2018. január 21. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> Kultúra >> Publicisztika
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 | 3 | 4 | 5 következő lap )
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-11-28 16:17   
1. Ádvent



Korábbi, karácsony előtti menetrendszerinti depresszív, de legalább is ünnepellenes hangulatom* idén nem állt elő. Mi több, direkt örülök a közelgő ünnepeknek. Ezzel teljesen konform haladok a régi hagyományokkal. Nem is tudom, hogy ezt a biztos korosodás jegyének tekintsem-e, amely együtt jár az általános megbocsátással. Az is lehetséges, hogy az idén mérsékelt év végi irodai hajrá okozza lelki pálfordulásomat. Nem mintha a munka csökkent volna, hanem inkább sikerült jobban megszervezni, ill. az irodavezetők gyöngye leveszi a nagyját a vállunkról. Továbbá elhatároztuk, és ezt igyekeztem rokoni körben is tudatosítani, hogy a karácsony lényege nem az ajándékhalmaz. Engem, pl. nem az tesz boldoggá, hogy a másik elköltötte a rám előirányzott összeget. Ennek az örökérvényű igazságnak széleskörű tudatosítása elég sok energiát emészt föl, eredményében még nem vagyok biztos, de magam mindenképpen ennek szellemében kívánok eljárni.

Sikerült megfúrnom egy számomra évek óta terhes haladó hagyományt: kollektívan nem vettünk részt semmilyen standdal a Grunewald-i ádventi vásáron és így megmenekültem a szervezéstől, szállítástól, hidegben való órákig tartó fagyoskodástól. A stresszt tovább leépítendő, időben előkészítettem az ádventi díszítés meglévő állandó kellékeit, és beszereztem a minden évben frissen vásárlandókat. Mi több, már szombaton sikerült felmásznia a malomkeréknyi koszorúnak a kiugró csillárja alá. (Ezzel általában vasárnap, a gyertyagyújtással egybekötött meleg békesség előtt 2 perccel szoktunk elkészülni, miután megállapítottuk, hogy nem passzol, nem megy bele, nem egyenes, elkopott, elfelejtettem, nem elég, megint nem vettem, stb. Legkésőbb ebben a pillanatban vetődött fel a kérdés, hogy minek az egész és egyáltalán.)

Marad tehát a boldog, békés várakozás. 1. Ádventre való tekintettel hosszú évek óta szombaton ismét kollektív karácsonyi kekszsütés folyt. Kollektív, mert Zsófihoz jött egy egyetemi társnője, ötéves hiperaktív, de amúgy jópofa kisfiával. Míg a középső korosztály több órán át gyártotta a háromféle eztmegazt – csakis a gyerek miatt –, Joseph-et ez a folyamat mindössze 10 percig kötötte le. A további időben nekem „segített” teríteni a kb. 1 m3 karácsonyi giccselemeket a lakásban. Eközben kimeríthetetlenül ontotta magából az ötleteket, hogyan lehetne átfunkcionálni, ill. a rendeltetésszerű használatból kivonni állandó berendezési tárgyainkat. Pl. azonnal kikapcsolta az épp fölszerelt karácsonyi díszkivilágítást, egyben az összes egyéb lámpát is, mert köztudott, hogy legjobban a vámpírok sötétben ismerik ki magukat. Ezt bizonyítandó le-föl rohangált koromsötét „termeinkben”, közben időnként a létra tetejéről igyekezett ellenőrizni a helyzetet. Komoly teljesítménynek tekintem, hogy egyszer sem csúszott el a szőnyegeken, nem esett hasra, nem döntött föl semmit és nem lépett bele a szerteszét heverő ollóba, szögekbe, stb.

Aztán a pianínó tetején felfedezte a postakürtöt. Rövidesen beláttam, hogy én, ... hogy is mondjam, ... meglehetősen szerény fantáziával rendelkezem. Soha nem éreztem kísértést, hogy kipróbáljam a hangzást, ha szalvétával tömjük tele, vagy sót szórunk bele. (Utóbbinál sós tengeri szél hangja van.) Joseph azt is kiderítette, hol szól jobban: víz fölött vagy víz alatt, jobb-e a vizet a tülök segítségével szívni vagy fújni. Ehhez teleengedte a fürdőkádat, felmászott a fölötte lévő deszkára és hasmánt végezte hangtechnikai kísérleteit. Nem, nem esett bele.

Végül, amikor már a magam részéről mindent elintézettnek véltem és visszaraktam a maradék, használatba nem vett dolgokat az óriási kartonba, Joseph győzelemittasan kijelentette, hogy most az egészet ki fogjuk rámolni, mert ő kíváncsi a tartalmára. Elsőként kihúzott belőle egy 35 cm magas echte érchegységbeli diótörőt, made in Taiwan. Láttam, hogy vesztésre állok, így gyorsan egyezséget ajánlottam: Nem rámoljuk ki, viszont nekiadom a bábut.
„De hisz ez elég ronda!”
„Akkor nagyon sajnálom. Így sem rámoljuk ki a dobozt, de akkor nem tudlak semmivel megajándékozni.”

A trükk bevált. Nehogy már két szék között a pad alá, inkább elfogadta az ajándékot. Sajnos a diótörővel csak diót nem lehet törni, mert a báb szája keskenyebb, mint a kemény héjú standard szélessége. Mogyoró, mandula nem volt itthon, de szerencsénkre akadt amerikai mogyoró. Leginkább erre használható. Komplikáltabb kicsit, mint kézzel és jobban is szemetel, de mindegy.
„Minek van szablyája, ha diótörő?”
E.T.A. Hoffmann, Csajkovszkij és a balett nem-igen érdekelte, a korábbi katonai divat, valamint a fejletlenebb haditechnika sem. A kérdés nyitva maradt.

Aztán megtekintette még az irodát, ... Mindez d.u. 5-től 10-ig. Nem unatkoztam. Kis barátom különben nagyon kedves volt és meghívott, nézzem meg én is, hogy ő hol lakik. Időpontot egyelőre még nem fixáltunk.

Első ádvent vasárnapja eseménytelenül, csöndesen, szinte unalmasan telt. Zsófinak dolga akadt, így délután Eberharddal ketten gyűltünk össze, meggyújtottuk a koszorún az első gyertyát, ittunk teát, hallgattunk Bachot, megkóstoltuk a tegnapi keksz-produkciót és békés-boldogan várakoztunk.


* Hivatkozással az alábbi írásomra:

A szeretet ünnepe
avagy
gondolatok a karácsony körül
(2002. 11. 25.)
Megjelent ugyanitt, csak nem találom,
valamint az "ungparty"-n
http://hhrf.org/up/szerz/pomp/

 
 Valeria  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-09-09 00:07   
Gratulalok Judit!!!
 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-09-08 23:33   
Honosodom

Folytatásos történet
(Doku-glossza)
5. befejező rész



Legutóbbi tárcám óta felgyorsultak az események. Mintha férjem fellépése mégis eredménnyel járt volna – vagy legalább is hagyjuk meg neki ezt az illúziót. A kémelhárítás telefonja után aránylag hamar és ezúttal majdnem családi hangvételű levélben közli a Hivatal, hogy németesítésem a honosító okirat átadásával immár végső fázisába ért. Az állampolgárság átvételéhez keressem fel f.hó ötödikén tízkor a 129-es szobát, hozzam magammal útlevelemet, tartózkodási engedélyemet és/vagy ...., stb. dokumentumokat + 1 db fényképet.

A melléklet felszólít a maradék 41,- € illeték befizetésére. Tájékoztatnak továbbá, hogy a díjkiszabás ellen az ilyen-olyan §§ értelmében x napon belül fellebbezhetek, de akárhogy is, először mindenképpen fizetnem kell.

Ötödikén a 129-esben ketten fogadtak: a németcsinálómat helyettesítő ügyintéző és egy 17-18 éves lány, vélhetőleg tanonc. (Politikailag korrekt megnevezése AzuBi = Auszubildende, vagyis szakképzésben résztvevő.) Előbbi tisztes távolból figyelte a közigazgatás íróasztalnál ülő nebulóját.

Aktámat, mely kb. 4cm vastagságú, hátulról ütötte fel a hivatalnokpalánta. Az utolsó oldal egy jegyzéket tartalmazott, amelyen ügyintézési sorrendben egyenként kipipálta a következő lépéseket:
• Elsőként aláírattatott velem egy nyilatkozatot, hogy nincs ellenem sem bűnügyi, sem közlekedésrendészeti büntetőeljárás folyamatban és családi státuszom változatlan, továbbá tudomásul veszem, hogy ha mégis, akkor honosításom visszavonható.
• Átvettetett egy tájékoztatót arról, hogy továbbra is fennáll korábbi állampolgárságom és ebből fakadóan bizonyos, abban felsorolt helyzetekben a német külképviseletek nem segíthetnek rajtam
• Újabb papírt adott arról, hogy milyen körülmények között veszthetem el a frissen kapott német állampolgárságot (Pl. ha bármilyen mást kérek, akkor automatikusan)
• Útlevelemben honosítási indoklással érvénytelenítette a tartózkodási engedélyt
• A magammal hozott fénykép hátulját ellátta adataimmal, lepecsételte és visszaadta – ezzel igazolhattam kilétemet személyazonossági- és útlevél-igénylésemnél a Bejelentő Hivatalban.
• A honosítási okirat szövegét esetleges gépelési hibák szempontjából elolvastatta velem
• Ellenőrizte az illetékmaradék befizetését a számítógépben, végül
• Megkérdezte, hogy igényt tartok-e egy ünnepélyes aktusra, amelyre egyébként igenlő válaszom esetén sincs garancia.

Ünnepélyes aktust ugyanis negyedévenként tartanak, de a múlt csütörtöki tapasztalatok megkérdőjelezik ennek célszerűségét. A honosítottaknak csak kis része igényli, és még a meghívást visszaigazolók közül sem mind jöttek el. Így kár az időért, az erre fordítandó összegnek máshol is lenne helye. (Miért is lenne a kerületi polgármesternő jobb helyzetben, mint én a Berlini Szalonnal? – gondoltam. Ez ugyan nem nyugtatott meg, legföljebb némi elégtételt adott.)

Majd felemelkedett – én is felálltam – és felolvasta AZ OKMÁNYT. Végül átadta, gratulált és kezet nyújtott – a tanuló. Az egész 10 percig tartott. Hogy keblére ölel-e valaha a polgármesternő beszéd, zenekar, hidegtál és családtagjaim társaságában, ez egyelőre még nyitott kérdés.

A szövetségi szárnyassal (birodalmi sas) díszített mappában az okmány mellett találtam még egy gratulációt. Az önkormányzat feje tájékoztat ebben frissen nyert jogaimról, amelyek felelősséggel és feladattal is járnak. Felszólít, hogy ezek között első helyen éljek választási jogommal. Kér továbbá, hogy vegyek részt a közéletben, segítsem aktív tevékenységemmel, észrevételeimmel, kritikámmal az ő munkáját!? (Ezt vajon komolyan gondolja?)

A feladatot megértettem. Azonnal elrohantam kiváltani ideiglenes személyimet – a végleges 3 hét múlva lesz kész –, mellyel felvetethetem magam a választók listájára, hogy szavazatommal alapvetően befolyásolhassam a szeptember 18-ikára előrehozott parlamenti választások eredményét és azáltal eldöntsem a Német Szövetségi Köztársaság további sorsát.

Szörnyű ez a társadalmi felelősség! És ezt most egész komolyan mondom. A lehető legnehezebb belpolitikai és gazdasági helyzetben szakadtak rám az állampolgári jogokból fakadó feladatok!

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-09-06 00:24   
Utózönge

Kedves Barátaim!

Köszönöm mindazoknak, akik vették maguknak a fáradtságot, hogy eljöjjenek hozzánk szombaton. Értékelem az érdeklődést – különös tekintettel arra, hogy a Berlini Szalonnak otthont adó házunk korántsem központi fekvésű, továbbá nyilvános közlekedési eszközökkel való megközelítésünk ezen a hétvégén az S-Bahn építkezési munkálatai miatt elég bonyolult volt.

Az immáron húsz éves múltra visszatekintő rendezvénysorozat a berlini magyar értelmiség körében hagyományt teremtett. A DAAD irodalmi ösztöndíjasai, ill. a Wissenschaftskolleg meghívott fellow-i mellett megfordult nálunk sok értékes és érdekes ember: irodalmi díjak kitüntetettjei, államtitkár és miniszter, nagykövet és zenetudós, költő és nemzetközi rangú zeneszerző, filmesztéta és karmester - hogy csak néhány példát említsek a 46 eddigi szalonest vendégei közül. Összejövetelünk évente kétszer - néha csak húsz, máskor ötven résztvevővel - nem grandiózus méretű, mégis stabil tradíció. Nem vagyunk a városközpontban, ennek ellenére az estek vonzereje épp abban rejlik, hogy a beszélgetés magánkörben, közvetlen atmoszférában folyik, ahol mindenki kérdezhet, beszélhet. Az előadó megtapintható, megszólítható, emberközeli.

Háziasszonyként nem ildomos értékelnem saját estjeimet, mégis szólnom akaródzik. Úgy a helyszíni, mint a későbbi reakciók megerősítették személyes benyomásomat, miszerint Dániel (Löwy) Károly szerény fellépésével, mondanivalója mélységével, briliáns humorával, arányérzékével és az egész előadáson átsütő bölcs emberségével mindannyiunkat magával ragadott. Szeretet sugárzott, megnevettetett, meghatott és elgondolkozatott. Duplán sajnálom, hogy kevesen hallottuk.

Kár, mert aki nem jött, lemaradt egy egyéni hangvételű és ismételten jól sikerült estről. Másrészt sajnálom, hogy bár sokan jelezték részvételi szándékukat, mégis a bejelentkezettek fele és ráadásul lemondás nélkül távolmaradt.

Berlinben manapság általában áttekinthetetlenül nagy a kultúrkínálat és magyar vonatkozású eseményekben is jelentős a konkurencia. Tapasztalom tehát, hogy egyre nehezebb „kultúrmenedzsernek” lenni, mégis változatlanul szívesen csinálom. Örülök, hogy hobbymmal másoknak is örömet tudok okozni. És mert elsősorban magam lelem kedvemet a rendezvényekben, nem érzem szervezőmunkámat sem áldozatnak, sem nem tartom magam önfeláldozónak. Nem is várok hálát vagy köszönetet. A jól sikerült együttlét közös öröme számomra a „díjazás”.

Mint mindig, most is nagy szeretettel készültem az estre. Azt hittem, mindenki számára nyilvánvaló, hogy a vendéglátó lelgitim vágya tudni, mégis nagyjából hány résztvevőre számíthat. Hacsak másért nem, úgy a székek, a bor és a pogácsa mennyiségére való tekintettel. Az érdektelenség kifejezésre juttatásának eme formája enyhén szólva szíven szúrt és elgondolkoztatott. Lehetséges, hogy az érintettek sose látnak vendéget? Szeretném remélni, hogy nem felelőtlen közömbösségről, inkább csak véletlen egybeesésről van szó.

A jövendő szalonestek további sikerének reményében maradok

barátsággal

Pompéry Judit, Berlin

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-08-29 11:42   
Bevezető gondolatok szállóvendégeinknek

avagy

Használati utasítás - hozzánk




Szállóvendég-forgalmunk jelentős. Éves átlagban ez 10-15 embert és többhónapnyi vendégéjszakát jelent - idén, pl. június-szeptember között 9 hét alatt 11 fő. (Sietek leszögezni, nem kell minket sajnálni, szeretjük a fennforgást.) Néhányukkal kimondottan boldogok vagyunk, mint pl. a júliusban Nancy-ból ismeretlenül és véletlenül 3 hétre hozzánk került 16 éves Noëmi-val, akit legszívesebben adoptálnék. Másokkal kevésbé.

Az utóbbiakkal kapcsolatban hosszabb ideje gondolkodom, min múlik a diszharmónia. Az igaznak bizonyuló szólásmondásokon túl, hogy t.i. „lakva ismerni meg az embert”, ill. „nem vagyunk egyformák”, sokrétű a probléma. Nyilván szerepet játszanak a nemzeti és azon belül a családi hagyományok, a kultúrkör, a mindenkori életszínvonal diktálta vagy általa lehetővé vált szokások, az otthoni életkörülmények, a neveltetés és nem utolsó sorban az alapvető emberi jellem. A mindenféle különbségekből fakadó konfliktusok között a globális konzumszemléletből adódó magatartásforma a leggyakoribb, és ez az, ami mindannyiunkat rendszeresen kihoz a sodrából. Ebben nem tapasztaltunk különbséget az egyes nemzetek képviselői között.

Aktuális, még folyamatban lévő tapasztalatunk alapján hirtelen elhatároztam, hogy a jövőben másként fogunk hozzáállni a dologhoz. Nem remélem ugyan, hogy az alábbi „TO-WHOM-IT-MAY-CONCERN” címet is viselhető írás befolyásolja, megváltoztathatja ki-ki jellemét, de úgy gondolom, mégis jobb az elején tisztázni az elvárásokat. Talán egy s más bosszúságtól sikerül megkímélni magunkat.

Még frissiben úgy döntöttünk, sürgősen lefordítjuk négy nyelvre, és a megfelelő változatot rátesszük a mindenkori szállóvendég ágyára. Sietni kell a munkával, mert a következő orosz fiatalok maholnap a küszöbön állnak. 


- x - x - x - x - x -


Kedves Látogatónk,


szeretettel köszöntünk. Hidd el, nagyon örülünk jövetelednek és meleg szívvel készültünk Rád. Engedd meg, hogy bevezetőként néhány szót szóljunk magunkról, arról, hogy mi vár itt Téged és mi mit várunk Tőled.

Német-magyar családunk kétnyelvű. A kezdeti kettős orientációt tovább gazdagította Zsófinak a berlini Francia Gimnáziumban töltött 8 éve. A multikulturalitás életünkben tehát mindennapi gyakorlat. Alap-beállítottságunkból, munka- és életkörülményeinkből adódóan nyitott emberek vagyunk. Eredendően kíváncsiak a világra, másokra, szeretjük a színes, változatos és mozgalmas életet. Szeretünk utazni. Szeretünk vendég lenni, de vendéget is fogadni. Lételemünk az ismerkedés, az eszmecsere, kapcsolatok gyűjtése.

Gyakorlott vendéglátók vagyunk. Nem tudnám hirtelen felsorolni, hányan jártak nálunk, de éves átlagban több hónapon át vannak szállóvendégeink: mindenféle korosztály és náció. Meggyőződéses támogatói vagyunk a nemzetközi diákcserének, és gyakran ellenszolgáltatás nélkül adunk lehetőséget Berlin felderítéséhez akár ismeretlen fiataloknak is, akik a világ legkülönbözőbb országaiból érkeznek.

Motivációnk ebben többszörös. A mai modern világ mobilitását óriási lehetőségnek, tartjuk, amellyel érdemes élni. Szívesen nyújtunk segítséget olyanoknak, akik ezt tudatosan használják. Készséggel beavatunk az itteni élet részleteibe és nem titkolt büszkeséggel mutatjuk meg a város rejtett szépségeit, hisz nekünk is örömet okoz egy-egy újabb közös felfedezés.

Szeretnénk remélni, hogy, miképp mi másutt, úgy vendégeink nálunk nem turisták, hanem utazók. Míg az előbbi egy konzum-magatartás, szolgáltatások egyoldalú igénybevétele, az utóbbi inkább adok-kapok-hozzáállás. Az utazó tudatosan alámerül, részt vesz, bentről szemlélődik. Nem csak a kötelező látványosságokat nézi meg, hanem érdekli az ország, az emberek. Eszmét cserél. Az utazó multiplikátor. Élményeiből tanulságokat szűr le, azokról otthon beszámol. Meggyőződésünk, hogy az utazás nem csak horizontbővülést jelent, hanem emberi kapcsolatokat, barátságokat is. Számunkra ez az öröm, az ajándék, és a „visszaeső bűnösök” annak igazolása, hogy vendéget látni érdemes.

Készülj fel rá, hogy nem vagyunk jó vendéglátók. Legalább is nem kelet-európai értelemben. Nem fogunk körülugrálni, agyonkínálni, kiszolgálni, ahogyan ezt az ember a saját családtagjaival sem teszi. Téged mi családtagnak tekintünk. Vagyis nem igazítjuk életünket Hozzád. Ha ebéd/vacsoraidőben jössz, mindig van helyed az asztalnál. Ugyanakkor, bár szívesen vesszük, de nem kötelező velünk a közös étkezés. A hűtő és tartalma rendelkezésedre áll. Következésképp nem foglalkozunk többórás egyenkénti reggeliztetéssel és vendégeink után naponta rámolni, takarítani sem szeretnénk. Ittléted alatt is a magunk normál életét kívánjuk élni, amelyben örülnénk, ha Te is részt vennél.

Szívesen csinálunk Veled közös programot, de természetesen teljes mozgásszabadságot élvezel a saját lakáskulcsig bezárólag. Merj egyedül felfedezni! Ehhez, ha kéred, adunk tippeket, segítünk eligazodni. Ugyanakkor nem szeretnénk, ha mindössze ingyen hotelnak tekintenél bennünket. Mivel nem szállodába mentél, hanem a világjárás családi változatát választottad, kérünk, hogy kommunikálj velünk. Várjuk, hogy érdeklődj, kérdezz, akarj minket, a mi világunkat, rajtunk keresztül Berlint megismerni, várjuk, hogy megoszd velünk gondolataidat, élményeidet, észrevételeidet, véleményedet. Ezzel díjazod a vendéglátást.

Röviden: Meghívunk, hogy végy részt az életünkben. Úgy gondoljuk, hogy ez egy értékes lehetőség és örülnénk, ha élnél vele. Minden erőnkkel elő fogjuk segíteni, hogy jól érezhesd magad nálunk. Isten hozott!

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-08-29 11:36   
Honosodom

Folytatásos történet
(Doku-glossza)
4. rész



Nem, gondoltam, most már nem lacafacázom! Juszt sem kérek újabb igazolást az adótanácsadótól! A bürokrácia újabb, ill. inkább csak megismételt követelményének férjem tanácsára egyszerűsített eljárással tettem eleget. Mint ügyvezető saját céges levélpapírunkon magam tudattam saját fizetésemet, hisz a Társasági Törvény értelmében önmagammal is köthetek szerződést. Az önigazolást kiegészítettem továbbá azzal a célzatos megjegyzéssel, hogy munkaviszonyom folyamatos, nem állok felmondás alatt. Mindezt saját aláírásommal hitelesítettem.

Bennszülött és állami tisztviselő férjem megdönthetetlen érvekkel lelkileg felvértezve lépett porondra és személyesen adta át a papírt B. úrnak, kilátásba helyezvén, hogy szükség esetén felveszi a harcot. Eközben elejtett néhány kritikus megjegyzést, melyek - férjemet közelebbről ismervén - állíthatom: nem mindig bizonyulnak pozitív befolyásoló tényezőnek. Kellő megvetéssel valami olyasmit mondott, hogy mit vacakolnak ennyit, mire németcsinálóm vésztjósló hangonvisszamordult: "Hátha felmerültek ellenem szóló szempontok." "Melyek lennének ezek?"- kérdezte a teremtés meghökkent koronája. Erről nem köteles felvilágosítást adni - nyugtatta meg a bürokrácia illetékes fogaskereke a hivatalnok hatalmi sármjával harcos érdekképviseletemet. Megjegyzem, ennél még az adóhivatal tisztviselői is készségesebbek.

További egyhónapos eseménytelenség után, amely a nyári szabadságok idejére esett, kb. két hete újabb fordulatot vett a dolog. Kénytelen vagyok ugyanis összefüggésbe hozni a fentiekkel, hogy derült égből villámcsapásként telefonon jelentkezett a Belügyi Szenátor különleges képviselője- értsd: korábban Verfassungsschutz, vagyis a kémelhárítás. Ugye, emlékszünk rá?- kérdezte férjemet, akiben először nehezen állt össze a kép.

Hát hogy a fenébe ne!? Életem egyik meghatározó és krimibe illő élménysorozata volt, amikor kb. 10 éve feltűnően egyszerre igyekezett velem a KGB Moszkvában és a CIA Berlinben kapcsolatba lépni. Hosszabb és felettébb kellemetlen történet. Különösen utóbbi bizonyult levakarhatatlanul erőszakosnak. Annak idején ezt bejelentettem a német hatóságoknak, jelesen a most újra jelentkező úrnak. Utána nyugtom volt. (Tényleg: miért is nem bocsátom közre memoárjaimat ezekről a kalandjaimról? Garantált siker lenne.) Szóval, B. úr most behatóan érdeklődött jelenlegi üzleti tevékenységem iránt. "Hogy járok-e még Moszkvába? És ha nem, tapasztaltam-e mégis, esetleg őket érintő dolgokat? Egyáltalán, vannak-e még orosz kapcsolataim? Lányunk éppen Szentpéterváron tartózkodik? Ez igazán érdekes. Miért pont Oroszország? Nem, a "Go-East"-ösztöndíjról eddig még nem hallott. Vajon őt is megkörnyékezték? És biztosak vagyunk-e abban, hogy ha így lenne, azt mi tényleg megtudnánk?" ... ? stb., stb., szinte vég nélkül. Férjem birkatürelemmel hallgatta és a tőle telhető legnyugodtabb hangon igyekezett meggyőzően referálni - a semmiről.

Alig kaptam levegőt. Hallatlan! Különben, most jönnek ezzel?! 15 évvel a rendszerváltás után?! Hisz a politikai ellenségkép már régen megszűnt! Amikor Schröder kancellár EU-n kívüli legszorosabb szövetségese éppen Putyin?! Amolyan igazi férfibarátság. Nota bene, attól nem félnek, hogy az orosz elnök közismert hírszerző múltjával személyesen megkörnyékezi a kancellárt? (Erről, pl. nem kérdeztek.) Az ember esze megáll! Nem is tudom, hogy dühöngjek-e, vagy nevessek?

Egyesek javasolták, hogy pereljem be az önkormányzatot. Mások helyemben minimálisan szolgálati panaszt tennének. Mindkettőtől eltekintek. Utóbbira különben a "3 f" jellemző: "formlos, fristlos und fruchtlos" vagyis magyarul inkább "3 n": "forma nélkül, határidő nélkül és eredmény nélkül". Egyelőre tehát türelmesen várok. Végül is, 30 éve élek ebben a státuszban. Ha eddig megvoltam, hát ráérek még egy kicsit.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-08-16 02:03   
Tokaj augusztusban


A bejárat előtt brémai rendszámú kocsi. Érdeklődve nézem az előtérben lerakott csomagot. A szőlőhegyek közti völgy ugyan idillikus fekvésű, de a főúttól kissé távolabbra lévő, ezért nem átmenő forgalomból élő panzióban ritka az éjszaka kellős közepén véletlen beeső vendég. Éjjel fél kettőkor még a táj festőisége sem reklámértékű.

A jóképű, dinamikus fellépésű éltesebb úr egy pohár bor mellett szemmel láthatólag már hosszabb ideje tartotta szóval az éjszakai recepcióst. Rövid bemutatkozás és néhány szó után összeáll a kép: 56-os emigráns, németül, angolul, franciául folyékonyan beszélő, Európát korábbi munkájából kifolyólag is jól ismerő értelmiségi. Ma épp Beregszászból jött.

„Hogy mit csináltam ott? Hát magyarkodni voltam. Nem érdekes. Most végre lehajthatom a fejem és ihatok is, nem kell már vezetnem. De jó ez a bor!”

Lassan kiderül, hogy ismeri az összes ny-eu-i értelmiségi emigráns szervezetet, aktív látogatója volt a Pax Romana konferenciáinak, ismeri a svájci SMIKK-et, az EPMSz elnökségét és szervezőit. Pillanatok alatt több közös ismerőst fedeztünk fel. Manapság nyugdíjasként a kárpátaljai magyarlakta települések támogatásával tölti szabadidejét.

„Ellenben mélyen fel vagyok háborodva! Vagy nem is tudom. Inkább nem értem. Asszonyom, Ön itt nyilván kiismeri magát. Magyarázza el nekem, hogy ez hogyan lehetséges! Visszafelé Nyíregyháza után tizenegy körül Tokajt elérvén úgy gondoltam, talán megszállhatnék. Asszonyom, 11 és éjfél között hat, azaz 6 panzióban próbálkoztam, de sehol nem kaptam szállást! Az első zárva volt, a másodikban nagy sötétség, a harmadikban is hiába csöngettem, nem nyitott senki ajtót. És így tovább. A hatodikban az emeleten kinyílt egy ablak és egy fiatal női hang kelletlenül lekiáltott, hogy>>dujuszpík inglis, sprehenzí dájcs?<<. Válaszoltam úgy angolul mind németül és még franciául is, hogy mindezen nyelvek birtokában itt velem inkább magyarul beszéljenek. De nem így! Itt beengedtek volna, de tudja, ettől az ágyból kibújt nőtől, a fentről lekiabálásától úgy dühbegurultam, hogy ... Szóval ide nem! Komolyan, mondja, hogyan lehetséges, hogy a világhírű tokaji bor fővárosában nem kapni szállást?! Ausztriában akárhol, még a legkisebb „Zimmer frei”-ben és az éjszaka kellős közepén is beengednek. Hát hogy van ez?!”

Hm. Nemzetközi idegenforgalmi összehasonlításban magunk közt szólva Tokaj en bloc nem méltó hírnevéhez, de azért ennyire mégsem sivatag. Rögtön a Tisza-hídtól balra áll egy 2000-ben épült kisebb szálloda, ahol 24órás ügyelet van. Gondolom, vendégünk a hídról jobbra kanyarodhatott, és a még mindig szocialista küllemű Hotel Tokajban eleve nem kísérletezett. Onnan Bodrogkeresztúron át Szerencsig szálloda több nincs, de valóban akad legalább 6 panzió. Elvileg tehát van lehetőség.

A történet először meghökkentett, de belegondolván tulajdonképpen sajnos egyáltalán nem meglepő. Ugyanaznap este fél hét és hét között szintén Tokajban magam a következőket tapasztaltam:

Barátaimmal a pizzérériában beszéltünk meg találkozót. Semmi gondom nem volt a parkolással, a tokaji belváros sétáló és egyben főutcáján gond nélkül választhattam, hová állítsam le a kocsit: találkánk helyszínétől balra, jobbra, vagy azzal szemközt. Rajtunk kívül csak egy 5-6 fős lengyel társaság ült bent. Ez a tömeg némi feszültséget okozott a fiatal felszolgálólányban. Hogyan tisztázták a lengyelek, hogy ki mit akar enni, ennek részleteire nem figyeltem. Láttam viszont, mert pont szemben ültem, ahogyan a lány a rendelt 1l bort a söntéspult mögött kancsóba töltötte. És abban a pillanatban tanácstalanná vált. Egyik kezével integetett a lengyeleknek, a másikban a kancsó.
„Halló, halló!” – kiabálta, majd külföldiül mindössze egyetlen szó jutott csak eszébe: „Halló, ... Wein!” - és előrenyújtotta a boroskancsót. Megvallom, a látványtól elállt a lélegzetem.

Kevéssel ezután egy hölgy jött és pizzát kért. A üzleti tárgyalás a továbbiakban ekképp zajlott:
„Nincs”
„Hogyhogy nincs? Ez pizzéria, nem?”
„Igen, pizza lenne, de sajt nincs.”
„Szívesen átmegyek a boltba és hozok sajtot.”
„Ne fáradjon, ma egész nap nem volt sehol Tokajban sajt.”


Három élmény ugyanazon augusztusi estén, a nyári főszezonban. Megvallom, akárhányszor jártam arra idén nyáron, azt láttam, hogy fesztiválok, alkalmi „event”-eken kívül Tokaj belvárosában alig akad turista. Sem bel-, sem külföldi. Ha mégis, akkor az gyakran zavarba hozza az erre felkészületlen vendéglátást. Még nem elemeztem ki, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Az viszont közismert, hogy kicsit odébb, a szlovák oldalon ragyogóan kiépült, színvonalas és olcsó vendéglátóhelyek vannak előzékeny kiszolgálással.

Gyakran hallom a kérdést, hogy miért nem ismerik eléggé külföldön Hegyalját, a tokaji bort. Igazságtalan, mi több, érthetetlen, hisz már Mária Terézia idején és a Napkirály is ... Nem is beszélve a lengyelekről és az orosz cár hivatalos felvásárlóiról! Ilyenkor eszembe jut a Tokaj Kereskedőház RT korábbi vezérigazgatójának egy frappáns és sajnos nagyon találó megjegyzése: „A tokaji világhírű – Tokajban.”

Vajon miért?

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-06-27 13:26   
Honosodom

Folytatásos történet
(Doku-glossza)
3. rész



A nyelvvizsgát még februárban letettem. Velem együtt 15 ember vizsgázott, akik között a következő nemzetiségeket sikerült beazonosítanom: kazah, libanoni, török, szerb, dominikai, perzsa. Továbbá két feketeafrikai, akik egymás között hol angolul, hol németül beszéltek. A vizsgázók életkora 25-50 között volt, kétharmaduk férfi. Egyértelműen diplomásoknak az afrikaiakat véltem, különben németül ők beszéltek a legjobban. Mint utóbb megtudtam, a szokásos 75-80% helyett ezúttal mindenkinek sikerült átmenni a vizsgán. Az írásbeli három feladatból állt, melyek lényege a szövegértés. A szóbeli során egy általam kiválasztott fénykép alapján kellett egy témáról szabadon beszélnem és a vizsgabiztosok kérdéseire válaszolnom. Szerintem nem volt nehéz. Maximális pontszámot kaptam.

Az események kezdetén valahol azt olvastam, hogy így vagy úgy, de a hatóságok kötelesek 6 hónapon belül döntést hozni. És mert ügyintézőm eleve arra kért, hogy kérdéseimmel ne zaklassam, amely önmegtartóztató magatartással az ő munkáját segítem, ill. gyorsítom (!?), azóta türelmesen várok. A félév már 10 napja letelt, de eddig semmi. Illetve a mai napon kaptam kézhez a soron következő levelet. Az írás a szokásos paragrafusokra és büntetőjogi felelősségemre való hivatkozás mellett egyetlen konkrét dolgot tartalmaz: újabb jövedelemigazolást kér. (Ezúttal másolattal is megelégszik az állam képviselője.) Ez az egyetlen érdemi mondat ismét tartalmaz helyesírási hibát vagy inkább elírást, amely itt szó szerint nem fordítható. Néztem, néztem, majd kitört belőlem a nevetés.

Az a tény, hogy félév elteltével újabb fizetési kimutatást kérnek, két dologra enged következtetni. Egyrészt valószínűleg az illetékes félévi tétlenség után rájöhetett, hogy a decemberben leadott novemberi igazolás a belső rendelkezéseknek megfelelően mára feltételezhetőleg hatályát vesztette. Másrészt esetleg azt remélik, hogy hátha közben munkanélkülivé váltam, amelyet ha ráadásul elmulasztottam volna bejelenteni, formai hibaként elegendő indokul szolgálhat a visszautasításra – lásd korábbi hivatkozások. Ez utóbbi hiú remény.

Az új a fordulat nem lepett meg ugyan, mégis szíven szúrt. Az ember azt hihetné, hogy én vagyok az ideális honosuló, hisz
• régen itt élek, kitűnően beszélem a nyelvet, integrálódtam
• rendezettek családi körülményeim
• előéletem büntetlen
• szakmai képzettségem nem került a német államnak egy fityingjébe sem
• rendezett anyagiak között élek, szerényebb mértékben vagyonosnak vagyok mondható
• adófizető polgárként nem szorulok segélyre, támogatásra,
• vállalkozóként munkahely teremtő, munkaadó vagyok
• ..., stb.
Úgy tűnik, mégsem. Vagy a bürokrácia malmai. Miközben tudom, hogy egyrészt a bennszülötthöz kötődő 30 éves aktív házastársi státuszom, másrészt 30 éves folyamatos itt-tartózkodásom okán duplán is jogosult vagyok a német állampolgárságra, ha egyéb kizáró okok (pl. bűnügyi) nem szólnak ellene. Amúgy egy éve EU-polgár vagyok, tehát ... ?

Férjemet elöntötte a méreg. A teremtés rám jutó született német koronája elhatározta, hogy most kezébe veszi az ügyet. Mint szintén állami tisztviselő (jelenleg szüneteltetett státuszban) elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy felvegye a harcot az állami bürokrácia gépezetének számomra illetékes fogaskerekével.

Folyt köv.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-04-10 23:58   
Szentpétervári anzix – folytatás 2 / befejezés


Az orosz intelligencia több hullámban való kiirtása, majd a politikai elnyomás évtizedei után az átmenet nélkül hirtelen kitört vadkapitalista világ rohamos értékvesztése ellen küzdő mai értelmiség részben a forradalom előtti régi hagyományokra, részben az abból szocialista abszolutizmussal átmentett értékekre épít – az elmúlt 80 év konzervatív, hierarchikus, totalitárius módszereivel. Magyarán semmi nyitottság a más, alternatív, ettől a normától eltérő gondolatok iránt. Ezt a szellemet sugározza a „Muchina” is. Zsófi mondja, de ezt a látottak alapján magamtól is feltételezném, hogy a klasszikus az egyetlen érték. A 20. század még nem vonult be a tankönyvekbe. (Pl. korszerű és fontos volt a konstruktivizmus, de erről a főiskolán egy szót sem ejtenek. Mintha 1830-nál megállt volna a világ. Már, ami a másolandó tananyagot illeti.)

Kortársművészet nemigen van. Helyesebben nem kívánatos, nem jegyzik, nem tartják nyilván. Az az alternatív kultúrkör, ami csak úgy pezseg Berlinben, az ú.n. „off-Szene”-galériák, klubok, színpadok tömege Szentpétervárott hiányzik. Van egy, a 80-as években a szellemi ellenállás műhelyeként nyilvántartott galéria a Puskinszkaján, amelyet ma politikai okokból és még mindig kicsit szent borzalommal mutogatnak mint modern=kortárs művészetet. Az akkor fiatalok ma már szintén minimum 60 évesek. Ez a független, avangárd kiállítás állami támogatással működik, ami önmagában ellentmondásos. Olyan, mint őfelsége ellenzéke.

Ilyen értékmegőrző lehet a zenei életben a Filharmónia is. A publikumra persze az első részben leírt agresszív újorosz elemek egyáltalán nem jellemzők: Ide szolid küllemű idősebb értelmiségiek járnak és egyetemisták. A nagytermet befogadó klasszicista épület http://www.philharmonia.spb.ru/eng/informrge.html valóban gyönyörű, oszlopaival engem a moszkvai «Колонный Зал»-ra emlékeztetett. http://www.philharmonia.spb.ru/eng/inform.html Az állandó és hatalmas érdeklődés miatt ma igyekeznek az eredetileg 1500 fős kapacitást bővíteni olcsó, egyszerű, de semmi esetre sem szakszerű módszerekkel. Az empire (vagy neo-empire) széksorok mellé középen és oldalt egyszerűen betesznek további székeket. Ennek eredményeképpen csak libasorban lehet bemenni a terembe és a szünet, pl. nem elegendő arra, hogy az elől ülők kijussanak a büfébe, ill. vissza. A büfé a legkisebb gond. Nem merem elképzelni sem, hogy mi lenne tűz esetén. (Jó, most itt a német előrelátás és biztonsági igény szólalt meg bennem.)

A főzeneigazgató, Jurij Tyemirkanov vezényelte hangverseny az idei szezon egyik fénypontja volt. Megint beleütköztünk a legújabbkori történelembe: Prokofjev az 5. szimfóniát 1944-ben írta, de hamarosan példamutató zenepolitikai etalonná avanzsált mint győzelmi darab, amelyért a szerző 1946-ban Sztálin-díjat kapott. Szűnni nem akaró ovációval honorálta a publikum a valóban kitűnő, bár nekem kicsit túl patetikusnak tűnő előadást. De a pátosz eleve nemzeti vonás, ezért erre nem érdemes kitérni. http://www.philharmonia.spb.ru/plan_zkr_eng/march.html (2005-03-26.)

Szóval, azért kultúrálódtunk is. Az Ermitázsban az erre előirányozott időt főleg az impresszionistáknál töltöttük, akik alkotásait jelenleg három helyen lehet látni. Külön szobában azokat, amelyek Németországból kerültek ide hadizsákmányként. A képfeliratok feltüntetik a hajdani tulajdonosokat is. Több név visszaköszönt nekem más összefüggésben. Hát, igen. Valaha élt itt egy kultúrára áldozó, művelt nagypolgárság. Csak kívánni lehet, hogy ismét kitermelődjék ez a réteg. Egyelőre csak aránytalan mértékű konzumvágyat érzékelni. (Zsófi mesélt épp egy friss ismerős festőről, aki alkalmazott kézművesként újgazdagok házaiban pingálja márvánnyá az oszlopokat. )

Kihagytuk viszont az Izsák székesegyházat. A belépődíj kilátással egybekötve 12,- € fejenként. Úgy döntöttem, annyi templomot láttam már életemben, hogy akkor ezt ennyiért nem. Aki ismeri a római Szentpéter Bazilikát (amelynek a lekoppintása lenne ez elvben, de csak a fele épült meg), valamint a londoni St.Paul Cathedral-t, továbbá a pesti és az esztergomi bazilikát, az, gondolom, felmentést kaphat ilyen árak mellett. Helyette két gyönyörű templomot láttunk a Vasziljevszkij szigeten, amelyek nem álltak semmilyen kötelező listán. A rokokó, rózsaszín, Vierzehnheiligen-re emlékeztető barátságosan világos nagyobbikban éppen litánia folyt hattagú vegyeskórus közreműködésével. Meghatóan szépen énekeltek. Közben a hívők jöttek-mentek, gyertyát gyújtottak, különböző szentek képei előtt imádkoztak. Az egész egy hirtelen idill volt a rohanó és hangos nagyvárosban.

Különben a V. szigeten láttunk végre emberformátumú utcákat. Keskenyebbek a középső zöld sáv ellenére és végre vannak fák. Talán csak Berlinből jőve tűnik így fel, de nagyon kevés a zöld.

Szentpétervár szép, de aránytalanul drága. A mindenkori szolgáltatás és annak színvonala sehol nem áll arányban az árakkal. Külföldiek mindenütt mindennek a többszörösét fizetik. A korábbi háromlépcsős árképzés (szovjet, béketábor, egyéb külföldi) mára leegyszerűsödött: orosz, ill. külföldi. Néhány példa ízelítőnek:
Ermitázs: 10,- €
Izsák székesegyház kilátással: 12,- €
Színházjegy a Mariinszkij Tyeatr (korábban Kirov) balettbe: 40-90,- €
Hangversenyjegy a Filharmónia 3. sorában 40,- € (itt véletlenül helybeli áron voltunk 8,- €-ért)
Vízum: 45,- €, meghívó (a vízum előfeltétele) a szállodától: 30,- € - persze ez fejenként.
Vacsora 3 főre nem luxus kaukázusi étteremben (mint Berlinben a sarki olasz): leves, előétel, desszert, 1-1 dl vörösbor  80,- €
A piac változatlanul élmény. Csodás ízű tejszín, tejföl, túró a berlininél sokkal magasabb áron. Legdrágábbak a marinált előételek, saláták. (Hazarepülésünk napján mindenből bevásároltam.)
A kétágyas, bár nyugati szinten helyrehozott apró lyuk a Nyevszkij Prospekt lakóházának legfelső két szintjén kialakított 20 szobás panzióban közepes reggelivel most 90,- €. (Mármint itthon lenne közepes. A szovjet időkhöz képest persze príma. A duplaágy 140cm széles, egy matraccal és egy takaróval. A lépcsőházi felvételeket már bemutattam az első anzixon.) Ugyanez a lyuk nyáron 140,- €.

Kihasználván messzemenően akcentusmentes jó orosztudásomat igyekeztem helybeli tarifával bejutni a múzeumokba. Többnyire egyből kiszúrták külföldiségemet. Ennek okát a másféle öltözködésben és más fellépésben látom. Még a bolhapiacon vásárolt prémsapka sem segített. Igaz, ezt a fazon ott korombeli úrinő sose tenné a fejére, ilyet csak gyerekek viselnek, ill. csak hordtak – főleg a globalizáció előtti időkben. Sebaj, szerintem aranyos és jó meleg - amúgy sem keresek szponzort.

Legközelebb remélhetőleg fülvédőre nem lesz szükség. Júniusban akarjuk csemeténket újra meglátogatni. Egyrészt a fehér éjszakák miatt, másrészt enyhíteni kívánjuk a féléves ottartózkodást követő hazaköltözés csomagproblémáit. Jobb időben szívesebben mászkálunk majd az utcán és talán eljutunk a környékbeli látnivalókhoz is.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-04-07 00:58   
Szentpétervári anzix - Folytatás 1

Ugyan rengeteg kávézó és étterem, éjszakai bár, klub van, időközben színvonalasak is, de középosztály hiányában vagy külföldiek vagy „újoroszok” használják főleg a lehetőségeket. Az átlagember változatlanul otthon él társaséletet. Ill. ha házon kívül eszik, akkor eldugott, olcsó palacsintasütőkben és étkezdékben, mint, pl. a „Mucha” közelében lévő «арт кафе», ahol Zsófi gyakran ebédel. Kétféle leves, 2-3 főétel, 4-5 saláta és 1-2 desszert – ebből áll itt a kínálat. Minden nagyon finom és eszméletlenül olcsó. Legjobb a «домашний суп», egy cserépedényben szervírozott gulyásleves, rajta a csupron friss sült lángos. Issssteni! Komplett laktató 1,- €-ért. A „művészkávézó” különböző és egymásnak ellentmondó irányzatok stíluselemeivel dekorált üzlethelység kultikus műmárvány oszlopokkal. Olyan giccses, hogy az már valóban művészet. A publikum katonai kadett-iskola 10-12 éves egyenruhás tanulóiból, a környéken járó üzletemberekből és a képzőműv. főiskola hallgatóiból rekrutálódik. Az egyetemisták között sok a külföldi. A mongolok beszélnek a leggyengébben oroszul. Ezért a különben kedves és készséges pénztárosnő (ritka jelenség) egyre emeltebb hangon magyaráz nekik. (Tényleg, szerte a világon miért hiszik az emberek, hogy hiányzó nyelvtudást hangerővel kell pótolni?)

Feltűnt, hogy a járókelők az utcán még mindig mosolytalanok. A közlekedés, szolgáltatások, vendéglátás terén változatlanul jellemző a hiánygazdálkodásból visszamaradt kelletlenség. A pincérnőnek a sarki palacsintásnál nem kínos a különben ízletes borscs levesben talált drótdarabka vagy a műanyag fóliavég. Utóbbi miatt a kimondottan drága kaukázusi étteremben komoly botrányt csaptak az amerikai vendégek. A vezető elnézést kért, felajánlott a reklamált ételből új adagot, mindenkinek egy italt ingyen, és nem értette, hogy ezen felül mit akar még a kedves vendég. Aki elsősorban azért lamentált még mindig, mert a felszolgáló mindvégig érzéketlenül blazírt maradt, szuggerálva, hogy az egész cirkusz őt nem érinti. Itt szemünk láttára két világ ütközött és beszélt el tartósan egymás mellett.
De hogy jót is mondjak: találtunk a Mojka partján egy kis szállodában működő hangulatos éttermet, ahol úgy az étel minősége mint dekorált szervírozása pozitív összhangban állt az árszínvonallal. Ezen túl még kedvesek is voltak. A szobák ízlésesek és emberi méretűek. Tehát van remény. Elhatároztuk, hogy legközelebb, vagyis júniusban itt fogunk megszállni.

A Zsófi blogjában már leírt bolhapiac óriási. http://www.nabelshow.freeblog.hu/ Stand, asztal nincs, a szabad téren árusító magánemberek portékáikat fóliára terítve a földön teregetik ki. Ill. a térdig érő, már olvadó hóban. Benyomásom szerint az itt hobbiból mazsolázók száma elenyésző. Inkább jellemző az elszegényedettek alternatív árubeszerzése. Más kérdés, hogy Zsófi és művészkolléga lakótársai a 50-es 60-as évek tárgyi maradékainak kultikus mivoltáért járnak ide. Misa talált is nagy választékban különböző méretű és formájú fehér zománcbögrét és -tányért. Valamint egy gyerek játékzongorát, amelyet a minimalista zeneszerző, John Cage ihlette installációjához fog felhasználni. (Már csak további hármat kell szereznie.)

Zsófi különben nagyszerűen érzi magát Szentpétervárott. A központban fekvő 150 éves málladozó ház többfunkciós bohémtanyája az átlag oroszt nonkonformizmusával, a nyugati látogatót az állagromlás lépcsőzeteinek konzerválásával rettenti el. Ízlések és pofonok, mint tudjuk, ..., de neki tetszik. Én, azt hiszem, már kiöregedtem ebből, de pontosan értem, hogy számára mi benne a vonzó. Rendezett berlini polgári miliőnkből mindig is kicsit irigykedett a Prenzlauer Berg-ben WG-ben lakó évfolyamtársakra. (Zsófi elutazott 2003-13-16, http://hhrf.org/up/szerz/pomp/) Szóval, az egész számára nagy kaland, amit hallatlanul élvez. (Ez kiderül blogjaiból is, melyeket sajnos az utóbbi időben nem nagyon aktualizált.) Vagyis általában minden klassz, kivéve az ottani főiskolát.

A Vera Muchina* szobrásznőről elnevezett ragos intézmény az Iparművészeti Múzeumban és mellett található. Az egykori ipartervező iskolát és a historizmus-kollekció magját befogadó palotát a német származású mágnás, báró Stiglitz építtette. Ma itt találhatók továbbá mindazon – főleg német múzeumokból elvitt – antik szobrok másolatai, amelyek elvi okokból nem kerülhetnek az Ermitázsba. (Ott csak eredeti áll. Moszkvában, pl. külön a kópiák kiállítására létesítették a Puskin Múzeumot.) A másolásnak itt hagyományai vannak és az ma is az oktatás alapeleme – a főiskolának erős a restaurátorképző szaka, így itt nem művész, hanem legmagasabb szintű kézműves-képzés folyik. Antik szobrok mechanikus kicsinyített/nagyított, de pontos és méretarányos átültetése reliefbe, ezek rajzolása, ill. másolása a végkimerülésig: ez a napi feladat. És semmi más. Minden egyéni ötlet, az ukáztól való bármilyen individuális eltérés üldözendő. (Az iskolás órarend tartalmaz, pl. heti kétszeri testnevelési órát is.) No, ez a szellem 180ºC-os ellentétben áll Berlinnel, ahol másodévtől semmilyen konkrétan előírt feladat nincs, azt a hallgató önállóan keres magának. A főiskola helységei a szovjet kórházakra emlékeztetnek. Folyosók olajfestékkel lekenve, az elméleti oktatás helyszínein a szovjet idők filmjeiből ismert iskolapadok. Megdöbbentem az élmunkás-sarkon: az elmúlt 60 év retusált fényképei a nevesebb rektorokról, profokról. Előtte a földön két virágcserép. (Hogy taníthatnak itt design-t?!) Ahogy körülnéztem, megértettem Zsófi összes averzióját. Megállt az idő, mintha az „Egy szovjet igaz ember” c. sztálinista filmklasszikus kulisszái közé tévedtem volna. Világos: a posztkommunista üvegcsodák külső- belsőépítészeit, formatervezőit nem itt képzik.

A folyosón összefutottunk egy bécsi restaurátorszakos vendégdiáklánnyal (Zsófi kétszemélyes orosztanfolyamának másik résztvevője), aki elégedetlenségében éppen a „Repinre” (a másik képzőműv. főisk.) váltana, bár az a hír járja, hogy az még konzervatívabb. Boldogtalan, ugyanis nagy a felfogásbeli különbség Ny-Eu és Oroszország között. Míg a restaurátor nálunk a megmenthető originál megóvásában, állagának konzerválásában látja feladatát. Épp ezért gondosan jelöli, hogy meddig az eredeti és honnan új. Lehetöleg nem utánoz, csak sejteti a hiányzó rész jellegét, körvonalait. Ezel szemben itt egyszerűen mindent az eredetihez lehetőleg hű formában újraalkotnak. Néha az új kivitelezésében sokkal silányabb, mint az eredeti, de frissen csillog, fénylik, aranylik. Ennek élő példáját láttuk a cárok temetkező kápolnájában. A fényképkiállítás az előtérben pontosan dokumentálja a „restaurálás” folyamatát. Az eredmény nagyon vitatható – pláne, ha a kettőt egymás mellett látja a kritikus szemlélő.

A másolási ujjgyakorlatok a restaurátor számára fontosak. Nem véletlen, hogy a Carszkoje Szelo-ban a 2. VH során elrabolt borostyánszobát fényképek alapján tökéletesen újraalkották. (Pech, hogy akkor került meg az egyik híres relief, amikorra befejezték a pótlást.) Az orosz esztétikai érzéknek a pontos másolat – szerintünk hamisítás – felel meg. Lehet erre is igény – pl. ha tudatosan újraépítik Danzig leégett belvárosát, a berlini vagy a potsdami királyi palotát, stb. – de ez távolról sem azonos a restaurálással, és még kevésbé minősül nálunk művészetnek.

A hagyományőrző autoriter világnak kellemes oldala, hogy Zsófi elvitt bennünket a nemzetközi adminisztrációhoz, ahol megismerkedhettünk az ő ügyeit intéző melegszívű Galina Szirenkóval. A híres orosz szívélyességgel fogadott, leültetett, teát főzött, mialatt a két szobatárs kolléganő vagy négyféle kekszet, süteményt varázsolt elő. Ez Berlinben elképzelhetetlen lenne, de Zsófinak itt nem is jutna eszébe minket „bemutatni”. Mindez a szimpátia nem változtat azon a tényen, hogy leánykánk a főiskolát merő időpocsékolásnak tartja. Rettenetesen demovitált a másolási feladatokat illetően. Annál nagyobb lelkesedéssel járja a várost, kutatja a hátsó udvarokat, veszélyes építési konstrukciókat, utcai barikádok geometriai elemeit és fényképezi. Van szeme a részletekre, de teljesen más motívumokban fedezi fel a művészit, mint a hivatalos felfogás. Ezért legutóbb majdnem kidobták az Ermitázsból, mert nem a kanonizált értékek iránt érdeklődött, és ezt a teremőrök szentségtelennek tartották.

Folyt. köv.

*Vera Muchina (1989-1953) Az orosz női avangárd legjelentősebb és máig is nagyra tartott alakja. Az ő alkotása az 1937-es párizsi világkiállítás szovjet pavilonját díszítő „Munkás és kolhozparasztnő” monumentális szobor, amely a MOSZFILM emblémája lett és ma is a moszkvai VDNH-kiállítás bejárati diadalkapuján áll.

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-04-05 12:24   
Csak megtaláltam a fotót, azóta úgyanis archiválták:
http://servicios.elcorreodigital.com/vizcaya/pg050305/prensa/noticias/Sociedad/200503/05/VIZ-SOC-055.html

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-04-05 12:13   
2005-04-05 00:48, Pompéry Berlin:

Szia Judit, rendkívül érdekes ez a minden téren érzékelhető melange, ami ott létezik.
De ezektől a rozmároktól már akkor is kirázott a hideg, amikor kb. egy hónappal ezelőtt közölt róluk egy fotót az itteni sajtó, betettem Neked a fórumba ide: http://www.magyaronline.net/forum/viewtopic.php?mode=viewtopic&topic=745&forum=27&start=60.
(Sajnos nem jön be az újságoldal )
Viszont azóta eltelt egy kis idő, vajon a Te fotódon levők között van olyan, akit a baszk sajtó is lehozott?

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-04-05 00:48   
Szentpétervári anzix

http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/Mrciusvgivasrnap.jpg - Húsvét hétfő a Péter-Pál erőd tövében

Mint említettem, elsősorban gyereknézőbe mentünk, ezért nem igyekeztünk az összes rendelkezésre álló időt a kötelező turisztikai látványosságokkal tölteni. Helyette kaptunk bepillantást a nyugati egyetemista szentpéteri életébe, valamint láttunk lakóházat belülről, voltunk bolhapiacon és hangversenyen, jártunk a főiskolán, nézelődtünk az utcán, üzletben, piacon, étteremben, valamint néhány templomban, múzeumban. Nyitott szemmel jártuk a várost, amely nagyon ellentmondásos.

Kétségtelen, a történelmi központ gyönyörű, a 300 éves jubileumra való tekintettel sokat rendbehoztak belőle. Az összbenyomás számomra mégis ambivalens. Igaz, hogy ha valamit egyszerre, a semmiből újonnan építenek, akkor lehetőség nyílik vonalzóval rajztáblán tervezni. Ilyen értelemben lenyűgöző a százévenként ismétlődő klasszicizmus, melynek földrajzi kiterjedése imponáló. Másrészt elgondolkoztató a különböző korok visszatérő utópisztikus ötlete, az ideológiai alapokon szervezendő ideális város, amely egyik korban és egyik rendszerben sem működött. Erről már írtam két éve Franciaországi anzikszaimban (4. Királyi szálina – kétes utópia) Arc-et-Senans kapcsán. http://hhrf.org/up/szerz/pomp/ Nyilván nem véletlen, hogy itt is ugyanazon kor szintén francia építészei dolgoztak. A haláleset miatt végső kivitelezésre nem került sor a Vasziljevszki szigeten. Ennek a gondolatnak egyenes folytatását látom a sztalinista bombasztikus megalomániában, melynek stíluselemei kísértetiesen hasonlítanak – akár metróállomásról, akár lakótömbről, közigazgatási épületről van szó.

Nem sikerült a rövid idő alatt kiderítenem, hogy történt-e a rendszerváltás óta valami az orosz történelem kritikus újrafeldolgozása terén. Ami ismertetőkben, prospektusokban, Interneten, turista-információként kezembe került, az nem-igen utal ilyesmire, de ezzel nem kívánom kizárni a lehetőséget. Minden esetre legalább a politikailag kevésbé kritikus, korábbi korok reflexióján lehetne már kicsit változtatni. Még mindig minden le van öntve nemzeti páthosszal. Amilyen kritikus lény vagyok, bizony már Nagy Péternél felvetődnek bennem kérdések. Pl. meggyőződésem, hogy a legelső épületet, a Péter-Pál erődöt nem a svédek ellen, hanem saját orosz ellenlábasainak várható támadására felkészülve építette. Tessék csak pontosan megnézni a térképet. (A híres lovas szobor különben csak a fényképeken olyan hatalmas, az óriási téren szinte elvész.)
http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/Rozmrok.jpg - "Rozmárok " - így hívják a jégtáblák között fördőzőket, akik ma napoztak az erőd falainak lábánál.

Az utcákat járva furcsa kettősség tűnt föl. A rendszerváltás utáni privatizált világban megjelentek a nyugati üzletek, cégek, reklámok. A feliratok jelentős része eleve latin betűs angol, máshol a táblákon főleg amerikai import szavak ciril fonetikus átírással. Az ingatlanügynökség „estate”, Mc Donalds-tól befektetési «фoнд», valamint «ноутбук»-on át «ЛАС ВЕГАС»-ig minden előfordul. Lehet, ez csak nekem furcsa, mert nem jártam ott hét éve. Az összkép agresszív.
http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/Zebra.jpg - Vajon ő is a Las Vegasba igyekszik a kijelölt zebránál?

Hiányzik az organikus fejlődés. 200 év klasszicizmusa, 50 év sztálini neoklasszicizmusa, valamint 80 év szocialista állagromboló züllése után átmenet nélküli az elamerikanizálódás. A nyugati világ eszköztárával kiegészítve üveg, márvány, modern, neon, villog, mozog, kihangosított, és mintha orientális módon mindenre rátettek volna még egy lapáttal. A kép azért is anakronisztikus, mert a városközpontban ezek nem új épületek, hanem a 100-200-éves házakat érte ez a futótűzként terjedő posztkommunista átalakítás. Ill. azoknak is csak egy részét.

Az egész szocialista táborra jellemző, de a 70-80 év fokozott állagromlása következtében Oroszországban különösen feltűnő, hogy a privatizálás során az új tulajdonos csak a belső négy falat érzi a sajátjának. Hallatlanul nagy a diszkrepancia a földszinti csillogó-villogó üvegfalú mulató/bár és a 3-4. emeleten nyugati standard szerint kiépített 20 szobás szálloda, valamint az ezeket összekötő, szovjet állagú „senkiföldje” lépcsőház között. A 150 éves ajtókon és keretükön tanulmányozható a másfél évszázad technikai-civilizációs története: 23 festékréteg, még mindig kívül futó villanyvezetékek, többször áthelyezett zárak, üvegablakok bedeszkázva, stb. A szomszédnál ugyanebben a „történelmi”, de méretre igazított ajtókeretben jellegtelen, ronda, modern, bár biztonságtechnikailag nyilván megfelelő acélajtó.
http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/AlattunkInternetkvz.jpg - 1. emeleti Internetkávézó
http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/Hotel-lpcshz.jpg - Fölötte mint régen
http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/Ktvilgegytt.jpg - Két világ együtt (Itt pl. véletlenül a lépcsőt és korlátot is felújították)

Városszéli külkerületekben vannak új épületek is. Egyik típus a sokemeletes lakóház, de a homlokzat a 80-as évekből ismert lakótelepéhez képest csinosabb: feltételezem, a lakások mérete, minősége is jobb lehet. Az új tömbházzal szemközt körbekerített őrzött parkoló. Az út túloldalán társasházak, ill. lakópark. A társasház (villa) pincéjében garázs. (A lakópark házaiban ilyen nincs.) Mindkét esetben a telek elég masszívan körbekerítve. A nálunk megszokott fű, virág, cserje, vagyis dekoratív kert helyett személygépkocsik állnak a bekerített parlagon.

A folyamatos fejlődés hiánya megmutatkozik az üzleti élet, vállalkozások struktúrájában is. Feltűnően sok az ingatlaniroda, szépségszalon, vendéglátó egység, Internet kávézó, számítástechnikai és mobil telefon-üzlet. Szemet szúr a hiányt pótló fogorvosi rendelők száma és reklámja. (Köztudott, hogy 70 évig mindenki rémes fogakkal járt. Most végre megcsináltathatja – aki megengedheti magának.)
http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/Szpsgszalon.jpg - Szépségszalon «ЛЮСИЛЬ»

Feltűnő, hogy a 15-30 közötti hölgyek többsége ... hogy is fejezzem ki ... szóval ebből a korosztályból meglepően sokan szenvednek szexuális agresszivitásban. A ruha/nadrág legalább 1 számmal kisebb a kelleténél, mínusz fokokban is meztelen has, nyaktörő tűsarkú cipők ugyanilyen hegyes orral (a hó mélysége, állaga ebben nem befolyásoló tényező), miniretikül (és mert ebbe nem fér semmi, egyebek nylonzacskóban a kézben). Délelőtt hajcsat, övcsat, bármilyen csat strassz, arany, csillogó, nappal az utcán varieté-színpadi make up, laszcív testtartás, kihívó mozgás. Persze, előfordul ez máshol is, de a szexuális jegyek koncentráltága, az így öltözködő nők mennyisége szemet szúró. Nem erotikusak, inkább egyértelműen ingerlő, a ny-eu.i általános képhez képest tudatosan kihívó, bántó a megjelenésük. Ebben nem mutatkozik társadalmi különbség, több-kevesebb ízléssel a kiszolgálónőtől az egyetemistáig mindenki igyekszik – lehetőleg jól – eladni magát. Az az érzésem, hogy ez a korosztály állandó utcai szponzorvadászaton vesz részt. (Így hívják a pénzes és többnyire éltes kitartót finomabban.) Ha férfi lennék, félnék ennyi nemi agresszivitástól. A passzoló korú férfiak viszont „normális” külleműek. A státuszszimbólum náluk inkább az autó típusában jelentkezik. Mobil telefon mindenkinél, lehetőleg a legújabb fajta. Középosztály hiányában középkategóriájú, ill. kis autó szinte nincs.

Folyt. köv.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-26 23:04   
Honosodom

Folytatásos történet
(Doku-glossza)
2. rész



Életem új szakaszát kísérő, (mert az abc C,H,L,P,U betűkért felelős) köztisztviselőtől január 5-ikén kaptam az első levelet. Közli velem a hivatkozási számot. A ráháruló elintézendők mennyiségére való tekintettel a következőkben leszek szíves mindig ezzel ...

Majd vastagon szedve felszólít, fizessem végre be, annak bizonylatát nyújtsam személyesen át, továbbá a .... sorszámú, e célból nekem anno átadott befizetési kártyát szolgáltassam vissza.* (Érdekes. Az azzal történt házon belüli befizetésről házon belül három hét alatt ne értesült volna? Különben a kártyát a sikeres pénzügyi tranzakció után értelemszerűen elnyelte az automata.)

A folytatás normálszedett. Vigyek még fényképet a nyelvvizsgához és a jövőben felszólítás nélkül tájékoztassam státuszomban esetleg bekövetkezett, a honosításomat érintő minden változásról. Profilaktikusan felhívja még figyelmemet az ABCD paragrafusra, amely szerint ennek elmulasztása hátrányos lehet. Végül megkér, tekintsek el kérvényem helyzetére vonatkozó mindennemű személyes vagy telefonos érdeklődéstől. Ezzel gyorsítom az elbírálási eljárást.

Vagyis menjek be, ugyanakkor tekintsek el. Bevittem, bemutattam, leadtam. Ja, a kártyát csak akkor kell visszahozni, ha nem fizettem volna. (?)

12.-ikén újabb levél. Nyelvvizsga-időpont egyeztetése ügyében személyesen forduljak a VHS-hoz: cím, illetékes, tel., félfogadási idő. De semmi esetre sem 21-ike előtt, mert ott előbb nem áll rendelkezésére az ő levele. (Én 24 órán belül megkaptam.) A VHS előbb nem tud értem tenni semmit.***
Továbbá nyomatékosan felhívja a figyelmemet arra, hogy
• 3 hónapon belül abszolváljam a nyelvvizsgát
• A csalási kísérletet büntetik és az negatív kihatással lesz a kérvény elbírálására. Végül szószerint: „Büntetőjogi lépések megtételére én fenntartjuk magamnak a jogot.”

Megvan ennek az írásbeliségnek a maga sármja, ezt el kell ismerni. Elidőztem különösen az utolsó mondaton. Nyilván elírás. Mégis felötlött bennem, kinek is kellene nyelvvizsgát tenni. Nem baj, nem ezért szeretjük.

Tegnap a felszólításnak megfelelően és telefonon előre egyeztetett időpontban személyesen jelentkeztem a nyelvvizsgára. Közben a papírokkal odaért fényképem alapján a VHS igazgatója elhitte, hogy én én vagyok. Előzékeny csevely, ... szerinte nálam eleve felesleges, ezért többször is exkuzálja magát, ... bár mégsem egészen, mert így legalább lesz papírom, ... Megnyugtattam, hogy nem vagyok felháborodva. Ismerem a bürokráciát. Mióta tudom, hogy Németországban a külföldi vezetői engedély átírásához még az osztrák jogosítványt is le kell fordíttatni – hitelesített német-német fordítóval! – , szóval engem semmilyen meglepetés nem érhet. Hogy 23,- €-ba kerül? Hát zágson, ahogy felénk mondják. Több is veszett Mohácsnál, bár ez nem vész el, hisz ... lásd feljebb.

Elmondta még, hogy anyai felmenői brassói szászok, mama, nagyszülők kitűnően beszéltek magyarul és persze románul is. Arrafelé korábban a háromnyelvűség természetes volt. Különben pedig ez a vizsgarendszer nem hülyeség. Aki tartósan itt akar élni, annak bizony tudnia kell németül. Épp ezért újabban egyre több nyelvtanfolyam van: német mint idegennyelv. Sőt, van még mama-nyelvkurzus is. (?) Igen, azoknak a főleg mohamedán nőknek, akiket a férjük különben nem engedne. Mialatt a gyerek az iskolában ül, ... Szóval, az állam mindent megtesz annak érdekében, hogy a külföldiek integrálódjanak. A ma érkezők államilag finanszírozott nyelvtanfolyamokon vehetnek részt. Ez a régóta itt élő – és most tessék figyelni – „állományban lévő külföldire” nem vonatkozik. Megvallom, mihelyst rendeztem vonásaimat, rögtön tollat ragadtam és feljegyeztem ezt a kifejezést. Azért mégis fontos, hogy az ember pontosan tudja, micsoda. Elképedt ábrázatom, majd hirtelen kitörő nevetésem láttán elmagyarázta, hogy az évelején érvénybelépett bevándorlási törvény az idegeneket állampolgárokat két kategóriára osztja:
• A már ittlévőkre: „Bestandsausländer” = „állományban lévő külföldi” – ez lennék én, ill.
• Az ajtó előtt bebocsátásra várókra: egyszerűen csak „Ausländer” = külföldi. Így simán, natúr.
Namost az utóbbi részesül nyelvi támogatásban, ha sikerült bejönnie. Innentől ugyanis közös érdek, hogy felzárkózzon a bevándorló.

A nagyon előzékeny és kedves igazgató rögtön mosolyogva helyesbített: mindez rám nem vonatkozik, hisz én már német vagyok. A korrektség kedvéért én egyelőre ragaszkodom az állományban lévőséghez, hisz állampolgársági kérvényem elbírálása még folyamatban van, és amelynek sarkalatos pontja éppen a nyelvvizsga. Megjegyzem, ebben is szerencsés vagyok: épp időben jelentkeztem, nem kell hónapokig várnom, pont be tud tenni a jövő héten vizsgázó turnusba.

A vizsgatesztet a helyszínen elvégeztette velem. Elmagyarázta az értékelés rendszerét, miből mennyi a minimum, összesen hány pont elegendő a léc átugrásához. Mindezt írásban is megkaptam, továbbá egy felszólító levelet, hol, mikor, meddig, mi mennyi, stb. A csütörtöki vizsgát – pénteken a vizsgáztató szabadnapos – a rákövetkező hétfőn értékeli, és továbbítják az C,H,L,P,U illetékeséhez – aki különben új fiú, igazgatóm nem ismeri. Én pedig másnap, kedden (értsd: amikor a boríték már elment, vagyis alkudni nem lehet) érdeklődhetem telefonon az eredmény felől. (Ide ugyanis lehet telefonálni.)

Megbeszéltük még a világ állását különös tekintettel a magabiztosan vizsgázó és ennek ellenére megbukó macsó férfiak pszichéjére. Továbbá nagyon készségesen kinyomtatott nekem még néhány más kerületekben meghirdetett honlap-szerkesztési tanfolyamokat, de ez nem tartozik a címadó témához. Kb. egy kedélyes óra után távoztam.

Lefelé a liftben sokáig ízlelgettem a „Bestandsausländer”-t. Megvallom, nekem imponál. Azért nem kis teljesítmény ilyen lényegre törő, frappáns kifejezést kitalálni! Apropó: Németországban a tavalyi év elrettentő szava** a „Humankapital” = humántőke. Passzol a két évvel ezelőtti „Ich-AG”-hez = „Én-RT”. (Utóbbi a munkanélküliség ellen gyógyszerként javasolt egyszemélyes vállalkozás elhíresült gyűjtőneve.) Szerintem a „Bestandsausländer” is esélyes.


* Igyekszem a kiemelésekkel optikailag is visszaadni a levelezés bensőséges jellegét.
** N.o-ban 1991 óta megszavazzák az év társadalmilag legelfogadhatatlanabb kifejezését (Lásd az alábbi listát: http://www.unwortdesjahres.org/
*** VHS=Volkshochschule - elterjedt továbbképzési intézményrendszer (mint régen M.o.-on a TIT Szabadegyetem)

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-19 15:51   
A nyilvánosság mellékhatásai


Személyemet ért támadás

Az utóbbi időben Európa két pontjáról ért az a vád, hogy kultúremberhez és az EPMSz-hez méltatlan módon tettem volna közzé az Interneten egy nyomdafestéket nem tűrő szöveget, amely a karácsonyt megszentségteleníti. Mindkettő az USA-ból e-mail-en kapott forrásra hivatkozott. Egy számomra ismeretlen, tőlem távol élő ember rólam alkotott véleménye akár mindegy is lehetne. De mert nem tartja meg magának, velem nem közli, hanem terjeszti, így kénytelen vagyok vele foglalkozni.

A tények
Felfigyeltem egy karácsonyi témájú abszurd tartalmú hirdetésre, amely több m.o-i napilapban is megjelent. Tartalma engem irritált. Másokat is. Így szólt a hirdetésről – azt magát is lehozván – többek között a Népszabadság. A jelenséget megtárgyalták különböző Internetes fórumok. A MON-on magam is hangot adtam irritációmnak odalinkelvén a hirdetést – történetesen egy másik fórumról, amely alatt állt egy nem tőlem származó szarkasztikus hozzászólás. A belinkelt fórumhoz személy szerint nincs közöm, csak a hirdetéssel kapcsolatban szereztem róla tudomást.

A következmények
Valaki ezen felháborodván felhívta „világszerte” a neki fontos emberek figyelmét erre az én erkölcsromboló tettemre. A körülményekből arra következtetek, hogy rosszhírem keltője valószínűleg nem tagja, esetleg csak időnkénti olvasója lehet a MON-nak. Megengedhető az a feltételezés is, hogy ő maga valaki mástól és talán csak egy kivonatolt másolatot kaphatott az általam a MON-ra belinkelt fórum hozzászólásából. Eme, esetleg általa nem leellenőrzött, és így kiragadottságában félrevezető információ alapján marasztalt el engem – egyelőre még nem tudom, hogy mekkora körben.

Gondolom, támadóm nem gyakorlott „netező”, ezért bizonyos technikákkal (link) vélelmezhetőleg nincs tisztában. Nyilván nem szokott magyar nyelvű fórumokat olvasni, nem ismeri az ott uralkodó slampos és nyegle stílust. A kiragadott részletből talán nem is vehette észre az összefüggést, hogy a felháborodását kiváltó nem tőlem származó és nem is általam közzétett szöveget annak szerzője pejoratívan gondolta. Ugyanis az szarkasztikus „recenzió” volt, amelynek stílusa valóban alpári. (Érzésem szerint ezt a tollász a szarkazmus részeként tudatosan alkalmazta mint stíluselemet, ezzel is alátámasztani kívánván a hirdetés tartalmának alantas jellegét.) Ezt lehet elítélni. Mint magát a hirdetést is. Magam is ezt tettem – egy teljesen más fórumban, a MON-on, ahol civilizált hangnem uralkodik.

Eredmény
Míg svájci atyai barátom vérmérsékletének, diplomáciai érzékének megfelelően visszakérdezett nálam, idős berlini ismerősöm erre való hivatkozással dühös levélben lemondta az EPMSz Berlini Szalonjának rendezvényére szóló jan. 15-ikei meghívásomat. Az Amerikából kapott információk alapján hirtelen alkalmatlannak tart kulturális események vezetésére. Még sokéves személyes ismeretségünk, velem kapcsolatos tapasztalata, publikációim, egész eddigi tevékenységem és válaszlevelem sem tudták meggyőzni az ellenkezőjéről.

Véleményem
Szerintem egy Internetes ismeretek hiányán alapuló félreértés áldozata lettem. Mindazonáltal kellemetlen dolog „kabát ügybe keveredni”. A rám megsértődött ismerőssel folytatott levelezésem meggyőzött arról, hogy sajnos esélyem sincs tisztázni a dolgot: Nem sikerült megértetnem, hogy ha valaki fejét rázza egy pornográf plakát láttán, nem azt jelenti, hogy azt ő fényképezte és ragasztotta. A fejcsóváló a rámutatás által még nem lesz pornósztár.

A jelenség kapcsán elgondolkoztam
A MON a nyugati magyarság Internetes találkozóhelye, és mint ilyen a legnagyobb magyar oldal. Világszerte közel 4000 regisztrált tag szólhat hozzá a legkülönbözőbb témákhoz, de ennél sokkal több olvassa. Több általános témacsoportban és azokon belül számtalan altémakörben lehet megvitatni a világ állását általában, továbbá vannak országokhoz kötött „topic”-ok is. Találsz komoly, gazdasági, társadalmi, kulturális kérdéseket taglaló írásokat, de van egy sor kávéház jellegű, ahol az emberek csevegnek, viccelődnek, főznek, vásárolnak: egyszerűen jól érzik magukat. A MON-on napi politikával foglalkozni tilos. Talán ez az egyik titka annak, hogy a legnagyobb taglétszámú, legbékésebb és legszínvonalasabb magyarnyelvű Internetes társalkodó hely. Nem véletlen, hogy a Magyar Rádió két különböző csatornája eddig összesen három műsort készített róla. Bemutatta továbbá a DUNA TV két adásban, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, az index, a Gondola.

A MON-nak szinte alapítása óta vagyok regisztrált, ill. szerkesztőségi tagja. A MON fórumán egy jó nemzetközi magyar közösség alakult ki, amely engem személy szerint tartalmas kapcsolatokkal gazdagított. A Magyar Rádió két velünk kapcsolatos interjújánál rám hárult a MON nevében való nyilatkozás feladata. Ugyanitt keletkezet kapcsolat alapján a Duna TV felkért helyszíni tudósításra. A MON-on az elmúlt nem egészen három év alatt több mit kétezer hozzászólásom volt, több cikket írtam a címoldalra, számos rovatot kezdtem érdekes és tartalmas hozzászólásokat indikálván, továbbá rendszeresen közlöm itt (is) publicisztikáimat.

Ezek mind nem késztették amerikai „tisztelőmet” semmilyen reakcióra, állásfoglalásra, véleménynyilvánításra. Csak egy félmondatos megjegyzésem egy provokatív hirdetéssel kapcsolatban. Az azáltal kiváltott hirtelen harag minden egyebet leradíroz a térképről.

Pont erre a pszichológiai jellemzőre épít a média. A pozitív dolgok többnyire nem keltenek semmilyen visszhangot, csak a botrány – bármilyen jelentéktelen is – a mindent megmozgató szenzáció. Megjegyzem, az elhíresült hirdetés is erre a jelenségre kívánta felhívni a figyelmet a maga provokatív és ugyancsak elítélhető módján.

(Pótészrevételem zárjelben
A mai magyar közéleti gyakorlat szerint mostantól tarthatom magam valakinek. Nyilvános szereplésemmel elértem, hogy hátam mögött nyíltan rágalmaznak. Ez azért nem semmi. )


A fenti gondolataim a MON-on több rovatba is passzolnak. A Publicisztika mellet, ahová műfaja miatt tettem, szívem szerint leginkább a „Szeressük egymást gyerekek ...” cím alatt tenném közzé. Esetleg ott segítene ... ?

Megjelent: http://pomperyberlin.blog.nol.hu/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-09 20:40   
"Az angolokat és az amerikaikat csak
a közös nyelv választja el egymástól.”
G.B.Shaw



Mi a teendő?


Egyik barátom arra kért, véleményezzem a Svájcban élő magyar csoportok általa nagyon támogatott akcióját. Fizetett hirdetésként megjelent felhívásukban az aláírók az anyaország polgárait a kettős állampolgárság melletti szavazásra bíztatták. Barátom hangsúlyozta: nem a népszavazásról kéri a véleményemet, hanem erről az akcióról. Ez neki utólag is nagyon fontos. Szintén ma kaptam egy ismeretlen hölgytől meleghangú sorokat. Közös ismerősre hivatkozva arra kért, tegyem honlapomon (nincs ilyenem) közzé, valamint hirdessem minden általam arra érdemesnek ítélt fórumon, hogy a kanadai magyarság egyes szervezetei Patrubány Miklóst kiáltotta ki az év emberének.

Miközben több választervezetet fogalmaztam, majd sorra elvetettem őket, email-en elért az anyaországból egy politikai reklám. Az jóindulatú, idealista, tenni vágyó szerző történelmi eszmefuttatásában bizonygatja, hogy a vérszerződés Hérodotosz óta általános európai szokás volt, majd – és itt nem értettem az összefüggést – ennek az ősi szövetségnek alapján követeli minden magyar számára lakhelytől függetlenül a magyar állampolgárságot. Felszólít, hogy én is támogassam ...

Egy napon három megkeresés ugyanabban a befejezettnek vélt ügyben nekem sok. Ennyi akciót, reakciót és érzelmet talán még az utolsó magyarországi választási kampány sem váltott ki. Eltűnődtem, miképpen lehetséges hónapok óta forrásban tartani az indulatokat egy olyan népszavazás ürügyén, amelynek nem volt valós tétje (az igen győzelme sem garantálta volna a kettős állampolgárság bevezetését), és amely döntés egyáltalán nem a népakarat körébe tartozik. Minél tovább figyelem a kavargó indulatokat, annál erősebb bennem a meggyőződés, hogy itt valami fatális félreértésről van szó. Hovatovább többszörös félreértésről.

Megfigyeltem, hogy a két tábor szisztematikusan elbeszél egymás mellett. Egy nyelven beszélnek, de nem ugyanazt a nyelvet beszélik. Azonos szavakon mást és mást értenek. Hovatovább az érvelésekben két egymástól független fogalom keveredik, amelyeket a vitatkozók állandóan összemosnak. Ez első és alapvető félreértés az a feltételezés, hogy az állampolgárság és a nemzeti hovatartozás azonos vagy automatikusan összefüggő dolog és ha valahol nem így lenne, akkor az korrigálandó hiba. Pedig más dolog az állampolgárság és más a nemzetiség.

Az állampolgárság objektív ténykérdés, politikai és jogi kategória. Alanyi jogon járó adottság. Nem vívmány, nincs teljesítmény jellege, érzelemmentes. Többnyire születéstől datálódó állapot, amellyel jogok és kötelezettségek járnak. Ezzel szemben a nemzetiségi viszony, a nemzethez való tartozás szubjektív, azonosulási kérdés, nyelvi alapú kulturális és érzelmi kategória.

Míg az állampolgárság fogalma objektív jellegénél fogva aránylag könnyen meghatározható, a nemzethez való tartozás definiálása a dolog szubjektív karakteréből adódóan nehezebb. Megítélése többféle álláspont szerint legalább három változatot enged meg, amelyek között gyakori a diszkrepancia:
1. Ki-ki önmagát minek tartja
2. Környezete őt minek véli
3. Hivatalos fórumok, orgánumok minek deklarálják

A két dolog (állampolgárság és nemzeti hovatartozás) a nemzetállamok esetében gyakran egybeesik, máskor nem. Egészséges társadalmakban és békeidőben ez általában nem játszik szerepet. Ahol mégis, ahol a nem egybeesés gond, ott az érintetteknek diszkomfortérzése van. Kollektívan vagy egyénileg. Ennek okai sokfélék lehetnek.

Nézzük a magyarság esetét: A nemzeti hovatartozás és az állampolgárság összhangba hozásától az azt kezdeményezők üdvözítő megoldást várnak. Hogy pontosan mire, az bonyolultan összetett. Az elvárások egy része érzelmi, azonosulási, szubjektív, mások konkrétan megfogható, objektív dolgok. Érzelmileg gyógyírt várnak a régi történelmi sérelmekre, kompenzációt, egyenrangúságot, megbecsülést. De várják a schengeni határok keletre tolódásával párhuzamos és hátrányos jogi-gazdasági helyzet elkerülését, továbbá valamilyen, hangosan ki nem mondott, de a szabad munkaerő-vándorlással egybekötött gazdasági lehetőséget is. Az utóbbiak konkrét, körülírható, jogi-gazdasági problémák, amelyekre lehet racionális megoldást kidolgozni. A több hónapja forrongó indulatot főleg az előző, érzelmi jellegű gondok gerjesztik.

A népszavazás kimenetelében sokan mélyen csalódtak Az eredmény előre borítékolható volt, éppen ezért meglepő a csalódottság mértéke. (Nyilván a népi döntést forszírozók nem rendelkeztek reális képpel a közvélekedésről, befolyásolhatóságának esélyeiről.) Az egész kérdéskomplexumhoz kizárólag érzelmileg közelítenek és az összemosott fogalmak miatt úgy a nemleges szavazatot, mint a szavazást kerülők semlegességét jobb esetben érdektelenségként, de inkább a határon túliak elutasításaként, a nemzetből való kizárásaként értelmezik. Ez a következő súlyos félreértés. Úgy érzik, hogy ellentmondás van a nemzeti hovatartozás megítélésének három kategóriája között, és ez tükröződik a népszavazás eredményében.

Tételezzük fel, hogy lesz kettős állampolgárság. Szinte biztos vagyok benne, hogy az előbb vázolt érzelmi gondokat, a diszkriminációt, a másság érzését ez nem szüntetné meg. Ahogyan Németországban sem az útlevélen múlik, hogy külföldinek néznek-e valakit, úgy Budapesten sem. Ergo: a Moszkva téri feketepiacon a továbbra is jó eséllyel lerománozhatják az Erdélyből jövőt – magyar állampolgárság ide vagy oda. Az útlevél mibenléte nem áll az emberek arcára írva, másságuk pedig nem politikai státuszukban rejlik.

Óriási érdeklődéssel és meglepetéssel hallgattam néhány éve a DAAD-ösztöndíjjal Berlinben tartózkodó Balla Zsófia költő és esszéíró felolvasását. A személyes vallomás az emigráns lét lelki problémáiról szólt. Nyugaton ez méltán közismert téma, hisz az idegenség, a hovatartozás, a beilleszkedés gondját itt mindenki átélte. Csakhogy ő Kolozsvárról Budapestre és nem külföldre költözött. Erdélyi magyar emigráns problémáról, a "hazatérést" követő csalódásról közben számtalan áttelepülttől hallottam, más írónál is olvastam. Esetleg onnan nézve Magyarország mégis külföld? Első pillanatban furcsának, hihetetlennek tűnik ez a magyar-magyar emigráció, mégis reális. A probléma a mentalitás, a szocializáció, az értékek különbségében rejlik és azt a honosítás nem szüntetheti meg. Mint ahogyan itt, Németországban egy török élete végéig török marad, én pedig magyar. A másság és a vele járó megkülönböztetés akkor is fennáll, ha nem kíván Magyarországra költözni a potenciális új honpolgár. A kettős állampolgárság hívei tehát egy óriási félreértés következtében a honosítás által olyan érzelmi problémára várnak megoldást, amelyre az állampolgárság mint jogi kategória egyszerűen alkalmatlan. Ergo, ha lesz is, eleve nem (lesz) képes beváltani a hozzá fűzött reményeket.

Valamit azonban mégis tenni kell. Meggyőződésem szerint a trianoni traumát fel kell végre össztársadalmilag dolgozni. Nem érzelmi alapon, hanem szakszerűen. Akkor az is kiderülne, hogy mekkora volt az igazságtalanság valós mértéke, hol, milyen hibát követtek el elődeink, amelyek sorozata ide vezetett. A múlt objektív ismerete lényeges.

Mégis a sérelmek felsorolása helyett ki kell végre dolgozni az adottságokból kiindulva és az anyaország demográfiai problémáival nyíltan szembenézve egy stratégiát, és annak alapján a járható út lehetséges változatait. Továbbá beszélni kellene az integrációról. Mindenek előtt azonban sürgősen szükség van a fogalmak tisztázására. Továbbá egy olyan közigazgatási rendeletcsomagra, amely megszünteti a határontúliak adminisztratív diszkriminációját Magyarországon. Mindezekre égető szükség van. De van-e erre igény? Bármilyen hihetetlen, a szükség sajnos nem mindig esik egybe az igénnyel. (Mint ahogyan a nemzetiség sem az állampolgársággal.)

Amire – merem remélni – igény is van, nemcsak szükség, az a megbékélés. Az ehhez vezető út a másik, értékeinek és mentalitásának megismerése. Nem kell elfogadni, de igyekezni kell megérteni. Ezt segítheti elő, pl. az a Magyar Hírlapban közzétett felhívás, amely gyerek-cserenyaralási programot javasol az anyaország és a határon túli magyarlakta területek ifjúsága között. Vagy bármely hasonló, alulról jövő kezdeményezés, amely nem politikusi pályákat egyenget, nem jelszavakat hangoztat, nem hatásvadászatra épít, nem téveszméket terjeszt, hanem a csendes mindennapokban egyszerűen működik.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-12-21 15:43   
Honosodom

Hah, már félig német vagyok! Ma beadtam a honosítási kérelmemet. Ha jól belegondolok, sok értelme most már nincs, de ki tudja, mire jó, ha van a háznál - ahogyan az idős hölgy mondta a háború után, amikor egy bicikli gumibelsőt nyert valami vetélkedőn. Na nem, azért ennél komolyabban veszem a dolgot. Különben is, ez elvi kérdés.

A helyzet ugyanis úgy áll, hogy 29 évi németországi tartózkodás után is csak magyar állampolgár vagyok. Nem, mintha nem akartam volna már rég honosodni, csak eddig ennek az volt az előfeltétele, hogy előbb mondjak le a magyarról. Azt nem akartam. Szinte mellékes szempont volt a dolog anyagi vetülete: a költségeket jövedelemarányosan állapították meg. A lemondás sem volt egyszerű és szintén korántsem ingyenes. Utána a német papírral vissza lehetett térni állampolgárságilag a magyar állam kebelére - mint azt többen tették - mondván, hogy meggondolták.

Főleg a büszkeség tartott vissza. Mert, ugye, nem mindegy, hogy milyen státuszból kéri az ember az állampolgárságot. Akinek sikerült bebizonyítani német vagy zsidó származását, attól nem követelték a lemondást. Namármost vagyok én olyan, - mint más, - szóval úgy nem. Ezen álláspontom mellett kitartottam évtizedekig, miközben a német állampolgárság előnyei lassan relativizálódtak. A sajátomnak eleddig semmi hátrányát nem tapasztaltam, miközben lassan, de folyamatosan megszűnt a vízumkényszer a legtöbb országgal szemben. Szóval akár el is lehetnék így. ...
Tovább itt: http://pomperyberlin.blog.nol.hu/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-11-24 16:10   
Gerd

Először a kutyát vettük észre. Kb. kéthónapos, ellenállhatatlanul szeretetreméltó, aranyos barna gombolyag. Bár leginkább farkaskutyára hasonlított, mégis valamilyen keverék. Bóklászott szemben velünk az álmos kis utca fényesre koptatott kövein. Az Antequerela negyed Granadában nem tartozik feltétlenül a kötelező néznivalók közé, nincsenek látványos épületek vagy terek, így turisták sincsenek. Itt főleg kézműves boltok, kisebb cégek jellemzőek, a környéket szerényebb „átlagemberek” lakják, meg egyetemisták. Szieszta idején minden zárva, épeszű halandó nem mászkál az utcán, így semmi nem vonhatta el figyelmünket a velünk szemben bukdácsoló medvebocsszerű kutyakölyökről. Póráza végén húzott maga után egy fiatalembert, aki szemmel láthatólag örült, de egyben természetesnek is vette, hogy a kutyus felkeltette érdeklődésünket.

„Ugye, milyen aranyos? Sokan megcsodálják. Ó, németül is beszélhetünk? Nagyszerű!”

Felragyogott az arca, és ha lehet, még közlékenyebbé vált. Szóval Dátcsának hívják, nyolc hetes, de még csak három napja az övé. Igen-igen, Németországba való, de már hosszabb ideje él itt. Hogy hogyan, miért? Az egy hosszú történet, minket biztosan nem érdekel. De ha netán akarnánk valamit inni – mellesleg ez itt épp egy megfizethető kávéház –, szóval akkor szívesen leül velünk, amúgy is éppen kis pihenőt készült tartani a kutyával. Ekkor vettem észre az ominózus elmaradhatatlan táskát. Olyan műanyag, piros-kék skótkockás szatyor, amilyenben a berlini vietnamiak és törökök hordják a bolhapiacra az értékesítendő portékájukat. Szóval, a kutyust tegnapelőtt kapta, a volt tulaj még ma elhozza neki a tálkáját és egyéb tartozékokat. Mert a szomszédok nem tűrték meg, ezért a gazdájának el kellett ajándékozni. De hozzá jó helyre került. Igaz, szerényen, de erre még telik. Higgyem el, inkább maga nem eszik, de a kutyaeledelt megvásárolja. ...

Tovább itt:
http://hhrf.org/up/szerz/pomp/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-09-10 16:53   
Az olimpiai babérok kapcsán

Kívülállónak érzem magam, hisz nem vagyok sportrajongó. Emiatt nem is érdeklődöm semmilyen nemzetközi sportesemény iránt, nem néztem az olimpiát sem – különben sincs tévénk. Mégsem tudtam kivonni magam alóla. A sajnálatos események különböző Internetes fórumokon folyamatos és éles hangú vitát váltottak ki, a cirkuszt pedig a média egyéb formái szintén eljuttatják hozzám. Noha maga az esemény már rég végetért, utóhatásaival alighanem sokkal többen, többet és tovább foglalkoznak majd, mintsem az eddig szokásos volt. A doppingbotrány részletei egyelőre naponta szolgálnak újabb hírekkel.

Megvallom, engem nem a sport, nem is a dopping, hanem a kiváltott reakciók foglalkoztatnak. Meglepett, hogy az emberek jelentős része nem a tiltott manipuláción, hanem az ellenőrzés formáján háborodott fel. Mintha az ügy valami kellemetlen apróság lenne, bocsánatos botlás, úgymond banánhéj, amelyen pechükre elcsúsztak egyesek, akiket még ráadásul megalázóan vegzáltak is. Különösen fatális, hogy az érintettek történetes hazánkfiai: sajnos többes számban. „Nem is lehet igaz, ... amilyen aljasan ellenőrizték, persze, csak a mieinket, ... nyilván megint pikkelnek a magyarokra, stb” – hallottam mindenfelől. „Nyomják Krahácsot” – jutott eszembe a hajdani kabarészám refrénje. ...

http://hhrf.org/up/szerz/pomp/04/09olimpia_i.htm

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-09-03 23:34   
Kezét csókolom


12 éves koromban – mint minden serdülő lány – tele voltam kétségekkel a saját személyemet illetően. Ez a már nem, de mégsem állapot általában is szörnyű.

Nem. Rosszul mondom. Semmilyen kétségem nem volt afelől, hogy én már nagylány vagyok. Kis termetű lévén duplán igyekeztem, hogy ezt másokban is tudatosítsam. Szörnyülködve hallgattam anyám ifjúkori kínos történetét, amikor ennyiidős korában, a házban lakó agglegénnyel összetalálkozván a lépcsőházban egyszerre mondták egymásnak, hogy kezicsókolom. Titkon úgy gondoltam, hogy anyám bizony elég hülye lehetett, de velem ez elő sem fordulhat, hisz én már tudom, hogy nem én, hanem nekem. A „Kezét csókolom” nekem jár. Eleve.

Hogy öltözködésemben is alátámasszam nagylány mivoltomat, legelső magas sarkú – mármint akkor nekem magas, ma inkább emelt laposnak mondanám – nyári papucs-szandálomat mindenhová felvettem. Anyám megbotránkozása és apám dühös, majd csúfondárosan röhögő pillantásai mellett abban jelentem meg egy kajaktúrán a Dunaparton. Jelesen a Határcsárdánál sátrazó családomat látogattam meg szombaton és botladoztam abban, meg a sárban az egész evezős társaság szemeláttára. Nem tudom, hogy csak tapintatból nem vették észre vagy valóban a kutya sem törődött vele/m.

Az evezős társaság egy részével a két dunai szezon közti időben is tartottuk a kapcsolatot. A következő téli évad egyik szombatján hozzánk jöttek. A kb. 30 éves, enyhén vörös hajú, nőtlen Rácz Marci is, aki nyáron rám valamiért nagy benyomást tett, ezért készültem rá, hogy viszontláthatom. Később érkezett, én engedtem be. Félénk örömöm egy másodperc alatt lelohadt. Mérhetetlenül dühbe gurultam, mert semmi "kézcsókom", az ajtóban, mint egy gyereket letegezett, majd egész este tudomást sem vett rólam. Másnap felháborodottan számoltam be erről a sértésről anyámnak, aki már nem emlékszem, hogy mit válaszolt.

Ismét félév múlva a Nemzetközi Dunatúra alkalmával Esztergomban a Fürdőszálló éttermében nagy társasággal vacsoráztam. Apám, a magyar túravezető, ragyogó némettudásával középen uralta a helyzetet, mellette én egyetlen gyerekként, szemben, körülöttünk a kelet- és nyugatnémet, osztrák, cseh, szlovák, lengyel, bolgár, szerb vezetők és partnereik, valamint néhány budapesti funkcionárius és még több magyar túrarésztvevő. Voltunk vagy harmincan, nagyon színes társaság. Életemben először ültem ennyiféle náció között, az egész hallatlanul imponált nekem és minden igyekezetemmel próbáltam kezdő némettudásomat kamatoztatni. Mármint, ha valaki véletlenül szólt hozzám. Váratlanul megjelent az ajtóban Rácz Marci, körülnézett, majd emelt fővel és határozott léptekkel egyenesen hozzám jött, összecsapta a bokáját, elkapta a kezemet, és mielőtt magamhoz térhettem volna, teátrálisan kezet csókolt. A színpadias és ebben a körben disszonáns jelenet óriási tapsvihart váltott ki a többnyire tréningruhás jelenlévőkből. Ők nem ismerték az előzményt. Mit mondjak: égő vörös lettem, vörösebb, mint „gáláns” hódolóm haja, és ha lehet, még jobban utáltam Rácz Marcit.

Néhány év szünet következett. Legközelebb egyetemista koromban találkoztam vele a 6-os villamoson. Ekkor már indokolt volt a Kezét csókolom. Amikor ráismertem, felötlött bennem a kérdés, hogy mi a csuda tetszhetett nekem akkoriban ezen a férfin. Megállapítottam, hogy alacsony, nem is csinos és megöregedett. Csalódásomat jól palástolhattam, mert ő rendkívül kedvesen kezdeményezte a beszélgetést, sőt, összes szabadkozó gesztusom ellenére leszállt velem a Mechwart térnél és elkísért a kapuig. Közömbös dolgokról csevegtünk, miközben nekem folyton ott motoszkált a fejemben, hogy valaha mennyire haragudtam rá. Talán elmondhattam volna neki, de féltem, hogy harmadszor is nevetségessé teszem magam. Ma már biztos vagyok benne, hogy feleslegesen. Akkor, ott a 6-oson, valószínűleg inkább örömet szereztem volna neki a történettel.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-14 02:40   
Növekvő korral az ember bölcsül:
Megbocsátóvá válik



Gondolatok a 35-éves érettségi találkozóm kapcsán


Bevallom, fiatal(abb) koromban sose értettem anyámat, akinek olyan nagyon fontosak voltak az érettségi találkozók. Hetekig készült, keresett fényképeket, telefonált ide-oda, egyben minden erejével igyekezett jól kinézni. Mert nem mindegy, hogy mit szólnak „a lányok”. Utóbbit végképp nem értettem. Mi az, hogy „a lányok”?! Ezek az élemedett korú hölgyek az ifjúság impertinenciájával az én szememben végérvényesen leírt öregasszonyok voltak. (Megjegyzem, akkortájt, kb. annyi idősek, mint én most.) Ennek persze nem illett nyilvánosan hangot adni – még nem voltunk olyan spontánul „őszinték”, mint kevésbé autoriter nevelésű mai utódaink.

Egyáltalán nem értettem a ragaszkodását. Sem a szereplőket, sem a találkozók rituáléját illetően. Hát hányszor lehet még lerágni ugyanazt a csontot? Mert megfigyelésem szerint mindig ugyanazokat a gimnáziumi stikliket, tanárok lehetetlenségeit, régi tanórák emlékeit, egymás és saját hülyeségeit vitatták meg – hangsúly az ismétlésen. Unalomig ismertem a sötét egyenruha átkát, hogy a lefutott harisnya alatt hogyan tintázta kékre a vádliját, de gyakran minek, hisz mégis kikapott, amikor kiderült, mert elcsúszott a strimfli. Hogy gyűlölte a kötelező kézimunkát, és lebukott, amikor a bérkötőde bokáig megkötötte a házi-feladat-zoknikat, pedig a sarkot még nem is tanulták, a némettanárnő bogarait, stb. Szóval, kívülről fújtam a sztorikat. Különben is: Minek kell visszakérődzni a régvolt dolgokat? Az idő elmúlt, azóta más életet élünk. Passz.

Ő, ellenkezőleg, engem sajnált. Nálunk a Radnótiban nemigen volt osztályközösség. Voltak csoportok, baráti körök és volt konkurenciaharc. Az A-osztályban, a speciális orosz tagozaton a mindenkori évfolyam krémjét gyűjtötték össze. A mi esetünkben az osztály 4,83-as érettségi átlaga az ország legjobb eredményeként másnap mint szenzáció állt a Népszabadságban, a 31 érettségizettből 28-at azonnal felvettek egyetemre. Ez akkoriban kivételes teljesítménynek számított.

A Radnóti mint elitiskola a három bp-i gyakorló gimnázium egyike volt, ahol az ELTE végzős tanárjelöltjei tanítási gyakorlatukat töltötték. Az intézmény a háború előtt, majd utána 1961-ig felekezeti zsidógimnáziumként szintén patinás múltra tekintett vissza, osztálytárásaim közül többnek jártak ide már a szülei is. A mi időnkben politikai elitnek számított az, aki rendelkezett olyan állami kitüntetéssel, amellyel az anyagiakon túl többek között az az előny is járt, hogy azt, pl. az utódok egyetemi felvételénél figyelembe vették. Ilyen is szép számmal akadt köztünk. A megválogatott társaság politikai és társadalmi különbségek szempontjából meglehetősen heterogén volt és ezek a differenciák, az ebből adódó látens feszültségek nem kedveztek egy közösség kialakulásának.

Katolikus „úrilány” indíttatásom, ennek megfelelő családi hátterem ellenére az általános iskolát a párttitkár osztályfőnök hatására meggyőződéses ateistaként hagytam el és „fejlett” szocialista öntudattal léptem át a gimnázium kapuját. Haladó szellemiségem hamar alábbhagyott. Leesett az állam arra a felismerésre, hogy egyes osztálytársaim nem meggyőződésből, hanem a farizeusként közelítettek a magyar történelem és családjuk sorsszerű összefonódásához, utólag maguknak személyes előnyt remélvén az átkosban elszenvedett diszkriminációból. (A legtehetségesebb szájából ez különösen visszatetszőnek tűnt nekem.) A mi családunkban felfedezhető párhuzamok sajnos hasznosíthatatlan történelmi fázisra estek, szülői kommunista elkötelezettség, kedvező származás, megfelelő kitüntetések hiányában a ránk eső negatív megkülönböztetéssel én tehát nem kérkedhettem. Végül felfedeztem, hogy – bár ez politikailag éppen nem előnyös, de – én is kitűnhetek valamivel, mintegy kuriózumként, ami másnak nincs (vagy bölcsebb lévén nem hangoztatta), t.i. a nemesi származással, dédapám akadémiai levelező tagságával. Mint később kiderült, feltűnnöm igen, de ezáltal jó pontot koránt sem sikerült szereznem.

Az osztályban többedmagammal úgy határoztam, hogy megkísérlem a felvételit a Szovjetúnióba, ahol is a vizsgák időben a hazaiak előtt voltak és abban a hírben álltak, hogy könnyebbek. A potenciális lehetőség igénybevételéig azonban nem jutottam, mert ami évekig lappangott, az egyetemi felvételhez nélkülözhetetlen KISZ-ajánlás körüli botrányban tört felszínre: A KISZ, vagyis az osztályközösség megtagadta a felvételemhez szükséges ajánlást. A tetemrehívás-szerű jelenetből a politikai megbízhatatlanságomra vonatkozó általános kritikán túl két ítéletértékű érv maradt meg emlékezetemben:
• Ugyan más is kritikus, de az én megjegyzéseim nem belülről jövő kritikák, mert én egy a szocializmusba tévedt grófkisasszony vagyok.
• Egye fene, Bp-en mehetek egyetemre. A Közgázon elég reakciós szaladgál, köztük megférek én is. De a SzU-ba nem, mert ott én nem P.J. magánember lennék, hanem a Magyar Népköztársaság képviselője. Márpedig ott ilyen reakciós ne képviselje hazánkat.

1968-69-ben már rég nem a sztálinista vonalasság jellemezte az országot, így a körülöttem zajló vihar idejétmúlt politikai keménységre vallott, miközben osztálytársaim nem felsőbb utasításra törték el fölöttem a pálcát, hanem saját belső meggyőződésből.
A dolog teljesen kikészített lelkileg. További igazságtalanságként ért, amikor az egyik tanár indokolatlanul a fentiekre hivatkozva nyilvánosan megszégyenített az egész osztály előtt. Az utolsó döfést egy, az osztályban önkéntesen végzett, a közösségen belüli kapcsolatokat vizsgáló felmérés adta, amely alól egyetlenként magam kivonni nem akartam, és amelyben utolsó helyezést „nyertem”. Fellélegeztem tehát, amikor érettségi után szétváltak útjaink. El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha is visszakívánkozzak ebbe a nemközösségbe. Ez az ellenérzés sokáig elkísért, az iskola épületének még a tájékára se mentem évtizedekig.

20-25 évvel az események után kezdtem másképp viszonyulni a dologhoz. Talán az életkor velejárója. Már mással kapcsolatban is megállapítottam, hogy öregszem. Ennek a különben alapvetően sajnálatos folyamatnak biztos jelét abban vélem felfedezni, hogy előbb megértővé, mára szinte megbocsátóvá váltam. A mások iránti kíváncsiság erősebb, mint a korábbi sérelmek emléke. Változó korunkban és növekvő élettapasztalattal ma belátom a párhuzamos, sőt, ellentétes dolgok létjogosultságát. Ezeknek kialakulása hallatlanul izgalmas. Ezért különösen érdekelnek életek, életutak, miközben nem vagy nem csak a szakmai karrierre vagyok kíváncsi.
Ezzel a megváltozott érdeklődéssel mentem el 7-8 éve egy az ötéves ritmuson kívüli találkozóra, amely egyikünk kertjében zajlott és ahol nagyon jól éreztem magam. Nagy örömmel készültem idén és csak azt sajnálom, hogy többekkel nem tudtam édremben eszmét cserélni. Logikus, hogy lehetetlen a ritka alkalom mindössze négy órája alatt egymásról mindent megtudni, bensőségesen beszélgetni. Erre a kisebb kör ad csak alkalmat.

Épp ezért vágytam a beszélgetés folytatására szűkebb társaságban. Itt, most már harag nélkül, de mégis egy bizonyos belső feszültséggel mondtam el saját szemszögömből a hajdani KISZ-es boszorkányüldözésem történetét, annak részleteit, és örültem, hogy minderről oldott hangulatban tudtunk szót váltani. Ma már mindez szinte hihetetlennek tűnik és a maga groteszkségében inkább nevetséges. Mégis lelki teherként cipeltem és úgy tűnik, évekig az utólagos szembesülés – vagy talán titkon inkább szembesítés? – pillanatára vártam. Megkönnyebbülést adott, hogy erre lehetőségem nyílt.

Tisztában vagyok vele, hogy az emlékek ereje az érintettség mértékétől függ, ezért nem tartom meglepőnek, hogy az engem meghallgatók részben másként, kevésbé, egyesek szinte egyáltalán nem emlékeztek erre az én életem egyik legmeghatározóbb momentumára. Az ellenem hajdan hevesen kirohanók egyikét ma különösen szimpatikusnak, szellemileg közelállónak érzem. Jólesett, ahogy elmondta a maga politikai pálfordulását, mint ahogy szintén jólesett hallani a jelenlévők ma differenciáltabb hozzáállását. Kibogoztunk egy csomót, és ezáltal közelebb kerültünk egymáshoz. Én legalább is így érzem.
Mindenkiben élnek reminiszcenciák.

Meglehet, hogy más velem szemben hordoz magában valamit, amire én nem emlékszem és amit szintén ki lehetne/kellene bogozni. Ennyi év után és elegendő élettapasztalattal a hátunk mögött ma már valóban meg lehet beszélni az akkori különbségeket, ellentéteket, akkori mozgatórúgóinkat, mai álláspontunkat. Korábbi – esetleg részben még ma is élő (?) – előítéleteinket. Úgy, hogy az ne fájjon.

Többektől hallottam nosztalgiavágyat. Talán mindannyian belekerültünk a visszapillantó korba? Megértettem az újra lerágott csont örömét. Jó volt visszaidézni a régi emlékeket. (Érdekes megtapasztalni, hogy ezek részben különbözőek.) Ugyanezt az örömöt éreztem a többi jelenlévőnél. Ahogy kinéz, nem kell újabb öt évet várnunk a következő együttlétig.

http://hhrf.org/up/szerz/pomp/04/07erettsegi_i.htm

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-22 17:30   
Most, hogy választhatok,


hirtelen megijedtem. Eddig felelősség nélkül gondolhattam, mondhattam, amit akartam, nem volt semmilyen következménye. Most azonban más a helyzet. A választójog komoly dolog. Nemcsak lehetőség, hanem felelősség is, amely kötelez. Miután már csak három hét van hátra az Európa-parlamenti választásokig, ez feladataim sürgős átcsoportosítását jelenti: mostantól fokozott mértékben kell törődnöm a politikával.

Ez egyszerre könnyű és nehéz feladat. Könnyű, mert a labdába rugó pártok kampányoffenzívája már folyik. Annyi az anyag, hogy a politikai hirdetések, reklámtáblák a városi közlekedést helyenként egyenesen hátráltatják. Nem, nem az út közepén állnak, de figyelemfelkeltő jellegükkel autós dugókat okoznak. Több előtt sokáig töprengtem – ezáltal magam is akadályt képezvén –, hogy vajon mit reklámoz. És innentől nehéz a feladat. A cél ugyanis nemigen derül ki, hacsak nem – saját kézzelfogható alternatíva hiányában – a konkurencia lejáratása. Ez a másikat plakatív módon becsmérlő propaganda mintha mennyiségében nőne. Nem a tény, inkább a fokozódó agresszivitás benne az új. Legötletesebb, egyben legsértőbb az a CDU-plakát, amelyen egy, a képet betöltő alma látható. Egyik fele piros, a másik zöld (az SPD/Zöldek kormánykoalícióra utal) és a közepén egy óriási kukac bújik ki. „Da ist der Wurm drin” tartja a közmondás, ami kb. annyit jelent, hogy „Ezzel alaposan baj van”. Mármint a kormánykoalícióval. Lehet, de ez a megközelítés így enyhén gusztustalan.
http://www.glaubeaktuell.net/portal/nachrichten/nachricht.php?IDD=1083043546

Az SPD hasonló küllemű és nagyságú plakátjai bizalmat, kedvező hangulatot akarnak kiváltani. Úgy általában. „Wellness feeling”. Ugyancsak konkrétumok, célok megnevezése nélkül. Egyes plakátokat hirtelenjében alig lehet megkülönböztetni az államvasutak vagy a H&M bikini reklámjától. Aztán vannak még az előbbinél kisebb méretű, konkrét jelölteket ábrázoló portréképek. Többnyire kedves, 40-es molett családanyák, csak az FDP frontnője attraktív. A CDU berlini férfijelöltjéről pedig olyan előnytelen ügynök-igazolványképet nagyítottak plakátnyira, hogy még háztartási biztosítást se kötnék nála, nemhogy Brüsszelbe küldjem.

Sem a pártokat ajánló nagyméretű színes, ötletgazdag, szépen kivitelezett, reklámfotók, sem a jelöltek fényképei a nem szolgálnak semmilyen, a döntést előkészítő, hasznosítható információval. Olyannyira nem, hogy ez már az egyszerűbben strukturált és politika iránt általában kevéssé fogékony fiataloknak is feltűnt. A „Fritz Radio” ifjúsági kereskedelmi adón a minap épp arról panaszkodtak a megkérdezettek, hogy a sok pénzbe kerülő kampányból csak a lényeg nem derül ki: t.i. az egyes pártok uniós programja.

A dolgot tovább nehezíti, hogy a választásokon Németországban 21 párt indul, amelyek közül a nyilvánosság számára legföljebb 6-7 ismert. (Úgy tűnik, csak ezeknek van annyi pénzük, hogy az utcai transzparenseken hirdessék magukat.) A német politikát eleve mindössze hat párt határozza meg, t.i. azok, amelyek a Bundestagban ülnek:

• Bündnis 90 / Die Grünen (Zöldek – kormánykoalíció tagja, Joschka Fischer külügymin.)
• CDU (Keresztény Demokrata Párt – Angela Merkel)
• CSU (Keresztény-Szociális Unió, a CDU regionális bajor partnerpártja – Edmund Stoiber)
• FDP (Szabad Liberális Párt – Guido Westerwelle)
• PDS (Német Szocialisták Pártja – regionális, a volt NDK-s tartományokban hódító kommunista utódpárt – korábban Gysi vezetése alatt)
• SPD (Szociál-Demokrata Párt – a kormánykoalíció fő oszlopa – Schröder kancellár)

Indulnak továbbá, pl. a Republikánosok, a jobbszélen és a DKP (Német Kommunista Párt) a balon, de olyan „egzotikumok” is, mint pl. a Szürke Párducok (nyugdíjasok pártja), Családi Párt vagy a Bibliahű Keresztények Pártja. Racionális megközelítéssel ezekre nem érdemes értékes szavazatainkat vesztegetni, mert csekély a valószínűsége, hogy elérik a bekerüléshez szükséges minimumot.

Egyszóval bonyolult a helyzet. De sebaj, létezik Internetes választási tanácsadó. („Hogy mik vannak?!” – gondoltam magamban.)
http://wahlomat.zdf.de/europa/main_app.php?wahlomat=e532c42dad85463455413e823f3d230b
Igaz, ez a politikai szolgáltatás nem az összes pártot taglalja, csak a számításba jövő fent említett hatot. A weboldal a Politikai Képzés Szövetségi Központja (bpb), az EU Parlament N.o-i Tájékoztató Irodája, a ZDF közszolgálati TV és több tartományi politikai intézmény közös terméke. A 2002-es köztársasági választások során már bemutatkozott, az idei Uniós eseményre pedig több fórum által támogatottan kinőtte magát:

Ez az Internetes segédeszköz a sietős embernek kíván segítséget nyújtani. Más szóval nekem találták ki. Az időhiányban szenvedő, racionálisan döntő választópolgárnak, ha igénybe veszi, nem kell bíbelődnie a kormányprogramokkal való részletes ismerkedéssel, ezek összehasonlításával, a jelöltek személyével, életrajzuk, személyes preferenciáik tanulmányozásával. Elegendő, ha modern választópolgár virtuálisan elmondja véleményét 30, az Unió működését, jövőjét, gazdasági, bel- és külpolitikáját, további bővítését érintő tézissel kapcsolatban. Fogalmazni sem szükséges: mindössze megjelölni az 1-2-3-4-5 skálán multiple-choice-rendszerben, hogy milyen mértékben ért egyet az adott állítással.

Megvallom, ezen a ponton elfogott a kétkedés. Kicsit olcsónak tűnt így a dolog. De ha már idetévedtem a hálón, vettem magamnak a fáradtságot és végigkattintottam a 30 pontot. Ezután megkérdezett a rendszer, hogy a különböző témakörök közül számomra melyek a fontosak, több favoritot is engedélyezvén. Majd kiköpte a biztos eredményt.

Jó, hogy ültem: a „wahl-o-mat” szerint válaszaim alapján a posztkommunistákra kell szavaznom! Magyar viszonyokra lefordítva ez annyit tesz, mintha Thürmer Munkáspártja állna hozzám ma a legközelebb. Ez teljesen megdöbbentett. Hát, ha valamit nem, akkor őket semmiképp! Második helyen a Zöldek, végül szóba jöhet némi eséllyel az SPD is. A szoftver-értékelés szerint a további három párt számomra eleve kiesik.

Megvallom, meginogtam. Nagy a dilemmám, hogy most a „wahl-o-mat” komolytalan-e vagy esetleg – de ezt alig akarom elhinni – felül kellene vizsgálnom előítéleteimet. Addig is, míg ezt sikerül eldöntenem, sürgősen előveszem a pártprogramokat részletesebb tanulmányozás végett. Ha nem jelentkeznék egy ideig, akkor az azért van, mert lefoglalt a politika.
Lásd még: http://hhrf.org/up/szerz/pomp/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-12 16:32   
Anyák napja – másképp


A Nemzetközi Nőnapról alkotott véleményemmel már sok helyen keltettem megütközést. Ezért már csak halkan mondom, hogy az Anyák napját is valami hasonló módon erőltetett kényszerünnepnek érzem, amelynek elsősorban a virágüzletek és éttermek a haszonélvezői. Szeretteim ettől függetlenül a múltban ugyanúgy alávetették magukat a konvenciónak, mint mindenki más.

Idénre, úgy tűnik, sikerült általános nézeteimmel társbérletem tagjait is megfertőznöm. Szombaton Zsófi – valószínűleg valami rádióműsor kapcsán – hirtelen rádöbbent: „Jesszusmária! Holnap Anyák napja és én még nem vettem semmit. Igaz, pénzem sincs.”
Az atya reakciója:
„Nem baj. Úgy is hülyeség. Mellesleg nem csak aznap, hanem egész évben ... Úgy hogy legjobb lesz, ha lemész segíteni anyádnak a konyhában.”

Ezt a párbeszédet, s benne pedagógiailag módfelett kiválónak vélt válaszát még azon melegében elmesélte nekem helyeslésemre várván. Mit mondjak: én inkább meglepődtem. Igazság szerint semmi gondom leánykám konyhai kooperációjával. Mivel Zsófi szenvedélyes szakács és vállalkozó kedvű kísérletező, az együttműködésre (legalább is ezen a téren) nem kell bíztatni. Másként áll a dolog az atyával. Ő sem veti meg a hasát, mi több: egyenesen elvárja a vonatkozó szolgáltatások rendszerességének, valamint időbeli pontosságának fennforgását, viszont előszeretettel ül bele a készbe.

Ma reggel egy óriási és gyümölcsfa formájú rekettyebokor várt a szalonban. Az atya vette – állítólag leánya megbízásából. Utóbbi arckifejezése arról tanúskodott, hogy nem tudott róla. A családfő több szaküzletet végigjárván tanulmányozta az anyáknapi reprezentatív zöldségajánlatot. Csupa szezonális csoda. Az ilyesmi szerinte nálunk a mostoha bánásmód következtében automatikusan és rendszeresen kihal. Végül valahol a hátsó sorban felfedezte ezt a fává mutált sárgán bimbózó, tényleg gyönyörű bokrot, hazahozta és kijelentette, hogy legjobb lenne azonnal elültetni, mert akkor remélhetőleg legalább a jóisten locsolná. Ma ennek valóban nagy volt a valószínűsége, mivel egész nap esett.

Étterembe ilyenkor nem megyünk. Még emlékszem arra a hajdani esetre, amikor dolgavégezetlenül, vagyis éhesen kellett hazatértnünk. Alig hihető, de ezen a gasztronómiailag átlag fölött jól ellátott környéken sehol nem volt ülőhely. Mindenütt megkérdezték, hogy foglaltunk-e asztalt. Mivel szeretteim nem rendelkeztek ennyi előrelátással – a fene gondolta volna, hogy pont aznap és pont mindenki, ... – szóval ezt a kísérletet nem kívántuk megismételni. Anyáknapi ebédem tehát a tegnapi maradékok „recycling” változata volt hirtelen fagylalttal kiegészítve. (Utóbbit készen vettem.) Összedobtam ugyan délelőtt egy anyáknapi túrós desszertet is, de az még nem merevedett vághatóvá az ebéd idejére. Ebből is látható, hogy rossz anya vagyok, megint elvacakoltam az időt.

Ebéd után behatóan tanulmányoztam a napi sajtót. Megtudtam, hogy manapság e mindennel ellátott világban a magára kicsit is adó gyerek a malomkeréknyi virágcsokor mellé mindenképp valami ötletes nélkülözhetetlent ajándékoz. Jelesen különleges, anyáknapi tortalapátot az anyáknapi süteményhez, mely utóbbit egy példamutató anya önként és kötelező erővel süt – és persze időben elkészül vele. A szuggerált meglepetés tehát egy kimondottan erre az alkalomra formatervezett, meghökkentően kecses és nőies darab. Úgy néz ki, mint egy hegyes orrú, tűsarkú 38-as cipő – felsőrész nélkül. Mármint csak a talp és a tűsarok. Utóbbi lecsavarható és a maradék modern, ergonómiailag tökéletesen kézbesimuló designer-kellék. Csekély 19,- €-ért. Nem, nem ezüst, még csak nem is ezüstözött. Mindazonáltal elengedhetetlen. (Érdeklődés esetén az üzlet címét magánlevélben szívesen közlöm.)

Hogy is volt ez régen? Nosztalgikus hangulatomban felelevenítettem csemetém elemista korát. A napköziben készített nekem papírból mozaikmintás szőnyegecskét. (Hálószerűen kellett a különböző színű félcentis csíkokat a hosszanti irányban lyukasztott, fényes lapok réseibe fűzni. A művelet kézügyességet és koncentrációt igényel, több generáció szabványajándéka.) Az iskolában is heteken át rajzoltatták, kézimunkáztatták a gyerekeket. Akkoriban kaptam száraztésztából gyártott és glancosra festett brosst, szív alakú, magavarrta szivacspárnát, rongyból készült ajtódísz koszorút, stb., amely alkotások javarészét még ma is őrzöm. Mára persze kinőtt mindebből.

Végül, mintegy az ünnepet megkoronázandó, moziba mentünk. 15 perccel a kezdés előtt semmilyen sorbaállás, tülekedés. Meglepő módon még kedvezményes árú jegyet is kínáltak – maguktól –, ami pedig máskor vasárnap sose fordul elő. A jónak ígérkező filmet félig üres házban adták. Rájöttem: másoknál, vagy ha úgy tetszik, rendes családokban a mozi – szemben az étteremmel – nyilván nem anyáknapi program.

De hogy azért mégse lógjak ki annyira a sorból, hazajövet feltálaltam a desszertet, amelyet ekkor már lehetett rendesen szeletelni. Tűsarkú talp-lapát nélkül. Zsófi hirtelen kedves gesztussal helyette és egyben pótlólag megajándékozott egy a gyerekkori emlékeket idéző, 8x8 cm-es, minden részletében s.k. rögtönzött „papírszőttessel”. Úgy döntöttem, ez is be fog vonulni az ereklyék közé.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-03-05 15:11   
Mélanie

Különleges kábítószer téli depresszió ellen




Az aztékok a vízzel habosra kevert barna folyadékot az istenek italának nevezték. A mayák, olmékok és toltékok nemcsak értékelték, fizetőeszközként is használták a kakaóbabot. Montezuma idejében egy rabszolga ára állítólag 100 ilyen apró egység volt. Mindenesetre akkoriban a pörkölt kakaóból előállított italt – hidegen vagy melegen – de semmi esetre sem édesen fogyasztották. A kakaóport pedig erősen fűszerezték. Pl. chilivel.

A csokoládé nádcukorral való édes ízesítését az európai udvarok találták fel. Ettől fogva viharos gyorsasággal terjedt és nőtt népszerűsége. Izgató hatása szintén nem mai felfedezés, ezért nemcsak Bridget Jones óta javasolják fogyasztását erőszeretettel szomorúság, depresszió, stressz esetén. Állítólag napi 40gr elegendő a jókedvhez. Legalább is az ismert gyártók egyike ezzel reklámozza termékeit.

Mélanie. Goethestr. 4, Berlin-Charlottenburg. Bennfentesek régóta ismerik. Szombaton odaszóltam telefonon, hogy megkérdezzem, meddig vannak nyitva. Kellemes idősebb férfihang, mintha már 30 éve ismernénk egymást: „Kettőig. Máskor megvárnám, amennyiben nem érne ide zárásig, de ma nem lehet. Ha később akar jönni, hozzon kulcsot!”

A feltűnésmentes, pici bolt ajtaján meghökkentő felirat áll: Mennyei paradicsom - fióküzlet. Azt hittem a félig leeresztett redőny láttán, hogy zárva. De nem, nyílik a kilincs, bent csupa édes finomság. A pult mögött legalább negyvenféle praliné: 3 cm átmérőjű golyócskák piramisokba rakva. Eberhard Päller, a tulajdonos 37 éve vezeti a boltot, egy személyben ő kreálja a recepteket is, amelyek alapján saját kezűleg gyártja az ellenállhatatlan csokicsodákat. Vásárlói csokoládéfüggő visszatérő bűnösök, kiket Päller úr előszeretettel nevez pacienseinek és „gyógyít” csomagocskáival megannyi variációban és adagolásban. Szerintem ez csak tünetkezelés, hisz kigyógyulni nem lehet. A mindenkori adag legföljebb pillanatnyilag enyhíti a vágyakozás okozta kínt. Ezt igazolja annak a fiatal férfinak az esete is, aki szombat délelőtt egyik gyerekével a karján, másikkal kézen fogva vette célba a boltot. A nagyobbiknak az ajtóban magyarázta: „Das ist hier die Dependance des Paradieses.”

Miközben Päller úr meséli a cég történetét, nemzetközi kapcsolatait, hol, mikor milyen riport jelent meg róla – apropó el ne mulasszam Nagypénteken az ARD műsorában megnézni a vele készült félórás interjút –, szóval közben lelkemre köti, hogy fogyasztáskor mindenképpen tartsam be a használati utasítást. Mert, ugye, mint tudjuk, a lényeg a töltelék. Azt kell kinyalni a kettéharapott golyóból, amely körül a csokoládéburok csak hordozó, kvázi szükséges tartozék. A mondanivaló belül van. Ezért soha ne nyeld le egyben, ne is vedd a szájadba egyszerre! (1. §) Legjobb csókolózás során közösen egy darabot kettéharapni. (Ez a 2.§) Ekkor érvényesül az aroma leginkább. Mindez olvasható a pult fölött is, ha esetleg a kedves beteg nem tudná megjegyezni a doktor szavait.

Mondom, én első bűnbe eső lennék, ezért, amennyiben feltételezi rólam, hogy egyéb területen igényes ízlésű és kíváncsi kedvű vállalkozó vagyok, az ő belátására bízom, mit érdemes kezdő drogosként kipróbálnom. Kérem, ennek függvényében állítson össze nekem egy kisebb választékot. Szóval ú.n. „Startpakét”.

Mielőtt bármit is becsomagolt volna, előszedett egy picike dobozkát és megkínált belőle. Vastagon kakaóporba forgatott pörköltkávészem volt, tetején porcukorral. Ketté kellett harapni és megrágni. Csokoládémázzal illetett kávét már ettem, de ez más volt. Nem édes, nem is keserű. Megkóstoltatta még saját készítésű tejszínes likőrjét – Baileys Irish Cream jellegű – grappával alkoholizált vajszínű ital titkos receptura szerint. Üvege 20,- €.

Eztán a pult három szintjén söpörtünk végig. Ill. csak a felső kettőn. Az alsó polcon ugyanis csupa olyasmi állt, amelyről első ránézésre már megállapítható a dolog mibenléte. Bár ínycsiklandó látvány, de inkább a betévedt hozzánemértőknek szóló kínálat, mert hogy túl triviális. A középső polcon állnak az édes különlegességek. Vanília, bodzavirág, barackíz, szeder, áfonya, stb. Fantáziadús csodák, ámbár mindegyik édességként vagy eleve ismert, de legalább is elképzelhető. Belepasszol az európai ízlésvilágba.

A legizgalmasabb a felső polc. Ettél már paradicsomos-szarvasgombás pralinét? Avagy mustáros-mézes, bazsalikomos, kapros, esetleg foghagymás ízesítésűt? Sáfrányosat, avagy nugát tölteléket őrölt fehérborssal? Eszméletlenül finom! Van zelleres, korianderes, curry-s is. Ezek a fűszeres variációk csak mérsékelten édesek, mégis a magam részéről a függővé válást leginkább ezektől tudom elképzelni.

Päller úr polconként szortírozva két zacskóba tette teremtményeit: összesen 25 különböző apró csodát. A zacskókat gyengéden megsimogatta, elbúcsúzván tőlük útjukra bocsátotta őket. Utolsó mozdulattal rájuk ragasztotta a cég kártyáját: „Ez a forró drót elvonási jelek esetére”.

Mindezért szerény 20,- €-t fizettem: tízdekánként 7,- €. Egyelőre fogalmam sincs, hogy honnan teremtem elő az anyagiakat, ha szerencsétlenségemre nagymennyiségben válnék függővé, de a kezdeti ismeretség, az előadás feltétlenül megért ennyit.

http://www.transycan.net/cafe/index.php?topgroupid=1&groupid=1&subgroupid=&contentid=435

 
 melinda  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-31 02:16   
FÖLDRAJZ ÉS TÖRTÉNELEM OLASZ MÓDRA?…
Apropó: Balkán…, azaz egy kis történelmi és földrajzi lecke gyanánt…


Hogy az ostobaságnak, a tudatlanságnak nincs határa, azt régen tudtam, de hogy ennyire magas fokú, szinte fizikai fájdalmat okozó népbutításnak legyek szemtanúja, arról álmodni sem mertem volna! Már húsz évvel ezelőtt megbotránkoztatott bizonyos iskolai végzettséggel (középiskolai, de még felsőfokú diplomások részéről is!) rendelkezők hozzám intézett kérdése — amellyel tulajdonképpen mindent elárult saját kultúrálatlanságukról —: «Hol van Magyarország?» (!) Ha egy távoli kontinens szülötte kérdezte volna ezt, még megbocsátható is lett volna, hiszen hazánk kicsi ország, s részletesen inkább a nagyhatalmakkal foglalkoznak a tankönyvek… De… Az öreg kontinensen - Európában - élőknek illik tudni, hogy milyen országok is vannak ezen a földtekén! Ez alól semmi sem mentesít senkit. Nem szólva arról, hogy ma a szédületes technológia korában, az információk egy pillanat alatt eljutnak a szélrózsa minden irányába a civilizált - legalábbis annak minősített - kultúrákban.

Hogy az olasz iskolarendszer javarészt inkább szamárképzésre specializálódott már rég gyanítottam az itteni tapasztalataim szerint - mindig tisztelet a kivételeknek! - de hogy ennyire, ezt még legperverzebb gondolataimban sem mertem volna előhozni! Erre már rájöttem mielőtt ők maguk nem ismerték be nyilvánosan, hogy az iskolapadokból szamarak kerülnek ki!… Annyi bizonyos, hogy taljánéknál a történelmi és földrajzi ismeretek a tömegembernek egyre mennek. S ezt a szomorú történelmi és földrajzi legminimálisabb és legalapvetőbb ismerethiányosság tényt bizony még zavarosabbá teszik a tömegkommunikáció legkülönfélébb fantázia dús változatai!… Atya Isten! Micsoda szegénységi bizonyítvány azok részéről, akik a kultúra egyik bölcsőjének egyenes leszármazottjai! Ez még hagyján lenne, ha ebben az országban lenne csak így, de nem így van, mert szinte a «butulizmus» egyetemes epidémiájáról van szó: a világ minden táján gondolkozás nélkül átveszik és továbbterjesztik a téves történelmi és földrajzi információkat. No, de hát ne is csodálkozzunk, amikor nyílt titok, avagy köztudott a történelemhamisítások ténye…
Nem tesznek különbséget - mondván egyre megy (?!) - történelmi, földrajzi és geopolitikai felosztás között, s ebből születik a téves, deformáltan leegyszerűsített információ, amit felületesen átvesznek és terjesztenek a «nagy okosok». Manapság nem csupán a Tv vált nagyarányú tömegbutító és az idő előtti szenilitást hatalmas mértékben elősegítő - sok más idők folyamán felhalmozódott erősen, káros hatásai mellett - eszközzé, de az internet is azzá vált a cyber-populáció java számára! Remek agymosó technika ez!…
A «Publicisztika» témakörben az «OLASZ KULTURÁLIS RENDEZVÉNYEK MAGYARORSZÁGON» c. írásom vége felé ( http://members.xoom.virgilio.it/_XOOM/bellelettere/Pagina%20vuota%201.htm#_Favorite_Links ) kb. az alábbiakat írtam többek között: «…Még jó - bár sosem lehet tudni -, hogy nem a Balkánra vagy legrosszabb esetben nem a távoli keletre teszik Magyarországot…». Kedves Olvasó, aki olvasod e sorokat kapaszkodj meg: ez valóban megtörtént! Magyarország Romániával együtt a balkáni országok között szerepel az olasz «tudorok» (?!) szerint! Ezt én csak az elmúlt két napban fedeztem fel, amint szokásomhoz híven anyaggyűjtéssel foglalkoztam, s belebotlottam egy honlapba, amely Bulgária kultúráját népszerűsíti, s felfedeztem az országok helytelen balkáni és kelet-nyugati besorolását. Ugyanis az alábbi felosztással találkoztam:

Balkán-országok:
Albania , Bosnia-Herzegovina, Croazia, Grecia, Jugoslavia, Kosovo, Macedonia, Romania, Slovenia, (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Görögörszág, Jugoszlávia, Koszovó, Makedónia, Románia, Szlovénia)

Kelet-Európa:
Rep. Ceca e Slovacchia , Polonia , Ungheria , Russia e Caucaso (Cseh Köztársaság és Szlovákia, Lengyelország, Magyarország, Oroszország és Kaukázus)...

Folytatás: http://members.xoom.virgilio.it/_XOOM/bellelettere/vegyes.htm


© Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-23 18:33   
Danuta és a damokleszi kard


Lassan szorul a hurok. Eddig csak szóbeszédnek véltem és nem adok a pletykára. Különben sem eszik olyan forrón a kását. De a baljós jelek sokasodnak. Az egészségügyi reform éveleji keserű pirulája után következő probléma, egyben állandó botrányt biztosító téma az adórendszer korszerűsítése.

Üres az államkassza. Tananyag, hogy több pénzhez akkor jut az állam, ha csökkenti a kiadásokat és/vagy növeli a bevételeket. Fogas kérdés: Hogyan lehet egyszerre növelni a forrást, egyben csökkenteni az adót? Mert utóbbi is szerepel az elsődleges célkitűzések között. Erre (és különben bármire) vonatkozólag bármilyen javaslatot tesz az illetékes szakágazat, azonnali felhördülés az eredmény. Minden oldalról. Egyik elképzelés kergeti a másikat: politikus névével fémjelzett szakbizottság, másikról elnevezett ellenbizottság, módosított javaslatok, azok reformja. Követni sem lehet a koncepciók tartalmát és azok hetenkénti változását. A szilveszteri politikai kabarét is foglalkoztatta, hogy érdemes-e egyáltalán elolvasni a „Herzog 2”-t, ha máris jön „Merz 5”*. Néha aztán, mintegy jelszóként, kiszivárogtatják, a törvénymódosítási csomag valamely részletet, amely gondoskodik a következő két hét politikai csatározásairól felborzolván egyben az állampolgárok kedélyeit.

Egyik ilyen felkapott címszó a feketemunka kifehérítésének és megadóztatásának terve. Az újságok írták, hogy az előirányzat szerint májustól a feketemunka szemben a jelenlegivel nem kihágásnak, hanem törvénysértésnek minősül majd, sokkal magasabb büntetést vonva maga után, mint eddig. Célpont elsősorban az építkezéseken dolgozó, vállalkozók által alkalmazott illegális munkaerő, de a feketemunka általában fokozottan üldözendő, az élet minden területén. A TV, hogy érthetőbb legyen, miről is van szó, tipikus példaként a magánháztartásokban tevékeny takarítónőt vizualizálta – fejkendős szimpatikus hölgy, vödör, partvis, felmosórongy, porszívó, polgári lakásbelső. Szöveges híranyag: a kb. tízezer berlini (nagyrészt lengyel) takarítónő közül csak 835 szerepel az adóhivatalok nyilvántartásában. És ez szörnyű nagy adókiesés, veszteség az államnak. Ami pedig tűrhetetlen. A tervezet szerint a magánszférában hamarosan bűnözővé válik a bejárónő, a pesztonka, a zongoratanár és a korrepetitor, ha nem adózik. És miután nem tudnak minden házitündér mögé egy-egy ellenőrt állítani, az állam fokozott mértékben lesz ráutalva a szomszédok, kollégák, vagyis a jóakaratú emberek – akár névtelen – bejelentésére.

Ez a (rém)hír féktelen indulatokat gerjesztett. A polgári értékeket, a szabadságot, a liberális demokráciát féltő értelmiségiek tollából már másnap dőlt a felháborodott harag. Ilyen utoljára a sztálinizmusban volt! Hallatlan! Hogy egy közép-európai demokrácia ismét a besúgórendszerre épüljön! Erre még a STASI** sem vetemedett! Orwell 1984! ... és egyáltalán!

A hatóságok azonnal reagálván igyekeztek megnyugtatni a kedélyeket. A minisztérium szóvivője a törvénytelenséget elkerülendő javasolta, hogy egyszerűen jelentsék be –munkaadó és munkavállaló közösen – a Bundesknappschaft nevű frissen erre a célra kiszemelt központi állami hivatalnál a munkaviszonyt. Amennyiben nem folyik több pénz havonta, mint 400,- €, akkor ez tipikus ú.n. „minijob”, amely adómentes, szociális vonzata pedig mindössze 13% pluszterhet ró a munkaadóra. Arról nem szólt a fáma, hogy a magánháztartás eztán a kiadást a vállalkozókhoz hasonlóan adócsökkentő költségként kezelheti-e. Mert ha nem, akkor így egy csapásra 13%-kal drágább és adminisztratívan macerás lenne a bejárónő minden előny nélkül. Szerintem halva született ötlet.

A másnapi újságban aztán az állt, hogy célszerű lesz a lengyel munkaerőt is a fentiek szerint bejelenteni. Nem baj, hogy nincs munkavállalási, tartózkodási engedélye. Az más intézmény hatásköre és ezek között nincs információcsere. Lényeg az adóbevétel, a többi nem érdekes. Isten bizony ezt írta az újság! Elgondolkoztam. Ha a minijob adómentes, viszont továbbra is illegális, de azt információ híján kiszűrni nem lehet, akkor mi haszna van az államnak az egészből, minek a tetemes adminisztratív felhajtás?

A zöldek rögtön bejelentették: Követelik a lengyel munkaerő azonnali jogi legalizálását. Ugyanis bár Lengyelország május elsején belép az Únióba, szabad munkaerő-vándorlás még továbbra sincs évekig. Vagyis a minijob-gondolat nagyszerű, csak a lengyel bejárónőre státuszilag nem alkalmazható. Ha nem jön a „zöldkártya”, a Danuták munka, a polgári otthonok pedig takarítás nélkül maradnak. Mert azt ugye senki nem hiszi, hogy az Olák, Danuták helyét tömegesen átveszik majd a bennszülöttek.

Újabb nap újabb híre: Szó sincs semmilyen munkavállalási engedélyről, a belépő államokra vonatkozó, időben lépcsős munkaügyi szabályozás érvényben marad, a zöldek beadványát már előre visszautasítja a kormány. A minijob-szabály illegális külföldiekre a korábbi híreszteléssel ellentétben definitíven nem érvényes. (Érdekes, több szó nem esett a hatóságok közötti információcsere létéről/nemlétéről.) Danuta tehát hivatalosan továbbra sem jöhet.

A néhány törvénytisztelő és helyi bejárónőt alkalmazó háziasszony félelmében viszont másnap megrohamozta a Bundesknappschaft-ot. (Nota bene, a tervezetet még csak tárgyalják, a törvény legjobb esetben is csak nyáron lép életbe.) Az intézmény a lerohanásra nem volt felkészülve, így a rend már az első délelőtt felborult. Tanulság: Az is rossz, ha hirtelen betartják a szabályt.

Mintegy ideiglenes befejezésként a többnapi állandó egymásnak ellentmondó nyilatkozatok után és a legutóbb definiált hivatalos felfoglalás szerint a célcsoport a vállalkozói feketemunka. A magánháztartásokat a kormány pillanatnyilag nem kívánja átvilágítani. Vagyis most éppen cigarettaszünet: Nem eszik olyan forrón a kását. Egyelőre.

Az egész hercehurca persze lehetővé tenne néhány, a törvényalkotó honatyák bölcs előrelátására vonatkozó nemzetközi politikai összehasonlítást, továbbá a korábbi gazdasági és történelmi korszakok példái alapján messzemenő értékelést is, de ezt most mellőzöm.

* Herzog - volt államelnök, aki az ellenzék megbízásából az első ellenjavaslatot kidolgozó bizottság élén állt. Merz - CDU gazdasági szakember, ugyanezzel a feladattal, de később.
** STASI - NDK titkosrendőrség

http://hhrf.org/up/szerz/pomp/

 
 Fredi  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-23 06:25   


Hemigway a Fekete-erdőben


Ha élne az idén lenne Hemingway 105 éves. Az ismert és közkedvelt,
Nobel-díjas íróról sokan tudják, hogy járt (élt) Spanyolországban és
Kubában, hogy vadászott Afrikában de, hogy a Fekete-erdőben is járt,
azt már kevesebben tudják.
1922 augusztusában jött a Fekete-erdőbe és főleg Triberg, Nußbach
és Oberprechtál környékén tartózkodott.
Leginkább a pisztránghorgászás érdekelte. Sokszor 25-30 km-t is meg-
tett, hogy újabb horgászhelyeket keressen.
A horgászaton kívül a tájat is szerette, nem úgy mint az itteni embereket
akikről így ír:
„A feketeerdőfogadós kedvenc szimbóluma a »paripa«, de nagyon sok
»sast« és »napot« is találunk. Mindezek a fogadók fehérre vannak me-
szelve, kívülről rendesnek és tisztának látszanak, de belül piszkos az
egyik is mint a másik. A lepedők rövidek, a dunyhák csomósak, a mat-
racok pirosak, a sör jó, a bor pocsék.” *
„ A plafon gerendái a füsttől feketék. Az előudvarban sereglenek a
tyúkok és a hálószoba ablaka előtt gőzőlög a gané.” *
Másutt, még nyersebben így ír: „A feleségének tevearca van, ugyanaz
a félreérthetetlen fejmozgás és a rendkívül ostoba kifejezés, amit csak
a tevéknél és a délnémet parasztasszonyoknál figyelhetünk meg.” *
Valószínűleg Hemingwaynek, az egyébként érzékeny írónak ilyesfajta
megnyilvánulásai, nem csak általában fukar és kemény stílusával ma-
gyarázhatóak, hanem reakció az akkori fekete-erdőbeli lakosság
rendkívül idegenellenes magatartására. Példának ime egy több inci-
dense közül: „ »Kaphatnánk kérem két kétágyas szobát ?« kérdezte
Bill. A fogadósné valamit mondani akart, de a fogadós szemével rávil-
lámlott, miközben a hagymaleves lecsorgott bajuszán. » Ti itt egyálta-
lán semmiféle szobát nem kaptok, sem ma sem holnap és soha, ti
külföldiek...« *
Heminway fekete-erdőbeli élményeit megörökítette A Kilimandzsáró hava
című művében is, itt azonban hangvétele enyhébb, az ottani emberek
nyomorúságával szinte együttérző.
Feltehetően sokan azt gondolják, hogy azóta minden megváltozott. Valóban
sok minden másként van mint 1922-ben.
A lepedők már nem rövidek, a sör viszont még mindig nagyon jó, a bor olyan
amilyen és többen, mint például a tribergi polgármester is Hemingway rajongók lettek.
A nagy író halálának századik évfordulója óta néhány éven át megrendezték
Tribergben a nagy sikernek örvendő »Hemingway Dayst«, a tribergi
vízesésnél (163 m-el Németország legnagyobb vízesése) féldomborműves
Hemingway emléktáblát helyeztek el, már-már úgy tűnt nyoma sincs az
egykori idegenellenességnek, amikor a »Deutschland-Bewegung«, egy
nacionalista szervezet szórólapokkal és más propaganda eszközökkel olyan hangulatot keltettek Tribergben, hogy a további »Hemingeay-Dayst« le kellett mondani. Ilyeneket írtak: „Triberg egy gyilkost ünnepel” valamint, hogy Hemingway a második világháborúban 122 németet gyilkolt meg. Emellett a vád mellet a »dromedárarc« igazán kismiskának tűnik.
Egy müncheni ügyészség úgy itélte meg, hogy az említett szorólap, ahol a fent említett rágalmak megjelentek a szólásszabadság adta lehetőségeket nem lépik túl és nem tett vádemelést.
1922-ben Hemingwayt vasvillával űzték el egyik-másik halászhelyéről, most egész Trieberg és környékéről a rágalom és gyülölet mérgével.
Az a tény, hogy mindez nem jellemző egész Németországra nem vigasztal,
hanem arra figyelmeztet: mennyire könnyen befolyásolható a Fekete-erdő lakosságának egy nem elhanyagolható része.
Ma Hemingway az áldozat. És holnap ?

*Az idézetek az Ernst Hemingway, 49 Depeschen című könyvből vannak, megjelent a Rohwolt Taschenbuch Verlag GmbH –nál, 1997-ben


Schneider Alfréd

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-01-11 00:43   
Mi lesz veled, Európa!?

Baj van. Nagy baj. Az óév végén még csak attól rettegtünk, hogy elszegényedünk, de az újesztendőben megtudtuk, hogy 2050-ig ki is fogunk pusztulni. Igaz, hogy az erre utaló tendencia már legalább 30 éves, de csak most derült ki. Mert a problémák csak akkortól valósak, amikor a média elkezdi terjeszteni a rémhírt. Addig nem.
De, hogy az elején kezdjem: Már 2003. is rémes év volt. Afganisztán, ugye, az iraki háború, az amerikai hegemonikus törekvések, Old Europe fenyegetettsége, nemzetközi terrorizmus, gazdasági recesszió, stb. Alig, hogy túljutottunk ezeken a lélegzetelállító napi híreken (vagy megszoktunk őket), egyre sűrűsödtek a felhők a német adófizetők feje fölött. Országlásának 6. éve felé járván a Schröder kormány végre rászánta magát a régen esedékes reformok bevezetésére. Kiderült ugyanis, hogy – mir nix, dir nix – üres a kassza. Mármint a nyugdíjpénztárak és a betegbiztosítók bukszája. A fenyegető, mert állandóan növekvő államadósságról most nem kívánok szólni.

Hirtelen terjedt el a hír és a meglepetés erejével vágta fejbe a polgárt, miszerint hiába fizetett be 30-40 éven keresztül tetemes összegeket a nyugdíjpénztárakba, mostantól a jövőben korántsem részesül akkora nyugdíjban, mint amennyit a társadalombiztosítás korábban prognosztizált. Az évente növekvő betegbiztosítási összegért pedig drasztikusan csökken a szolgáltatás. Elképesztő, szinte hihetetlen a normál halandó számára, hogy ez évtől az orvosi rendelőben negyedévenként 10,- € egyszeri térítési díjat köteles fizetni, továbbá minden gyógyszerért 5-10,- €-t, a szemüveghez, valamint a fogpótláshoz a jövőben pedig egyáltalán nem járul hozzá a biztosító. Január 1-től a kórházi kezelés az első 28 napban a betegnek napi 10,- €-jába kerül (utána ingyenes). Más szóval a kormány egy tollvonással végetvetett a jóléti államnak. (Kérem, ott a Lajtától Keletre, ne tessék nevetni! Ez itt komoly katasztrófa.)

A költségáthárítás részleteinek ismertetésével párhuzamosan nőtt nemcsak az ellenzék hangja, nemcsak a reformok reformjainak, az ellenzék ellenjavaslatainak, azok kritikáinak, majd az ellenjavaslatok reformjainak a száma, hanem a lakosság felháborodása is. Az emberek hónapokon át rettegéssel teli figyelemmel kísérték a megnőtt költségek finanszírozására benyújtott javaslatokat. Végül valahogy, nehezen létrejött egy egyezség a kormány és az ellenzék között – mert azért ebben az országban ez még lehetséges -, amelynek fent ecsetelt végeredményével mindenki elégedetlen. A legtöbb ember váratlan sorscsapásként, a sors hallatlan igazságtalanságaként éli meg a helyzetet. A vita elsősorban érzelmi jellegű: „...Micsoda dolog, hogy egyre többen kényszerülnek a létminimum alá, a nyugdíj a lakbérre sem lesz elég!” Aztán „...pedig én ennyitmegennyit fizettem évtizedeken keresztül, hogy-hogy most nem kapom meg/vissza...!?”

Tényleg! Hogy-hogy? Hogy is működött a rendszer régen? Hogyan történik más társadalmakban az öregek, betegek ellátása? Direkt. A gyerekek gondoskodnak a szülőkről, nagyszülőkről (ha megérik). Ez bevált rendszer, mióta a világ fennáll, minden korban, kultúrkörben és társadalomban. Ezért létezik a biológiai létfenntartási, a szaporodási ösztön, ezért kellett mindig lehetőleg sok gyereket hozni a világra.

Ezt a mechanizmust forradalmasította Bismarck 120-130 évvel ezelőtt, amikor az általa bevezetett és azóta az egész civilizált világban elterjedt nyugdíjrendszer keretében a költségátvállalás korábban közvetlen formáját közvetetté tette. Vagyis továbbra is a munkaképesek tartják el a nyugdíjasokat, csak ez most nem családon belüli kötelezettséget jelent, hanem össztársadalmit. A bismarck-i rendszer a nemzedékek közötti alábbi íratlan szerződésen alapul:
§1 Fiatalon fizessetek szorgalmasan a nyugdíjpénztárba, amely az időseket nyugdíjban és ápolásban részesíti.
§2 Legyetek termékenyek és szaporodjatok, hogy idős korotokban elegendő fiatal legyen, aki eltart benneteket.

Sajnálatos, hogy az utóbbi két nemzedék az emberiség történetében példátlan módon nem tartja be a fenti megállapodást. És ez óriási baj. Érdekes, hogy bár mindez több mint 30 éve ismert, mégis csak néhány napja vettük észre. Annak ellenére, hogy a statisztikusok, szociológusok, demográfusok és ki tudja, még milyen szakemberek ebben a témában már rég rekedtre ordították magukat – teljesen hatástalanul. Mit mondjak, észrevétlenül. Hogy most mitől jött hirtelen a nagy megvilágosodás? A finanszírozási viták hevében Edmund Stoiber CSU vezér és bajor miniszterelnök néhány hete azt a merész javaslatot tette, hogy a gyermektelenek fizessenek pótadót. A szociáldemokrata családügyi miniszter, Ulla Schmidt is havi 2,50 € pótlólagos ápolási díjjal kívánja sújtani azokat, akiknek nincs utódjuk. Érdekes. A legutóbb olvasott adatok szerint az átlagfizetésű egyedüli kereső családja három gyerek esetén évi ötezer euróval szorul a hivatalos létminimum alá.

Évekig azt hallottuk, hogy a gyerek anyagi büntetés. Most hirtelen a gyerektelenséget kellene pótadóval büntetni. Akkor most mi a bűn: a gyerek vagy a gyerektelenség?

Egy tény: Nincs elegendő gyerek. A nemzetközi adatok szerint – mint ez most a „Spiegel” újévi cikkéből kiderült – Németország a nemzetközi népesedési statisztikák 190 helyezettje között a 185. helyen áll. Ha a trend folytatódik, a népesedési grafika (korfa) – normál viszonyok között fenyőfa alakú – 2050-ben fejre áll. A negatív szaporulatot persze az is erősíti, hogy az emberek ma sokkal tovább élnek, mint korábban. Az orvostudomány ugyanis az emberi életet sajátságosan nem 20-40, hanem 70 és a halál között hosszabbította meg – a szociális biztosító rendszer nagy hátrányára. Az anyagi alapok megteremtése, valamint szakmai önmegvalósítás miatt pedig későbbre tolódik a gyerekszülés: nő a generációk közötti korkülönbség, lassabb az újratermelődés.

Mire vezethető vissza a dolog? Első helyen a fogamzásgátló tabletta feltalálására, amely a 60-as évek végén lehetővé tette a szexuális forradalmat. Ezen az objektív tényen kívül több szubjektív jelenségről is beszélnek a hozzáértők. Itt csak néhány a sokból:
• Civilizációnk enervált embere nemzési problémákkal küzd.
• A fogyasztói társadalomban a polgár inkább konzumál, mint gyereket vállal.
• Sokan inkább a partnerről és az utódokról mondanak le, mintsem a karrier lehetőségéről.
• A partneri kapcsolatok gyakran nem egy életre, inkább egy-egy életszakaszra szólnak.
• A gyerek veszélyezteti a nők karrierjét. Különösen ez utóbbi, ill. a hosszúra nyúlt tanulmányok, valamint az abból adódó kései munkakezdés miatt a diplomás nők 42 %-a gyermektelen.
• A német nő társadalmi mókuskereke, hogy bárhogyan dönt, elítélik.
 Ha nem szül, akkor azért, mert önző konzumlény
 Ha szül és otthon marad, akkor azért, mert visszaesik a hagyományos szerepkörbe
 Ha szül és visszamegy dolgozni, akkor azért, mert mostohaanya

Az önmagunk újratermeléséhez szükséges 2,2 gyerek/nő ráta helyett a német átlag ma 1,4. Ennél csak az olasz helyzet siralmasabb 1,2 gyerekkel. (Ki hitte volna ezt az életvidám, gyerekszerető olaszokról?) A számítások szerint a visszafele-trendet ellensúlyozandó 2050-ig Németországnak 180 millió bevándorlót kellene befogadnia. (Persze nem egyszerre, hanem a következő 50 évben folyamatosan.) Itt most nem akarok senkit statisztikai adatokkal untatni, de a demográfusok állítása szerint a folyamat aligha fordítható vissza. Tudjuk azt is, hogy a hiány hatványos: nem csak az effektív mai népesedéscsökkenés a veszteség, hanem a hiányzó, meg nem születetteknek az így szintén nem megszülető gyerekei is. Ezt az exponenciális jelenséget befolyásolni csak hosszútávon lehet. Ha ma minden 30 éves nő két gyereket szülne, a népességcsökkenés és elöregedés akkor is eltartana 2080-ig.

Figyelem: a jelenség nemcsak a német populációra vonatkozik. Ugyan nem olvastam magyar adatokat, de meggyőződésem, hogy a rendszerváltás óta Magyarország és az utódállamok is hasonló cipőben járhatnak. Az új német tartományok (volt NDK) népesedési statisztikái erre engednek következtetni. Összeurópa tehát fogy, míg a világ összlakossága a prognózisok szerint töretlenül növekszik.

A lényeg, hogy az elmúlt 30-40 évben kialakult és általánosan elterjedt felfogás, szemlélet gyerekellenes. Ugyan a probléma hirtelen felismerése anyagi okokra vezethető vissza, az meglepő módon anyagi eszközökkel nem küzdhető le. A közvélemény-kutatások kimutatták, hogy a nők szülőkedvét itt nem lehet sem családi pótlékkal, sem adócsökkentéssel, de több óvodával, napközivel sem meghozni.

Szerintem az okok elsősorban mégis a fogyasztói társadalom mindent átható ideológiájában keresendők. A személyes igények imperatív jelleggel történő azonnali kielégítésének lehetősége, mi több, az ehhez való jog háttérbe szorít minden közösségi érdeket. Az egocentrikus fogyasztó másik iránti felelősségvállalásának csökkenő készsége kihat a párkapcsolatokra, a gyerekvállalásra. De ha már az önzésnél tartunk: Az önérdek ilyetén állandó előtérbe helyezése nagyon rövidlátó életfilozófia. Mert ha ma csak az élvezeteknek élünk és az ehhez való jogra hivatkozva készleteinket közben folyamatosan feléljük, egyben nem gondoskodunk utánpótlásról, akkor ugyan honnan jönne később a nyugdíj?

Tudom, a morális szentencia az én számból nem hathat autentikusan, hisz magam is igazodtam az uralkodó felfogáshoz. Elég későn szült egyetlen gyerekemmel még a német átlagot sem érem el. Nem is akarok senki fölött pálcát törni. Nem tudom, hogy társadalmi szinten mi a megoldás. Azt azonban igen, hogy a tények ismeretében azon már 20-25 éve kellene gondolkodni.
Hm. Csak egyetlen dolgot nem értek: Honnan ez a hirtelen jött felháborodás? Senki se tudna számolni? És miért csak most, villámcsapásként derül fény a demográfiai okokra? A trend 1968 óta töretlen! Persze, nyilván jobban lehet méltatlankodni, ha a döntéshozók rendszeresen elhessegetik a fenyegető jeleket, elzárkóznak a szakértők negatív prognózisai elől. A médiák szintúgy. Hisz a higgadt szakértelem unalmas. Csak a botrányízű hír érdemel címlapot.

Netán hasonlóan ölbe tett kézzel fogjuk megvárni, míg az utolsó olajkút is kimerül? Az elektronikusan távirányított vezérlőpult leállása szintén a meglepetés erejével fog hatni ránk? Amelyről szintén a média útján értesülünk majd. Esetleg sokéves statisztikai adatokkal alátámasztott cikkből. És a becsapottság érzésétől átitatva ismét kétségbeesve felháborodunk. Mi. Vagy utódaink. Ha lesznek.

http://hhrf.org/up/szerz/pomp/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-12-18 19:31   
„Tulajdonképpen le akartam fogyni.”


Ezzel a mondattal kezdődik Jeannette Lander „Maradék” c. könyve.*

Az orosz zsidó emigránsok gyermekeként Amerikában született, de hosszú évek óta Berlinben élő publicista hölgy vacsorameghívásai híresek. Az est kulináris része gondosan komponált konyhaművészeti különlegességek sora, amely mindig más és vendéghez, alkalomhoz szabott. Most is készül az esti vendégségre, és miközben főz, eszébe jut gyerekkora. Az étel tiszteletét, az elkészítés módját, de a fantáziát is a mamától leste el, aki enyhén szólva nagyon szerény körülmények között varázsolt naponta meleg ételt a család közös asztalára betartván a férj kívánságát, miszerint kétszer ugyanazt nem esszük. Ezért nem tálalta föl a maradékot másnap soha. Az csak alapanyagul szolgált a következő ebéd fantáziadús újdonságához.

Maradék. Konkrétan és átvitt értelemben. Maradék a hagyomány is, a gyerekkori emlék, a régi ízek, anekdoták, és ezekről mesél J.L. bravúros könnyedséggel. Szeretettel, de kritikusan, humorral és néha iróniával. (Sajnálja. pl. nővérét, aki meggyőződésből tartja be az étkezés kóser szabályait megfosztván így egy életre önmagát és környezetét a tejszínes húsételek gyönyöreitől, ami J.L. szerint nagyon sajnálatos.) A szerző a mindenkori maradék kapcsán meglepő összefüggéseket vél felfedezni, miközben pletykál családról, receptről, menüről, kulináris élvezetről. Könyve állásfoglalás az érzékiség mellett, amelyben egymásra talál fű, fa virág és a konyha.

A „Maradék” egyik kedvenc könyvem. Szórakoztató, informatív, ínycsiklandó és izgalmas. Utóbbi a kombinatív készséget igénylő rejtélyek megoldása miatt. Ugyanis még ennek segítségével és a leírt technológiai eljárások betartása mellett sem igen lehet a majdnem-recepteket utánfőzni. Mert J.L. gondosan ügyel arra, hogy az érdekfeszítő kulináris irodalom még véletlenül se váljék szakácskönyvvé.

Én rendszeresen le akarok fogyni. Valamint néha magam is írok. Szerénytelenül megállapíthatom tehát, hogy van némi hasonlóság köztünk. Viszont a közös karácsonyi ajándéknak készülő, Zsófi által kitalált, kipróbált, illusztrált és az én kulináris karcolataimmal kiegészített receptek valós használati utasítások lesznek. Vagyis nem követem J.L.-t mindenben. Miért nem? Talán gonoszságból. (Biztos titokban azt kívánom, hogy a lefogyás másnak se sikerüljön.) Hm. Lehet, hogy J.L. nemcsak jobb publicista, de rendesebb ember is.


* Jeannette Lander: Überbleibsel
Eine kleine Erotik der Küche
AUFBAU- VERLAG 1995


 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2003-12-04 17:15   
Luther vagy akit akartok

Istenem, kell néha ilyen. A napokban többedmagammal, mintegy heccből megnéztem az őszi-téli szezon egyik kasszasiker filmjét, a „Luther”-t. Élmény, ezt állíthatom. A Potsdamer Platz valamelyik multiplex mozijának legnagyobb termében telt házzal játsszák. Meg még további, vagy 12 helyen a városban. (Ezzel szemben a kicsi és tradicionális program-mozik bezárnak. Mint ezen a héten is a nagy múltú Kino am Steinplatz. Mindegy, az más tészta. Ez a film nem lenne odavaló.)

Szóval, fel van itt kérem vonultatva minden, ami manapság kell a nagyérdeműnek: Táj, katedrális, nemzetközi sztárok, Hollywood-i kiállítás, giccses, émelygősre kreált sztori, valamint a világ. Fekete-fehéren. Egyértelmű helyzetek, egyenes vonalvezetés. Abszolút sikertörténet a megfelelőre gyúrt pozitív hőssel. A cselekménynek van eleje és vége, egyből látni, hogy ki a jó és ki a rossz. „Wie der kleine Móricka es sich vorstellt” – szokta volt nagymamám mondani, amikor valami túl triviálisra sikeredett.

Megeszem a kalapom, ha Luther ilyen volt. ...

Folytatás:
http://www.hhrf.org/ungparty/szerzok/pompery/

 
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 | 3 | 4 | 5 következő lap )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó