az erdőt és egy rövidtávú hatalmi harc miatt középtávon kockáztatná Oroszország nemzetközi gazdasági és politikai érdekeit. Mert, ugye, még ha egyszer be is vált, értelmes ember kétszer nem alkalmazza ugyanazt a drasztikus módszert, hisz tudja, hogy az ismétlés hatását veszti. Továbbá nem hiszi, hogy a világ tétlenül hagyja magát az ő hatalmi mennydörgései által megfélemlíteni. Egyáltalán, tudja, hogy a gazdasági és hatalmi csoportosulások nem szeretik az idegen hatalmaknak való kiszolgáltatottságot. Végül buta dolog a hatalmi külpolitikát tartósan mindössze két exportcikkre alapozni, amelyek adott esetben durván leegyszerűsítve a nyersanyag és a klasszikus orosz irodalom. (Miközben az utóbbi gazdaságilag sajnos nem releváns.)

A berlini „Der Tagesspiegel” „Gáz és Dosztojevszkij”* c. jan. 9-i vezércikkének szerzője megállapítja, hogy a fenti érvek ellenére mégis ravasz ember Putyin, nem kalkulálta el magát, tudja, hogy mit tesz. Évek óta beszélnek felénk ugyanis a közös energiapolitika szükségszerűségéről, ugyanennyi ideje akarja magát az EU az orosz olaj- és gázszállításoktól függetleníteni – lásd feljebb. Ellenben eleddig semmi sem történt az ügyben.

Putyin úgy látja, hogy a nemzetközi porondon nem jut ki neki (vagy Oroszországnak) az a megkülönböztetett figyelem, tisztelet, gazdasági előny, bármi, ami saját megítélése szerint partnerként kijárna. És ha ezt a jól nevelt nyugatiak ma divatos érdekegyeztető diplomáciai eszköztárával nem tudja kicsikarni, akkor jöjjön inkább a hatalmi politika. Vagyis a szerző szerint hosszasan is eredményesnek tekinthető a 19. századi elavult erőfitogtatás.

A magam részéről merem remélni, hogy nincs igaza, és most a sok elvi egyeztetést végre tettek követik EU-szinten.

http://www.tagesspiegel.de/meinung/kommentare/Gasstreit;art141,2701113


Eredetileg itt:
http://globlog.nolblog.hu/archives/2009/01/12/Gaz_Hol_volt_hol_nem_volt/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2009-01-11 19:49   
Az ördögbe! Kik azok a celebek?!

A minap 83 éves budapesti nagynéném izgatottan mondta: jó, hogy telefonálok, mert már két napja valami nagyon fontosat akar kérdezni tőlem. T.i., hogy kik azok a celebek? Mert ő már napok óta mindenütt azt olvassa, a napilapban, a rádióműsorban, hogy jönnek. Meg hogy csupaszok, valami dzsungelban élnek és hamarosan itt lesznek. Akár valami szenzáció, vagy inkább fenyegető veszedelem. Eddig műveltnek tartotta magát, így most nagyon szégyelli tudatlanságát, másnak nem merné bevallani, ezért szerencse, hogy hívom: jól értesült emberként azonnal világoljam őt föl, hogy ki a csudák ezek a celebek!

Köpni-nyelni sem tudtam a meglepetéstől. Az az igazság, hogy semmit nem tudok a celebekről. De ha már engem hízelgő módon informáltnak, mi több, műveltnek tart, ezt azért így mégsem ismerhetem be. Hm.

Jönnek a celebek! ... Jönnek az oroszok – ez számomra fogalom. Ami, ugye – főleg nőknek – a II. Világháborúban rémálom volt. (Azóta tudjuk, hogy az oroszok már a spájzban vannak, de ez utóbbi információ sem új már.) Mostanában nem jönnek, leginkább már az orosz gáz sem jön, ami megint más téma.

Ízlelgettem a szót: celebek, celebek ... Mihez hasonlít ez? Celebek, többen ... – úgy mint talibok? Talibok – egy talib, ... akkor talán egy celeb?

Hogy is volt az a trianonközeli jelszó?
„Szumátra, Jáva, Celebesz
magyar volt és magyar lesz!”
Ez az! Különben klimatikusan is passzol. Akkor ezek szerint már ott is tudják, hogy ők igazság szerint magyarok! De miért most? És mért jönnek csupaszon?!

Ideáig jutottam a logikai oknyomozásban, miközben pötyögtem a számítógépen. Ebben a pillanatban az Internet jóvoltából lehullott a lepel. Sikerült kigoogliznom, hogy a nálunk is népszerű, szörnyű és népbutító dzsungeles „reality show” magyar változatát harangozta be az újság. Megtudtam továbbá, hogy az új magyar szóképződmény az eredeti, angol nyelvű műsorból származik. Ott „celebrities”-nek nevezik azokat a százhuszonötöd rangú, saját felmutatható teljesítmény nélküli sztárocskákat, akik a feltűnésért a legízléstelenebb, fizikai viszolygáskeltésig elmenő közreműködésre is vállalkoznak.

Mindezek alapján siettem megnyugtatni nagynénémet, hogy nem vall túlzott műveltséghiányra, ha nem ismeri a celebeket. A veszély, t.i. hogy jönnek, ugyan valóban rémes, de elkerülhető, amennyiben nem nézi ezt a szennyműsort.

Eredeti itt:
http://pomperyberlin.nolblog.hu/archives/2009/01/11/Az_ordogbe_Kik_azok_a_celebek/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2009-01-05 02:18   
Zwischen den Jahren
avagy
az évek között


... így nevezi találóan a német a Karácsony és az újévi munkakezdés közti napokat, amelyek optimális esetben kiválóan alkalmasak arra, hogy az ember egy pohár borral a kezében összeszedje gondolatait az Óévről, az Újévről, terveiről – ha vannak – , az élet értelméről, vagy bármiről, ami a virtuális kandalló, a karácsonyra kapott polcnyi könyv és a friss, de máris kedvenc CD mellett ilyenkor eszébe jut.

Nos, ha a globális pénzügyi válságnak valami előnye van – bár azt még vitatom, hogy valóban van-e ebből fakadó gazdasági krízis, vagy csak a média rémhírterjesztése gerjeszti a félelmet – nos, ha van benne valami jó, akkor az abban rejlik, hogy az emberek mintha a válságtól való rettegésükben most karácsonykor takaréklángon költekeztek volna. (Az Internetes hírek ezt ugyan cáfolták, de én a magam tapasztalatáról beszélek.) Pl. feltűnően kevesebb az ablakokban agresszívan villogó, színes giccsparádé, a reklám is szolidabb lett, valamint csökkent az értelmetlen karácsonyi kártyatömeg, szállítóink reklámajándékkal gazdagított „bensőséges” jókívánsága. (Mi már évek óta nem küldünk ügyfeleinknek semmit: sem kártyát, sem ajándékot. Meggyőződésünk, hogy a megbízások nem ezen múlnak.)

A válságra való hivatkozással – noha mint említettem, magam nem hiszek benne –sikerült meggyőzni a rokonságot, hogy ezúttal csak szimbolikus dolgokat ajándékozzunk: nem a számláról lefolyt összeg a karácsony lényege, nem annak nagysága a szeretet mércéje. (Az előkészületi felhajtást így 2008-ban végre visszasrófoltuk elviselhető = természetes méretre. )

Egyszerűen eldöntöttem, hogy örülök. Ugyanis a karácsony, a szeretet valójában bennünk van. Örömmel készültem tehát az ünnepekre, amelyeket ismét Budapesten töltöttünk. Rájöttem, hogy a békét elősegíthetem, ha nem adok tanácsot, nem akarok ilyen-olyan hagyományt ápolni, sem dec. 23-ikán ezüstöt pucolni, nem nyilvánítok véleményt és nem teszek javaslatot az ünnepi menüt illetően. Legjobb, ha egyáltalán semmilyen ponton nem avatkozom az ügymenetbe, megeszem, amit elém tesznek és mindennel elégedett vagyok. Működött: az ünnep meghitt és békés volt.

Az „évek közötti” napokat, amelyek az idei „munkavállalói” ünnepnapok jóvoltából igen hosszúra nyúltak, ismét itthon töltöttünk. Kipihentük a meghitt békesség fáradalmait.

Erős a gyanúm, hogy az üzletekben nem fogytak el időben az ünnepi készletek. Másként nem tudom magyarázni, hogy a húskínálat legfinomabb csemegéit hirtelen fél áron dobták utánam az ünnepek között. Megihletett a kínálat, majd a hirtelen felindulásból elkövetett bevásárlom eredménye megijesztett. Szerencsénkre akadtak jóemberek, akik spontán megkönyörültek rajtunk és segítettek elpusztítani az ilyetén beszerzett döglött vadat. Úgy gondoltam, hogy kancellárnőnk példáját követem és korántsem elhamarkodottan, hanem megfontoltan terjesztem elő éves pénzügyi helyzetünket befolyásolandó programomat: a hagyományos, bár ezúttal kifejezetten kríziselhárító (esetleg befektető?) lencseleves nem Szilveszter éjszaka, nem is Újév napján, hanem a már biztosan elkezdődött évben, január 2-án vezette be a kedvezményesen vett (máris jól jártam anyagilag), de minőségileg azt meg nem sínylett, issssssteni tűzdelt szarvast.

Soha rosszabb dolgunk ne legyen! Ezt kívánom mindannyiunknak, no meg egészséget, -izmus- és válságmentességet, lelki békét, kiegyensúlyozottságot, toleranciát, türelmet!

Eredetileg itt:
http://pomperyberlin.nolblog.hu/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2008-08-05 11:54   
A nyárra, és az uborkaszezonra való tekintettel folytatom az alábbi témát:



Sörkérdés


Ercsibe ért a Nemzetközi Dunatúra (TID). Vasárnap volt és 70-es évek végi július. Éppen végetért a lokálisan fontos futballmeccs, ami miatt a kemping melletti egyetlen étterem/kocsmában szokatlanul nagy volt a forgalom. Hogy, hogy nem, de a vendéglátó ipari egység a szervezőbizottság előrejelzése ellenére sem tudott a TID jöveteléről és egyáltalán nem volt felkészülve a nemzetközi vízisport rohamára.

Ehhez képest apám, aki fél órával hamarabb ért oda, élete kockáztatásával védte a két szabad széket, amelyeket nekünk tartott fenn a forgalmas kerthelységben. És hogy haladjon a dolog, rögtön megrendelte a vacsorát – ez egyszerű feladat volt a könnyen áttekinthető választék láttán. A pincér túlterheltségére való tekintettel és a fentiekkel egy időben önkiszolgáló módon igyekezett a kerthelységbe kitett dézsából az olvadó jégtömbök alól kihorgászni a lehetőleg leghidegebb három üveg sört, miután saját kezűleg végigtapogatta az egész árukészletet.

Ebben a pillanatban érkeztünk oda férjemmel. Elfoglalván az állandó közelharcban nehezen fenntartott széket, ránéztem a gondosan kiválasztott, hűtött Kinizsi-üvegre és megkérdeztem: „Hm. Tuborg nincs?” Apám legszívesebben felpofozott volna. (Mentségemre szolgáljon, hogy a szomszéd asztalnál azt ittak. Hogy mennyire volt hűtve, azt nem láthattam.)

Azóta is szállóige a családban ez a két szóból álló kérdés, ha valaki helyzetet téveszt és oda nem illő, elkényeztetett módon pipiskedik.

 
Ugrás a ( 1 | 2 | 3 | 4 | 5 következő lap )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó