2018. szeptember 18. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> Kultúra >> Publicisztika
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 | 3 | 4 | 5 )
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-05-09 00:30   
Az alábbi írást a „Simplicissimus” c. német szatirikus és társadalomkritikus politikai hetilap 1902-1903-as számában találtam. (Fordítás tőlem.) 100 év után még mindig nagyon aktuálisnak érzem.


A háború

Iskolai dolgozat



A háború (bellum) az az állapot, amikor két vagy több állam próbálkozik egymás ellen. A fogalom a legrégebbi időkből ismert, és mivel a Bibliában olyan gyakran szerepel, szentnek nevezik. A régi Rómában bezárták a szentélyt, ha elkezdődött, mert talán Janus isten nem akart tudni róla. Ez azonban egy nevetséges babona és véget is vetett ennek a kereszténység, amely nem zárja be a templomokat háború esetén.

Van vallásháború, hódító háború, egzisztenciális háború, nemzeti háború, stb. Ha valamelyik nép veszít, akkor előröl kezdődik az egész és azt bosszúhadjáratnak hívják. Korábban a vallásháborúk voltak a leggyakoribbak, mert akkoriban azt akarták az emberek, hogy mindenki egyformán szeresse az istent és ezért agyonütötték egymást. Manapság inkább kereskedelmi háborúk folynak, mert a világ ma már nem olyan idealista.

Az ókorban háború esetén az istenek is harcoltak egymással. Az egyikek az egyik félnek segítettek, a másikak pedig a másiknak. Ez már Homérosznál is olvasható. Az istenek kiültek egy dombra és onnan figyelték az egészet. Ha feldühödtek, akkor ők is beverték egymás fejét. Vagyis az ókori emberek ezt így hitték. Ez igazán nevetséges, mert gyerekes a gondolat, hogy különböző istenek lennének, akik háborúznak egymással. Ma az emberek csak egy istenben hisznek, és amennyiben lehetséges, kérik, hogy segítse meg őket. A papok mindkét oldalon azt állítják, hogy az isten mellettük van, ami persze lehetetlen, hisz ketten vannak. De ez csak később válik világossá. Aki veszít, az azt állítja, hogy isten csak próbára tette. Amikor elkezdődik a háború, muzsikálnak. Az emberek énekelnek az utcán és sírnak. Ez a Himnusz.

Minden népnél a király kinéz ilyenkor az ablakon, amitől még nagyobb lesz a lelkesedés. Akkor elindul az egész. Elkezdődik maga a háború, amit ütközetnek neveznek. Először imádkoznak, majd lőnek és megölik az embereket. Ha vége van, a király körbelovagol és megnézi, hogy hány halott van. Mindenki azt mondja, hogy szomorú, hogy ilyesminek lenni kell. De aki egészséges maradt, az azzal vigasztalódik, hogy ez a legszebb halál. A csata után megint ájtatos dalokat énekelnek, amiről már sok festmény készült. Az elesetteket tömegsírba teszik, ahol addig nyugszanak, míg a professzorok kiásatják őket. És akkor az egyenruhájuk múzeumba kerül. Többnyire azonban csak a gombok maradnak meg. Azt a helyet, ahol megölik az embereket, a dicsőség földjének hívják.

Ha megelégelték, akkor a győztesen hazavonulnak. Mindenütt nagy a boldogság, hogy vége a háborúnak és az emberek templomba mennek, hogy hálát adjanak az istennek. De ha valaki azt gondolja, hogy bölcsebb lett volna el sem kezdeni a háborút, akkor az egy szociáldemokrata és azt bezárják. És akkor jön a béke, amelyben tönkremennek az emberek, ahogy Schiller mondja. Leginkább a hadirokkantak mennek tönkre, mert semmi pénzt nem kapnak és dolgozni sem tudnak. Egyesek wurlizert kapnak, amelyen hazafias nótákat játszanak, ami fellelkesíti az ifjúságot, hogy egyszer azok is odavágjanak, ha elkezdődik. Mindenki, aki megjárta a háborút, kerek érmet kap, amely csörömpöl, ha a tulajdonosa sétálni megy vele. Sokan pedig reumát kapnak és iskolaszolgák lesznek, mint a pedellus a mi gimnáziumunkban.

Így a háborúban is van valami jó és megtermékenyít mindent.

Maxl

 
 melinda  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-05-05 22:56   
ÚTBAN HAZAFELÉ…

…Hazafelé vettem utam…
Menet közben eszembe jutottak a hatvanas években, kisiskolás koromban megtanult katekizmus szövegei…
- Mi végett vagyunk a világon?
Avégett vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, őt szeressük, neki szolgáljunk és ezáltal üdvözüljünk, vagyis a mennyországba jussunk…
- Mikor szolgálunk Istennek?
Akkor szolgálunk Istennek, ha akaratát tesszük s főképp, mikor kötelességünket teljesítjük.
- Lehetünk-e itt a földön is boldogok?
Itt a földön is lehetünk boldogok, de minden földi boldogság csak tökéletlen, bizonytalan és múlandó.
- Hogyan szól a nyolc boldogság?
A nyolc boldogság így szól: 1. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa, 2. boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld, 3. Boldogok akik sírnak, mert ők vígasztalást találnak, 4. Boldogok akik éhezik és szomjúzzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek, 5. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak, 6. Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent, 7. Boldogok a békességesek, mert őket Isten fiainak hívják, 8. Boldogok akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.»

Majd még más kérdések, kétségek rohantak meg…

- Tehát tulajdonképpen mi életünk célja?
- Lehet-e boldog, akinek semmije sincs, mert minden vagyonát elveszítette, vagy sosem volt?
- Lehet-e boldog egy permanens vagy az újdonsült munkanélküli?
- Lehet-e boldog egy hajléktalan?

- Ki az Isten és hol van, miért nem látjuk őt?
- Van-e Isten?
- Mit mond eszünk Isten létéről?

Keresem az Istent…
Isten keresése olyan eredeti és általános törekvése az embernek, akárcsak a világ- és önmaga megismerésének törekvése, vagy a természet erőinek tulajdon szolgálatába való állítása. Erre kitűnő példákat találunk az emberiség nem bibliai eredetű imádságaiban: a sok példa közül elég pl. a primitív pigmeusok ösztönszerű Istenhez fordulását felhozni vagy az Upanisádák elragadtatott istenszerelmére gondolni. Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek természetes vallási érzéséről tanúskodnak. A bibliai irodalomban pedig a zsoltárokban jut leginkább legtisztábban kifejezésre ez az emberi hang - vox humana -, az Istent kereső ember mindig egyre olthatatlanabb szomjúságával. Itt eszembe jut egy zsoltárszöveg Sík Sándor fordításában:

Mint szarvasgím a források vizére,
Úgy sóvárog utánad, én Istenem a lelkem,
Szomjazik lelkem az Isten után,
Az élő Isten, az erős után.
Mikor lehet már elejébe mennem
És arca előtt megjelennem!
Könny a kenyerem éj-nap untalan,
Amikor egyre mondják: Istened merre van?

Nem tudom, hogy mi van velem… Újabban rengeteg kétség rohanja meg lelkemet. Botorkálok válaszkereső utamon…
Most ismét felmerül bennem az előbbi kérdéssorozataim utolsó kérdése: «Mit mond eszünk Isten létéről?», s óhatatlanul eszembe jut rá a válasz, amit mint katekista annak idején tanultam:
«Eszünk az Isten létéről azt mondja, hogy Istennek kell lennie, mert amint egy óra nem keletkezhetik magától, hasonlóképpen az az óránál sokkal tökéletesebb világ sem keletkezhet magától; amint az órát meg kell indítani, hogy járjon, hasonlóképpen a világ mozgását is meg kellett valakinek indítani; amint egy üzem nem lehet gazda és irányító nélkül, hasonlóképpen a nagy világ sem lehet gazda és irányító nélkül, amint egy festett rózsának van művésze, még inkább van művésze az igazi rózsának…»

Igaz, szokták mondani, hogy a természet erői mozgatják a világot és hozzák létre a sok szépet és hasznosat, ami benne van. De feltehetjük a kérdést: honnan a természet erői? Ki az, aki a természet értelmetlen erőit törvényeivel úgy irányítja, hogy olyan értelmes dolgokat hozzanak létre, mint a madár szárnya, a halnak uszonya, a gyümölcs zamatos íze, a virág színe és illata, vagy a szem, a fül, az egész élő test?…
Általában mindig értelmes alkotóra kell következtetnünk, valahányszor célszerű dolgot látunk, pl: kapát, kaszát, órát, fényképezőgépet, repülőgépet, stb. Ámde a világ tele van csodálatosan célszerű dolgokkal és ezeknek ne volna értelmes alkotójuk?…

Megálltam egy pillanatra egy otthonomhoz közeli parkban… Jól esett az árnyékban ücsörögni míg utcák napfényben ragyogtak, napsugarak áradtak szét… Jó lenne a lelkembe bevilágítana egy bizonyos fény s s lelkem ködje eloszolhatna… Igyekeztem mélyen belélegezni a szokatlanul nyárias meleg tavaszi levegőt s szemléltem az elsuhanó autókat, motorokat, kerékpárosokat, a siető gyalogosokat, a fákat, bokrokat... Újra csapongani kezdtem képzeletemben s ezen gondolataim támadtak:

...Ültem egy padon mozdulatlan… De tudom, hogy a Föld szédítő sebességgel száguld a nap körül. Ebben a derült időben olyan fény áradt, hogy odébb, ahol már nem volt árnyék, mintha ezerötszáz százas égő világított volna, egyetlen négyzetméternyi területen. Pedig milyen messze van ez az égitest! Ha most, majdnem 50 évesen a Nap felé kiáltanék, majdnem 64 éves lennék, mire a hangom hozzá elérne!
Körülnéztem a parkban. Amott egy csodálatos rózsabokrot láttam. Eszembe jutott, hogy valahol olvastam, hogy több mint hatezer rózsafajta létezik!
Hallottam a pacsirta énekét! Tudom, hogy több mint kétezer dallamot tud! Na és a tengelice? Nyáron hányszor élvezhettem hangját: fantasztikus dallamokkal örvendeztetett meg!
Vagy itt van a tenger, ahová nyaranta gyakran megyek: mennyi minden csodát rejt szurokfekete sötét mélységében: gyönyörű, színes «virágok» nyílnak s ott is nyüzsög az élet! A hatalmas víztömeg nyomása összelapítaná a tengeralattjáró páncélburkát is, de a törékeny virágok és a mélytengeri halak kibírják ezt a nyomást!
Hogy rácsodálkoztam, amikor kisdiák koromban megtudtam, hogy egy teljesen fejlett töknövény gyökérzetének a hossza 25 kilométer!
A méhek különleges mozgással, «tánccal» jelzik, ha új virágra akadtak, vagy veszély közeledik, s többszáz «táncjellel» «beszélnek», kommunikálnak egymással…
Ha a Föld közelebb volna a Naphoz, a nehézkedési erő belerántaná a tüzes Napba; ha kissé távolabb lenne tőle, a körforgás ereje kiröpíteni a világűrbe és rövidesen minden élet megfagyna a földön… S még folytathatnám a gondolatsort…
Már mindez maga a csoda, egy csodálatos világ! Egy csodálatos világban élünk… Pontosabban élnénk, ha…

…Igen, élnénk ha… (közben elõvettem fényképezőgépemet, s kattintottam néhány fotót, így megörökítettem a mai nap néhány, soha vissza nem hozható pillanatát...)

S majd arra gondoltam, hogy mennyi békétlenség van körülöttünk és tőlünk távoli földeken!… Elég csak a mostani iraki háborúra gondolni… S ...Jézus szülőföldjén is… Betlehemben…

Vagy itt van pl. a Földet körülvevő levegőréteg, amelynek az a szerepe, hogy átengedje a napsugár fényét, melegét és hasznos sugárzásait míg kiszűri mindazt, ami megölné az életet a Földön…

...S most komoly és igen bonyolult környezetkárosodási problémákkal találjuk magunkat szemben: az ózonlyuk nagyon is aggasztó problémájával!… Nagyon komoly a dolog. Éppen ezért bizonyos napokon vagy csak a páros, vagy csak a páratlan rendszámú járműk közlekedhetnek. Vasárnap pedig teljesen leáll a forgalom. De ez nem megoldás s komoly közlekedési gondokat okoz, különösen munakanapokon. A gépkocsi sajnos elengedhetetlen eszköz a munkába menethez. Sokan mind városon belül, mind azon kívül nagy távolságra mennek dolgozni, s nem oldható meg a tömegközlekedési eszközökkel. A munkahelyre el kell jutni időben, mert különben hamar kezükben találják az útilaput! A munkaadók könnyen felmondanak, s nagy nehezen alkalmaznak!
Tehát csak elengedhetetlen a motor, a gépkocsi napi használata! Az a pár órás leállás nem oldja meg a helyzetet, csak a kényelmetlenség növekszik... A légszennyezés pedig így még jobban fokozódik...
...Oh, EMBER Isten által teremtett csodálatos természetet egyre inkább tönkreteszed!...
Közben eljött az ideje, hogy folytassam utam hazafelé: most a család következett...

Aztán elmúlt ez a nap is. Már éjfél után jár... Átgondoltam a napot…
Összes kételyeimmel Istenhez fohászkodva kérem, hogy adja meg mindnyájunknak, hogy az ember természetromboló tevékenysége leálljon, hogy a természet minden ember számára csodálatos templommá váljék, amely minden részletében az Ő dicsőségét hírdeti!… S hogy végre BOLDOG NYUGALOM uralkodjék mindenütt!

Szokásos esti imám után még hozzá fűzöm fohászként Szentgyörgyi Albert imádságos szavait:

«Uram! Engedd, hogy társaid legyünk az alkotásban,
Megértsük és megszépítsük a Te kezed munkáját,
Hogy ez a mi földünk biztos otthona lehessen
Gazdagságnak, Szépségnek, Boldogságnak és Békességnek.»

AMEN (azaz: úgy legyen)!

…S ezennel most végre nyugovóra hajtom fejem…

© Mtt/O.L.F.A.

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-05-04 18:25   
A csodabogár

A coccinella septempunctata, vagyis a katicabogár és a leptinotarsa decemlineata, ami a kolorádói burgonyabogár, közismertebb nevén krumplibogár, szerelmesek lettek egymásba.
Mivel igen rövid életűek, azonnal össze is házasodtak, hogy ne vesszen egy pillanattal sem több, abból, ami így is kevés.
Vibráló szerelemben percegtek s tüzes percekben repdestek önfeledt.
Ennek gyümölcseként hamarosan megszületett gyermekük is, akiről egyből tudták, hogy zenei adottságokkal lett megáldott.
Szárnyai tele voltak kottával.

A szakértők azóta is gondolkoznak milyen tudományos nevet adjanak neki.
Addig csodabogárnak hívják ...

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-05-03 23:32   
Mennyből a roncs

Kezdek félve járni az utcán. Nem akarom ugyanis, hogy űrhulladék essen a fejemre. Rengeteg problémát okoznék a temetkezési gondokon kívül.
Például biztosításit. Természeti csapásról van szó vagy nem? Merthát az űrhulladék fentről jön, mégis mesterséges.
Nemzetközi jogi viták is felmerülnének. Melyik államot terhelné a felelősség, hisz gondolom ezek a kozmoszi áldások, vagyis ártások nem viselnék a "Made in..." jelzést.

A környezetvédők miért nem foglalkoznak az űrhulladékok szelektív begyűjtésével és azok újrafeldolgozásával is?
Miért nem helyeznek el az utcán külön ezt a célt szolgáló konténereket, ahova lennének szívesek az űrhulladékok potyogni?

Egy idő óta a balkonok alá húzódok az utcán.
De mi van akkor ha a fejemre szakad egy?
Hja kérem, ez már régóta földi gond...

 
 melinda  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-04-30 09:39   
Töredékes gondolatok:

«... még ma is időt álló, sőt mindenkorra örökérvényű: "...ma, amikor más a divat, nagyon könnyű kicsúfolni: szertelenek, ellentét ködéből ellentét napfényébe villannak, könnyet mosollyal kevernek, mindenáron különöst és színest akarnak teremteni hőseik körül, akiknek legfőbb és legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy cselekszenek, mégpedig egocentrikusan. De e csúfolódás, mint minden karikatúra, arra jó, hogy szemünk elé vesse a legjellemzőbb tulajdonságokat s bennük a rajzolt külön lényét..."*»

*
Lackó Géza, «Magyar Shakespeare - Magyar Baudelaire», Nyugat 1915/15-16.

© Mtt

 
 melinda  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-04-30 09:31   
Töredékes gondolatok:

«...Sok minden történt /.../... A XXI. századba, a harmadik évezredbe léptünk: "A múlt gonoszságaiban gyökeredzően kivirágzott jelenből vajon milyen jövő felé haladunk?
A jövőt megalapozó mai jólét biztosítása folyik ma, amikoris csaknem mindenkit a hatalomvágy, a vagyonszerzés, avagy egszerre mindkettő ösztökél. A szellemi alkotások létrehozatalát is sokaknál a szervilizmus jellemzi és ösztönzi, s nem az azoknak az össz-emberség jobblétére fordítási célja. Mindezekkel párhuzamosan pedig: 'piacszerzéssel építeni a jövőt' elmélet! S e tekintetben ÚR: a business!… A gazdagodás céljából maffiákba tömörülnek, fenyegetnek, gyilkolnak… Ma már az ember méltóságát nem az ember-mivolta, a homo sapiens adja, hanem: a homo publicus, azaz a közéleti ember, a homo regius, vagyis az uralkodó ember, a homo ecomomicus, tehát a gazdasági haszonelv vezérelte ember, sőt a homo homini lupus, aki nem más, mint az ellenség ember, amikor az egyik ember a másiknak farkasa (főleg, ha nem ugyanaz a színe)."*»

*Tolnai Bíró Ábel: «Utódok jövője - elődök felelőssége»,

© Mtt

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-04-28 21:35   
Reflexió Frédi írásához a Hozzászólások a publicisztika rovathoz c. topicban

Hiány és egység

Frédi azt mondta: "Megint leesett az állam...".
XIV. Lajos pedig így szólt egyszer: "Az állam én vagyok!"
Tehát Frédinek néha nincs álla mert leesik neki, a Napkirály pedig önmaga az álla.

Mind a kettő módfelett érdekes állapot.

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-04-27 20:58   
MODERN IDŐK

Az árnyékom megállt.
Mérgesen rámnézett és azt mondta ne kövessem tovább, majd fogta magát és elindult.
Faképnél hagyott.
Hogy mik vannak?
Hihetetlen.


 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-04-19 12:13   
Angolosan

A klinika égési osztályán egy beteg sem volt.
Minden kórterem üresen kongott.
Csak a legutolsóban tartottak egy dobozt s abban leforrázott teafiltereket...


 
 SzabreMama  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-04-11 22:15   
Egy nagy halom, labanal fellogatott, konyhakesz pulykaval dulakodtam, hogy a belul levokhoz ferjek homerommel. Odakint duhongott a hederai nyar, mig en vacogva keresgeltem pacienseim combjait, mivel eppen egy 4 fokos hutoszekrenyben tartozkodtam, sok-sok csalad majdani unnepi, vagy hetkoznapi lakomajaval egyutt.
A homerozes eredmenye enyhe szivdobogast eredmenyezett, mert a nagy madarak meg nem hultek le elegge a vagas ota, s igy nem engedhettem oket a darabolok es csomagolok kezei ala. Behallatszott a frigoba a husz melos turelmetlenkedese, s bar nem ertettem egy kukkot se, de a hangsuly nem igazan nyugtatott meg. Ezeknek a nagy madaraknak meg legalabb ket-harom orat hulniuk kell – azok ott odakint valoszinuleg abban a pillanatban lenyelnek keresztbe amint kimegyek, s ezt kozlom veluk… Szerencsemre a munkavezeto ugy gondolta, tan segitsegre van szuksegem, s utanam jott erdeklodve, vajon huzamosabb idot szandekszom-e meg tolteni a tollatlan tarsasag koreiben?
- Abdullah, baj van. Melegek a pulykak. – s kezebe nyomtam a homerot, probalja meg o is, hatha tole elhidegulnek… de nem. Gondterhelten vizsgalgattuk a skalat, de hat nem volt mit tenni. Mar indult is kifele, s hallottam, ahogy utasitasokat oszt, majd elhallgattat nehany vitazo felhangot, magam meg felhasznalva a szeles hata nyujtotta fedezeket, felmenekultem az irodamba.
Egy kis vagohidon a hivatalos allategeszsegyugyi ellenor nagyhatalmu tisztjet toltottem be, s bar kitartoan tiltakoztam ellene, mindenki “doktorno”-zott, megpedig azzal az indokkal, hogy “Te vagy az ellenor, nem? Hat akkor doktorno vagy.” “De hat nem vagyok allatorvos, csak egy vacak kis uzemmernok!” “Az nem baj, doktorno.” – zartak rovidre a temat, s egy hajszalnyival sem lehetett oket megingatni e szokasukban. Aztan a munkavezeto szolt, hogy hagyjam oket, mert szuksegem lesz meg a tekintelyemre. Peldaul a fridzsiderben…
A soha elo nem bukkano titkarnon kivul magam voltam az egyetlen no az uzem teruleten, s a nagy ritkan elokerulo kosersagi felugyelon kivul az egyetlen “zsido” is. A garda tobbi tagja a zold vonal tuloldalarol erkezett minden reggel, Abdullah volt a fonok. Teljhatalmu fonok, s igy a szereny szemelyemben jelen levo “allam” jobbkeze is. Osz haja alapjan mar nem fiatal, de ranezesre nem csekely testi erot sugarzo alakja mindig megnyugtatott, ha kinos pillanatokban a kozelemben tudhattam. Ritka szep ember volt, megfontolt, nyugodt, s a kozvetlensegnek egy siman gordulo, termeszetes fajtaja jellemezte, teljesseggel hijan az arabos edeskessegnek. Tiszteletben tartott mint felugyelot, embert es not, sokszor beult hozzam egy-egy kavera, amit preciz szertartasossaggal maga keszitett el mindkettonknek. Jo volt vele beszelgetni, bar nem volt bobeszedu ember, de jol tudott kerdezni, s figyelmesen hallgatni. Amit pedig o mondott, az jozan, ertelmes emberrol tanuskodott.
A munkascsapat felett egyszemelyben dontott. Jaj volt annak, akirol Abdullah ugy velte, nem dolgozik jol, vagy nem viseli magat rendesen. Egy alkalommal raszoltam az egyik darabolora, mert nem viselte a szukseges vedokesztyut. (Ez arra volt jo, hogy az eles kesekkel meg ne vagjak magukat. A pulykat tarto kezre egy apro lancszemekbol allo kesztyut huztak, s ez egyreszt a hust vedte elemiszerhigieniai szempontokbol, masreszt a serult kezet fenyegeto fertozesveszely sem elhanyagolhato egy vagohidon.) A fiatal fiu visszaszolt valamit az anyanyelven, amibol persze nem ertettem semmit, de nagyon csond lett korulottunk… Abban a pillanatban megjelent Abdullah, s ugy velem, nem dicserte meg a sracot, akit kesobb lattam, hogy letakaritja az asztalat, rendet rak – s nem jott tobbe. Ket-harom nappal kesobb kerdeztem az oreget egy kavezas kozben, hova lett a fiu, de csak annyit valaszolt, hogy nincs ra szukseg…
Tobbek kozott Abdullahot is sikerult “megtrefalnom” egy alkalommal. Az eloirasok alapjan az osszes kest, fenokovet, miegymast fertotlenito oldatba kell tenni, ha par percnel hosszabb idore abbahagyjak a munkat. Persze ezt szerettek a fiuk “elfelejteni”, s ebedidoben mindenik a maga “titkos” helyere dugta kedvenc szerszamait: asztallap ala, falmelyedesbe, ajtokeret fole… Nu, mondok, nem addig a. Nem jo ez igy. Kertem oket egyenkent, kertem oket a munkavezeton keresztul, semmi. Ugyhogy egy szep napon kivartam, amig mindenki eldugdossa a mindenet, kivonul eszegetni – s akcioba leptem. Egy nagy dobozra valo vagoszerszamot szedtem ossze, s igen alapos munkat vegeztem, mivel jol kifigyeltem az osszes “titkos” kestarolo hasadekot. Alig birtam folcigolni a zsakmanyt az irodamba… majd ott sunnyogtam az ebedido vegeig, nehogy kajan vigyorokat eregessek mindenfele. Hallottam, ahogy szallingoznak vissza az emberek az asztalok melle, lattam magam elott, ahogy hiaba kotorasznak a dolgaik utan… es az ablakon leskelodtem kifele, mi tortenik most vajon? Hat az tortent, hogy jottek am nehanyan, Abdullahhal az elen, akinek vidam kis szikrak ugraltak a szemeben amikor mondta, hogy gond van, az emberek nem tudnak dolgozni, mert eltuntek a kesek! Persze visszaadtam nekik, ok meg persze hogy ertettek a miertet – mentek egyenest a mosogatohoz, s szepen lepucoltak az osszeset. Onnantol kezdve a szunetek megkezdesekor ott azott minden szerszam a fertotlenitoben, Abdullah pedig tett egy kort az asztalok kozott, s osszeszedte a feledekenyeket…
Amugy egyutt ragtam veluk az elemozsiat, mindig helyet szoritottak nekem az udvar arnyekos sarkaiban. De egy dolgot nem szerettem: szoges farmerjukban raultek az automra, feltett kincsemre! Hat errol nagyon szerettem volna lebeszelni oket… Egy szep napon ismet akcioba leptem… turelemmel kivartam… s cselekedtem! Mikor mar mindenki helyet foglalt, s az en motorhazamon is harman falatoztak, az iroda ablakabol orvul bekapcsoltam a riasztot a taviranyitoval… A hatas elkepeszto volt. A harom delikvens meg percekkel kesobb is udvozulten szallingozott visszafele az edes anyafoldre… nem is tudom, hol lennek, ha az en fenekem alatt szolalt volna meg a szirena. Bocsuletukre legyen mondva, amikor en is lementem kajolni, egymast licitaltak tul a kocsiert – mint mondtak, kizarolag a riasztoja miatt. Artatlan pofaval magyaraztam nekik, hogy “erzekeny” a berendezes, valoszinuleg ahogy nekidoltek, beindult veletlenul… es nem sult le a kepemrol a bor! Ok pedig nem ultek tobbet a kocsimra, felgallyaztak az osszes tobbire a kornyeken, az en “erzekeny lelku riasztom” mar kivivta maganak a tiszteletet naluk egy eletre. Meg tapasztalatlan, uj tarsukat is ijedten figyelmeztettek erre, mikor az eppen tamaszt keresett volna rajta az ulepevel…
A kosersagi felugyelo Joszef rabbi volt. Foleg az en okitasommal volt elfoglalva, judaisztikai ugyekben – merthogy addig nehezen fert a fejembe nehany vallasi eloiras gyakorlati betarthatosaga. A szekrenyeben volt egy uveg meregeros arak, mintegy kihangsulyozando egy-egy tetel fontossagat… Szerette a kerdeseimet, s biztos volt benne, hogy fu alatt a beteresemet tervezem, kulonben ugye minek is foglalkoztattak volna olyan kerdesek, mint peldaul, hogy mik a veszelyei a fridzsiderajto kinyitasanak szombaton? Hogy kell levagni egy csirket, hogy koser legyen, s milyen egyeb hibak adodhatnak, amiert o aztan kiselejtezi? Miert az szamit zsidonak, akinek az anyja zsido, s miert kerik megis minden hivatalos helyen az “apja nevet harom peldanyban”? O volt a leglazabb rabbi, akivel eddig talalkoztam. Nem kototte meg magat sok dologban, s mindig mosolygott. Az a hire jarta az uzemben, hogy “nem a legkoserebb rabbi a vilagon, de kedves ember”. Minden nap hivott, latogassuk meg oket. Egy este munka utan csak raszantuk magunkat az utra – merthogy egy rabbihoz ugye nem lehet a munkaszuneti szombaton utazni -, s ellatogattunk hozzajuk parommal, s akkor meg egyetlen kisfiunkkal. Egyszeru hetkoznapi este volt, s mint minden egyszeru hetkoznapi esten az szokasos, osszegyult a rabbieknal a csalad. Igen am, de valami kilenc gyerekuk volt, meg a feleseguk-ferjuk, s a kilenc gyereknek szamolatlan tovabbi gyerekei… Mi koran erkeztunk nyolc ora korul, a tuzet gyujtogattak csak az udvaron, meg hurkapalcakra szurkaltak a sutnivalot. Nagyon kedvesen fogadtak, tettek-vettek Joszef rabbi es a felesege, kozben folyt a cseveges, ahogy az szokott lenni, sodrodott erre-amarra a beszelgetes fonala. Fel szemmel allandoan fiacskank utjat kovettuk, amig le nem allitottak minket, hogy haggyuk ma bekin azt a gyereket, ha bemegy a hazba, hat bemegy, majd kijon. Aztan parom megkerdezte Joszef rabbit, csak amugy magyarosan, hogy “Hat milyen hazigazda az ilyen, aki nem iszik a vendegevel?” Na, a rabbinak tobb se kellett, hat persze hogy iszik o az o vendegevel! Aztan ferjuram meg nehanyszor forszirozta ezt a dolgot, s mindig sikerrel. Borozgattak szepen, beszelgettek… Kozben megsultek az elso husik a palcikakon, hat eszegettunk is, a csalad is kezdett szallingozni, a tarsalgas mar valahol Maimonidesznel jart (Joszef rabbi a parom szemelyeben talalt maganak meg egy “fu alatt beterni szandekozot”), amikor vendeglatonk forditott egyet a renden: “Hat milyen vendeg az ilyen, aki nem iszik a hazigazdaval?” – s ugye a vendeg sem hagyhatta annyiban, bar most eppen nem emlekszik pontosan, hogy is volt az a fejezet a Tevelygok utmutatojaban… Joszef rabbi pedig friss, ude es fiatal, a tarsasag lelke, ivott mindenkivel, ferjuramnak is toltogetett, mert “Hat milyen vendeg?”… bar nem sokkal kesobb feltunt neki annak a vendegnek a faradtsaga, de hat azt az egesz napi kemeny munkara lehet fogni. A haziasszony keszseggel mutatta paromnak az utat a furdoszobaba, s a haziurat megismerve, szerintem meg egy strigulat is huzhatott az ajtofelfara. Mikor eletem parja mar nem volt kepes megszolalni heberul, konyorogve hozzam fordult, hogy jo lenne hazafele lenni, mielott meg elajul… meg annyi ereje maradt, hogy megszoritotta hazigazdank fele nyujtott kezet, majd berogyott a kocsiba, a foiskolas evekbe vetett hiteben az alapokig megrendulve… ehhez kepest azok szarazon toltott teadelutanoknak tuntek… Joszef rabbi kedvesen mosolyogva integetett utanunk, majd szaladt vissza nepes csaladja korebe, az egyszeru hetkoznapi este bekejet elvezni. Ferjuramon meg most, az emlek felidezese soran is futo gyengeseg vett erot…
Folytatodtak a dolgos hetkoznapok, majd egyik nap jon hozzam Abdullah, egy fiatal kolokkel.
- Doktorno, segits. – a fiu kezen nem nagy seb, annal riasztobb kezdodo gyulladas jelei. Elozo nap nemi kis nezetelteres tamadt a fiuk kozott, oszt ugye kessel dolgoznak, hat kessel alltak egymassal szemben… Abdullah kozejuk allt, sikerult megakadalyoznia a helyzet elfajulasat, sajnos o maga is konnyebben megserult, de masnapra kutya baja sem volt. A srac keze annal aggasztobb volt.
- Azonnal orvoshoz kell vinni. Gyere, az en kocsimmal megyunk.
- Nem lehet…
Beletelt nehany pillanatba, de leesett a tantusz. Aznap le voltak zarva a teruletek… ezek illegalisan voltak itt… atyavilag. Ugy ereztem magam, mint egy rossz filmben… elmeletileg fel kellett volna jelentenem az egesz bagazst. Gyakorlatilag felhivtam a mosavunk noverkejet, vazoltam neki a helyzetet, a fiu kezet, meg a rendelkezesemre allo elsosegelycsomag tartalmat, s kepessegeim szerint ellattam a sebet az o telefonos iranyitasaval. Kiallitottam a sracot a munkabol, s mivel vele nem tudtam beszelni, Abdullah lelkere kotottem, hogy amint hazaernek, elzavarja orvoshoz. Ugy egy het mulva lattam viszont paciensemet (immar legalisan), szeles vigyorral mutatta kezen a tiszta, gyogyulofelben levo sebet. Az orra ele tartottam egy gumikesztyut, mar huzta is folfele, aztan ra a lanckesztyut. “Sukran, doktor!” (“Koszonom, doktor” - arab) A legszebb pulykak gyonyoruen szeletelt, s elsoosztalyu gondossaggal csomagolt mellehusaval, meg egyeb finomsagokkal traktalhattam csaladomat meg jo darabig, amig tartottak ezek a hederai szines-szep napok –

11/04/2003, Izrael

 
 SzabreMama  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-04-10 20:13   
Kabát, sapka, gázálarc – az ernyődet is vigyed fiam.

A kisebbik szinte azonnal elaludt a hátsó ülésen eldőlve, ahogy kiértünk a városból. A nagyobbik még jó darabig szóval tartott: “Anya, értem már miért szól hangosan a radió! Hát azért, hogy ne aludj el vezetés közben! De ne aggódj, én nem alszom el, majd beszelgetek veled, jó?” Tiberias előtt megálltam az út szélén és betakargattam mindkettőjüket – a két buksi egymás mellett, kezek-lábak összevissza, így álmukban békésen megfértek, nem volt vita. A kiskorúak nyolc, illetve öt és fél évesek.
Még egy nap volt hátra az amerikai ultimátum lejártáig. Erről a témáról már hetek óta beszélgetnek a gyerekekkel a pedagógusok – el kell magyarázni nekik, meg kell érteniük és segíteni kell nekik feldolgozni a kapott információt. Az okok ismertek: a gyerekek azonnal megérzik a körülöttük levők feszültségét, s érzékeny kis antennáik mindjárt jelzik nekik, mennyire vagyunk őszinték velük. A megnyugtatásnak szánt hazugságok aggodalmat és bizonytalanságot keltenek bennük, s inkább tudják a valóságot, mint a gazdag gyerekfantázia kiszínezett rémképeivel kelljen magukban küzdeniük.
A hétköznapjaikhoz tartoznak azok a “titokzatos” dobozok, amik most lekerültek a felső polcokról, elő a szekrények mélyéről. Rá is van írva, hogy nem szabad kinyitni, apa es anya azt mondják, az nem játék és remélik, soha nem is kell kinyitni majd őket. De vajon mi lehet benne? És ha nem nyitjuk ki, akkor talán soha nem is fogjuk megtudni, mi van benne? Mikor szabad kinyitni? Majd csak akkor, ha szólnak nekünk a TV-ben, meg a rádióban. Addig nem. És ha nem szólnak, akkor nincs is rá szükség. Most katonafiúk és –lányok jártak náluk, hogy megmutassák nekik a gázmaszkot, s elmagyarázzák, hogy mindenkinek egy ilyen van a saját dobozában is sőt, azt is megengedték, hogy a legbátrabbak fel is probáljanak egy olyat.
A gyerekeknek is tudniuk kell, hová kell szaladni vész esetén. Gyakorolták az iskolában, az oviban, s itthon rá kellett jönniük, hogy a legbiztonságosabb hely a lakásban az éppen az ő szobájuk. (Pár éve épült házban lakunk, így az már eleve tartalmazza az előírt biztonsági szobát – ami hétköznap a gyerekszoba. Régebbi épületek lakói számára közös helyiségek vannak e célra, amelyeket szintén hasznalnak nap mint nap, így azok sem idegenek senkinek.) S hogy érezzék, nekik is közük van ehhez az egészhez, megkapták a maguk erejéhez mért feladatukat szükség esetére. Fontos dolog lett rájuk bízva: a nagyobbik a telefont viszi be a szobába, a kisebbik pedig ellenőrzi, hogy a nagyobb nem felejtette-e el ezt megtenni.
Anya, mikor mondod már, hogy “riadó”?
Majd mondom, most játsszatok tovább, nézzétek a tévét, vagy amit akartok. – Nagy az izgalom, ki kell várnom, amíg lecsillapodnak. Beletelik vagy felórába, mire visszatér a megszokott alapzaj, belemerülnek valami hétköznapi tevékenységbe. Addig elmosogatok.
Riadóóó! – Úgy ugranak, mint a nyulak, eszement rohangálás következik…
Állj állj állj! – még mielőtt kitépik azt a telefont a falból! – Semmi szükség kapkodni. Három egész percetek van bemenni a szobába. Na, vissza az egész, majd megint szólok. – Kivárom a szükséges húsz – harminc percet, elkészítem a vacsorájukat, majd ismét:
Riadóóó! – kicsit lassabban rohangásznak…
Ááácsi! Gyertek ide, mindketten, itt egy óra, ni. Namost. Mennyi egy perc? – a nagyobbik büszken fitogtatja tudományát:
Az annyi, amíg a nagymutató elindul a 12-ről és megy kőőőrbe, aztan megint visszaér a 12-re és akkor eltelt egy perc.
Úgy van, ügyes vagy. Namost, hogy lássátok, mennyi sok időnk is van, nézzétek az órát egy percig. – Tik-tak, tik-tak… lassan mászik a nagymutató, húsz másodpercig csöndesen figyelik, utána már előjönnek rajtuk a türelmetlenség jelei… harmincötnel már alig bírnak magukkal… negyvennél már nem férnek el egymás mellett…
Jóóó Anya, tudjuk mi mennyi az az egy perc!
Nahát. Akkor értitek, hogy milyen sok idő három perc? Kezdjük újra, de semmi rohangálás! És most vacsoraaa! – Döbbenten néznek föl rám, majd eszükbe jut, hogy az asztalhoz ülésre nincs három percük…
Ismét eltelik a félóra, közben már egészen kiment a fejükből az egész, éppen zuhanyoznak, de már ideje lenne befejezniük a vízfolyatast! Elrikkantom hát magam a folyosóról:
- Riadóóó! – a fürdőszobában pillanatnyi csönd, amíg kapcsolnak, majd két meztelen, vizes csóka jön kifelé, s ballag be a szobájába… most én rohanok utánuk a törülközőkkel, tél van, meg ne fázzanak nekem…
De egyrészt most nem leszünk itthon, másrészt úgy néz ki, valóban elkezdődik a cereburi, így indulás előtt leültettem őket egy kis kupaktanácsra.
Az egyertelmű volt, hogy a tervezett dolgoktól nem fogunk eltérni, nem maradunk itthon. Dolgom volt Tel Avivtól kicsit délebbre, s mivel nekik éppen a purimi szünet volt a suliban – oviban, hát vittem őket magammal. Jól ellesznek rég nem látott nagynénijükkel két napig, amíg én elrendezem azt a két tehenészt. Úgyis régóta nyaggatnak, hadd jöjjenek velem a “sivatagba”. Végül, ha valóban történik valami, bárhol legyünk is, de együtt akarok lenni velük.
Magam sem voltam biztos benne, vigyük-e magunkkal a maszkokat? Vázoltam nekik a helyzetet, amitől gondolkodóba estek – s a várakozásnak megfelelően elkezdtek kérdéseket feltenni. A legnehezebb vizsgák ezek, amikor a gyerekeid várják a választ – hol van ettől a legveszekedettebb hírű, emberevő egyetemi vizsgáztató!
Aránylag könnyű, bemelegítő kérdéseket kaptam az elején, kis fejükben próbálták felfogni a felfoghatatlant, rendet rakni a világ általuk ismert szeletkéjében: “Anya, kik háborúznak egymással?” “És ki a rossz ebben a háborúban?” Alapkérdések, segítségükkel felállíthatják a bábukat a táblán… Majd kezdett komolyabbra fordulni a téma, mert tisztázni kell a játékszabályokat: “És miért támadják meg?” Végül jöttek a buktató kérdések: “De hát Anya, hogy lehet rossz egy FELNŐTT? Már gyerekkorában is rossz volt?” és “Ugye nem fair olyan soknak menni egy ellen?”…
Azt hiszem, egy gyenge közepessel értékelhetem szereplésemet, mivel a beszélgetés kellős közepén a kicsi arca hirtelen elfincsorodott és minden előzetes jel nélkül nehéz zokogás vett erőt rajta. Már másodszor történt így az utóbbi hetekben... és immár másodszor éreztem, hogy azokért a könnyekért én ölni tudnék. Magamhoz öleltem, s ő úgy bújt hozzám, ahogy csak egy nagyon szomorú kisgyerek tud, kis testet görcsös sírás rázta. Egyszerű csitítgatással nem sokra mentem, s mélységes tanácstalanság fogott el… egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor magam is legszívesebben visszamentem volna, a gyerekkorba bújni a felelősség elől… De nekem most erős, határozott felnőttnek kell lennem. Egy szempillantás alatt fel kell nőnöm a feladathoz, hogy az ő támasza legyek. Ünnepélyes ígéretet tettem arra vonatkozóan, hogy minden rendben lesz velünk is, meg az irakiakkal is. Elverik annak a rossz embernek a fenekét és akkor majd nem bánt többé másokat… Sokáig beszéltem hozzá, ringatva, simogatva, suttogón… Lassan – lassan felszáradtak azok a könnyek, először bizonytalanul, majd egyre határozottabban megjelent a kedvenc mosolyom, a két lukkal a pofiján. A nagyobbik mindenttudón, megértőn nézett minket, valami halvány árnyalatával a váratlan tanácstalanságnak, ami azonnal eltűnt a képből, ahogy elkaptam a tekintetét és rákacsintottam. Bízz bennem fiú. Együtt vagyunk. Saját határozottságom ezekben a pillanatokban születik meg, amikor szükség van rá. A csomagok közé bepakoltuk a gázmaszkok dobozait is. Elfér, a kocsi elviszi, szükség pedig ne legyen rájuk.
Amikor engedélyt kaptunk a dobozok kinyitására, s a maszkok felpróbálására (“barátkozzatok vele polgárok”), éppen odaértem munkám végeztével a húgoméktól félórára lévő szállásomra. Persze állandó kapcsolatban voltam velük telefonon addig is, akkor is, így tudtam, hogy a kisebbik már elaludt, a nagyobbik meg egészen rendben van, nagy érdeklődéssel nézeget kifelé a maszkjából… A kicsivel reggel próbálták fel, a bátyus aktív közreműködésével, ami nagy segítségére volt mindenféle félelmeinek elfelejtésében. Csak néha kérdezett rá, mert elfelejtette: “Hogy is hívják azt a rossz embert?” Mikor délutan elmentem értük összeszedni őket, s útnak indulni hazafelé, mindketten szakertő módon magyarazták nekem a gázmaszkjuk titkait.
A kirándulás véget ért, vissza kellett térni a megszokott kerékvágásba. Reggel az iskolatáska mellett a dobozt is magukkal kellett vinniük – illetve kellett volna. A bátyó teljes természetességgel fogta es vitte, a kicsi nagyon nem akarta… végül elmentek nélküle azzal, hogy ha kell, akkor viszem utánuk. Pár perc múlva jött a telefon: “Anya, hozni kellett volna….” - hát vittem. Nem én egyedül, más szülők is jöttek gyerekdobozokkal… Aztán rájöttem, miért is olyan fontos ez. Ahogy belestem egy – egy terem nyitva maradt ajtaján, láttam ám, micsoda remekművek születnek. Finom ujjacskák színezték és rajzolták a dobozokat, színes matricák kerültek rájuk, virágok és házak, felhők és autók. Így már más volt. Más egy ügyes kéz díszítette dobozt látni gazdája biciklijének csomagtartóján. A pakk akkora, hogy néha úgy néz ki, az viszi a gyereket, nem pedig fordítva… de úgy színesen még vinni is könnyebb…
Tegnap reggel rájöttem, hol hibáztam.
Anya, mész dolgozni?
Persze, mint minden nap.
És ha háború lesz, akkor mit csinálsz?
Hogyhogy mit csinálok… Bemegyek az óvóhelyre.
De hogy mész be, ha nem leszel itthon?
Puff neki… aggódó tekintet… Az “itthon-együtt-biztonságban” ereje megtörik azzal, hogy kilépek belőle. És ha szüksége lesz rám, én messze leszek – nagyon jól tudja, mennyi időbe telik hazaérnem a munkából. Elfelejtettem, hogy én is beletartozom az o magabiztosságába…
Anya… ne menj el…
És anya tegnap otthon maradt.

24/03/2003, Izrael

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-04-09 15:02   
Mennyből a roncs

Kezdek félve járni az utcán. Nem akarom ugyanis, hogy űrhulladék essen a fejemre. Rengeteg problémát okoznék a temetkezési gondokon kívül.
Például biztosításit. Természeti csapásról van szó vagy nem? Merthát az űrhulladék fentről jön, mégis mesterséges.
Nemzetközi jogi viták is felmerülnének. Melyik államot terhelné a felelősség, hisz gondolom ezek a kozmoszi áldások, vagyis ártások nem viselnék a "Made in..." jelzést.

A környezetvédők miért nem foglalkoznak az űrhulladékok szelektív begyűjtésével és azok újrafeldolgozásával is?
Miért nem helyeznek el az utcán külön ezt a célt szolgáló konténereket, ahova lennének szívesek az űrhulladékok potyogni?

Egy idő óta a balkonok alá húzódok az utcán.
De mi van akkor ha a fejemre szakad egy?
Hja kérem, ez már régóta földi gond...

 
 SzabreMama  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-04-09 04:31   
Eső éjjel

Szeretek éjjel vezetni, szeretem az esőt is, de most ez a kettő olyan erővel volt jelen, hogy éreztem, meg kell állnom félúton egy kávéra. Meg természetesen a kávé önmagában is megér egy kis szünetet. Az az ember ott Megiddonál mindig megadja a módját a feketének, kár lenne kihagyni... A gondolattól váratlan félelem lopakodott elő... Lelassítottam, meglepve ízlelgettem ezt az újfajta érzést. Ilyesmi még soha nem történt velem. Még soha nem jutott eszembe, hogy esetleg nem lenne tanácsos ott megállni arra a kávéra… Még sohasem jutott úgy eszembe az az ember ott a kávésbódéban, mint "egy arab, aki veszélyes lehet"... az istenien gőzölgő kávéja jut eszembe, az öröme, mikor meglát, a mosolya, amint maga is odatelepszik mellém egy kis eszmecserére... Mit tettek velünk... az emberek nem bíznak egymásban... engem is elért volna?
Azon morfondíroztam, hogy feszültebb lehetek annál, mint amit magamnak bevallok, a gyerekek jelenléte pedig még fokozza is természetes felelősségérzettel vegyülő aggodalmamat. És nem muszáj megállnom, választhatok: az oktalan sötét gondolatok után maradó rossz szájíz, vagy a forró keserű-édes a kezemben? Megálljak, ne álljak...?
A börtön előtt bekanyarodtam, átzötyögtem a tócsák, meg a buckák között, s leállítottam a kocsit. A gyerekek békésen szunyáltak tovább, így átrohantam az esőben a tető alá, s a kocsi melege után vacogva a kályhához siettem, az égő fahasáboktól próbálva egy kis hőt kölcsönözni saját használatra... Talán hárman-négyen ücsörögtek még ott a meleg körül, csodálkozva nézték közéjük pottyant, didergő valómat, de a házigazda örömteli fogadtatása után visszatértek beszédjük fonalához. Ritkásan szóltak, jószerivel inkább a tüzet bámulták, s kortyolgattak. Valóban ideges lehettem, ugyanis mikor valaki a mellettem lévő szemetesvödörbe dobott egy üveget, az ijedtségtől akkorát ugrottam, mint egy szöcske. A mutatványomat követő jóízű nevetés aztán engem is magával ragadott – s elfújta összes rossz érzéseimet.
- Mit beszélnek az emberek? – fujkáltam a forró ital tetejere gyűlt kávézaccot.
- Hát csak a pénzről, ahogy szoktak, meg most a háborúról. – lerakta a poharát, s egy másik vendégének válaszolt valamit arabul, majd fordította nekem is a kérdést:
- Hogy épülnek felétek a házak, mindenki maga építi, vagy kablanok (vállalkozók) dolgoznak?
- Attól függ. Általában kablan épít, van ott két – három állandó... – Elégedetten dörmögtek, majd mindenki visszatért a poharához.
- Milyen a hangulat nálatok? – kíváncsiskodtam tovább.
- Van ilyen is, meg olyan is. Van, aki ragasztja a nejlonokat, van aki nem. Vannak, akiknek ez a természetük, hogy aggódnak. Bennük van. Nem csak most, mindig ilyenek. Az asszony is mondta, hogy ragasztani kellene, mondtam neki, hogy tegye meg. Ha szüksége van rá, ha megnyugtatja, hát csinálja. Én jövök kinyitni a boltot.
- Szóval visszafelé is lesz hová betérnem? – nevettem rá.
- Abban biztos lehetsz! – s a szemébe nézve derűs nyugalma átragadt rám is. Pár hete ez az ember magába roskadva ült a lépcsőn, miutan száz méterrel a bódéjától felrobbant az akkor éppen aktuális busz. Éppen "jött kinyitni a boltot" – sokáig ült ott a kulccsal a kezében és sírt. Majd kinyitott, hogy inni adhasson az embereknek...
Tudom, hogy ott lesz, bármi történjék is. Mint ahogy én is útrakeltem, ahogy a munkám megkívánja. Két kézzel kapaszkodunk a hétköznapokba.
- Nu, indulok, hosszú út van még előttem, meg a csemeték is ott vannak a kocsiban.
- Persze, menj csak és vezess óvatosan.
- Ígérem. Hisz be kell jönnöm visszafelé! Aztán elárulod-e végre, hogy mennyibe kerül a kávé? – még sosem engedett fizetni. Azt mondja, többet ér neki egy kis beszélgetés, mint amibe a kávé kerül, úgyhogy kvittek vagyunk... Már kértem, könyörögtem, fenyegettem, erőszakoskodtam, de csak kinevet. Hát mit lehet kezdeni egy ilyennel?
- Tedd csak el azt ott. Ez a kávé kitart neked úgy Hederáig?
- Még tovább is! Tel Aviv után talán majd kezdek fáradni...
- Na, akkor úgy másfél óra múlva felébresztelek, el ne aludj a kormányon. Akkor már indulok én is haza.
- Rendben! És viszlát visszafelé.
Ismét átrohantam az esőn – szinte összefüggő vízfal – s bevágódtam a kocsiba. A gyerekek kicsit mocorogtak álmukban, de a kocsi ismét beleringatta őket az álom mélyebb tartományaiba…
Forgalom az alig volt, kék villogósok annál többen. Vigyáznak ránk. Ha lehet fokozni az állandó magas készültséget, hát most aztán a készültségek anyját produkálják a fiúk – lányok... Magam is csak az utazás miatt mondtam le a szolgálatot – minden épkézláb hivatásos és önkéntes odakint van az éjszakában.
Tel Aviv után mindig eltévedek. Olyan nincs, hogy nem... szerintem ez nálam születési rendellenesség. Járhatok én arra rendszeresen havonta – kéthavonta, de ezt sosem hagyhatom ki. Fogalmam sincs, hogy kerültem rá a 40-es útra, de pont mikor kezdtem igen elégedett lenni magammal, rájöttem, hogy éppen észak felé megyek, dél helyett. S természetesen már nem is a 40-esen voltam, hanem valami mellékúton, az isten háta mögötti hetedik bugyorban. Ki kellett szállnom, s hátraszaladnom a térképért – az eső persze, hogy akkor kezdett rá a legjobban, mikor éppen derékig a csomagtartóban matattam a megfelelő táska után, s azon filóztam, vajon mennyire tértem el az eredeti útvonalamtól... Az 1-es út alatt (Tel Aviv – Jeruzsálem) biztos átmentem, onnan meg csak egy ugrás a zöld vonal, a területek határa, oda nem kéne betévedni... Azzal vígasztaltam magam, hogy most biztos nem lehet amúgy véletlenül bekószálni oda, katonai útlezárást meg nem láttam útközben, hát a baj nem lehet olyan nagy. Na persze, ha fenékbe lőnek, akkor azonnal tudni fogom. Kétségbeesetten próbáltam védeni a számítógépet az elázástól, végre megtaláltam az atlaszt, becsaptam a hátsó ajtókat és visszaugrottam a kocsiba – hátamon a csuromvizes pólóból kis patakok indultak lefelé, mikor megszólalt a mobilom. Most kaptam a beígért "ébresztést" a kávézóból – hát ennél éberebb már nem is lehettem… A gyerekek csöndesen szuszogtak a hátam mögött, föl se vették az ajtócsapkodást.
- Szép jó estét! Merre vagytok?
- Fogalmam sincs... úgy nagyjából ott, ahol lenni akarok, csak fordítva... De jó kedved van! – merthogy egy jót kuncogott helyzetjelentésemen...
- Nyugi, kérdezz meg valakit, biztos tudják a helyiek.
- Ja, majd ha reggel lesz, tán erre jár valaki... Nu, majd csak megtalálom magamat! Kösz, hogy hívtál, ideje bezárni azt a boltot!
- Jó éjt neked és szép napokat!
- Unatkozni azt nem fogok. Szép álmokat!
Végül a tervezettnél csak félórával később gurultam be húgomék kibucába – az éjjeliőr nehezményezte, hogy túl szűkösnek találom a kapun hagyott rést...
Érdekes módon a kiskorúak azonnal érzékelték, hogy célnál vagyunk – a saját lábukon vonultak át az ágyba, amiből később magam is igénybe vettem egy darabot, bár úgy területileg, mint időben is a kelleténél valamivel kevesebbet... De nagyon jó volt nem egyedül lenni az éjjeli esőben... de nagyon jó volt az a kávé...

26/03/2003, Izrael

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-04-08 15:02   
Belügy

Amerika naponta csodálkozik, hogy két hét alatt milyen kevés az iraki átálló, viszont milyen nagy az ellenállás. A korábban kiszámított erre vonatkozó statisztikák mind megdőltek. Az összes halvány bizonygatással, ellentétben érzékelhető, hogy a lakosság nem felszabadítóként üdvözli az amerikai csapatokat. Valahogy a fehérruhás, olajágas szüzek nem tolonganak. A felszabadítók ezt nem értik.

Eszembe jutott apám egyik szignifikáns második világháborús élménye. Passau alatt az osztrák oldalon, 1945 tavaszán amerikai hadifogságba esett. (Mellesleg elég vidám dolognak tűnt, ahogy így visszaemlékszem utólag az élménybeszámolóira. Ezek merőben elütöttek a szovjet hadifogoly-történetektől.) A Gasthaus zu Lindau nevű fogadó egy közép-európai forgószínpad lehetett 1945-ben, ahol amerikai, osztrák és magyar katonák éppúgy megfordultak, mint sziléziai menekültek vagy Mauthausenből hazaigyekvők.

Egyik napon apámnak feltűnt egy kopaszra nyírt, katonai egyenruhában sétáló, de nőiesen elegáns mozgású fiatal hölgy. Beszédbe elegyedett vele és a következők derültek ki: A 19 éves potsdami lány éppen a mauthauseni koncentrációs táborból igyekezett haza és Passau alatt megfelelő irányú fuvarra várt. Mauthausenba pedig úgy került, hogy 1944-ben a 18. születésnapján házibált adtak tiszteletére a szülei, ahol sok vendég megfordult. Az ifjú ünnepelt ebben a nagy létszámú társaságban naivan és meggondolatlanul kritikus megjegyzést tett a német hadvezetésre. Kifejtette abbeli nézetét, hogy Németország a háborút stratégiailag már elvesztette. Véleményét pedig az édesapjától hallottakra alapozta, aki a Wehrmacht egyik altábornagya volt.

A saját vendégei között, a meghívást meghálálandó, akadt olyan, aki feljelentette a házikisasszonyt a Gestapónál. A bál utáni harmadik napon érte jöttek és aránylag rövid időn belül Mauthausenban találta magát. Ott nagy szerencséje volt és a konyhára került, így megúszta úgy a nehéz fizikai kényszermunkát, mint a majdnem biztos éhhalált.

Apám megrökönyödve hallgatta a történetet és egyáltalán döbbenten nézett rá, hisz addig koncentrációs táborból szabadult embert még nem látott, a foglyokat nem ilyennek képzelte. Megdöbbenését csak fokozta, amikor kérdésére a lány kifejtette, hogy ő mindvégig a németeknek drukkolt. Nem, ő nem érzi magát felszabadítva, ő elvesztette a háborút. Nyilván voltak túlkapások, amelyeket német győzelem esetén és a konszolidáció során természetesen felderítettek, megtoroltak volna. Saját maguk, külső segítség nélkül. Ez az árulás, az ő feljelentése, pl. és egyáltalán Hitler, szégyenletes dolgok ugyan, de német belügy.

Hát, valahogy így nézhet ki az irakiak hozzáállása a felszabadításhoz.
Eredeteti megjelenés : http://hhrf.org/ungparty/index.htm

 
 ex-MON-tag3  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-24 20:22   
Edward Teller irja :
If I tied a letter to a balloon,it would say:
I must find a human---
Male or female,young or old,does not matter.
But I must find a human.
Why send such of letter ?If even one soul
finds my letter, it may be read.
And the finder may consider it fitting
to write a response
And tie it to a balloon.

Legiposta:
Ha levelet kotnek egy luftbalonra
Embert keresek
Mindegy,hogy ferfi vagy no
Fiatal vagy oreg
De embert keresek
Es a luftbalonnak a megtalaloja,
Olvassa a levelet
Es mivel hogy O is ember volna
Ir egy feleletet
Es rakoti egy luftbalonra.


 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-24 13:48   
Szaddam nevében

Hogyan? Száműzetésbe?
Persze, hogy elmennék.
A Holdra!
Sugarmeghajtású rakétával.
Van ám nekem olyan!
Ja, tudják? Hm.
Szóval elmennék száműzetésbe a Holdra.
Ott mégkönnyebb lenne a lelkem.
És Allahhoz is közelebb lehetnék.
És testsúlyom ellenére önfeledt ugrálhatnék.
Bár már így is önfeledt vagyok.
Nem tudom mit csinálok.
Azt sem tudom, hogy még én vagyok-e én vagy már valamelyik hasonmásom.
Tessék mondani, a Holdon van olaj?
Hogy nincs?
Akkor inkább a Napra megyek.
Az úgy is olyan aranyosan fénylik.


 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-23 17:16   
Caneloni à la ...

Canelonit csináltam ebédre.
Vagyis csak azt hittem.
Nyílván mert nem recept alapján készült.
Hanem ránézésre.
Épp meg lehetett enni.
Az íze se volt rossz, bár senki nem mondta.
(Csak a végén.)
A fiam egyszer felemelte a tekintetét...
ránéztem, erre ő csak intett kis tenyerével és
mondta: "Tudom, tudom, Afrika!"
Evett tovább.
Jómagam is.
Elfogytak a száraz rudacskák.
A caneloni nem ilyen, pedig én azt akartam csinálni.
Akkor ez mi volt?

Valaki lenne kedves megmondani hogy kell canelonit készíteni?
Cserébe megmondom hogy kell csinálni, ami csak annak készül de nem az.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-23 12:11   
Tisztázzunk valamit


Az „Amerikai abszurd” reakciójaként több kritikus megjegyzést kaptam. Miszerint Szaddam mégiscsak véreskezű despota, a szerb etnikai tisztogatáson is túltevő módszerekkel üldözi politikai ellenfeleit, hogy ABC-fegyverekkel fenyeget, hogy ... , egyáltalán, az egész világra nézve veszélyt jelent. Meg a nemzetközi terrorizmus, Amerika és Izrael fenyegetettsége, valamint a szegény iraki nép jogai, ... Igen, alapvetően az emberi jogok, amelyekért a háborúpárti politikusok napi 24 órában aggódnak.

Ezen a ponton tisztáznunk kell valamit. Megfigyelésem szerint, aki a jelenlegi háborút ellenzi, az ezt nem Szaddam-szeretete miatt teszi. A fenti felsorolásban, a bagdadi Jumurdzsák megítélésében, gondolom, konszenzus van. Hogy akkor mi nem teszik? A hazugság.

Mert, ugye, amikor 40-70 éven keresztül (országa válogatja) etették velünk a magasabb szintű társadalom ideológiai maszlagát és népi demokrácia néven próbálták eladni a durva vagy puha kommunista elnyomást, amikor önként és énekelve, ... szóval akkor arról mindenki tudta, hogy hazugság. Nem is volt értelmes embernek eltérő illúziója. Majd a rendszer megdőlt, az utódállamokban kitört a demokrácia, amelynek legfőbb letéteményese Jefferson óta az USA. Megszűntek az ellenségképek, a régi ellenfelekből barátok, szövetségesek lettek. Ásó, kapa, ... Majdnem idill.

De azért, hogy ne érjen itt véget a népmese, maradt még néhány apróbb zavaró tényező. Ilyen - többek között - Szaddam Husszein. Egy a sok közül. Ha pedig több is van, akkor meg lehet ideologikus alapon magyarázni, hogy miért pont őt pécézte ki magának Dzsordzs Dabljú? És miért pont most? Miért nem intézte el az USA ezt a kérdést az öbölháború idején, amikor már ott álltak a kapuban és amikor volt legitimáció? Ill. a védekezésre volt, Bagdad elfoglalására nem. És ez akkor szemmel láthatólag még zavarta az amerikai adminisztráció akkori etikai normáit.

Szóval, miért pont Szaddam? Miért nem Gaddafi? Vagy Észak-Korea? Vagy Pakisztán? Utóbbinak is van atomfegyvere és szintén teljesen kiszámíthatatlan. Az egész jugoszláv helyzet összes részletében Koszovóig bezárólag egy nagy etnikai, emberjogi gubanc. A hutuk, tuszik, meg akikről még csak nem is hallunk, Afrikában halomra tömeggyilkoják egymást éves rendszerességgel. Diktátorok Idi Amin óta szépszámmal, módszereikben is méltóak a bagdadi főellenséghez. Miért pont Szaddam?

Megvallom, az összes terhelő tényező ismerete mellett is komoly nehézségeim vannak, hogy elfogadjam az USA közvetlen és momentán fenyegetettségének hittételét. Lehet is ezzel némi gond, mert nincs ENSZ-licenc és a hadviselés körülményei, a csípőből lövő cowboy magatartása, a szabad híráramlás ideges korlátozása, a cenzúra, az ideológiai pattogás mind erre utal. Ami pedig a háborút ellenzőknek végképp nem teszik, az a szovjet időket idéző álszent maszlag, hogy mindez az egész emberiség, a felsőbbrendű társadalom nevében történik. Noha az emberi jogokkal komoly a baj Irakban, ebben a háborúban mégis ez az utolsó, amiről szó van. Mint ahogyan az afgán háború sem a fátyol mögé és analfabetizmusba kergetett nők felszabadításáról szólt. (Apropó, mi van Afganisztánnal? Ott mikor lesz béke? És ki győzött? Nem sokat hallani erről az utóbbi időben. Ez is furcsa.) Vagyis a szegény iraki népért való aggódás komoly hazugság. És itt érzi az európai gondolkodó úgy, hogy permanensen hülyére veszik.

Továbbá itt, az európai kontinensen mostanság fokozódóan mérlegelendő gondolat, sőt félelem, hogy mire számíthatunk még. Ha az amerikai adminisztráció ekkora horderejű önkényes döntést hozhat, az USA történelmében először támadó háborút indíthat mindenféle legitimáció nélkül, hovatovább győz is és ez csak úgy, mirnix-dirnix lehetséges, akkor mi lesz, mi lehet a következő lépés? Nekünk, „régi európaiaknak” itt akkor mostantól aggódnunk kell, hogy legközelebb, mondjuk, csak a példa kedvéért, egy francia ellenvélemény következményeképp Párizst fogják lebombázni? Engedtessék meg, hogy a fenti kételyeink mellett ne legyünk lelkesek, amikor Dzsordzs Dabljú hadba száll az „igazságért”.

Jut eszembe, melyik igazságért? Kinek az igazáért? Az erőből való politizálás, a csípőből lövés, az arrogancia, hegemónia bennünk félelmet kelt. És akkor még nem szóltam a háború máris előrelátható következményeiről, a várhatóan növekvő terrortámadásokról. Ha ezek bekövetkeznek, akkor a jelenlegi USA kormány az emberi jogok védelme jegyében az egész iszlám világot fogja lerohanni? Egy idő után túl nagy falattá válhat.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-21 10:43   
AMERIKAI ABSZURD


Ma, ahogy a híreket hallgatom, olvasom, az az érzésem, hogy egy abszurd színjáték részese vagyok. A világ hülyült-e meg körülöttem vagy engem néznek hülyének?

Merthogy a rádióban kb. 20 perces előadást hallgattam a mai modern haditechnikáról, amelyben részletesen elmagyarázták a lézervezérlésű marsrakétákat, mivel mit lehet mennyire pontosan eltalálni és mindez mibe kerül, majd ismertették az egész háború stratégiai és taktikai tervezetét. Hogyan fognak behatolni az országba, mit bombáznak Bagdadban, hogyan kívánnak védekezni a várható gázellentámadás ellen, mit milyen módszerrel és ütemben fognak elfoglalni, hogyan tájékoztatják az iraki katonaságot, ill. civil lakosságot és ezek hány %-a fog perceken belül átállni az amerikai oldalra. Fantasztikus! Mit meg nem ér az ember?! Milyen rendes és minden részletre kiterjedő ez az amerikai tájékoztatás! Ilyet eddig még nem pipáltunk! Van ezért ebben valami csavar: Eddigi történelmi ismereteim szerint, de pszichológiailag is szokatlan, hogy valaki előre világgá kürtölné haditervét részletesen ismertetvén a következő lépéseket.

Aztán bemutattak egy amerikai rádióadót, amely az amerikai katonaság tájékoztatásáról, lelki kezeléséről, pszichés karbantartásáról gondoskodik. (Megszólaltak feleségek, akik bíztatják a nem tudni pontosan hol harcoló férjeiket, van tájékoztatás a családok részére, hogy pl. mit mondjanak négyéves gyereküknek arról, hogy hol a papa és mit csinál, mennyire életveszélyes a háború a benne résztvevő hős amerikai katonáknak, stb.) Megtudtuk, hogy az itt dolgozó riporterek mind háborúpártiak. Nem, az ellenvéleményt nem szabad elhallgatni, hisz demokrácia van, arról kell tájékoztatni, - ha van. De nincs.

Megtudtam továbbá, hogy a CIA által vezetett verbuváló akció a Németországban élő irakiak körében alkotmányellenes. Nohát!? De nincs is ilyen, viszont akiket itt beszerveztek, azokat Taszáron képzik ki. Egyáltalán, 65.000 iraki él N.o-ban, de csak a már német állampolgárságot kapottaknál beszélhetünk bűncselekményről, akik kb. hétezren vannak. Pontosan nem lehet tudni semmit, de valami van, viszont a német hatóságok tagadják, hogy lenne, de a belügyminisztérium szóvivője valamit beismert, de mégsem. Hogy kiket szerveznek be, azt nem tudni. De megszólalt két önkéntes, akik nem akarnak beszélni, de bemutatkoztak és elmondták, hogy ők kurdok, utálják Szaddamot, be akarnak lépni a helyzetbe az USA oldalán, de nem vették igénybe őket, mert kurdok és mert nem tudnak angolul. Majd felolvasták a CIA beszervező kérdőív kérdéseit. Furcsa kérdések. Megtudtam, hogy aki diplomás, az kap egyszeri 70.000,-, majd havi 3.000,- US$-t. (Tulajdonképpen nem rossz. Hozzám eddig még nem jöttek. Angolul ugyan tudok, de nem vagyok iraki. Lehet, hogy ezért. Szinte kár.)

Kiderült továbbá, hogy a helyszíni tudósítok munkájához elengedhetetlen, hogy helyeseljék a háborút. Összevissza, függetlenként pedig nem lehet. Aki nem bejegyzett tudósító, az nem mászkáljon, mint pók a falon. Ha megpróbál mobilon telefonálni és ezzel összezavarja a műholdakat, akkor beazonosítják és le/kilövik. Ilyen egyszerű. A műholdakon közvetített híreket pedig a Pentagon megbízásából leellenőrzik. Nem ismerős ez valahonnan? Mintha ilyesmit már hallottam volna.

Putyin bejelentette, hogy ha egy nagyhatalom a BT döntése nélkül megtámad egy arra okot nem adó szuverén államot, akkor azt bármikor bárki más ellen is megismételheti. Ezt Oroszország a nemzetközi jog és demokrácia alapján nem helyesli. Ez igen. Hát nem aranyos? Persze, persze, ez az Oroszország nem az az Oroszország.

MTI-hír:
A védelmi miniszter hangsúlyozta, hogy a polgári lakosság megkímélésére törekszenek. Azt tanácsolta a civileknek, hogy tartsák magukat távol a katonai célpontoktól, maradjanak otthonaikban, s szükségtelennek nevezte, hogy bárki is meneküljön az országból.
No, ez kitűnő és egyenesen megnyugtató. Nincs mitől tartani a rendes embernek, csücsüljön nyugton a fenekén, ez a több milliárdos költséggel járó, százezreket megmozgató, fél világot bevonó akció csak Szaddamnak szól, az összes többi lakosra nem vonatkozik. Kérjük bizalmukat és várjuk támogató megértésüket. Hogy megértik és támogatni fogják, azt már tudjuk, hisz közölték az amcsik a néppel szórólapokon – lásd első bekezdés.

További MTI-hír:
Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter közölte, hogy értesüléseik szerint az iraki rezsim három-négy olajkutat felgyújthatott az ország déli részén. Leszögezte, hogy gátak lerombolása, olajkutak felgyújtása az iraki nép ellen elkövetett bűncselekménynek számít.

Nono, a rossz gyereknek rácsapnak az ujjára. Megjegyzem ebből is látható, hogy Rumsfeld, a demokrácia legfőbb őre és mennyire aggódik az iraki népi tulajdonért, hiszen „... az olaj az ország gazdagsága és a háború utáni legfőbb bevételi forrása.” Ezt – hallottam a Rumsfeld-nyilatkozatot eredeti szöveggel – azért, mint a hülyegyereknek, a nép szájába kell rágni.

Különben minden jól halad, volt eddig egy-két sikeres légitámadás, de ez még csak a szelíd kezdet. Eltalálták ugyan Szaddam egyik palotáját, de senki nem sérült. A Kuvait felé kilőtt iraki rakétákat az amerikai elhárítás lelőtte, szóval bíztatóan mennek a dolgok. Állítólag ég néhány iraki olajmező A szárazföldi csapatok ezért ma ott, délen bevonultak – többek között – oltani. A legfrissebb helyzetjelentések szerint vagy égnek, vagy nem égnek. (Az USA már hónapok óta teljesen birtokolja Irak légterét és a CIA-nak mindenről pontos légi felvételei vannak. Jobbak, mint a Blix-bizottságnak.)

Egyszóval ez egy sikeres villámháború, amely várhatólag nehéz lesz és bizonytalan ideig fog tartani. Mindez egy mondatban. Hogy mondta Dzsordzs Dabljú márc. 17-én: „Ez az igazság pillanata.”

Hát, most tessék nekem megmondani, én vagyok hülye, hogy nem értem, vagy ezek bolodok? Avagy nem bolondok, csak engem néznek permanensen és egyre agresszívabban hülyének? Megvallom, magam az utóbbi feltételezés felé tendálok és ez valahogy rettenetesen zavar.

De nem vagyok egyedül. Most fedeztem fel éppen: Kedvencem, Michael Moore, az amerikai dokumentumfilm-rendező – Bowling for Columbine c. dokumentumfilmje az állandó félelemből fakadó amerikai állami és privátfegyverkezésről a berlini mozik csúcsokat döntő kasszasikere – nyílt levelében szólította fel Dzsordzs Dabbljú Busht, hogy hagyja abba a franciák lepisilését (Quit pissing on the French and thank them for getting it right for onces) Inkább köszönje meg, mert a franciák olyat tettek vele, amit csak egy barát tehet: t. i. felhívták a figyelmét a tévedéseire.

Lásd teljes írást itt: http://www.michaelmoore.com

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-21 08:27   
HIBA

Eszembe jutott, hányszor olvastam már hasonló jellegű újságcikket: Egy belvárosi építkezés során itt és itt, II. világháborús, fel nem robbant bombát találtak . Stb...
Vajon miért nem robban fel egy bomba?
Mert nem megfelelő a beesési szög?
Vagy mert nem elegendő a becsapódás mértéke?
Esetleg technikai hiba?
Arra senki sem gondol, hogy talán maga a bomba az, ami nem akar felrobbanni?
Mert lelke van és így tiltakozik?
Kidobták a szívtelenek de ő azért sem robban fel.
Nem tehet arról, hogy bombának született, akkor viszont tegyen arról ésszel és szívvel, hogy ne írtson.
Mert egy bombának is lehet érzelmi intelligenciája.
Valóban?
Olyan fejlett a haditechnika, hogy ma már úgy odavágják milliméter pontosan, hogy ...
De azért hátha.
Szóval, azért mégis.
Viszont ha mégse, még mindig marad a remény.
Remény ... a (technikai) hibában ...

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-14 21:28   
Éden II.

Éva nagyon, de nagyon el volt foglalva.
Megkérdeztem mit csinál, azt mondta almakompótot tesz el mert ez a konzerválási mód a legjobb arra, hogy a gyümölcs megmaradjon gyümölcsnek.
Szétnéztem.
Rengeteg almafájuk volt.
Ádám szelektálta faládákba külön-külön az ütődötteket és az egészségeseket.
Nekem is nyújtott egyet, persze az egészségesből, de én visszautasítottam.
- Nem szereted? - kérdezte meglepődve.
- Nem tudom, még nem ettem. - válaszoltam őszintén.
- Pedig nagyon finom és egészséges. Kb. 50 kcal-át tartalmaz 100 grammonként, van benne kálcium, foszfor, és rengeteg C vitamin.
- C vitamin?
- Igen. Azt sem ismered?
- Nem.
- Nos, a vitaminok, azok olyan szerves hatóanyagok, melyek nélkül lehetetlen a szervezet életműködése. Van A, B, C stb. vitamin.
- X és Y vitamin is van?

Nem tudom miért nem válaszolt.
Tehetek én arról, hogy nem ettem még a tudás fájának a gyümölcséből?

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-13 11:01   
Az utazás

Az űrhajós kinézett az ablakon.
A látnivalót falta tekintetével, elmélyült az erős színekben, vonzotta magához a horizont ...
Úszott, lebegett, kalandozott, boldog volt, de akkor úgy érezte, hirtelen megbökte valaki.
Odafordult.
- Elnézést Uram! A menetjegyét kérem ellenőrzésre! - mondta neki udvariasan az egyenruhás férfi, ő pedig engedelmesen átnyújtotta a jegyét ... elvégre a kalauz az úr a vonaton.

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-07 22:58   
A vándorcirkusz

A vándorcirkusz vándorol. Egyik helyről a másikra.
A tagjai is. Egyik helyről a másikra.
Aki a jegyet árulta, félórával később már a trapézon kockáztatja életét.
Az idomár három számmal a sajátja után a zsonglőr segédje.
Az egyensúlyozó művész sorsjegyet árul a szünetben.
A pattogatott kukoricás lány az elébb még a levegőben lógott,
a pihenő után pedig kutyákat ugráltat a porondon ...
A vándorcirkuszban minden lehetsz: ünnepelt sztár a reflektorfényben
és a mindennapiért gyűjtő szerény, megalázkodó árus de mégis művész,
mert ezt is őszinte mosollyal teszed. A publikumért. A nagyérdeműért.
A megkopott ruhádért, ami a fényben még képes a csillogásra, mert ...
mert nem halt ki a hit abban, amit cselekszel.

Chapeau!

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-06 12:47   
Couberting

"A béke vagy Te sport" és üzlet és piac és reklám és marketing és média és politika és egészségügy és külügy és rendőrség és tűzoltóság és mentők és közlekedés és vendéglátóipar és ... és "népeket egymáshoz fűző szép szalag...". Szalag? Akkor könnyűipar, textilipar, méter- és rövidáru, rőfös bolt ...

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-05 20:36   
AZ OLAJOS SZARDÍNIA

Élt egyszer, hetedhéthatáron túl, de az óperenciás Atlanti tengerben egy óriási, 20 cm-es clupea pilchardus, közismertebb nevén, egy szardínia. Boldogan éldegélt a kék óceán hűs, sós vizében és leleményességének köszönhetően mindig megszabadult a halászok nyereséget, de nekik inkább csak kenyeret adó hálójától ... a vég azonban mégis elérte és olajos szardíniaként végezte be, hiába volt méreten felüli.
A Prestige olaja lett a gyilkosa ... s sorsa legyen örök példa az emberiség számára ...

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-05 13:04   
Feltételezés

Ha három fülem lenne, akkor jobban hallanék.
Lehet, de abszolút nem állna jól.
Ugyanis aszimmetrikusan helyezkedne el, ami rontaná az esélyeimet.
Szebb nem lehetek, de csúnyább sem szeretnék.
Inkább megmaradok a két fülemnél.
És az esélyeknél.

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-05 11:44   
Gondolatok egy környezetvédelmi cikkről

Terhelt lettem. Zajterhelt. A zajszennyeződéstől.
Zajártalomban szenvedek. A zajemissziótól.
Még egy erdőben is 30 dB a zajszint!
Pedig én azt hittem, hogy ott csend van.
Igaz, ezt inkább más helyre szokták mondani ... ahol a csend síri.
Csak ki ne menjenek oda is a szakemberek zajszintet mérni!
Megdöbbennének mire képes a környezet.
A megboldogult.
Vagy megbolondult?
Megbolondult ez a zajos világ?

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-03-03 20:24   
Busóbusiness

A minap bekopogott hozzám egy busó. Úgy meg ijesztett, hogy megijedtem. Azt mondta telet űzni jött. Mondtam neki, hogy itt csak jelképesen van tél, hó is csupán fenn a hegyekben. Nem baj, nem baj, erősködött, ő ott is elűzi a telet, ahol nincs. Most csak Európában próbálkozik, de jövőre már Afrika felé kacsingat. Ha futja a büdzséből. Az exportszolgáltatás támogatásiéból.
Azt sem tudtam mit mondjak. Még szerencse, hogy felébredtem. Megnyugodtam.
Csak álom volt.
Ez van.
Ilyen világot élünk.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-02-19 10:26   
Világpolitika a magyar irodalom tükrében

Úgy veszem észre, hogy a bennünket körülvevő nemzetközi politikai feszültségekben egyik alapvető és rendszeresen megismétlődő gond, hogy eltérő mentalitások ütköznek – és akkor még nem beszéltem az adott politikus, népvezér, tirannus stb. személyiségének egyéb vonásairól. Mert ugye más a becsület, az igazság, a hűség, kötelességtudás stb. fogalmának értelmezése a különböző kultúrkörökben.

Hetek óta olvasom a „Der Spiegel” érdekfeszítő sorozatát Szaddam Husszeinről. Ma pedig egy jó barát figyelmeztetésére elolvastam egy fejtegetést a Népszabadságban arról, hogy milyen lesz a világ a háború után. (Itt zárójelben megjegyzem, hogy a német újságokat legjobban a magyar lapokban szeretem olvasni: Pl. a HVG, de egyéb lapok is sokkal rövidebb lére eresztve foglalják össze az általam amúgy rendszeresen olvasott német értelmiségi sajtó egyes cikkeinek lényegét. Félreértés ne essék, nem nyelvi problémáim vannak, csak kinek van arra ideje, hogy 4-5 x 10-15 oldalakat olvasson, pl. iraki diktátor barátunkról.)

No, hogy a lényegre térjek, korszakalkotó és újsütetű ötletként mindkét lapból értesültem amerikai pszichológus szaktekintélyek bevonásáról, valamint ezek véleményéről Szaddam Husszein egyéniségét, lelkét, motivációit, kényszerképzeteit illetően. Bár ők ezt így nem írják, én tudom, hogy gondolkodásmódjának egy része kulturális örökség, másik persze személyes jellegű. Mindenesetre olvastam a fenti analízisekből fakadó kiszámítható el-, ill. semmi esetre sem várható következményekről. És ezektől függ, hogy lesz-e háború, mikor, milyen, meddig, s mi lesz utána. Csupa meglepetés, tépelődés, leleplezés, érvelés, bizonyítás. Végül nagyfokú bizonytalanság. És mindehhez pszichológusok serege. Nem értem.

Ahogy így tanulmányoztam ezt a pszichés helyzetet, hirtelen rámtört a felismerés: Itt a világnak egy Jumurdzsákkal van dolga! Persze azért van egy kis különbség, hisz ez itt hatalomhoz jutott, míg a Gárdonyi alkotta negatív hős csak az elveszett amulettjét kergeti évtizedeken keresztül, de azért az alapfigura szerintem mégiscsak hasonló. Mindkettő megszállottan hisz valamiben, amit keres tűzön-vízen át, korlátokat nem ismerve küzd a megszerzéséért. Cselhez folyamodik, gáncstalan, ha kell, öl is. A napnyugati kultúrkör képviselőjének szemében tisztességtelen, hazug, álnok, csalfa, kiszámíthatatlan. Ill. azt ki lehet számítani, hogy ígéretét garantáltan nem tartja be és az események során biztosított a következő galádság.

Valahogy nem értem a világ megdöbbent felháborodását. Mindenki úgy tesz, mintha valami váratlan disznóság történt volna. Nem értem, hogy miért lepődnek meg mindezen és minek ehhez ennyi pszichoanalitikus. Már gyermekkori első regényélményünk interkulturális üzenetéből tudhatja, aki tud olvasni, hogy a gyaurnak tett ígéret nem kötelezi a „hitetlent” annak betartására, különösen, ha valami szent célt követ az illető. Tehát semmilyen etikai vétség nincs, csak más a fogalmak értelmezése. Ezt én az Egri csillagok óta tudom. (Mentségemre szóljon, hogy míg Gárdonyi kliséjével enyhén szólva általánosít, ezzel ellentétben én nem kívánom egy kalap alá venni és en bloc elítélni a földgolyó lakosságának mohamedán harmadát. Csak a fanatikus vagy fanatizált Jumurdzsákokról szólok.)

Vagyis nekem ez a Szaddam Husszein olyan, mint egy nyitott könyv. Hogy lehet, hogy nálam okosabb embereket, nagyhatalmak vezető politikusait, nemzetközi ellenőrző bizottságok képzett képviselőit ennyire félre tudja vezetni és azt ráadásul szisztematikusan, éveken, sőt, évtizedeken át? Ma rájöttem, hol a hiba. Csak egy magyarázatot van erre: Emezek az amúgy kitűnő államférfiak, nemzetközi szaktekintélyek nem olvasták az Egri csillagokat. Mert ha olvasták volna, ....

Először is Dzsordzs Dabljú akkor például tudná, hogy hol van Magyarország. Meg, hogy milyen a galád cselszövő. Keleti és nyugati kivitelben. És egyáltalán: A magyar irodalom széleskörű ismerete rengeteg közvetett és közvetlen hasznot hozna népünknek, nemzetünknek, igen, az egész emberiségnek. Na, most ezt a gondolatot a pátosz könnyes netovábbjáig lehetne fokozni, de ettől eltekintek. Egy a lényeg: Ismerjük és ismertessük meg a magyar irodalmat! Most ragadjuk meg az alkalmat, mert sose késő és mert Nobel után erre van is némi reális esély! Használjuk hozzá továbbá a frissen teremtett virtuális vízummentességet!

Nota bene, igényes berlini napilapunkból ma különben megtudtam, hogy a fent említett két egymással hadakozó államférfi között a vártnál több a közös vonás. Nagyon kiemeltek itt egyet: cipőiket mindketten évek óta ugyanannál a kézzel varrott férfilábbeliket előállító olasz exkluzív manufaktúránál rendelik. A híres-hírhedt ügyfelek kedvenc fazonjainak leírása után az ügyvezető véleménye: Szaddamnak van jobb ízlése. No, Egri csillagok ide vagy oda, ezt még én sem hittem volna! Bár, ha meggondoljuk, van benne némi logika.

Eredetileg megjelent:
http://www.hhrf.org/ungparty/

 
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 | 3 | 4 | 5 )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó