2018. szeptember 24. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> Kultúra >> Publicisztika
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 | 3 | 4 | 5 következő lap )
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-01-25 16:59   
Szibéria Berlinben



Jelentem, melegszik. A hét eleji reggeli -18°C helyett tegnap már csak -15°C volt. A házon kívül. Belül differenciáltabb a kérdés.

Mint korábban említettem, némi gondok vannak a néhány éve vásárolt új kazánunk dimenzionálásával. Ugyan biztonságtechnikai és műszaki autoritás férjemnek sikerült akkor bütykölni valamit rajta, amitől – és mert az elmúlt két tél enyhébb volt – nem fáztunk többet. Idén kiderült, hogy a javulás sajnos csak átmeneti volt.

Ahogyan szentpétervári barátunk, úgy mi is átálltunk a háborús viszonyokra. Ő takaróval leválasztotta a 150 éves – és annak megfelelően karbantartott – belvárosi lakást előszoba közepén. Az első traktusban 11°C van, a hátsóban 15°C. Meleg csak a konyhában. De talán nem rémisztgetem az olvasót ilyesmivel. Mondjuk inkább úgy, hogy visszatértek a békebeli kassai szokások. (Márai szemléletesen írja le, ahogy gyerekkorában a főtéri reprezentatív polgárlakásnak csak az állandóan használt helységeit fűtötték.)

Szóval még ősszel hungarocellel lezártuk a vendégtraktust a toronyban, valamint lecsavartam a fűtést a télikertben és az ebédlőben. A minap minimumra állítottam a termosztát szelepeket a „pizsamaszobában”* és a felső nappaliban. Lent pedig kedden befűtöttük az egyik cserépkályhát. A reggeli tusolás után és az előbb leírt védekező lépések ellenére csak délre melegedett fel az iroda és a többi használatban lévő helység. Reggelenként ismét döntés előtt állunk: vagy tisztaság, vagy meleg. (A fejmosás ilyen hidegben eleve egészségtelen.)

Hétfő óta csak csőben készült ételeket eszünk és a fáradt energiát – a jobb hatékonyság végett nyitott sütőajtó mellett – végtagjaink melegítésére használjuk. Előkerültek még a szekrény mélyéről a rojtos gyapjú népi kendők, és fokozott figyelemmel kísérjük Pablo mozgását irigykedvén arra, akinek az ölében pihen túlsúlyos – és ez most direkt előny – kandúrunk.

Különben megduplázódott háziállataink száma. Tegnap óta van egy vörös rókánk is. Vuk egyelőre még nem jött be a házba, de már egész magabiztosan sétál a kertben. Szerintem a város rókái maholnap háziasíthatók lesznek. Esténként az utcán gyakran látni őket. És nemcsak itt, a világvégén, hanem a központban is. Legutóbb, a Filharmóniából kocsival hazafelé, igen merész példány futott át előttünk egyenesen a Hadügyminisztérium főbejárati lépcsőinek tartva. Hogy munkaidőn kívül bejutott-e, azt nem tudom, mi közben balra bekanyarodtunk.

Visszatérve fűtéstechnikai problémáinkra, férjem tegnap ismét állított valamit a fűtés elektronikai vezérlésén. (Zsófi már ötéves korában megmondta: „A Papa mindent tud. Úgy értem, mindent meg tud javítani.”) Hogy ezzel összefüggésben áll-e, azt egyelőre a szakemberek még kutatják, de a felforrt és túlfolyt fűtővíz éjjel elárasztotta a pince mosókonyha-, egyben kazánhelységét. A víz már nem, de a káreltakarítás, oknyomozás, valamint a távvezérlési optimumkeresés még folyik.

A rekord hideg egyre aktuálisabbá teszi fűtéstechnikánk költségszemléletű, már eddig is égetően szükséges, ismételt felülvizsgálatát. Az olaj ára az utóbbi néhány évben megduplázódott, ami átlagos évi 8-9.000l-es fogyasztásunk mellett jelentős összeget tesz ki. Ha ez így megy tovább, lassan nem fogjuk tudni fenntartani a házat. Mit tehet ilyenkor az előrelátó, a globális ökológiai szűkösség tudatával élő, valamint pénztárcájára is gondoló polgár? Szóba jön a fogyasztás csökkentése mellett az alternatív energiákra való áttérés. Egy lehetőség eleve kiesik: nem lehet a házat kívülről szigetelni, mert abba a Műemlékvédelem sose egyezne bele. Maradnak a belső lehetőségek: nyílászárók szigetelése, eddigi szimpla üvegek (pince, torony) megduplázása, esetleg rigitherm-lapokkal való belső felületbevonás. Lehet második, vegyes-tüzelésű kazánt is felállítani, amely fával és fa-brikettel fűthető. Továbbá elképzelhető a hőcserélő pumpa bevezetése és napelemek elhelyezése a tetőn – ha utóbbiba belemegy a műemlékvédelem.

Optimális eredményt a felsoroltak kombinált alkalmazása hozná, ami testvérek közt is minimálisan 100.000,- €-ba kerülne. Hogy ez a befektetés hány generáció alatt térülhet meg, azt csak akkor lehetne hozzávetőlegesen megjósolni, ha előre ismernénk az olajár további alakulását, valamint annak és a várhatóan növekvő igény kihatását az alternatív energiák majdani árgörbéjére.

Birodalmunk műszaki igazgatója a fentiek tekintetbe vételével legelső és költségkímélő lépésként automata felszerelését tervezi a fürdőszobákba, amely a nyilvános kempingek fizetős tusolójához hasonlóan, mondjuk, öt perc után kikapcsolja a melegvizet. Családi társbérletünk nőtagjai egyelőre még többségben vannak, így a fenti, általuk felettébb barátságtalannak minősített ötlet kivitelezését még ideig-óráig képesek megakadályozni.





* Decens, kékcsíkos biedermeier tapétával bevont „leányszoba”. Attila, erdélyi „háziáldásunk”, kinek feladata volt a tapéta felragasztása, ilyen mintát még nem látott. A második rögzített csík után komótosan hátralépett, végigmérte addigi munkája eredményét és közölte: „Most már sokkal otthonosabb. De, ... olyan,... olyan pizsama jellege van”.

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-01-19 10:29   
Mit kell tudni a szardíniáról?

Pl. azt, hogy sokkal nagyobbra is megnő, mint konzervnyi példányai. És sütve isteni. Bár elkészítésének rengeteg módja ismert. Már, akinek. És hogy a baszkok népdalaikba foglalják. Mert errefelé (is) sok van. Nemcsak népdal, hanem szardínia. No persze baszk is. Milyen akkor a baszk szardínia, amit mondjuk a Vizcayai-öbölben halásznak? Nos, ugyanolyan, mint a többi. Csak ez baszk. Mondjuk santurcei. Mert Bilbaó híres város, Santurcéval határos. Hogy? Szeged és Tápé? Mi köze ennek a szardíniához? Nem pontyról van szó! Pont tegnap láttam, hogy még csokiból is készítik. Nem a pontyot, hanem a szardíniát. Kis dobozkákban árulják és kinézetre majdnem olyan, mint a macskanyelv, csak mégsem. Pedig a macska is szereti a halat. A hal viszont nem szokott macskát látni. Nyílván, mert néma. Vagyis mert nincs füle. De elviseli az Atlanti-óceán vizét. A macska ezt nem bírná, a meleget kedveli. Viszont ha mégis belepottyan, biztosan nem halra fájna akkor a foga. Egy szardínia megkönnyebbülve és készséggel nyugtatná ilyenkor: A hideg víz is konzervál!
Tehát, mit kell tudni a szardíniáról? Hogy nem is néma! És akkor a szigetről még említést sem tettem. Pedig az olaszoké, akik állítólag eszik a macskát. Ez lehet egyébként, hogy csak baszk feltételezés és a figyelmet magukról elterelő trükk. Egyes baszk falvakban ugyanis tömegében tüntek el a macskák karácsony táján . Egy hozzáértőnek azonban egyből fel kellene ismerni, hogy nem nyulat, hanem macskát tálaltak föl neki. A bordájukban van a különbség. Az egyiké lapos, a másiké hengeresebb. Nem úgy a heringgé. Vagyis a szardíniáé, na. Különben sem mondjuk halra, hogy bordás. Maximum gerinces és szálkás. Mint a favágó. Idős, baszk bácsi már. Nagyon gerinces ember és szálkás a keze. A hegyről viszont mindig azért jön le, hogy friss szardíniát vegyen. Aztán visszamegy kunyhójába és parázson megsüti. A fejét a macskájának adja, az ő fejét pedig párnájára hajtja és jóízűt alszik egészen reggelig.
Másnap pedig kezdődik minden előlről. Persze csak akkor, ha nincs vihar. Egyébként a halászok nem hajóznak ki. A fagyasztott szardíniát pedig maximum csak a fóka és a jegesmedve szereti...


 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-01-15 21:33   
„Ohne Strom kein elektrisch”


Mélyen szégyelem magam. Micsoda blamázs! Nem is tudom, bevallhatom e nagyobb presztízsveszteség nélkül.

Úgy kezdődött, hogy már vagy egy hete lelassult, egyoldalúan visszafogottá vált kapcsolatunk. Tegnapra odáig fajult a dolog, hogy bekapcsolás után megfőztem a második kávét, lereszeltem mind a 10 körmömet, végül kínomban elintéztem még három telefont is, mire méltóztatott végre hozzám szólni. Én ilyenkor igyekszem nem észrevenni sértődöttségét és ez gyakran beválik. Most azonban nem. Szűnni nem akaró, negligáló fekete csönd után piros kártyát mutatott. Az állt rajta, hogy „lithium”. Tartósan. Hiába nyomtam, a megfelelő, majd püföltem összevissze mindenféle billentyűt: semmi. Ill. később kék négyzetben megjelent: „NO SIGNAL”. Ez is hosszan. Aztán nagy nehezen ablakot nyitott és megkezdődhetett a normál mindennapi élet, de na-a-a-a-a-a-a-a-gy-gy-gy-o-o-o-n vontatottan.

Az az igazság, hogy össze vagyunk kötve, amolyan kutya-macska szerelem vagy inkább kényszerházasság, így igyekszem megértéssel és a megalkuvó házastárs beletörődő türelmével viselni kilengéseit. Eddig előbb-utóbb mindig sikerült visszaterelnem a helyes útra.

Depresszív önmegtartóztatása nemcsak hátráltat, de direkt félelemmel tölt el. Közös időnk jelentős részét a virtuális hálón töltjük, ahol nemcsak sok érdekes ismeretséghez, fel- és félrelépési lehetőséghez, információhoz jut az ember, de sajnos veszélyes elemekkel is találkozhat. Nem, erkölcsi kifogásaim nncsenek, azokon ennyi év után felül tudok emelkedni. A járványszerűen terjedő és könnyen begyűrűző betegségektől félek. Ha szerető-szenvedő párom így lelanyhul, az biztos jele egy újabb vírusnak, amely annak ellenére is megfertőzi, hogy rendszeresem beoltatom, pl. a Kaspersky vagy egyéb biztosnak mondott ellenszerekkel. Ilyenkor nemcsak az a rossz, hogy megtagadja a további együttműködést, de képes még minden korábbiról is megfeledkezni. Akkor nekem meg annyi.

Szóval most, hogy ismét feltartóztathatatlanul közeledett a totális kiakadás, külső segítséghez fordultam. Megbízható doktorunk, bár nem mentős, de azért hajlandó 24 órán belüli házi beteglátogatásra. Jelesen tegnap este kilenckor. Szeretjük őt. Jó humorú, készséges, művelt, és több szakmához is értő ember, aki hol belgyógyászként diagnosztizál, hol pszichológusként rábeszél, de szükség esetén sebészi minőségében szervátültetést is vállal. Tegnap már mindhárom szakmáját kipróbálta, egy teljes órán át vacakolt, kínlódott, míg hirtelen megvilágosodott elméje és kedvesen érdeklődő, de határozott hangon nekem szegezte a kérdést: „Mikor cserélte utoljára a billentyűzet elemeit?”

Engem kilelt a hideg. Ad1: nem tudtam, hogy van neki ilyenje. Ad2: mivel Ad1, így nyilván soha. A francba ezt a high-tech világot, ahol minden műholdas, automata, távirányított, ultrahang-lézeres huncutsággal működik! Az eszembe se jutott, hogy ha nincs kábel, akkor elemnek kell lennie. (Az egér, az más, abban rendszeresen cserélem, mert ha nem mozog, akkor többnyire). És láss csodát: új(abb) elemmel átmenetileg, kábeles (antik) billentyűzettel folyamatosan. Férjem korábbi munkatársa ilyenkor szokta sztoikus bölcsességgel kinyilatkoztatni a következő aranyaxiómát: „Ohne Strom kein elektrisch.” (Áram nélkül nincs villany.)

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-01-10 21:51   
Édes-nemes és irodalom



Rendszeresen mindig azzal a tévhiedelemmel startolok a karácsonyba, hogy csak odafelé lesz túlsúlyunk, haza már üresen hozzuk a fekete behemót hajókoffert. Ez a remény idén is meghiúsult. Hazacsomagunk, ha lehet, még nehezebb volt. A hámozott dión, az általam felelőtlenül csomagolt, így sajnos kidőlt fél kiló égőpiros csemegepaprikán, valamint itt fel nem sorolandó egyéb hasznos és/vagy kedves dolgokon kívül kaptunk még kb. egy méternyi nyomtatott kultúrát. Ugyan minden évben megfogadjuk, hogy idén könyvet aztán végképp nem, hisz van már egy otthon, de most is eredménytelenül.

Jelentem, a fél kiló édesnemes – az ajándékozó különbejáratú privátbeszerzése, garantáltan friss és első osztályú minőség – valóban megállja a helyét. Nem csak ételszínezőként. Maradandó élénkpiros amőba formájú színfoltokat hagyott az általa elárasztott és elsősorban papír alapanyagú útitársakon/ban. Nevét azonban meghazudtolta: a látványa engem sem édes jókedvre nem derített, sem nem tartottam magatartását nemes gesztusnak.

A rövid szélütésből magunkhoz térvén hozzáláttunk a finoman szólva disznóság eltakarításához. Az eredmény: a paprikaveszteség a legkisebb kár. (Háztartásunk változatlanul csak három főből áll, még mindig van tartalék a tavaly kapott tetemes mennyiségből.) A dolog tehát eddig rendben. Viszont kb. két hete elűzhetetlen, „echte magyar” szaga van a szobának, ami a kárt szenvedett tárgyak és a koffer porszívós kezelése után sem akar szűnni. (Ez is az ajándék kitűnő minőségére utal.) Ilyen alaposan terített finompor-réteget akkor tapasztaltam utoljára, amikor az ebédlő 130 éves, meghajlott hajópadlóját csiszolták egyenesre. (Még a tetőtéri irodában, az akták, valamint a fogaim között is fapor volt.) Örömmel állíthatom viszont, hogy a csomagolástechnika jóvoltából paprikaközelbe került textíliákat sikerült gépi mosás által színteleníteni. Néhányat abszolút mértékben. (Ez viszont a folttisztító minőségét dicséri.)

Nem úgy a könyveket. Sose hittem volna, hogy ennyire hevesen reagál a papír erre a szokatlan fizikai (vagy vegyi?) eljárásra. Ill. itt azért disztingválnom kell. Ahogy így laponként porszívóztam az egymétert – többnapos munka – érdekes megfigyelést tettem: Mintha a paprika irodalmi értékük, ill. - az indikátor nevéhez hűen - nemességük szerint szerette volna a könyveket. A fajsúlyosabb szerzők művei pirosabbak lettek, mint a többi. Pl. az Esterházy- és Nádas kötetek a címlapon, a borítón, alul, fölül és több száz oldalon keresztül belül is élénken elszíneződtek. Ugyanígy a művészeti album. Közepes reakciót mutattak az interjú-kötetek, a színházi szaklapok és a porcelán katalógus. Nem hagyott viszont nyomot az édes-nemes Méhes György Kolozsvári milliomosaiban és Ferenc Jóska világában. Érdekes módon - és itt hirtelen megakadtam logikai oknyomozó eszmefuttatásomban - a fenti trenddel szemben Parti Nagy Lajos is érintetlen maradt. Az ellentmondást végül annak tudtam be, hogy ez utóbbit a koffer másik végébe tettem.

A méternyi, immár paprikátlanított anyag olvasmányként való feldolgozása persze hosszabb időt igényel. Az ünnepek fáradalmaira, valamint ingeri és kulináris túlterheltségére való tekintettel az olvasást a fűszermentes könyvekkel kezdtem.
...
folyt. itt: http://www.magyaronline.net/forum/viewtopic.php?topic=3075&forum=26&71

Egyben megjelent itt: http://www.terasz.hu/main.php?id=konyvsarok&page=cikk&cikk_id=9620&rovat_id=227

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2006-01-05 23:58   
B Ú É K


Legyen az Újév elsősorban egészséges és minden szempontból kiegyensúlyozott! Akkor boldog is lesz.

Ámbár már rögtön az első jelek baljósak. Úgy tűnik, a tzunami (esetleg cunámi vagy inkább tsunami?) óta az éveleji váratlan csapások haladó hagyománnyá váltak. Szóval gáz van. Illetve épp az a gáz, hogy nincs gáz. Jobban mondva nincs mindenkinek. Meg nem egyformán ugyanannyiért. Ill. nem annyiért, mint tavaly, hanem világpiaci áron. Mert tanulják meg! Másnak viszont még olcsóbban - azoknak nem kell tanulni semmit. Egyszóval nem világos a helyzet. Mindez annak ellenére, hogy soha ennyi történelemleckében nem részesülhettünk Ukrajna 1000 éves múltját illetően, mint az elmúlt napokban.

Különben az intenzív tanfolyam adataival kapcsolatban feltűnt nekem, hogy azok bizonyos pontokban eltérnek az általam eddig ismertektől. Most megtudtam, hogy Ukrajna mindig is önálló volt, csak ezt a (tatár, lengyel, orosz, szovjet-orosz, - mikor milyen) nagyhatalmak évszázadokon keresztül akadályozták. Egyesülés Oroszországgal a 18. században (?) És Rettegett Iván országegyesítő tevékenysége? Aztán meg a nyugat-ukrán arisztokrácia katolicizmusa a lengyel érában. Csak az arisztokraták, címért, hivatalért, a pórnép megmaradt pravoszlávnak - írja az újság. Majd Lengyelország feldarabolása után Galícia osztrák fennhatóság alatt. Érdekes. Nekem úgy rémlik, hogy ezek a területek csak a 2. VH után kerültek Ukrajnához, amikor Sztálin Lengyelországot kicsit lekicsinyítve odébb tolta – keleten mintegy 300, nyugaton kb. 200 km-rel. Biztos én még más hatalmi szempontok szerint tanultam a történelmet.

Nem kívánom elemezni az orosz hatalmi politika eszközeit. Már csak azért sem, mert a címzettek politikai felfogása – szerintem – semmiben nem tér el ettől, csak az érdekek mások. Az viszont tény, hogy az orosz Nyugatra nyitás, de még a nagy férfibarátság sem vitte közelebb Putyinhoz a 20. század európai tapasztalati alapján kialakult civilizált konfliktuskezelési gondolatot, miszerint nem célszerű agyonütni, megalázni, kényszeríteni a kisebbséget, hanem jobb az ő érdekeit is figyelembevevő kompromisszumot keresni. Itt látok még komoly kibontakozási lehetőséget Schröder, ex-kancellár számára, ha valóban elvállalja az elemzők által is kritizált felügyelő bizottsági elnökséget az orosz-német tengeralatti gázvezeték fölött.

Milyen jó, hogy maradt humor az ukrán oldalon. Az újévi jókívánságok ukrán elektronikus képeslapjai között legnépszerűbb volt idén az a pezsgősüveget ábrázoló, photoshop-pal megdolgozott fénykép, amely felirata (eredetileg szovjet pezsgő = Советское шампанское ) helyett УКРАИНСКОЕ ШАМПАНСКОЕ без газа = gázmentes (értsd buborékmentes) ukrán pezsgő áll.

Noha időközben sikerült egyezséget kötni a feleknek, ez az intermezzo a jóindulatúan hiszékeny és a bizalmat évek óta (fölöslegesen) megelőlegező Nyugatot hirtelen rádöbbentette kiszolgáltatott helyzetére. A hideg és a gázmizéria változatlanul a magasban tartja az energiaárakat, egyben felvet mindenféle alternatív ellátási gondolatokat. Alig hiszem, hogy a 70-es évekhez hasonlóan megengedne Nyugat-Európa magának manapság egy átütő gázválságot.

Alig tértünk magunkhoz gázügyben, máris újabb válság fenyeget. A lapok legfrissebb tudósítása szerint a gáz után befagyasztották a kaviár-exportot is. Ennek a hátterében teljesen más érdekek állnak, kihatásai azonban egyelőre még ismeretlenek. A személyes konzekvenciát én azonban máris levontam: egyelőre mégsem esszük akkor meg a régóta óvott "echte" orosz tartalék kaviár-készleteinket.


Más. Divatba jött, hogy a teljes naptári évet XY híresség jubileumaként töltsük. A dolog olyan jól bevált, hogy 2005-ben már több évfordulóra is futotta. A tavalyi általános Einstein-, a német Schiller- és a magyar József Attila-év után idén hosszas előkészülettel Mozart-évet ülünk. (Ehhez képest a futball VB szinte másodrendű esemény, noha a szponzorok mindent megtesznek annak érdekében, hogy elsődleges általános „kultur-event”-té stilizálják.)

Szóval Mozart. Sok vita folyik, hogy kié. Persze-persze, Salzburg, de az egész német nyelvterület sajátjának tekinti. Ennek kapcsán a „Tagesspiegel” c. berlini napilap idei minden száma a címlapon hoz idézetet írásaiból, amint a legkülönbözőbb rádióadóknak is jut naponta valamilyen zenei részlet tőle. Utóbbi az aránylag rövid élet hatalmas termelékenysége mellett nem meglepő.

Talán nem mindenki előtt ismert, hogy a hyperaktív zseni legalább ugyanennyi levelet írt. Meglepő őszinteséggel és nyíltsággal, nem spórolva a finoman mondva sikamlós, helyenként kimondottan közönséges kifejezésekkel. A régies nyelv ellenére frissnek hat, akár egy mai tizen-huszonéves értelmiségi blogoló közléseit olvasnánk. Hallgattam már kamarazenei estet, amelyen Mozart szövegek váltakoztak zenei művekkel. Rendkívül szórakoztató volt. Így tehát elseje óta naponta olvasom az idézeteket. Az apjához írt mai levélrészletben, pl. kifejti nősülési tervének okait, amelyek között első helyen szerepel a fokozott szexualitás és a nemi betegségektől való félelem. Constanze kisasszony személyiségére, jellemére, szeretetreméltóságára az ifjú titán nem fecsérel egyetlen mondatot sem.

De maradjunk a mozarti zenénél. Hatása a hallgatóra megnyugtató, üdítő, felvidító, kiegyensúlyozottságot okoz. Ezt a közlekedéspszichológusok Európa több nagyvárosában is felismerték, ezért több helyen a metrómegállók, aluljárók hangszórói nonstop Mozartot sugároznak. Az átszállóknak kellemes, mégis aludni lehetetlen mellette. Sose hittem volna, de Mozart elüldözi a hajléktalanokat. Talán mégis érdemes lenne behatóbban foglalkozni a köztéri zenei zajártalom szociológiai és társadalmi kihatásaival – lásd még a karácsonyi dallamok az ifjúsági bajkeverőkkel kapcsolatos hollandiai eredménye.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-12-18 12:49   
A KaDeWe karácsonykor



Korábban, a megboldogult, régi, szép nyugat-berlini időkben azt tartottam, hogy amennyiben az ember valami különlegesen jót, kiváló minőségűt akar beszerezni, nem érdemes sokat keresgélni a városban, legjobb, ha rögtön a KaDeWe-be megy. Ami a patinás, a kontinens legnagyobb és ínyenc élelmiszerosztályáról híres áruházának, a Kaufhaus des Westens-nek választékában nem szerepel, azt máshol nem is érdemes keresni. http://www.kadewe.de/

Adalékként csak annyit, hogy a maholnap százéves intézmény neve nem a város kettészakítottságából keletkezett: alapításától fogva így hívták. A modern és mondén világvárosnak már a múlt század elején is két központja volt. Csak a történelmi véletlennek köszönhető, hogy a határt, majd a falat úgy húzták meg, hogy 1950-ben helyreállított, és később a német gazdasági csoda egyik szimbólumaként emlegetett KaDeWe, nomes est omen, Nyugat-Berlinbe került. Ma is a város megtekintendő kötelező nevezetességeinek sorában áll, méghozzá elég előkelő helyen.
http://www.berlin-tourist-information.de/cgi-bin/sehenswertes.pl?id=15916
http://www.brauchtumsseiten.de/a-z/k/kadewe/home.html

Egy időben gyakran megfordultam itt. Az összes emeleten kitűnően tájékozódtam, tudtam, mit hol találni. Ugyan a népnyelvben kedvesen „Circus Karajani”-nak becézett Philharmonia épületében még 40 év alatt sem sikerült kitapasztalnom, hogy melyik lépcső vezet a B,C,D, stb. karzatra, itt még a sajtos és felvágottas számlálhatatlan stand között is kiismertem magam. Szombat délelőtt a Moët Chandon pultjánál mindig lehetett ismerőssel találkozni, ahol a publikum és a hangulat megérte a pohár pezsgő már akkor is asztronómiai árát. Kuncogva néztem, hogy mennyiért mérik az orosz kaviárt (≈ 800,- €/kg), és örültem, hogy én ehhez Moszkvában sokkal olcsóbban hozzájutok. Ezzel szemben moszkvai barátaim hitetlenkedve hallgatták, hogy a Lenôtre pralinéit az eladó hölgyek eldobható nylonfólia-kesztyűvel teszik egyenként a dobozba, és minden vevőnél újat húznak.

Az egyesülés után valahogy alábbhagyott a KaDeWe iránti igényem. Eltolódott az érdeklődés, izgalmasabbnak találtam a lerobbant Kelet-Berlin felfedezését. Különben sem muszáj a legdrágább, legextravagánsabb termékeket keresni, hisz, pl. a csinos, no-name karóra ugyanazt az időt mutatja, mint egy Cartier valódi briliánsokkal. (Sietek leszögezni, utóbbival korábban sem rendelkeztem.)

Idén azonban egy bizonyos formájú porcelán vázát kerestem karácsonyi ajándék gyanánt, amelyet addig még meg is akarok festeni, tehát a feladat sürgős megoldást igényelt. Ezért úgy döntöttem, hogy 8-10 évi önmegtartóztatás után ismét elmegyek a KaDeWe-be. Mi több, kihasználván visszatért ünnepelőtti jó hangulatomat lézengek a karácsonyi forgatagban, iszom majd egy kávét, élvezem kicsit a meleg, békés várakozást, stb. Ha úgy tetszik, találkozni készültem az Angyallal, nosztalgikusan, mint a régi szép időkben.

Némiképp megnehezítette dolgomat, hogy az áruházat azóta átépítették és kibővítették, vagyis ma már nem ismerem ki vakon magam. De azért az emeletenkénti tematika nagy vonalakban továbbra is megfelel a korábban megszokottnak, így a váza-ügyet sikerült optimálisan elintézni. Ennek keretében végigjártam a porcelánosztályt: többek között Fürstenberg, Villeroy &Boch, Rosenthal, Lladró, Wedgwood, Limoge, KPM, Royal Copenhagen, Herend, Augarten, Meissen, ... Kigyönyörködtem magam. Itt most töredelmesen bevallom, hogy nem vettem meg a céljaimnak legjobban megfelelő KPM-vázát 120,- €-ért. sem annak kedvezőbb, de nekem még mindig drága Fürstenberg, ill. Kaiser gyártotta koppintott mását. A váza-optimumra egy ritka szép vonalú, 25cm magas, klasszikus, fehér, márkajelzés nélküli másodosztályú leértékelt darabban sikerült rálelnem 12,60 €-ért. Dolgom végeztével maradt tehát a lézengés, a boldog melegség.

A mozgólépcsőn lefelé előttem egy házaspár. Ötvenes-hatvanas polgári jólöltözöttség. Hirtelen a férfi hátrafordul a feleséghez:
„Akartam volna már Pesten venni Neked egy virágalakú vázát, de nem találtam. Aztán, gondoltam, majd Berlinben. De a KaDeWe-ben sincs.”
„Márpedig ha itt nincs, ahol minden van, akkor ...”
– kezdtem a mondatot az asszony mögött az ismerős nyelv örömére. Megrezzentek, nyilván hallották, de nem reagáltak. Valószínűleg nem barátkozósak.

Lementem a földszintre, ahol a kozmetikai cégek uralják a helyzetet. Megvallom, mint mindig, most is elfogott a kisebbrendűségi érzés ennyi manökenalkatú, színpadiasan kifestett nemzetközi etnitású szépség között. Mármint ők alkotják a kiszolgálói gárdát. De nocsak: a sok gyönyörűen sminkelt csinibaba között előfordul egy-egy frissen napbarnított, gyúrt testű, sportos, álomszép és laszcív mozgású férfikolléga.
”Persze, metro-szexualitás. Most ez megy.” – jegyezte meg otthon Zsófi.
„?”
„Mióta David Beckham, aki egyébként heteroszexuálisként ismert, időnként pírszinggel, sminkelve, festett hajjal, néha szoknyában jelenik meg, azóta a férfiak és a kozmetika kombinációja elfogadott.”


Figyelem, hogy a földszinten szinte minden harmadik kuncsaft fülén mobil. Feltűnően sokan oroszul beszélnek. A Calvin Klein stand előtt egy negyvenes úr válogat tanácstalanul, az eladónő türelmesen várja, míg a kedves vevő távértekezik:
„Szóval 37,50-ért (€-ban értendő) kapható a szemfesték (Eyeliner), de bizonytalan vagyok a színárnyalatban.” Igen, ez valóban gond.

A hatodikon a Lenôtre-stand változatlan, francia pralinéi is megvannak. Az ár szintén ismerős. Csak most tíz deka a korábbi 6,90 DM helyett 6,90 €. Bár még mindig olcsóbb, mint ugyanez Budapesten. Megjegyzem, nem az első eset.) http://www.deluxe.hu/cikk.php?article=1261&pat=2
Igaz, Párizshoz mi közelebb vagyunk, a többletet nyilván az ÁFA- és a szállítási költségkülönbség teszi ki. Anyám ilyenkor azt szokta volt mondani: "Jó, hogy lehet már ennyiért kapni!”

Miután feltérképeztem a hidegkonyhai, elvihető és ott ehető rák-, ill. homárkínálatot, majd végignéztem, hogyan csomagolják az ajándékba vásárolt francia pezsgőt, stb., lerogytam egy olasz kávébárban. Ma nem találkoztam ismerőssel, nem láttam egyetlen írót, neves rendezőt, karmestert sem. Helyettük a szomszéd asztalnál kicsit furcsa pár ült. A férfi átlagküllemű ötvenes, a hölgy életkora megállapíthatatlan. Az a szőke típus, aki egyformán öltözködik, affektál, mozog 17 és 60 éves korában. Jelen esetben hidrogénezett szőke haj, hosszú, szögletesre formázott babarózsaszín műkörmök, designer farmernadrág, ujjatlan garbó. A térdig felhajtott nadrág alatt szintén divattervezett csizma kb. 15 cm-es tűsarokkal. A hátulról lányosan vékony, 36-os konfekcióméretű hölgyet elől legalább (egyenként) 10-10 kilós keblek fémjelzik. Az egész fehérnemű osztályon nem láttam neki alkalmas méretet. Sajnos nem tudtam kivárni, hogy felálljon. Pedig nagyon érdekelt, miképpen balanszíroz anélkül, hogy a balkon túlsúlya miatt előreesne. Csak úrinő mivoltom tartott vissza, pedig szívesen megkérdeztem volna, lehet-e ezt idővel visszacsinálni, ha netán valaha profilt akarna váltani.

Megállapítottam még, hogy az Érchegységből származó kötelező karácsonyi dekoratív elemek, valamint ünnepi csomagolástechnikai és egyéb díszítő kellékek kínálata lenyűgöző. Úgy mennyiségben, mint árban. Utóbbira a vidéki turisták is rácsodálkoztak.

Ja, igen, volt még hangulatzene is. Élő. A földszinten szmokingos zongorista, az átrium jóvoltából több emeleten keresztül hallható, „Stille Nacht”-variációkat játszott a címnek megfelelően és a hangszer természetes hangerejével. Olyan „Diótörő”-hangulata volt az egésznek.

Hm. Ennyi öncélú luxus közepette nyilván kellemesen röpköd az Angyal. Hacsak nem a választék eredményezte döntésképtelenség nyomasztja.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-12-08 00:55   
Ki tehet róla?! ... esetleg ellene?


A minap olvastam Balla D. Károly „Mint a tévében” c. novelláját. (Nyomtatásban olvasható a Véletlen Balett c. periodika utolsó számában, ill. itt: - http://manzard.blogter.hu/?post_id=2638 )
A szerző blogján az írásra vonatkozó következő megjegyzést találtam (alább idézem):

Alfi: „BéDéKá, nekem már tele van a tököm az emberi hülyeséggel és a gettóélet gyönyöreivel. Oké, nem mindenki születik aranykanállal a szájában, de nem kötelező mocsokban, szemétben élni.
Megoldások:
1. tanulás (egyéni boldogulás)
2. jobb környékre való költözés
3. kivándorlás
4. esetleg tehetség, ami kiemel
5. jó szakma
6. 2-3-5 évnyi vendégmunka külföldön (kocsira, házra)”



Kedves Alfi!

Több pontban közösek nézeteink. Pl. én is szeretem a szerző írásait, rendszeres olvasójuk vagyok. Hozzád hasonlóan én is útálom a nyomort, a hülyeséget, a gettókat, a szennyet, annak fizikai és átvitt értelmében. Valamint engem is hallatlanul felkavart ez a novella. Olyannyira, hogy két napon belül háromszor is elolvastam. Mégpedig azért, mert az író ebben egy, a német társadalomban szakembereket és a közvéleményt folyamatosan foglalkoztató problémát tárgyal.

Nehogy azt hidd, kedves Alfi, hogy szerzőnk csak egy Európától véglegesen leszakadni látszó, identitását vesztett, kiszolgáltatott, elmaradott, kelet-európai vékony réteg speciális problémájáról szól. A szekrénybe zárt kislány, egyáltalán, az elhanyagolt, elhagyott, a szülők által életveszélybe sodort, ill. gyakran hosszú mártíriumot szenvedett és meggyilkolt gyerekekről szóló híradások szinte havi gyakorisággal jelennek meg a német médiában. Hihetetlen, hogy ebben a fejlett, recessziója ellenére még mindig gazdag fogyasztói társadalomban mennyi fizikai és lelki nyomor létezik! És létezik még több is, csak arról nem ír az újság, ha az nem ön- vagy közveszélyes.

Kenyérkereső foglalkozásunk jóvoltából több tízezer lakásba kell bemennünk az év folyamán. Az egyikben lakott, pl. az a fiatal nő, aki pár éve lakását kulcsra zárva örökre távozott – hátrahagyván kétéves gyerekét. Megborzongtam a hír olvasásakor. Munkatársunk járt ott leolvasni és persze nem jutott be a lakásba. A kisfiú akkor már kb. egy hete holtan ült a konyhakövön.

Igazad van, Alfi, ezek kirívó esetek és hála istennek nem hal meg mindenki. De csak a jéghegy csúcsát mutatják a hírek. Ne tudd meg, hogy mennyi tehetetlenséget, nyomort, hány emberi roncsot rejt a házak polgári homlokzata! Van, aki 40 macskával él egy lakásban és ennek megfelelő bűzben. A másik soha nem dob ki semmit, ezért megtelt, elszemetesedett az élettere. Csak egy vékony csapás maradt szabadon az ágy-WC-tűzhely-asztal négyszögben. Van olyan is, aki több év után is bútortalanul lakja a két szobáját, minden a földön hever, a halmok között pedig üres üvegek százai. Vagy vegyük azt a bánatos alkoholistát, akinek a lakása négy éve, mióta a felesége elhagyta, egy ideiglenes építkezés: falról lógó tapéta, félig parkettázva, a burkolás befejezetlen, könyvei tartósan a mosdókagylóban. Vagyis fizikai és lelki nyomor, amerre nézel. Gyakran ott is, ahol az okok nem feltétlenül anyagi jellegűek. Bár minden egyedi eset más, globális közös vonásuk, hogy a szereplők képtelenek megbirkózni feladataikkal, megoldhatatlannak tűnő problémáikkal egyedül vannak, míg végül a hullámok összecsapnak a fejük fölött.

Ahogy mondod, Alfi, nem kötelező mocsokban, nyomorban élni. Mint ahogyan a gyereket sem muszáj elhanyagolni. Nálunk még kevésbé, hisz az évek óta romló szociális háló még mindig összehasonlíthatatlanul jobban felfogja a lecsúszással fenyegetetteket, mint Európa keleti fertályán. Akkor mindez miért, történik? Miért hagyja magát megverni? Miért nem dobja ki? Miért nem költözik el – ahogyan Te, Alfi, javaslod?, Miért nem védekezik, minek szüli meg? És ha már, és ha a gyerek fölösleges, akkor miért nem adja gondozásba? Mi értelme halálra kínozni? Ezek az automatikus, azonnal felötlő, egyben teljesen felesleges kérdések. Ahogyan értelmetlen a drogost kérdezni, minek teszi tönkre az életét, miért nem megy elvonókúrára.

Egy-egy ilyen rémhír többek között azért is hátborzongató, mert egyre gyakoribb. Nemcsak a jéghegy, ma már a látható csúcsa is nő. Mi lehet ennek az oka? Melyek azok a társadalmi tényezők, amelyek az embereket egyre növekvő mértékben tompulttá, érzéketlenné, szenvtelenné, önzővé teszik? A folyamat mindannyiunk szemünk láttára zajlik. Engem legjobban az izgat, hogy a fejlett, gazdag társadalomban, ahol elég magas a népsűrűség és elvileg mindenre van intézményes segítség, hogyan fajulhat el a személyes magatehetetlenség, lelki nyomor a gyilkosságig és hogy-hogy nincsenek a környezet számára interpretálható riasztó előjelek, amelyek alapján a tragédia megakadályozható lenne.

Valljuk meg, BéDéKá egy ideális változatról ír. Mert nála felbukkannak a szomszédok és a gyámhivatal képviselője is cselekszik. Mifelénk sajnos egyik intézmény sem működik. Elképzelhetetlen, hogy egy nő 13 gyereke közül kilencet rögtön a szülés után úgy eltehet láb alól, hogy senki nem keresi őket. Sem a férj, sem a szomszédok, sem a munkahely! Ugye, nehezen hihető, hogy sem a terhességeket, sem a bérházi lakásban lefolyt szüléseket nem vette észre senki?! Hogy a lakók ne tudnák, ha a szomszédnak van egy iskolás korú gyereke, és nem jut tudomásukra, hogy azt a szülők éveken át egy fűtetlen, sötét, bútorozatlan szobában tartják, kínozzák és halálra éheztetik! Mindez Németországban!

Ami az intézményeket illeti, hab a tortán a tegnapi újsághír: Júlia iskolakerülését az oktatási intézmény igazgatója már márciusban jelentette. A gyerek azóta sem jár iskolába. A rendőrség tegnap az elkoszolódott lakásból éhesen és elhanyagolva mentette ki a kislányt, aki más ügyben (családi összetűzés miatt fizikai félelmében) maga hívta ki a rendőrséget. A gyerek állapotára, 9 hónapos iskolai mulasztására csak mellékesen derült fény. Kerületi önkormányzatunk tanfelügyelője úgy nyilatkozott, hogy semmilyen személyes felelőséget nem érez: „A bürokrácia malmai közismerten lassan őrölnek.” Szerencse, hogy őrlés közben most éppen nem halt meg senki!

Kedves Alfi! Mindenki a maga szerencséjének kovácsa – mondod. Valóban? Ilyen egyszerű lenne? Javaslatod, igen, mind a hat pont kiváló. Az érintettek javarésze azonban sajnos már az elsőnél kudarcot vall. Vajon hogyan tud Júlia kiemelkedni, jobb iskolai végzettségre, szakmára szert tenni megfelelő minta, felelős irányítás híján? Mint Münchhausen báró, saját hajánál fogva kellene kihúznia önmagát ebből a környezetből? Továbbá nem hinném, hogy ezeknél a szerencsétlen embereknél a külföldi munkalehetőség önmagában príma ötlete lenne a megfelelő kapaszkodó szalmaszál. Ha lennének ilyen ambícióik, akkor a többi sem lenne gond.

Azt mondod, ne írjunk, ne beszéljünk róla. Az utcán se pillantsunk oda, ha hajléktalant látunk, mint ahogyan a kolduson is átnézünk. Mert kényelmetlen. Nem vesszük tudomásul. De attól, hogy a látvány sokaknak – valójában mindannyiunknak – kellemetlen, a gettó, a nyomor, a szociális kiszolgáltatottság, emberi szerencsétlenség még létezik. Sőt! Tendencia: növekvő. Ennek az okain kellene gondolkozni. Valamint, hogy mit tehetünk ellene. Én, Te, mi – a társadalom.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-11-28 16:17   
1. Ádvent



Korábbi, karácsony előtti menetrendszerinti depresszív, de legalább is ünnepellenes hangulatom* idén nem állt elő. Mi több, direkt örülök a közelgő ünnepeknek. Ezzel teljesen konform haladok a régi hagyományokkal. Nem is tudom, hogy ezt a biztos korosodás jegyének tekintsem-e, amely együtt jár az általános megbocsátással. Az is lehetséges, hogy az idén mérsékelt év végi irodai hajrá okozza lelki pálfordulásomat. Nem mintha a munka csökkent volna, hanem inkább sikerült jobban megszervezni, ill. az irodavezetők gyöngye leveszi a nagyját a vállunkról. Továbbá elhatároztuk, és ezt igyekeztem rokoni körben is tudatosítani, hogy a karácsony lényege nem az ajándékhalmaz. Engem, pl. nem az tesz boldoggá, hogy a másik elköltötte a rám előirányzott összeget. Ennek az örökérvényű igazságnak széleskörű tudatosítása elég sok energiát emészt föl, eredményében még nem vagyok biztos, de magam mindenképpen ennek szellemében kívánok eljárni.

Sikerült megfúrnom egy számomra évek óta terhes haladó hagyományt: kollektívan nem vettünk részt semmilyen standdal a Grunewald-i ádventi vásáron és így megmenekültem a szervezéstől, szállítástól, hidegben való órákig tartó fagyoskodástól. A stresszt tovább leépítendő, időben előkészítettem az ádventi díszítés meglévő állandó kellékeit, és beszereztem a minden évben frissen vásárlandókat. Mi több, már szombaton sikerült felmásznia a malomkeréknyi koszorúnak a kiugró csillárja alá. (Ezzel általában vasárnap, a gyertyagyújtással egybekötött meleg békesség előtt 2 perccel szoktunk elkészülni, miután megállapítottuk, hogy nem passzol, nem megy bele, nem egyenes, elkopott, elfelejtettem, nem elég, megint nem vettem, stb. Legkésőbb ebben a pillanatban vetődött fel a kérdés, hogy minek az egész és egyáltalán.)

Marad tehát a boldog, békés várakozás. 1. Ádventre való tekintettel hosszú évek óta szombaton ismét kollektív karácsonyi kekszsütés folyt. Kollektív, mert Zsófihoz jött egy egyetemi társnője, ötéves hiperaktív, de amúgy jópofa kisfiával. Míg a középső korosztály több órán át gyártotta a háromféle eztmegazt – csakis a gyerek miatt –, Joseph-et ez a folyamat mindössze 10 percig kötötte le. A további időben nekem „segített” teríteni a kb. 1 m3 karácsonyi giccselemeket a lakásban. Eközben kimeríthetetlenül ontotta magából az ötleteket, hogyan lehetne átfunkcionálni, ill. a rendeltetésszerű használatból kivonni állandó berendezési tárgyainkat. Pl. azonnal kikapcsolta az épp fölszerelt karácsonyi díszkivilágítást, egyben az összes egyéb lámpát is, mert köztudott, hogy legjobban a vámpírok sötétben ismerik ki magukat. Ezt bizonyítandó le-föl rohangált koromsötét „termeinkben”, közben időnként a létra tetejéről igyekezett ellenőrizni a helyzetet. Komoly teljesítménynek tekintem, hogy egyszer sem csúszott el a szőnyegeken, nem esett hasra, nem döntött föl semmit és nem lépett bele a szerteszét heverő ollóba, szögekbe, stb.

Aztán a pianínó tetején felfedezte a postakürtöt. Rövidesen beláttam, hogy én, ... hogy is mondjam, ... meglehetősen szerény fantáziával rendelkezem. Soha nem éreztem kísértést, hogy kipróbáljam a hangzást, ha szalvétával tömjük tele, vagy sót szórunk bele. (Utóbbinál sós tengeri szél hangja van.) Joseph azt is kiderítette, hol szól jobban: víz fölött vagy víz alatt, jobb-e a vizet a tülök segítségével szívni vagy fújni. Ehhez teleengedte a fürdőkádat, felmászott a fölötte lévő deszkára és hasmánt végezte hangtechnikai kísérleteit. Nem, nem esett bele.

Végül, amikor már a magam részéről mindent elintézettnek véltem és visszaraktam a maradék, használatba nem vett dolgokat az óriási kartonba, Joseph győzelemittasan kijelentette, hogy most az egészet ki fogjuk rámolni, mert ő kíváncsi a tartalmára. Elsőként kihúzott belőle egy 35 cm magas echte érchegységbeli diótörőt, made in Taiwan. Láttam, hogy vesztésre állok, így gyorsan egyezséget ajánlottam: Nem rámoljuk ki, viszont nekiadom a bábut.
„De hisz ez elég ronda!”
„Akkor nagyon sajnálom. Így sem rámoljuk ki a dobozt, de akkor nem tudlak semmivel megajándékozni.”

A trükk bevált. Nehogy már két szék között a pad alá, inkább elfogadta az ajándékot. Sajnos a diótörővel csak diót nem lehet törni, mert a báb szája keskenyebb, mint a kemény héjú standard szélessége. Mogyoró, mandula nem volt itthon, de szerencsénkre akadt amerikai mogyoró. Leginkább erre használható. Komplikáltabb kicsit, mint kézzel és jobban is szemetel, de mindegy.
„Minek van szablyája, ha diótörő?”
E.T.A. Hoffmann, Csajkovszkij és a balett nem-igen érdekelte, a korábbi katonai divat, valamint a fejletlenebb haditechnika sem. A kérdés nyitva maradt.

Aztán megtekintette még az irodát, ... Mindez d.u. 5-től 10-ig. Nem unatkoztam. Kis barátom különben nagyon kedves volt és meghívott, nézzem meg én is, hogy ő hol lakik. Időpontot egyelőre még nem fixáltunk.

Első ádvent vasárnapja eseménytelenül, csöndesen, szinte unalmasan telt. Zsófinak dolga akadt, így délután Eberharddal ketten gyűltünk össze, meggyújtottuk a koszorún az első gyertyát, ittunk teát, hallgattunk Bachot, megkóstoltuk a tegnapi keksz-produkciót és békés-boldogan várakoztunk.


* Hivatkozással az alábbi írásomra:

A szeretet ünnepe
avagy
gondolatok a karácsony körül
(2002. 11. 25.)
Megjelent ugyanitt, csak nem találom,
valamint az "ungparty"-n
http://hhrf.org/up/szerz/pomp/

 
 Valeria  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-09-09 00:07   
Gratulalok Judit!!!
 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-09-08 23:33   
Honosodom

Folytatásos történet
(Doku-glossza)
5. befejező rész



Legutóbbi tárcám óta felgyorsultak az események. Mintha férjem fellépése mégis eredménnyel járt volna – vagy legalább is hagyjuk meg neki ezt az illúziót. A kémelhárítás telefonja után aránylag hamar és ezúttal majdnem családi hangvételű levélben közli a Hivatal, hogy németesítésem a honosító okirat átadásával immár végső fázisába ért. Az állampolgárság átvételéhez keressem fel f.hó ötödikén tízkor a 129-es szobát, hozzam magammal útlevelemet, tartózkodási engedélyemet és/vagy ...., stb. dokumentumokat + 1 db fényképet.

A melléklet felszólít a maradék 41,- € illeték befizetésére. Tájékoztatnak továbbá, hogy a díjkiszabás ellen az ilyen-olyan §§ értelmében x napon belül fellebbezhetek, de akárhogy is, először mindenképpen fizetnem kell.

Ötödikén a 129-esben ketten fogadtak: a németcsinálómat helyettesítő ügyintéző és egy 17-18 éves lány, vélhetőleg tanonc. (Politikailag korrekt megnevezése AzuBi = Auszubildende, vagyis szakképzésben résztvevő.) Előbbi tisztes távolból figyelte a közigazgatás íróasztalnál ülő nebulóját.

Aktámat, mely kb. 4cm vastagságú, hátulról ütötte fel a hivatalnokpalánta. Az utolsó oldal egy jegyzéket tartalmazott, amelyen ügyintézési sorrendben egyenként kipipálta a következő lépéseket:
• Elsőként aláírattatott velem egy nyilatkozatot, hogy nincs ellenem sem bűnügyi, sem közlekedésrendészeti büntetőeljárás folyamatban és családi státuszom változatlan, továbbá tudomásul veszem, hogy ha mégis, akkor honosításom visszavonható.
• Átvettetett egy tájékoztatót arról, hogy továbbra is fennáll korábbi állampolgárságom és ebből fakadóan bizonyos, abban felsorolt helyzetekben a német külképviseletek nem segíthetnek rajtam
• Újabb papírt adott arról, hogy milyen körülmények között veszthetem el a frissen kapott német állampolgárságot (Pl. ha bármilyen mást kérek, akkor automatikusan)
• Útlevelemben honosítási indoklással érvénytelenítette a tartózkodási engedélyt
• A magammal hozott fénykép hátulját ellátta adataimmal, lepecsételte és visszaadta – ezzel igazolhattam kilétemet személyazonossági- és útlevél-igénylésemnél a Bejelentő Hivatalban.
• A honosítási okirat szövegét esetleges gépelési hibák szempontjából elolvastatta velem
• Ellenőrizte az illetékmaradék befizetését a számítógépben, végül
• Megkérdezte, hogy igényt tartok-e egy ünnepélyes aktusra, amelyre egyébként igenlő válaszom esetén sincs garancia.

Ünnepélyes aktust ugyanis negyedévenként tartanak, de a múlt csütörtöki tapasztalatok megkérdőjelezik ennek célszerűségét. A honosítottaknak csak kis része igényli, és még a meghívást visszaigazolók közül sem mind jöttek el. Így kár az időért, az erre fordítandó összegnek máshol is lenne helye. (Miért is lenne a kerületi polgármesternő jobb helyzetben, mint én a Berlini Szalonnal? – gondoltam. Ez ugyan nem nyugtatott meg, legföljebb némi elégtételt adott.)

Majd felemelkedett – én is felálltam – és felolvasta AZ OKMÁNYT. Végül átadta, gratulált és kezet nyújtott – a tanuló. Az egész 10 percig tartott. Hogy keblére ölel-e valaha a polgármesternő beszéd, zenekar, hidegtál és családtagjaim társaságában, ez egyelőre még nyitott kérdés.

A szövetségi szárnyassal (birodalmi sas) díszített mappában az okmány mellett találtam még egy gratulációt. Az önkormányzat feje tájékoztat ebben frissen nyert jogaimról, amelyek felelősséggel és feladattal is járnak. Felszólít, hogy ezek között első helyen éljek választási jogommal. Kér továbbá, hogy vegyek részt a közéletben, segítsem aktív tevékenységemmel, észrevételeimmel, kritikámmal az ő munkáját!? (Ezt vajon komolyan gondolja?)

A feladatot megértettem. Azonnal elrohantam kiváltani ideiglenes személyimet – a végleges 3 hét múlva lesz kész –, mellyel felvetethetem magam a választók listájára, hogy szavazatommal alapvetően befolyásolhassam a szeptember 18-ikára előrehozott parlamenti választások eredményét és azáltal eldöntsem a Német Szövetségi Köztársaság további sorsát.

Szörnyű ez a társadalmi felelősség! És ezt most egész komolyan mondom. A lehető legnehezebb belpolitikai és gazdasági helyzetben szakadtak rám az állampolgári jogokból fakadó feladatok!

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-09-06 00:24   
Utózönge

Kedves Barátaim!

Köszönöm mindazoknak, akik vették maguknak a fáradtságot, hogy eljöjjenek hozzánk szombaton. Értékelem az érdeklődést – különös tekintettel arra, hogy a Berlini Szalonnak otthont adó házunk korántsem központi fekvésű, továbbá nyilvános közlekedési eszközökkel való megközelítésünk ezen a hétvégén az S-Bahn építkezési munkálatai miatt elég bonyolult volt.

Az immáron húsz éves múltra visszatekintő rendezvénysorozat a berlini magyar értelmiség körében hagyományt teremtett. A DAAD irodalmi ösztöndíjasai, ill. a Wissenschaftskolleg meghívott fellow-i mellett megfordult nálunk sok értékes és érdekes ember: irodalmi díjak kitüntetettjei, államtitkár és miniszter, nagykövet és zenetudós, költő és nemzetközi rangú zeneszerző, filmesztéta és karmester - hogy csak néhány példát említsek a 46 eddigi szalonest vendégei közül. Összejövetelünk évente kétszer - néha csak húsz, máskor ötven résztvevővel - nem grandiózus méretű, mégis stabil tradíció. Nem vagyunk a városközpontban, ennek ellenére az estek vonzereje épp abban rejlik, hogy a beszélgetés magánkörben, közvetlen atmoszférában folyik, ahol mindenki kérdezhet, beszélhet. Az előadó megtapintható, megszólítható, emberközeli.

Háziasszonyként nem ildomos értékelnem saját estjeimet, mégis szólnom akaródzik. Úgy a helyszíni, mint a későbbi reakciók megerősítették személyes benyomásomat, miszerint Dániel (Löwy) Károly szerény fellépésével, mondanivalója mélységével, briliáns humorával, arányérzékével és az egész előadáson átsütő bölcs emberségével mindannyiunkat magával ragadott. Szeretet sugárzott, megnevettetett, meghatott és elgondolkozatott. Duplán sajnálom, hogy kevesen hallottuk.

Kár, mert aki nem jött, lemaradt egy egyéni hangvételű és ismételten jól sikerült estről. Másrészt sajnálom, hogy bár sokan jelezték részvételi szándékukat, mégis a bejelentkezettek fele és ráadásul lemondás nélkül távolmaradt.

Berlinben manapság általában áttekinthetetlenül nagy a kultúrkínálat és magyar vonatkozású eseményekben is jelentős a konkurencia. Tapasztalom tehát, hogy egyre nehezebb „kultúrmenedzsernek” lenni, mégis változatlanul szívesen csinálom. Örülök, hogy hobbymmal másoknak is örömet tudok okozni. És mert elsősorban magam lelem kedvemet a rendezvényekben, nem érzem szervezőmunkámat sem áldozatnak, sem nem tartom magam önfeláldozónak. Nem is várok hálát vagy köszönetet. A jól sikerült együttlét közös öröme számomra a „díjazás”.

Mint mindig, most is nagy szeretettel készültem az estre. Azt hittem, mindenki számára nyilvánvaló, hogy a vendéglátó lelgitim vágya tudni, mégis nagyjából hány résztvevőre számíthat. Hacsak másért nem, úgy a székek, a bor és a pogácsa mennyiségére való tekintettel. Az érdektelenség kifejezésre juttatásának eme formája enyhén szólva szíven szúrt és elgondolkoztatott. Lehetséges, hogy az érintettek sose látnak vendéget? Szeretném remélni, hogy nem felelőtlen közömbösségről, inkább csak véletlen egybeesésről van szó.

A jövendő szalonestek további sikerének reményében maradok

barátsággal

Pompéry Judit, Berlin

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-08-29 11:42   
Bevezető gondolatok szállóvendégeinknek

avagy

Használati utasítás - hozzánk




Szállóvendég-forgalmunk jelentős. Éves átlagban ez 10-15 embert és többhónapnyi vendégéjszakát jelent - idén, pl. június-szeptember között 9 hét alatt 11 fő. (Sietek leszögezni, nem kell minket sajnálni, szeretjük a fennforgást.) Néhányukkal kimondottan boldogok vagyunk, mint pl. a júliusban Nancy-ból ismeretlenül és véletlenül 3 hétre hozzánk került 16 éves Noëmi-val, akit legszívesebben adoptálnék. Másokkal kevésbé.

Az utóbbiakkal kapcsolatban hosszabb ideje gondolkodom, min múlik a diszharmónia. Az igaznak bizonyuló szólásmondásokon túl, hogy t.i. „lakva ismerni meg az embert”, ill. „nem vagyunk egyformák”, sokrétű a probléma. Nyilván szerepet játszanak a nemzeti és azon belül a családi hagyományok, a kultúrkör, a mindenkori életszínvonal diktálta vagy általa lehetővé vált szokások, az otthoni életkörülmények, a neveltetés és nem utolsó sorban az alapvető emberi jellem. A mindenféle különbségekből fakadó konfliktusok között a globális konzumszemléletből adódó magatartásforma a leggyakoribb, és ez az, ami mindannyiunkat rendszeresen kihoz a sodrából. Ebben nem tapasztaltunk különbséget az egyes nemzetek képviselői között.

Aktuális, még folyamatban lévő tapasztalatunk alapján hirtelen elhatároztam, hogy a jövőben másként fogunk hozzáállni a dologhoz. Nem remélem ugyan, hogy az alábbi „TO-WHOM-IT-MAY-CONCERN” címet is viselhető írás befolyásolja, megváltoztathatja ki-ki jellemét, de úgy gondolom, mégis jobb az elején tisztázni az elvárásokat. Talán egy s más bosszúságtól sikerül megkímélni magunkat.

Még frissiben úgy döntöttünk, sürgősen lefordítjuk négy nyelvre, és a megfelelő változatot rátesszük a mindenkori szállóvendég ágyára. Sietni kell a munkával, mert a következő orosz fiatalok maholnap a küszöbön állnak. 


- x - x - x - x - x -


Kedves Látogatónk,


szeretettel köszöntünk. Hidd el, nagyon örülünk jövetelednek és meleg szívvel készültünk Rád. Engedd meg, hogy bevezetőként néhány szót szóljunk magunkról, arról, hogy mi vár itt Téged és mi mit várunk Tőled.

Német-magyar családunk kétnyelvű. A kezdeti kettős orientációt tovább gazdagította Zsófinak a berlini Francia Gimnáziumban töltött 8 éve. A multikulturalitás életünkben tehát mindennapi gyakorlat. Alap-beállítottságunkból, munka- és életkörülményeinkből adódóan nyitott emberek vagyunk. Eredendően kíváncsiak a világra, másokra, szeretjük a színes, változatos és mozgalmas életet. Szeretünk utazni. Szeretünk vendég lenni, de vendéget is fogadni. Lételemünk az ismerkedés, az eszmecsere, kapcsolatok gyűjtése.

Gyakorlott vendéglátók vagyunk. Nem tudnám hirtelen felsorolni, hányan jártak nálunk, de éves átlagban több hónapon át vannak szállóvendégeink: mindenféle korosztály és náció. Meggyőződéses támogatói vagyunk a nemzetközi diákcserének, és gyakran ellenszolgáltatás nélkül adunk lehetőséget Berlin felderítéséhez akár ismeretlen fiataloknak is, akik a világ legkülönbözőbb országaiból érkeznek.

Motivációnk ebben többszörös. A mai modern világ mobilitását óriási lehetőségnek, tartjuk, amellyel érdemes élni. Szívesen nyújtunk segítséget olyanoknak, akik ezt tudatosan használják. Készséggel beavatunk az itteni élet részleteibe és nem titkolt büszkeséggel mutatjuk meg a város rejtett szépségeit, hisz nekünk is örömet okoz egy-egy újabb közös felfedezés.

Szeretnénk remélni, hogy, miképp mi másutt, úgy vendégeink nálunk nem turisták, hanem utazók. Míg az előbbi egy konzum-magatartás, szolgáltatások egyoldalú igénybevétele, az utóbbi inkább adok-kapok-hozzáállás. Az utazó tudatosan alámerül, részt vesz, bentről szemlélődik. Nem csak a kötelező látványosságokat nézi meg, hanem érdekli az ország, az emberek. Eszmét cserél. Az utazó multiplikátor. Élményeiből tanulságokat szűr le, azokról otthon beszámol. Meggyőződésünk, hogy az utazás nem csak horizontbővülést jelent, hanem emberi kapcsolatokat, barátságokat is. Számunkra ez az öröm, az ajándék, és a „visszaeső bűnösök” annak igazolása, hogy vendéget látni érdemes.

Készülj fel rá, hogy nem vagyunk jó vendéglátók. Legalább is nem kelet-európai értelemben. Nem fogunk körülugrálni, agyonkínálni, kiszolgálni, ahogyan ezt az ember a saját családtagjaival sem teszi. Téged mi családtagnak tekintünk. Vagyis nem igazítjuk életünket Hozzád. Ha ebéd/vacsoraidőben jössz, mindig van helyed az asztalnál. Ugyanakkor, bár szívesen vesszük, de nem kötelező velünk a közös étkezés. A hűtő és tartalma rendelkezésedre áll. Következésképp nem foglalkozunk többórás egyenkénti reggeliztetéssel és vendégeink után naponta rámolni, takarítani sem szeretnénk. Ittléted alatt is a magunk normál életét kívánjuk élni, amelyben örülnénk, ha Te is részt vennél.

Szívesen csinálunk Veled közös programot, de természetesen teljes mozgásszabadságot élvezel a saját lakáskulcsig bezárólag. Merj egyedül felfedezni! Ehhez, ha kéred, adunk tippeket, segítünk eligazodni. Ugyanakkor nem szeretnénk, ha mindössze ingyen hotelnak tekintenél bennünket. Mivel nem szállodába mentél, hanem a világjárás családi változatát választottad, kérünk, hogy kommunikálj velünk. Várjuk, hogy érdeklődj, kérdezz, akarj minket, a mi világunkat, rajtunk keresztül Berlint megismerni, várjuk, hogy megoszd velünk gondolataidat, élményeidet, észrevételeidet, véleményedet. Ezzel díjazod a vendéglátást.

Röviden: Meghívunk, hogy végy részt az életünkben. Úgy gondoljuk, hogy ez egy értékes lehetőség és örülnénk, ha élnél vele. Minden erőnkkel elő fogjuk segíteni, hogy jól érezhesd magad nálunk. Isten hozott!

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-08-29 11:36   
Honosodom

Folytatásos történet
(Doku-glossza)
4. rész



Nem, gondoltam, most már nem lacafacázom! Juszt sem kérek újabb igazolást az adótanácsadótól! A bürokrácia újabb, ill. inkább csak megismételt követelményének férjem tanácsára egyszerűsített eljárással tettem eleget. Mint ügyvezető saját céges levélpapírunkon magam tudattam saját fizetésemet, hisz a Társasági Törvény értelmében önmagammal is köthetek szerződést. Az önigazolást kiegészítettem továbbá azzal a célzatos megjegyzéssel, hogy munkaviszonyom folyamatos, nem állok felmondás alatt. Mindezt saját aláírásommal hitelesítettem.

Bennszülött és állami tisztviselő férjem megdönthetetlen érvekkel lelkileg felvértezve lépett porondra és személyesen adta át a papírt B. úrnak, kilátásba helyezvén, hogy szükség esetén felveszi a harcot. Eközben elejtett néhány kritikus megjegyzést, melyek - férjemet közelebbről ismervén - állíthatom: nem mindig bizonyulnak pozitív befolyásoló tényezőnek. Kellő megvetéssel valami olyasmit mondott, hogy mit vacakolnak ennyit, mire németcsinálóm vésztjósló hangonvisszamordult: "Hátha felmerültek ellenem szóló szempontok." "Melyek lennének ezek?"- kérdezte a teremtés meghökkent koronája. Erről nem köteles felvilágosítást adni - nyugtatta meg a bürokrácia illetékes fogaskereke a hivatalnok hatalmi sármjával harcos érdekképviseletemet. Megjegyzem, ennél még az adóhivatal tisztviselői is készségesebbek.

További egyhónapos eseménytelenség után, amely a nyári szabadságok idejére esett, kb. két hete újabb fordulatot vett a dolog. Kénytelen vagyok ugyanis összefüggésbe hozni a fentiekkel, hogy derült égből villámcsapásként telefonon jelentkezett a Belügyi Szenátor különleges képviselője- értsd: korábban Verfassungsschutz, vagyis a kémelhárítás. Ugye, emlékszünk rá?- kérdezte férjemet, akiben először nehezen állt össze a kép.

Hát hogy a fenébe ne!? Életem egyik meghatározó és krimibe illő élménysorozata volt, amikor kb. 10 éve feltűnően egyszerre igyekezett velem a KGB Moszkvában és a CIA Berlinben kapcsolatba lépni. Hosszabb és felettébb kellemetlen történet. Különösen utóbbi bizonyult levakarhatatlanul erőszakosnak. Annak idején ezt bejelentettem a német hatóságoknak, jelesen a most újra jelentkező úrnak. Utána nyugtom volt. (Tényleg: miért is nem bocsátom közre memoárjaimat ezekről a kalandjaimról? Garantált siker lenne.) Szóval, B. úr most behatóan érdeklődött jelenlegi üzleti tevékenységem iránt. "Hogy járok-e még Moszkvába? És ha nem, tapasztaltam-e mégis, esetleg őket érintő dolgokat? Egyáltalán, vannak-e még orosz kapcsolataim? Lányunk éppen Szentpéterváron tartózkodik? Ez igazán érdekes. Miért pont Oroszország? Nem, a "Go-East"-ösztöndíjról eddig még nem hallott. Vajon őt is megkörnyékezték? És biztosak vagyunk-e abban, hogy ha így lenne, azt mi tényleg megtudnánk?" ... ? stb., stb., szinte vég nélkül. Férjem birkatürelemmel hallgatta és a tőle telhető legnyugodtabb hangon igyekezett meggyőzően referálni - a semmiről.

Alig kaptam levegőt. Hallatlan! Különben, most jönnek ezzel?! 15 évvel a rendszerváltás után?! Hisz a politikai ellenségkép már régen megszűnt! Amikor Schröder kancellár EU-n kívüli legszorosabb szövetségese éppen Putyin?! Amolyan igazi férfibarátság. Nota bene, attól nem félnek, hogy az orosz elnök közismert hírszerző múltjával személyesen megkörnyékezi a kancellárt? (Erről, pl. nem kérdeztek.) Az ember esze megáll! Nem is tudom, hogy dühöngjek-e, vagy nevessek?

Egyesek javasolták, hogy pereljem be az önkormányzatot. Mások helyemben minimálisan szolgálati panaszt tennének. Mindkettőtől eltekintek. Utóbbira különben a "3 f" jellemző: "formlos, fristlos und fruchtlos" vagyis magyarul inkább "3 n": "forma nélkül, határidő nélkül és eredmény nélkül". Egyelőre tehát türelmesen várok. Végül is, 30 éve élek ebben a státuszban. Ha eddig megvoltam, hát ráérek még egy kicsit.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-08-16 02:03   
Tokaj augusztusban


A bejárat előtt brémai rendszámú kocsi. Érdeklődve nézem az előtérben lerakott csomagot. A szőlőhegyek közti völgy ugyan idillikus fekvésű, de a főúttól kissé távolabbra lévő, ezért nem átmenő forgalomból élő panzióban ritka az éjszaka kellős közepén véletlen beeső vendég. Éjjel fél kettőkor még a táj festőisége sem reklámértékű.

A jóképű, dinamikus fellépésű éltesebb úr egy pohár bor mellett szemmel láthatólag már hosszabb ideje tartotta szóval az éjszakai recepcióst. Rövid bemutatkozás és néhány szó után összeáll a kép: 56-os emigráns, németül, angolul, franciául folyékonyan beszélő, Európát korábbi munkájából kifolyólag is jól ismerő értelmiségi. Ma épp Beregszászból jött.

„Hogy mit csináltam ott? Hát magyarkodni voltam. Nem érdekes. Most végre lehajthatom a fejem és ihatok is, nem kell már vezetnem. De jó ez a bor!”

Lassan kiderül, hogy ismeri az összes ny-eu-i értelmiségi emigráns szervezetet, aktív látogatója volt a Pax Romana konferenciáinak, ismeri a svájci SMIKK-et, az EPMSz elnökségét és szervezőit. Pillanatok alatt több közös ismerőst fedeztünk fel. Manapság nyugdíjasként a kárpátaljai magyarlakta települések támogatásával tölti szabadidejét.

„Ellenben mélyen fel vagyok háborodva! Vagy nem is tudom. Inkább nem értem. Asszonyom, Ön itt nyilván kiismeri magát. Magyarázza el nekem, hogy ez hogyan lehetséges! Visszafelé Nyíregyháza után tizenegy körül Tokajt elérvén úgy gondoltam, talán megszállhatnék. Asszonyom, 11 és éjfél között hat, azaz 6 panzióban próbálkoztam, de sehol nem kaptam szállást! Az első zárva volt, a másodikban nagy sötétség, a harmadikban is hiába csöngettem, nem nyitott senki ajtót. És így tovább. A hatodikban az emeleten kinyílt egy ablak és egy fiatal női hang kelletlenül lekiáltott, hogy>>dujuszpík inglis, sprehenzí dájcs?<<. Válaszoltam úgy angolul mind németül és még franciául is, hogy mindezen nyelvek birtokában itt velem inkább magyarul beszéljenek. De nem így! Itt beengedtek volna, de tudja, ettől az ágyból kibújt nőtől, a fentről lekiabálásától úgy dühbegurultam, hogy ... Szóval ide nem! Komolyan, mondja, hogyan lehetséges, hogy a világhírű tokaji bor fővárosában nem kapni szállást?! Ausztriában akárhol, még a legkisebb „Zimmer frei”-ben és az éjszaka kellős közepén is beengednek. Hát hogy van ez?!”

Hm. Nemzetközi idegenforgalmi összehasonlításban magunk közt szólva Tokaj en bloc nem méltó hírnevéhez, de azért ennyire mégsem sivatag. Rögtön a Tisza-hídtól balra áll egy 2000-ben épült kisebb szálloda, ahol 24órás ügyelet van. Gondolom, vendégünk a hídról jobbra kanyarodhatott, és a még mindig szocialista küllemű Hotel Tokajban eleve nem kísérletezett. Onnan Bodrogkeresztúron át Szerencsig szálloda több nincs, de valóban akad legalább 6 panzió. Elvileg tehát van lehetőség.

A történet először meghökkentett, de belegondolván tulajdonképpen sajnos egyáltalán nem meglepő. Ugyanaznap este fél hét és hét között szintén Tokajban magam a következőket tapasztaltam:

Barátaimmal a pizzérériában beszéltünk meg találkozót. Semmi gondom nem volt a parkolással, a tokaji belváros sétáló és egyben főutcáján gond nélkül választhattam, hová állítsam le a kocsit: találkánk helyszínétől balra, jobbra, vagy azzal szemközt. Rajtunk kívül csak egy 5-6 fős lengyel társaság ült bent. Ez a tömeg némi feszültséget okozott a fiatal felszolgálólányban. Hogyan tisztázták a lengyelek, hogy ki mit akar enni, ennek részleteire nem figyeltem. Láttam viszont, mert pont szemben ültem, ahogyan a lány a rendelt 1l bort a söntéspult mögött kancsóba töltötte. És abban a pillanatban tanácstalanná vált. Egyik kezével integetett a lengyeleknek, a másikban a kancsó.
„Halló, halló!” – kiabálta, majd külföldiül mindössze egyetlen szó jutott csak eszébe: „Halló, ... Wein!” - és előrenyújtotta a boroskancsót. Megvallom, a látványtól elállt a lélegzetem.

Kevéssel ezután egy hölgy jött és pizzát kért. A üzleti tárgyalás a továbbiakban ekképp zajlott:
„Nincs”
„Hogyhogy nincs? Ez pizzéria, nem?”
„Igen, pizza lenne, de sajt nincs.”
„Szívesen átmegyek a boltba és hozok sajtot.”
„Ne fáradjon, ma egész nap nem volt sehol Tokajban sajt.”


Három élmény ugyanazon augusztusi estén, a nyári főszezonban. Megvallom, akárhányszor jártam arra idén nyáron, azt láttam, hogy fesztiválok, alkalmi „event”-eken kívül Tokaj belvárosában alig akad turista. Sem bel-, sem külföldi. Ha mégis, akkor az gyakran zavarba hozza az erre felkészületlen vendéglátást. Még nem elemeztem ki, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Az viszont közismert, hogy kicsit odébb, a szlovák oldalon ragyogóan kiépült, színvonalas és olcsó vendéglátóhelyek vannak előzékeny kiszolgálással.

Gyakran hallom a kérdést, hogy miért nem ismerik eléggé külföldön Hegyalját, a tokaji bort. Igazságtalan, mi több, érthetetlen, hisz már Mária Terézia idején és a Napkirály is ... Nem is beszélve a lengyelekről és az orosz cár hivatalos felvásárlóiról! Ilyenkor eszembe jut a Tokaj Kereskedőház RT korábbi vezérigazgatójának egy frappáns és sajnos nagyon találó megjegyzése: „A tokaji világhírű – Tokajban.”

Vajon miért?

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-06-27 13:26   
Honosodom

Folytatásos történet
(Doku-glossza)
3. rész



A nyelvvizsgát még februárban letettem. Velem együtt 15 ember vizsgázott, akik között a következő nemzetiségeket sikerült beazonosítanom: kazah, libanoni, török, szerb, dominikai, perzsa. Továbbá két feketeafrikai, akik egymás között hol angolul, hol németül beszéltek. A vizsgázók életkora 25-50 között volt, kétharmaduk férfi. Egyértelműen diplomásoknak az afrikaiakat véltem, különben németül ők beszéltek a legjobban. Mint utóbb megtudtam, a szokásos 75-80% helyett ezúttal mindenkinek sikerült átmenni a vizsgán. Az írásbeli három feladatból állt, melyek lényege a szövegértés. A szóbeli során egy általam kiválasztott fénykép alapján kellett egy témáról szabadon beszélnem és a vizsgabiztosok kérdéseire válaszolnom. Szerintem nem volt nehéz. Maximális pontszámot kaptam.

Az események kezdetén valahol azt olvastam, hogy így vagy úgy, de a hatóságok kötelesek 6 hónapon belül döntést hozni. És mert ügyintézőm eleve arra kért, hogy kérdéseimmel ne zaklassam, amely önmegtartóztató magatartással az ő munkáját segítem, ill. gyorsítom (!?), azóta türelmesen várok. A félév már 10 napja letelt, de eddig semmi. Illetve a mai napon kaptam kézhez a soron következő levelet. Az írás a szokásos paragrafusokra és büntetőjogi felelősségemre való hivatkozás mellett egyetlen konkrét dolgot tartalmaz: újabb jövedelemigazolást kér. (Ezúttal másolattal is megelégszik az állam képviselője.) Ez az egyetlen érdemi mondat ismét tartalmaz helyesírási hibát vagy inkább elírást, amely itt szó szerint nem fordítható. Néztem, néztem, majd kitört belőlem a nevetés.

Az a tény, hogy félév elteltével újabb fizetési kimutatást kérnek, két dologra enged következtetni. Egyrészt valószínűleg az illetékes félévi tétlenség után rájöhetett, hogy a decemberben leadott novemberi igazolás a belső rendelkezéseknek megfelelően mára feltételezhetőleg hatályát vesztette. Másrészt esetleg azt remélik, hogy hátha közben munkanélkülivé váltam, amelyet ha ráadásul elmulasztottam volna bejelenteni, formai hibaként elegendő indokul szolgálhat a visszautasításra – lásd korábbi hivatkozások. Ez utóbbi hiú remény.

Az új a fordulat nem lepett meg ugyan, mégis szíven szúrt. Az ember azt hihetné, hogy én vagyok az ideális honosuló, hisz
• régen itt élek, kitűnően beszélem a nyelvet, integrálódtam
• rendezettek családi körülményeim
• előéletem büntetlen
• szakmai képzettségem nem került a német államnak egy fityingjébe sem
• rendezett anyagiak között élek, szerényebb mértékben vagyonosnak vagyok mondható
• adófizető polgárként nem szorulok segélyre, támogatásra,
• vállalkozóként munkahely teremtő, munkaadó vagyok
• ..., stb.
Úgy tűnik, mégsem. Vagy a bürokrácia malmai. Miközben tudom, hogy egyrészt a bennszülötthöz kötődő 30 éves aktív házastársi státuszom, másrészt 30 éves folyamatos itt-tartózkodásom okán duplán is jogosult vagyok a német állampolgárságra, ha egyéb kizáró okok (pl. bűnügyi) nem szólnak ellene. Amúgy egy éve EU-polgár vagyok, tehát ... ?

Férjemet elöntötte a méreg. A teremtés rám jutó született német koronája elhatározta, hogy most kezébe veszi az ügyet. Mint szintén állami tisztviselő (jelenleg szüneteltetett státuszban) elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy felvegye a harcot az állami bürokrácia gépezetének számomra illetékes fogaskerekével.

Folyt köv.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-04-10 23:58   
Szentpétervári anzix – folytatás 2 / befejezés


Az orosz intelligencia több hullámban való kiirtása, majd a politikai elnyomás évtizedei után az átmenet nélkül hirtelen kitört vadkapitalista világ rohamos értékvesztése ellen küzdő mai értelmiség részben a forradalom előtti régi hagyományokra, részben az abból szocialista abszolutizmussal átmentett értékekre épít – az elmúlt 80 év konzervatív, hierarchikus, totalitárius módszereivel. Magyarán semmi nyitottság a más, alternatív, ettől a normától eltérő gondolatok iránt. Ezt a szellemet sugározza a „Muchina” is. Zsófi mondja, de ezt a látottak alapján magamtól is feltételezném, hogy a klasszikus az egyetlen érték. A 20. század még nem vonult be a tankönyvekbe. (Pl. korszerű és fontos volt a konstruktivizmus, de erről a főiskolán egy szót sem ejtenek. Mintha 1830-nál megállt volna a világ. Már, ami a másolandó tananyagot illeti.)

Kortársművészet nemigen van. Helyesebben nem kívánatos, nem jegyzik, nem tartják nyilván. Az az alternatív kultúrkör, ami csak úgy pezseg Berlinben, az ú.n. „off-Szene”-galériák, klubok, színpadok tömege Szentpétervárott hiányzik. Van egy, a 80-as években a szellemi ellenállás műhelyeként nyilvántartott galéria a Puskinszkaján, amelyet ma politikai okokból és még mindig kicsit szent borzalommal mutogatnak mint modern=kortárs művészetet. Az akkor fiatalok ma már szintén minimum 60 évesek. Ez a független, avangárd kiállítás állami támogatással működik, ami önmagában ellentmondásos. Olyan, mint őfelsége ellenzéke.

Ilyen értékmegőrző lehet a zenei életben a Filharmónia is. A publikumra persze az első részben leírt agresszív újorosz elemek egyáltalán nem jellemzők: Ide szolid küllemű idősebb értelmiségiek járnak és egyetemisták. A nagytermet befogadó klasszicista épület http://www.philharmonia.spb.ru/eng/informrge.html valóban gyönyörű, oszlopaival engem a moszkvai «Колонный Зал»-ra emlékeztetett. http://www.philharmonia.spb.ru/eng/inform.html Az állandó és hatalmas érdeklődés miatt ma igyekeznek az eredetileg 1500 fős kapacitást bővíteni olcsó, egyszerű, de semmi esetre sem szakszerű módszerekkel. Az empire (vagy neo-empire) széksorok mellé középen és oldalt egyszerűen betesznek további székeket. Ennek eredményeképpen csak libasorban lehet bemenni a terembe és a szünet, pl. nem elegendő arra, hogy az elől ülők kijussanak a büfébe, ill. vissza. A büfé a legkisebb gond. Nem merem elképzelni sem, hogy mi lenne tűz esetén. (Jó, most itt a német előrelátás és biztonsági igény szólalt meg bennem.)

A főzeneigazgató, Jurij Tyemirkanov vezényelte hangverseny az idei szezon egyik fénypontja volt. Megint beleütköztünk a legújabbkori történelembe: Prokofjev az 5. szimfóniát 1944-ben írta, de hamarosan példamutató zenepolitikai etalonná avanzsált mint győzelmi darab, amelyért a szerző 1946-ban Sztálin-díjat kapott. Szűnni nem akaró ovációval honorálta a publikum a valóban kitűnő, bár nekem kicsit túl patetikusnak tűnő előadást. De a pátosz eleve nemzeti vonás, ezért erre nem érdemes kitérni. http://www.philharmonia.spb.ru/plan_zkr_eng/march.html (2005-03-26.)

Szóval, azért kultúrálódtunk is. Az Ermitázsban az erre előirányozott időt főleg az impresszionistáknál töltöttük, akik alkotásait jelenleg három helyen lehet látni. Külön szobában azokat, amelyek Németországból kerültek ide hadizsákmányként. A képfeliratok feltüntetik a hajdani tulajdonosokat is. Több név visszaköszönt nekem más összefüggésben. Hát, igen. Valaha élt itt egy kultúrára áldozó, művelt nagypolgárság. Csak kívánni lehet, hogy ismét kitermelődjék ez a réteg. Egyelőre csak aránytalan mértékű konzumvágyat érzékelni. (Zsófi mesélt épp egy friss ismerős festőről, aki alkalmazott kézművesként újgazdagok házaiban pingálja márvánnyá az oszlopokat. )

Kihagytuk viszont az Izsák székesegyházat. A belépődíj kilátással egybekötve 12,- € fejenként. Úgy döntöttem, annyi templomot láttam már életemben, hogy akkor ezt ennyiért nem. Aki ismeri a római Szentpéter Bazilikát (amelynek a lekoppintása lenne ez elvben, de csak a fele épült meg), valamint a londoni St.Paul Cathedral-t, továbbá a pesti és az esztergomi bazilikát, az, gondolom, felmentést kaphat ilyen árak mellett. Helyette két gyönyörű templomot láttunk a Vasziljevszkij szigeten, amelyek nem álltak semmilyen kötelező listán. A rokokó, rózsaszín, Vierzehnheiligen-re emlékeztető barátságosan világos nagyobbikban éppen litánia folyt hattagú vegyeskórus közreműködésével. Meghatóan szépen énekeltek. Közben a hívők jöttek-mentek, gyertyát gyújtottak, különböző szentek képei előtt imádkoztak. Az egész egy hirtelen idill volt a rohanó és hangos nagyvárosban.

Különben a V. szigeten láttunk végre emberformátumú utcákat. Keskenyebbek a középső zöld sáv ellenére és végre vannak fák. Talán csak Berlinből jőve tűnik így fel, de nagyon kevés a zöld.

Szentpétervár szép, de aránytalanul drága. A mindenkori szolgáltatás és annak színvonala sehol nem áll arányban az árakkal. Külföldiek mindenütt mindennek a többszörösét fizetik. A korábbi háromlépcsős árképzés (szovjet, béketábor, egyéb külföldi) mára leegyszerűsödött: orosz, ill. külföldi. Néhány példa ízelítőnek:
Ermitázs: 10,- €
Izsák székesegyház kilátással: 12,- €
Színházjegy a Mariinszkij Tyeatr (korábban Kirov) balettbe: 40-90,- €
Hangversenyjegy a Filharmónia 3. sorában 40,- € (itt véletlenül helybeli áron voltunk 8,- €-ért)
Vízum: 45,- €, meghívó (a vízum előfeltétele) a szállodától: 30,- € - persze ez fejenként.
Vacsora 3 főre nem luxus kaukázusi étteremben (mint Berlinben a sarki olasz): leves, előétel, desszert, 1-1 dl vörösbor  80,- €
A piac változatlanul élmény. Csodás ízű tejszín, tejföl, túró a berlininél sokkal magasabb áron. Legdrágábbak a marinált előételek, saláták. (Hazarepülésünk napján mindenből bevásároltam.)
A kétágyas, bár nyugati szinten helyrehozott apró lyuk a Nyevszkij Prospekt lakóházának legfelső két szintjén kialakított 20 szobás panzióban közepes reggelivel most 90,- €. (Mármint itthon lenne közepes. A szovjet időkhöz képest persze príma. A duplaágy 140cm széles, egy matraccal és egy takaróval. A lépcsőházi felvételeket már bemutattam az első anzixon.) Ugyanez a lyuk nyáron 140,- €.

Kihasználván messzemenően akcentusmentes jó orosztudásomat igyekeztem helybeli tarifával bejutni a múzeumokba. Többnyire egyből kiszúrták külföldiségemet. Ennek okát a másféle öltözködésben és más fellépésben látom. Még a bolhapiacon vásárolt prémsapka sem segített. Igaz, ezt a fazon ott korombeli úrinő sose tenné a fejére, ilyet csak gyerekek viselnek, ill. csak hordtak – főleg a globalizáció előtti időkben. Sebaj, szerintem aranyos és jó meleg - amúgy sem keresek szponzort.

Legközelebb remélhetőleg fülvédőre nem lesz szükség. Júniusban akarjuk csemeténket újra meglátogatni. Egyrészt a fehér éjszakák miatt, másrészt enyhíteni kívánjuk a féléves ottartózkodást követő hazaköltözés csomagproblémáit. Jobb időben szívesebben mászkálunk majd az utcán és talán eljutunk a környékbeli látnivalókhoz is.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-04-07 00:58   
Szentpétervári anzix - Folytatás 1

Ugyan rengeteg kávézó és étterem, éjszakai bár, klub van, időközben színvonalasak is, de középosztály hiányában vagy külföldiek vagy „újoroszok” használják főleg a lehetőségeket. Az átlagember változatlanul otthon él társaséletet. Ill. ha házon kívül eszik, akkor eldugott, olcsó palacsintasütőkben és étkezdékben, mint, pl. a „Mucha” közelében lévő «арт кафе», ahol Zsófi gyakran ebédel. Kétféle leves, 2-3 főétel, 4-5 saláta és 1-2 desszert – ebből áll itt a kínálat. Minden nagyon finom és eszméletlenül olcsó. Legjobb a «домашний суп», egy cserépedényben szervírozott gulyásleves, rajta a csupron friss sült lángos. Issssteni! Komplett laktató 1,- €-ért. A „művészkávézó” különböző és egymásnak ellentmondó irányzatok stíluselemeivel dekorált üzlethelység kultikus műmárvány oszlopokkal. Olyan giccses, hogy az már valóban művészet. A publikum katonai kadett-iskola 10-12 éves egyenruhás tanulóiból, a környéken járó üzletemberekből és a képzőműv. főiskola hallgatóiból rekrutálódik. Az egyetemisták között sok a külföldi. A mongolok beszélnek a leggyengébben oroszul. Ezért a különben kedves és készséges pénztárosnő (ritka jelenség) egyre emeltebb hangon magyaráz nekik. (Tényleg, szerte a világon miért hiszik az emberek, hogy hiányzó nyelvtudást hangerővel kell pótolni?)

Feltűnt, hogy a járókelők az utcán még mindig mosolytalanok. A közlekedés, szolgáltatások, vendéglátás terén változatlanul jellemző a hiánygazdálkodásból visszamaradt kelletlenség. A pincérnőnek a sarki palacsintásnál nem kínos a különben ízletes borscs levesben talált drótdarabka vagy a műanyag fóliavég. Utóbbi miatt a kimondottan drága kaukázusi étteremben komoly botrányt csaptak az amerikai vendégek. A vezető elnézést kért, felajánlott a reklamált ételből új adagot, mindenkinek egy italt ingyen, és nem értette, hogy ezen felül mit akar még a kedves vendég. Aki elsősorban azért lamentált még mindig, mert a felszolgáló mindvégig érzéketlenül blazírt maradt, szuggerálva, hogy az egész cirkusz őt nem érinti. Itt szemünk láttára két világ ütközött és beszélt el tartósan egymás mellett.
De hogy jót is mondjak: találtunk a Mojka partján egy kis szállodában működő hangulatos éttermet, ahol úgy az étel minősége mint dekorált szervírozása pozitív összhangban állt az árszínvonallal. Ezen túl még kedvesek is voltak. A szobák ízlésesek és emberi méretűek. Tehát van remény. Elhatároztuk, hogy legközelebb, vagyis júniusban itt fogunk megszállni.

A Zsófi blogjában már leírt bolhapiac óriási. http://www.nabelshow.freeblog.hu/ Stand, asztal nincs, a szabad téren árusító magánemberek portékáikat fóliára terítve a földön teregetik ki. Ill. a térdig érő, már olvadó hóban. Benyomásom szerint az itt hobbiból mazsolázók száma elenyésző. Inkább jellemző az elszegényedettek alternatív árubeszerzése. Más kérdés, hogy Zsófi és művészkolléga lakótársai a 50-es 60-as évek tárgyi maradékainak kultikus mivoltáért járnak ide. Misa talált is nagy választékban különböző méretű és formájú fehér zománcbögrét és -tányért. Valamint egy gyerek játékzongorát, amelyet a minimalista zeneszerző, John Cage ihlette installációjához fog felhasználni. (Már csak további hármat kell szereznie.)

Zsófi különben nagyszerűen érzi magát Szentpétervárott. A központban fekvő 150 éves málladozó ház többfunkciós bohémtanyája az átlag oroszt nonkonformizmusával, a nyugati látogatót az állagromlás lépcsőzeteinek konzerválásával rettenti el. Ízlések és pofonok, mint tudjuk, ..., de neki tetszik. Én, azt hiszem, már kiöregedtem ebből, de pontosan értem, hogy számára mi benne a vonzó. Rendezett berlini polgári miliőnkből mindig is kicsit irigykedett a Prenzlauer Berg-ben WG-ben lakó évfolyamtársakra. (Zsófi elutazott 2003-13-16, http://hhrf.org/up/szerz/pomp/) Szóval, az egész számára nagy kaland, amit hallatlanul élvez. (Ez kiderül blogjaiból is, melyeket sajnos az utóbbi időben nem nagyon aktualizált.) Vagyis általában minden klassz, kivéve az ottani főiskolát.

A Vera Muchina* szobrásznőről elnevezett ragos intézmény az Iparművészeti Múzeumban és mellett található. Az egykori ipartervező iskolát és a historizmus-kollekció magját befogadó palotát a német származású mágnás, báró Stiglitz építtette. Ma itt találhatók továbbá mindazon – főleg német múzeumokból elvitt – antik szobrok másolatai, amelyek elvi okokból nem kerülhetnek az Ermitázsba. (Ott csak eredeti áll. Moszkvában, pl. külön a kópiák kiállítására létesítették a Puskin Múzeumot.) A másolásnak itt hagyományai vannak és az ma is az oktatás alapeleme – a főiskolának erős a restaurátorképző szaka, így itt nem művész, hanem legmagasabb szintű kézműves-képzés folyik. Antik szobrok mechanikus kicsinyített/nagyított, de pontos és méretarányos átültetése reliefbe, ezek rajzolása, ill. másolása a végkimerülésig: ez a napi feladat. És semmi más. Minden egyéni ötlet, az ukáztól való bármilyen individuális eltérés üldözendő. (Az iskolás órarend tartalmaz, pl. heti kétszeri testnevelési órát is.) No, ez a szellem 180ºC-os ellentétben áll Berlinnel, ahol másodévtől semmilyen konkrétan előírt feladat nincs, azt a hallgató önállóan keres magának. A főiskola helységei a szovjet kórházakra emlékeztetnek. Folyosók olajfestékkel lekenve, az elméleti oktatás helyszínein a szovjet idők filmjeiből ismert iskolapadok. Megdöbbentem az élmunkás-sarkon: az elmúlt 60 év retusált fényképei a nevesebb rektorokról, profokról. Előtte a földön két virágcserép. (Hogy taníthatnak itt design-t?!) Ahogy körülnéztem, megértettem Zsófi összes averzióját. Megállt az idő, mintha az „Egy szovjet igaz ember” c. sztálinista filmklasszikus kulisszái közé tévedtem volna. Világos: a posztkommunista üvegcsodák külső- belsőépítészeit, formatervezőit nem itt képzik.

A folyosón összefutottunk egy bécsi restaurátorszakos vendégdiáklánnyal (Zsófi kétszemélyes orosztanfolyamának másik résztvevője), aki elégedetlenségében éppen a „Repinre” (a másik képzőműv. főisk.) váltana, bár az a hír járja, hogy az még konzervatívabb. Boldogtalan, ugyanis nagy a felfogásbeli különbség Ny-Eu és Oroszország között. Míg a restaurátor nálunk a megmenthető originál megóvásában, állagának konzerválásában látja feladatát. Épp ezért gondosan jelöli, hogy meddig az eredeti és honnan új. Lehetöleg nem utánoz, csak sejteti a hiányzó rész jellegét, körvonalait. Ezel szemben itt egyszerűen mindent az eredetihez lehetőleg hű formában újraalkotnak. Néha az új kivitelezésében sokkal silányabb, mint az eredeti, de frissen csillog, fénylik, aranylik. Ennek élő példáját láttuk a cárok temetkező kápolnájában. A fényképkiállítás az előtérben pontosan dokumentálja a „restaurálás” folyamatát. Az eredmény nagyon vitatható – pláne, ha a kettőt egymás mellett látja a kritikus szemlélő.

A másolási ujjgyakorlatok a restaurátor számára fontosak. Nem véletlen, hogy a Carszkoje Szelo-ban a 2. VH során elrabolt borostyánszobát fényképek alapján tökéletesen újraalkották. (Pech, hogy akkor került meg az egyik híres relief, amikorra befejezték a pótlást.) Az orosz esztétikai érzéknek a pontos másolat – szerintünk hamisítás – felel meg. Lehet erre is igény – pl. ha tudatosan újraépítik Danzig leégett belvárosát, a berlini vagy a potsdami királyi palotát, stb. – de ez távolról sem azonos a restaurálással, és még kevésbé minősül nálunk művészetnek.

A hagyományőrző autoriter világnak kellemes oldala, hogy Zsófi elvitt bennünket a nemzetközi adminisztrációhoz, ahol megismerkedhettünk az ő ügyeit intéző melegszívű Galina Szirenkóval. A híres orosz szívélyességgel fogadott, leültetett, teát főzött, mialatt a két szobatárs kolléganő vagy négyféle kekszet, süteményt varázsolt elő. Ez Berlinben elképzelhetetlen lenne, de Zsófinak itt nem is jutna eszébe minket „bemutatni”. Mindez a szimpátia nem változtat azon a tényen, hogy leánykánk a főiskolát merő időpocsékolásnak tartja. Rettenetesen demovitált a másolási feladatokat illetően. Annál nagyobb lelkesedéssel járja a várost, kutatja a hátsó udvarokat, veszélyes építési konstrukciókat, utcai barikádok geometriai elemeit és fényképezi. Van szeme a részletekre, de teljesen más motívumokban fedezi fel a művészit, mint a hivatalos felfogás. Ezért legutóbb majdnem kidobták az Ermitázsból, mert nem a kanonizált értékek iránt érdeklődött, és ezt a teremőrök szentségtelennek tartották.

Folyt. köv.

*Vera Muchina (1989-1953) Az orosz női avangárd legjelentősebb és máig is nagyra tartott alakja. Az ő alkotása az 1937-es párizsi világkiállítás szovjet pavilonját díszítő „Munkás és kolhozparasztnő” monumentális szobor, amely a MOSZFILM emblémája lett és ma is a moszkvai VDNH-kiállítás bejárati diadalkapuján áll.

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-04-05 12:24   
Csak megtaláltam a fotót, azóta úgyanis archiválták:
http://servicios.elcorreodigital.com/vizcaya/pg050305/prensa/noticias/Sociedad/200503/05/VIZ-SOC-055.html

 
 Zuloaga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-04-05 12:13   
2005-04-05 00:48, Pompéry Berlin:

Szia Judit, rendkívül érdekes ez a minden téren érzékelhető melange, ami ott létezik.
De ezektől a rozmároktól már akkor is kirázott a hideg, amikor kb. egy hónappal ezelőtt közölt róluk egy fotót az itteni sajtó, betettem Neked a fórumba ide: http://www.magyaronline.net/forum/viewtopic.php?mode=viewtopic&topic=745&forum=27&start=60.
(Sajnos nem jön be az újságoldal )
Viszont azóta eltelt egy kis idő, vajon a Te fotódon levők között van olyan, akit a baszk sajtó is lehozott?

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-04-05 00:48   
Szentpétervári anzix

http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/Mrciusvgivasrnap.jpg - Húsvét hétfő a Péter-Pál erőd tövében

Mint említettem, elsősorban gyereknézőbe mentünk, ezért nem igyekeztünk az összes rendelkezésre álló időt a kötelező turisztikai látványosságokkal tölteni. Helyette kaptunk bepillantást a nyugati egyetemista szentpéteri életébe, valamint láttunk lakóházat belülről, voltunk bolhapiacon és hangversenyen, jártunk a főiskolán, nézelődtünk az utcán, üzletben, piacon, étteremben, valamint néhány templomban, múzeumban. Nyitott szemmel jártuk a várost, amely nagyon ellentmondásos.

Kétségtelen, a történelmi központ gyönyörű, a 300 éves jubileumra való tekintettel sokat rendbehoztak belőle. Az összbenyomás számomra mégis ambivalens. Igaz, hogy ha valamit egyszerre, a semmiből újonnan építenek, akkor lehetőség nyílik vonalzóval rajztáblán tervezni. Ilyen értelemben lenyűgöző a százévenként ismétlődő klasszicizmus, melynek földrajzi kiterjedése imponáló. Másrészt elgondolkoztató a különböző korok visszatérő utópisztikus ötlete, az ideológiai alapokon szervezendő ideális város, amely egyik korban és egyik rendszerben sem működött. Erről már írtam két éve Franciaországi anzikszaimban (4. Királyi szálina – kétes utópia) Arc-et-Senans kapcsán. http://hhrf.org/up/szerz/pomp/ Nyilván nem véletlen, hogy itt is ugyanazon kor szintén francia építészei dolgoztak. A haláleset miatt végső kivitelezésre nem került sor a Vasziljevszki szigeten. Ennek a gondolatnak egyenes folytatását látom a sztalinista bombasztikus megalomániában, melynek stíluselemei kísértetiesen hasonlítanak – akár metróállomásról, akár lakótömbről, közigazgatási épületről van szó.

Nem sikerült a rövid idő alatt kiderítenem, hogy történt-e a rendszerváltás óta valami az orosz történelem kritikus újrafeldolgozása terén. Ami ismertetőkben, prospektusokban, Interneten, turista-információként kezembe került, az nem-igen utal ilyesmire, de ezzel nem kívánom kizárni a lehetőséget. Minden esetre legalább a politikailag kevésbé kritikus, korábbi korok reflexióján lehetne már kicsit változtatni. Még mindig minden le van öntve nemzeti páthosszal. Amilyen kritikus lény vagyok, bizony már Nagy Péternél felvetődnek bennem kérdések. Pl. meggyőződésem, hogy a legelső épületet, a Péter-Pál erődöt nem a svédek ellen, hanem saját orosz ellenlábasainak várható támadására felkészülve építette. Tessék csak pontosan megnézni a térképet. (A híres lovas szobor különben csak a fényképeken olyan hatalmas, az óriási téren szinte elvész.)
http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/Rozmrok.jpg - "Rozmárok " - így hívják a jégtáblák között fördőzőket, akik ma napoztak az erőd falainak lábánál.

Az utcákat járva furcsa kettősség tűnt föl. A rendszerváltás utáni privatizált világban megjelentek a nyugati üzletek, cégek, reklámok. A feliratok jelentős része eleve latin betűs angol, máshol a táblákon főleg amerikai import szavak ciril fonetikus átírással. Az ingatlanügynökség „estate”, Mc Donalds-tól befektetési «фoнд», valamint «ноутбук»-on át «ЛАС ВЕГАС»-ig minden előfordul. Lehet, ez csak nekem furcsa, mert nem jártam ott hét éve. Az összkép agresszív.
http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/Zebra.jpg - Vajon ő is a Las Vegasba igyekszik a kijelölt zebránál?

Hiányzik az organikus fejlődés. 200 év klasszicizmusa, 50 év sztálini neoklasszicizmusa, valamint 80 év szocialista állagromboló züllése után átmenet nélküli az elamerikanizálódás. A nyugati világ eszköztárával kiegészítve üveg, márvány, modern, neon, villog, mozog, kihangosított, és mintha orientális módon mindenre rátettek volna még egy lapáttal. A kép azért is anakronisztikus, mert a városközpontban ezek nem új épületek, hanem a 100-200-éves házakat érte ez a futótűzként terjedő posztkommunista átalakítás. Ill. azoknak is csak egy részét.

Az egész szocialista táborra jellemző, de a 70-80 év fokozott állagromlása következtében Oroszországban különösen feltűnő, hogy a privatizálás során az új tulajdonos csak a belső négy falat érzi a sajátjának. Hallatlanul nagy a diszkrepancia a földszinti csillogó-villogó üvegfalú mulató/bár és a 3-4. emeleten nyugati standard szerint kiépített 20 szobás szálloda, valamint az ezeket összekötő, szovjet állagú „senkiföldje” lépcsőház között. A 150 éves ajtókon és keretükön tanulmányozható a másfél évszázad technikai-civilizációs története: 23 festékréteg, még mindig kívül futó villanyvezetékek, többször áthelyezett zárak, üvegablakok bedeszkázva, stb. A szomszédnál ugyanebben a „történelmi”, de méretre igazított ajtókeretben jellegtelen, ronda, modern, bár biztonságtechnikailag nyilván megfelelő acélajtó.
http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/AlattunkInternetkvz.jpg - 1. emeleti Internetkávézó
http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/Hotel-lpcshz.jpg - Fölötte mint régen
http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/Ktvilgegytt.jpg - Két világ együtt (Itt pl. véletlenül a lépcsőt és korlátot is felújították)

Városszéli külkerületekben vannak új épületek is. Egyik típus a sokemeletes lakóház, de a homlokzat a 80-as évekből ismert lakótelepéhez képest csinosabb: feltételezem, a lakások mérete, minősége is jobb lehet. Az új tömbházzal szemközt körbekerített őrzött parkoló. Az út túloldalán társasházak, ill. lakópark. A társasház (villa) pincéjében garázs. (A lakópark házaiban ilyen nincs.) Mindkét esetben a telek elég masszívan körbekerítve. A nálunk megszokott fű, virág, cserje, vagyis dekoratív kert helyett személygépkocsik állnak a bekerített parlagon.

A folyamatos fejlődés hiánya megmutatkozik az üzleti élet, vállalkozások struktúrájában is. Feltűnően sok az ingatlaniroda, szépségszalon, vendéglátó egység, Internet kávézó, számítástechnikai és mobil telefon-üzlet. Szemet szúr a hiányt pótló fogorvosi rendelők száma és reklámja. (Köztudott, hogy 70 évig mindenki rémes fogakkal járt. Most végre megcsináltathatja – aki megengedheti magának.)
http://img.photobucket.com/albums/v299/pomperyberlin/Szentpeter/Szpsgszalon.jpg - Szépségszalon «ЛЮСИЛЬ»

Feltűnő, hogy a 15-30 közötti hölgyek többsége ... hogy is fejezzem ki ... szóval ebből a korosztályból meglepően sokan szenvednek szexuális agresszivitásban. A ruha/nadrág legalább 1 számmal kisebb a kelleténél, mínusz fokokban is meztelen has, nyaktörő tűsarkú cipők ugyanilyen hegyes orral (a hó mélysége, állaga ebben nem befolyásoló tényező), miniretikül (és mert ebbe nem fér semmi, egyebek nylonzacskóban a kézben). Délelőtt hajcsat, övcsat, bármilyen csat strassz, arany, csillogó, nappal az utcán varieté-színpadi make up, laszcív testtartás, kihívó mozgás. Persze, előfordul ez máshol is, de a szexuális jegyek koncentráltága, az így öltözködő nők mennyisége szemet szúró. Nem erotikusak, inkább egyértelműen ingerlő, a ny-eu.i általános képhez képest tudatosan kihívó, bántó a megjelenésük. Ebben nem mutatkozik társadalmi különbség, több-kevesebb ízléssel a kiszolgálónőtől az egyetemistáig mindenki igyekszik – lehetőleg jól – eladni magát. Az az érzésem, hogy ez a korosztály állandó utcai szponzorvadászaton vesz részt. (Így hívják a pénzes és többnyire éltes kitartót finomabban.) Ha férfi lennék, félnék ennyi nemi agresszivitástól. A passzoló korú férfiak viszont „normális” külleműek. A státuszszimbólum náluk inkább az autó típusában jelentkezik. Mobil telefon mindenkinél, lehetőleg a legújabb fajta. Középosztály hiányában középkategóriájú, ill. kis autó szinte nincs.

Folyt. köv.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-26 23:04   
Honosodom

Folytatásos történet
(Doku-glossza)
2. rész



Életem új szakaszát kísérő, (mert az abc C,H,L,P,U betűkért felelős) köztisztviselőtől január 5-ikén kaptam az első levelet. Közli velem a hivatkozási számot. A ráháruló elintézendők mennyiségére való tekintettel a következőkben leszek szíves mindig ezzel ...

Majd vastagon szedve felszólít, fizessem végre be, annak bizonylatát nyújtsam személyesen át, továbbá a .... sorszámú, e célból nekem anno átadott befizetési kártyát szolgáltassam vissza.* (Érdekes. Az azzal történt házon belüli befizetésről házon belül három hét alatt ne értesült volna? Különben a kártyát a sikeres pénzügyi tranzakció után értelemszerűen elnyelte az automata.)

A folytatás normálszedett. Vigyek még fényképet a nyelvvizsgához és a jövőben felszólítás nélkül tájékoztassam státuszomban esetleg bekövetkezett, a honosításomat érintő minden változásról. Profilaktikusan felhívja még figyelmemet az ABCD paragrafusra, amely szerint ennek elmulasztása hátrányos lehet. Végül megkér, tekintsek el kérvényem helyzetére vonatkozó mindennemű személyes vagy telefonos érdeklődéstől. Ezzel gyorsítom az elbírálási eljárást.

Vagyis menjek be, ugyanakkor tekintsek el. Bevittem, bemutattam, leadtam. Ja, a kártyát csak akkor kell visszahozni, ha nem fizettem volna. (?)

12.-ikén újabb levél. Nyelvvizsga-időpont egyeztetése ügyében személyesen forduljak a VHS-hoz: cím, illetékes, tel., félfogadási idő. De semmi esetre sem 21-ike előtt, mert ott előbb nem áll rendelkezésére az ő levele. (Én 24 órán belül megkaptam.) A VHS előbb nem tud értem tenni semmit.***
Továbbá nyomatékosan felhívja a figyelmemet arra, hogy
• 3 hónapon belül abszolváljam a nyelvvizsgát
• A csalási kísérletet büntetik és az negatív kihatással lesz a kérvény elbírálására. Végül szószerint: „Büntetőjogi lépések megtételére én fenntartjuk magamnak a jogot.”

Megvan ennek az írásbeliségnek a maga sármja, ezt el kell ismerni. Elidőztem különösen az utolsó mondaton. Nyilván elírás. Mégis felötlött bennem, kinek is kellene nyelvvizsgát tenni. Nem baj, nem ezért szeretjük.

Tegnap a felszólításnak megfelelően és telefonon előre egyeztetett időpontban személyesen jelentkeztem a nyelvvizsgára. Közben a papírokkal odaért fényképem alapján a VHS igazgatója elhitte, hogy én én vagyok. Előzékeny csevely, ... szerinte nálam eleve felesleges, ezért többször is exkuzálja magát, ... bár mégsem egészen, mert így legalább lesz papírom, ... Megnyugtattam, hogy nem vagyok felháborodva. Ismerem a bürokráciát. Mióta tudom, hogy Németországban a külföldi vezetői engedély átírásához még az osztrák jogosítványt is le kell fordíttatni – hitelesített német-német fordítóval! – , szóval engem semmilyen meglepetés nem érhet. Hogy 23,- €-ba kerül? Hát zágson, ahogy felénk mondják. Több is veszett Mohácsnál, bár ez nem vész el, hisz ... lásd feljebb.

Elmondta még, hogy anyai felmenői brassói szászok, mama, nagyszülők kitűnően beszéltek magyarul és persze románul is. Arrafelé korábban a háromnyelvűség természetes volt. Különben pedig ez a vizsgarendszer nem hülyeség. Aki tartósan itt akar élni, annak bizony tudnia kell németül. Épp ezért újabban egyre több nyelvtanfolyam van: német mint idegennyelv. Sőt, van még mama-nyelvkurzus is. (?) Igen, azoknak a főleg mohamedán nőknek, akiket a férjük különben nem engedne. Mialatt a gyerek az iskolában ül, ... Szóval, az állam mindent megtesz annak érdekében, hogy a külföldiek integrálódjanak. A ma érkezők államilag finanszírozott nyelvtanfolyamokon vehetnek részt. Ez a régóta itt élő – és most tessék figyelni – „állományban lévő külföldire” nem vonatkozik. Megvallom, mihelyst rendeztem vonásaimat, rögtön tollat ragadtam és feljegyeztem ezt a kifejezést. Azért mégis fontos, hogy az ember pontosan tudja, micsoda. Elképedt ábrázatom, majd hirtelen kitörő nevetésem láttán elmagyarázta, hogy az évelején érvénybelépett bevándorlási törvény az idegeneket állampolgárokat két kategóriára osztja:
• A már ittlévőkre: „Bestandsausländer” = „állományban lévő külföldi” – ez lennék én, ill.
• Az ajtó előtt bebocsátásra várókra: egyszerűen csak „Ausländer” = külföldi. Így simán, natúr.
Namost az utóbbi részesül nyelvi támogatásban, ha sikerült bejönnie. Innentől ugyanis közös érdek, hogy felzárkózzon a bevándorló.

A nagyon előzékeny és kedves igazgató rögtön mosolyogva helyesbített: mindez rám nem vonatkozik, hisz én már német vagyok. A korrektség kedvéért én egyelőre ragaszkodom az állományban lévőséghez, hisz állampolgársági kérvényem elbírálása még folyamatban van, és amelynek sarkalatos pontja éppen a nyelvvizsga. Megjegyzem, ebben is szerencsés vagyok: épp időben jelentkeztem, nem kell hónapokig várnom, pont be tud tenni a jövő héten vizsgázó turnusba.

A vizsgatesztet a helyszínen elvégeztette velem. Elmagyarázta az értékelés rendszerét, miből mennyi a minimum, összesen hány pont elegendő a léc átugrásához. Mindezt írásban is megkaptam, továbbá egy felszólító levelet, hol, mikor, meddig, mi mennyi, stb. A csütörtöki vizsgát – pénteken a vizsgáztató szabadnapos – a rákövetkező hétfőn értékeli, és továbbítják az C,H,L,P,U illetékeséhez – aki különben új fiú, igazgatóm nem ismeri. Én pedig másnap, kedden (értsd: amikor a boríték már elment, vagyis alkudni nem lehet) érdeklődhetem telefonon az eredmény felől. (Ide ugyanis lehet telefonálni.)

Megbeszéltük még a világ állását különös tekintettel a magabiztosan vizsgázó és ennek ellenére megbukó macsó férfiak pszichéjére. Továbbá nagyon készségesen kinyomtatott nekem még néhány más kerületekben meghirdetett honlap-szerkesztési tanfolyamokat, de ez nem tartozik a címadó témához. Kb. egy kedélyes óra után távoztam.

Lefelé a liftben sokáig ízlelgettem a „Bestandsausländer”-t. Megvallom, nekem imponál. Azért nem kis teljesítmény ilyen lényegre törő, frappáns kifejezést kitalálni! Apropó: Németországban a tavalyi év elrettentő szava** a „Humankapital” = humántőke. Passzol a két évvel ezelőtti „Ich-AG”-hez = „Én-RT”. (Utóbbi a munkanélküliség ellen gyógyszerként javasolt egyszemélyes vállalkozás elhíresült gyűjtőneve.) Szerintem a „Bestandsausländer” is esélyes.


* Igyekszem a kiemelésekkel optikailag is visszaadni a levelezés bensőséges jellegét.
** N.o-ban 1991 óta megszavazzák az év társadalmilag legelfogadhatatlanabb kifejezését (Lásd az alábbi listát: http://www.unwortdesjahres.org/
*** VHS=Volkshochschule - elterjedt továbbképzési intézményrendszer (mint régen M.o.-on a TIT Szabadegyetem)

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-19 15:51   
A nyilvánosság mellékhatásai


Személyemet ért támadás

Az utóbbi időben Európa két pontjáról ért az a vád, hogy kultúremberhez és az EPMSz-hez méltatlan módon tettem volna közzé az Interneten egy nyomdafestéket nem tűrő szöveget, amely a karácsonyt megszentségteleníti. Mindkettő az USA-ból e-mail-en kapott forrásra hivatkozott. Egy számomra ismeretlen, tőlem távol élő ember rólam alkotott véleménye akár mindegy is lehetne. De mert nem tartja meg magának, velem nem közli, hanem terjeszti, így kénytelen vagyok vele foglalkozni.

A tények
Felfigyeltem egy karácsonyi témájú abszurd tartalmú hirdetésre, amely több m.o-i napilapban is megjelent. Tartalma engem irritált. Másokat is. Így szólt a hirdetésről – azt magát is lehozván – többek között a Népszabadság. A jelenséget megtárgyalták különböző Internetes fórumok. A MON-on magam is hangot adtam irritációmnak odalinkelvén a hirdetést – történetesen egy másik fórumról, amely alatt állt egy nem tőlem származó szarkasztikus hozzászólás. A belinkelt fórumhoz személy szerint nincs közöm, csak a hirdetéssel kapcsolatban szereztem róla tudomást.

A következmények
Valaki ezen felháborodván felhívta „világszerte” a neki fontos emberek figyelmét erre az én erkölcsromboló tettemre. A körülményekből arra következtetek, hogy rosszhírem keltője valószínűleg nem tagja, esetleg csak időnkénti olvasója lehet a MON-nak. Megengedhető az a feltételezés is, hogy ő maga valaki mástól és talán csak egy kivonatolt másolatot kaphatott az általam a MON-ra belinkelt fórum hozzászólásából. Eme, esetleg általa nem leellenőrzött, és így kiragadottságában félrevezető információ alapján marasztalt el engem – egyelőre még nem tudom, hogy mekkora körben.

Gondolom, támadóm nem gyakorlott „netező”, ezért bizonyos technikákkal (link) vélelmezhetőleg nincs tisztában. Nyilván nem szokott magyar nyelvű fórumokat olvasni, nem ismeri az ott uralkodó slampos és nyegle stílust. A kiragadott részletből talán nem is vehette észre az összefüggést, hogy a felháborodását kiváltó nem tőlem származó és nem is általam közzétett szöveget annak szerzője pejoratívan gondolta. Ugyanis az szarkasztikus „recenzió” volt, amelynek stílusa valóban alpári. (Érzésem szerint ezt a tollász a szarkazmus részeként tudatosan alkalmazta mint stíluselemet, ezzel is alátámasztani kívánván a hirdetés tartalmának alantas jellegét.) Ezt lehet elítélni. Mint magát a hirdetést is. Magam is ezt tettem – egy teljesen más fórumban, a MON-on, ahol civilizált hangnem uralkodik.

Eredmény
Míg svájci atyai barátom vérmérsékletének, diplomáciai érzékének megfelelően visszakérdezett nálam, idős berlini ismerősöm erre való hivatkozással dühös levélben lemondta az EPMSz Berlini Szalonjának rendezvényére szóló jan. 15-ikei meghívásomat. Az Amerikából kapott információk alapján hirtelen alkalmatlannak tart kulturális események vezetésére. Még sokéves személyes ismeretségünk, velem kapcsolatos tapasztalata, publikációim, egész eddigi tevékenységem és válaszlevelem sem tudták meggyőzni az ellenkezőjéről.

Véleményem
Szerintem egy Internetes ismeretek hiányán alapuló félreértés áldozata lettem. Mindazonáltal kellemetlen dolog „kabát ügybe keveredni”. A rám megsértődött ismerőssel folytatott levelezésem meggyőzött arról, hogy sajnos esélyem sincs tisztázni a dolgot: Nem sikerült megértetnem, hogy ha valaki fejét rázza egy pornográf plakát láttán, nem azt jelenti, hogy azt ő fényképezte és ragasztotta. A fejcsóváló a rámutatás által még nem lesz pornósztár.

A jelenség kapcsán elgondolkoztam
A MON a nyugati magyarság Internetes találkozóhelye, és mint ilyen a legnagyobb magyar oldal. Világszerte közel 4000 regisztrált tag szólhat hozzá a legkülönbözőbb témákhoz, de ennél sokkal több olvassa. Több általános témacsoportban és azokon belül számtalan altémakörben lehet megvitatni a világ állását általában, továbbá vannak országokhoz kötött „topic”-ok is. Találsz komoly, gazdasági, társadalmi, kulturális kérdéseket taglaló írásokat, de van egy sor kávéház jellegű, ahol az emberek csevegnek, viccelődnek, főznek, vásárolnak: egyszerűen jól érzik magukat. A MON-on napi politikával foglalkozni tilos. Talán ez az egyik titka annak, hogy a legnagyobb taglétszámú, legbékésebb és legszínvonalasabb magyarnyelvű Internetes társalkodó hely. Nem véletlen, hogy a Magyar Rádió két különböző csatornája eddig összesen három műsort készített róla. Bemutatta továbbá a DUNA TV két adásban, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, az index, a Gondola.

A MON-nak szinte alapítása óta vagyok regisztrált, ill. szerkesztőségi tagja. A MON fórumán egy jó nemzetközi magyar közösség alakult ki, amely engem személy szerint tartalmas kapcsolatokkal gazdagított. A Magyar Rádió két velünk kapcsolatos interjújánál rám hárult a MON nevében való nyilatkozás feladata. Ugyanitt keletkezet kapcsolat alapján a Duna TV felkért helyszíni tudósításra. A MON-on az elmúlt nem egészen három év alatt több mit kétezer hozzászólásom volt, több cikket írtam a címoldalra, számos rovatot kezdtem érdekes és tartalmas hozzászólásokat indikálván, továbbá rendszeresen közlöm itt (is) publicisztikáimat.

Ezek mind nem késztették amerikai „tisztelőmet” semmilyen reakcióra, állásfoglalásra, véleménynyilvánításra. Csak egy félmondatos megjegyzésem egy provokatív hirdetéssel kapcsolatban. Az azáltal kiváltott hirtelen harag minden egyebet leradíroz a térképről.

Pont erre a pszichológiai jellemzőre épít a média. A pozitív dolgok többnyire nem keltenek semmilyen visszhangot, csak a botrány – bármilyen jelentéktelen is – a mindent megmozgató szenzáció. Megjegyzem, az elhíresült hirdetés is erre a jelenségre kívánta felhívni a figyelmet a maga provokatív és ugyancsak elítélhető módján.

(Pótészrevételem zárjelben
A mai magyar közéleti gyakorlat szerint mostantól tarthatom magam valakinek. Nyilvános szereplésemmel elértem, hogy hátam mögött nyíltan rágalmaznak. Ez azért nem semmi. )


A fenti gondolataim a MON-on több rovatba is passzolnak. A Publicisztika mellet, ahová műfaja miatt tettem, szívem szerint leginkább a „Szeressük egymást gyerekek ...” cím alatt tenném közzé. Esetleg ott segítene ... ?

Megjelent: http://pomperyberlin.blog.nol.hu/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2005-01-09 20:40   
"Az angolokat és az amerikaikat csak
a közös nyelv választja el egymástól.”
G.B.Shaw



Mi a teendő?


Egyik barátom arra kért, véleményezzem a Svájcban élő magyar csoportok általa nagyon támogatott akcióját. Fizetett hirdetésként megjelent felhívásukban az aláírók az anyaország polgárait a kettős állampolgárság melletti szavazásra bíztatták. Barátom hangsúlyozta: nem a népszavazásról kéri a véleményemet, hanem erről az akcióról. Ez neki utólag is nagyon fontos. Szintén ma kaptam egy ismeretlen hölgytől meleghangú sorokat. Közös ismerősre hivatkozva arra kért, tegyem honlapomon (nincs ilyenem) közzé, valamint hirdessem minden általam arra érdemesnek ítélt fórumon, hogy a kanadai magyarság egyes szervezetei Patrubány Miklóst kiáltotta ki az év emberének.

Miközben több választervezetet fogalmaztam, majd sorra elvetettem őket, email-en elért az anyaországból egy politikai reklám. Az jóindulatú, idealista, tenni vágyó szerző történelmi eszmefuttatásában bizonygatja, hogy a vérszerződés Hérodotosz óta általános európai szokás volt, majd – és itt nem értettem az összefüggést – ennek az ősi szövetségnek alapján követeli minden magyar számára lakhelytől függetlenül a magyar állampolgárságot. Felszólít, hogy én is támogassam ...

Egy napon három megkeresés ugyanabban a befejezettnek vélt ügyben nekem sok. Ennyi akciót, reakciót és érzelmet talán még az utolsó magyarországi választási kampány sem váltott ki. Eltűnődtem, miképpen lehetséges hónapok óta forrásban tartani az indulatokat egy olyan népszavazás ürügyén, amelynek nem volt valós tétje (az igen győzelme sem garantálta volna a kettős állampolgárság bevezetését), és amely döntés egyáltalán nem a népakarat körébe tartozik. Minél tovább figyelem a kavargó indulatokat, annál erősebb bennem a meggyőződés, hogy itt valami fatális félreértésről van szó. Hovatovább többszörös félreértésről.

Megfigyeltem, hogy a két tábor szisztematikusan elbeszél egymás mellett. Egy nyelven beszélnek, de nem ugyanazt a nyelvet beszélik. Azonos szavakon mást és mást értenek. Hovatovább az érvelésekben két egymástól független fogalom keveredik, amelyeket a vitatkozók állandóan összemosnak. Ez első és alapvető félreértés az a feltételezés, hogy az állampolgárság és a nemzeti hovatartozás azonos vagy automatikusan összefüggő dolog és ha valahol nem így lenne, akkor az korrigálandó hiba. Pedig más dolog az állampolgárság és más a nemzetiség.

Az állampolgárság objektív ténykérdés, politikai és jogi kategória. Alanyi jogon járó adottság. Nem vívmány, nincs teljesítmény jellege, érzelemmentes. Többnyire születéstől datálódó állapot, amellyel jogok és kötelezettségek járnak. Ezzel szemben a nemzetiségi viszony, a nemzethez való tartozás szubjektív, azonosulási kérdés, nyelvi alapú kulturális és érzelmi kategória.

Míg az állampolgárság fogalma objektív jellegénél fogva aránylag könnyen meghatározható, a nemzethez való tartozás definiálása a dolog szubjektív karakteréből adódóan nehezebb. Megítélése többféle álláspont szerint legalább három változatot enged meg, amelyek között gyakori a diszkrepancia:
1. Ki-ki önmagát minek tartja
2. Környezete őt minek véli
3. Hivatalos fórumok, orgánumok minek deklarálják

A két dolog (állampolgárság és nemzeti hovatartozás) a nemzetállamok esetében gyakran egybeesik, máskor nem. Egészséges társadalmakban és békeidőben ez általában nem játszik szerepet. Ahol mégis, ahol a nem egybeesés gond, ott az érintetteknek diszkomfortérzése van. Kollektívan vagy egyénileg. Ennek okai sokfélék lehetnek.

Nézzük a magyarság esetét: A nemzeti hovatartozás és az állampolgárság összhangba hozásától az azt kezdeményezők üdvözítő megoldást várnak. Hogy pontosan mire, az bonyolultan összetett. Az elvárások egy része érzelmi, azonosulási, szubjektív, mások konkrétan megfogható, objektív dolgok. Érzelmileg gyógyírt várnak a régi történelmi sérelmekre, kompenzációt, egyenrangúságot, megbecsülést. De várják a schengeni határok keletre tolódásával párhuzamos és hátrányos jogi-gazdasági helyzet elkerülését, továbbá valamilyen, hangosan ki nem mondott, de a szabad munkaerő-vándorlással egybekötött gazdasági lehetőséget is. Az utóbbiak konkrét, körülírható, jogi-gazdasági problémák, amelyekre lehet racionális megoldást kidolgozni. A több hónapja forrongó indulatot főleg az előző, érzelmi jellegű gondok gerjesztik.

A népszavazás kimenetelében sokan mélyen csalódtak Az eredmény előre borítékolható volt, éppen ezért meglepő a csalódottság mértéke. (Nyilván a népi döntést forszírozók nem rendelkeztek reális képpel a közvélekedésről, befolyásolhatóságának esélyeiről.) Az egész kérdéskomplexumhoz kizárólag érzelmileg közelítenek és az összemosott fogalmak miatt úgy a nemleges szavazatot, mint a szavazást kerülők semlegességét jobb esetben érdektelenségként, de inkább a határon túliak elutasításaként, a nemzetből való kizárásaként értelmezik. Ez a következő súlyos félreértés. Úgy érzik, hogy ellentmondás van a nemzeti hovatartozás megítélésének három kategóriája között, és ez tükröződik a népszavazás eredményében.

Tételezzük fel, hogy lesz kettős állampolgárság. Szinte biztos vagyok benne, hogy az előbb vázolt érzelmi gondokat, a diszkriminációt, a másság érzését ez nem szüntetné meg. Ahogyan Németországban sem az útlevélen múlik, hogy külföldinek néznek-e valakit, úgy Budapesten sem. Ergo: a Moszkva téri feketepiacon a továbbra is jó eséllyel lerománozhatják az Erdélyből jövőt – magyar állampolgárság ide vagy oda. Az útlevél mibenléte nem áll az emberek arcára írva, másságuk pedig nem politikai státuszukban rejlik.

Óriási érdeklődéssel és meglepetéssel hallgattam néhány éve a DAAD-ösztöndíjjal Berlinben tartózkodó Balla Zsófia költő és esszéíró felolvasását. A személyes vallomás az emigráns lét lelki problémáiról szólt. Nyugaton ez méltán közismert téma, hisz az idegenség, a hovatartozás, a beilleszkedés gondját itt mindenki átélte. Csakhogy ő Kolozsvárról Budapestre és nem külföldre költözött. Erdélyi magyar emigráns problémáról, a "hazatérést" követő csalódásról közben számtalan áttelepülttől hallottam, más írónál is olvastam. Esetleg onnan nézve Magyarország mégis külföld? Első pillanatban furcsának, hihetetlennek tűnik ez a magyar-magyar emigráció, mégis reális. A probléma a mentalitás, a szocializáció, az értékek különbségében rejlik és azt a honosítás nem szüntetheti meg. Mint ahogyan itt, Németországban egy török élete végéig török marad, én pedig magyar. A másság és a vele járó megkülönböztetés akkor is fennáll, ha nem kíván Magyarországra költözni a potenciális új honpolgár. A kettős állampolgárság hívei tehát egy óriási félreértés következtében a honosítás által olyan érzelmi problémára várnak megoldást, amelyre az állampolgárság mint jogi kategória egyszerűen alkalmatlan. Ergo, ha lesz is, eleve nem (lesz) képes beváltani a hozzá fűzött reményeket.

Valamit azonban mégis tenni kell. Meggyőződésem szerint a trianoni traumát fel kell végre össztársadalmilag dolgozni. Nem érzelmi alapon, hanem szakszerűen. Akkor az is kiderülne, hogy mekkora volt az igazságtalanság valós mértéke, hol, milyen hibát követtek el elődeink, amelyek sorozata ide vezetett. A múlt objektív ismerete lényeges.

Mégis a sérelmek felsorolása helyett ki kell végre dolgozni az adottságokból kiindulva és az anyaország demográfiai problémáival nyíltan szembenézve egy stratégiát, és annak alapján a járható út lehetséges változatait. Továbbá beszélni kellene az integrációról. Mindenek előtt azonban sürgősen szükség van a fogalmak tisztázására. Továbbá egy olyan közigazgatási rendeletcsomagra, amely megszünteti a határontúliak adminisztratív diszkriminációját Magyarországon. Mindezekre égető szükség van. De van-e erre igény? Bármilyen hihetetlen, a szükség sajnos nem mindig esik egybe az igénnyel. (Mint ahogyan a nemzetiség sem az állampolgársággal.)

Amire – merem remélni – igény is van, nemcsak szükség, az a megbékélés. Az ehhez vezető út a másik, értékeinek és mentalitásának megismerése. Nem kell elfogadni, de igyekezni kell megérteni. Ezt segítheti elő, pl. az a Magyar Hírlapban közzétett felhívás, amely gyerek-cserenyaralási programot javasol az anyaország és a határon túli magyarlakta területek ifjúsága között. Vagy bármely hasonló, alulról jövő kezdeményezés, amely nem politikusi pályákat egyenget, nem jelszavakat hangoztat, nem hatásvadászatra épít, nem téveszméket terjeszt, hanem a csendes mindennapokban egyszerűen működik.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-12-21 15:43   
Honosodom

Hah, már félig német vagyok! Ma beadtam a honosítási kérelmemet. Ha jól belegondolok, sok értelme most már nincs, de ki tudja, mire jó, ha van a háznál - ahogyan az idős hölgy mondta a háború után, amikor egy bicikli gumibelsőt nyert valami vetélkedőn. Na nem, azért ennél komolyabban veszem a dolgot. Különben is, ez elvi kérdés.

A helyzet ugyanis úgy áll, hogy 29 évi németországi tartózkodás után is csak magyar állampolgár vagyok. Nem, mintha nem akartam volna már rég honosodni, csak eddig ennek az volt az előfeltétele, hogy előbb mondjak le a magyarról. Azt nem akartam. Szinte mellékes szempont volt a dolog anyagi vetülete: a költségeket jövedelemarányosan állapították meg. A lemondás sem volt egyszerű és szintén korántsem ingyenes. Utána a német papírral vissza lehetett térni állampolgárságilag a magyar állam kebelére - mint azt többen tették - mondván, hogy meggondolták.

Főleg a büszkeség tartott vissza. Mert, ugye, nem mindegy, hogy milyen státuszból kéri az ember az állampolgárságot. Akinek sikerült bebizonyítani német vagy zsidó származását, attól nem követelték a lemondást. Namármost vagyok én olyan, - mint más, - szóval úgy nem. Ezen álláspontom mellett kitartottam évtizedekig, miközben a német állampolgárság előnyei lassan relativizálódtak. A sajátomnak eleddig semmi hátrányát nem tapasztaltam, miközben lassan, de folyamatosan megszűnt a vízumkényszer a legtöbb országgal szemben. Szóval akár el is lehetnék így. ...
Tovább itt: http://pomperyberlin.blog.nol.hu/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-11-24 16:10   
Gerd

Először a kutyát vettük észre. Kb. kéthónapos, ellenállhatatlanul szeretetreméltó, aranyos barna gombolyag. Bár leginkább farkaskutyára hasonlított, mégis valamilyen keverék. Bóklászott szemben velünk az álmos kis utca fényesre koptatott kövein. Az Antequerela negyed Granadában nem tartozik feltétlenül a kötelező néznivalók közé, nincsenek látványos épületek vagy terek, így turisták sincsenek. Itt főleg kézműves boltok, kisebb cégek jellemzőek, a környéket szerényebb „átlagemberek” lakják, meg egyetemisták. Szieszta idején minden zárva, épeszű halandó nem mászkál az utcán, így semmi nem vonhatta el figyelmünket a velünk szemben bukdácsoló medvebocsszerű kutyakölyökről. Póráza végén húzott maga után egy fiatalembert, aki szemmel láthatólag örült, de egyben természetesnek is vette, hogy a kutyus felkeltette érdeklődésünket.

„Ugye, milyen aranyos? Sokan megcsodálják. Ó, németül is beszélhetünk? Nagyszerű!”

Felragyogott az arca, és ha lehet, még közlékenyebbé vált. Szóval Dátcsának hívják, nyolc hetes, de még csak három napja az övé. Igen-igen, Németországba való, de már hosszabb ideje él itt. Hogy hogyan, miért? Az egy hosszú történet, minket biztosan nem érdekel. De ha netán akarnánk valamit inni – mellesleg ez itt épp egy megfizethető kávéház –, szóval akkor szívesen leül velünk, amúgy is éppen kis pihenőt készült tartani a kutyával. Ekkor vettem észre az ominózus elmaradhatatlan táskát. Olyan műanyag, piros-kék skótkockás szatyor, amilyenben a berlini vietnamiak és törökök hordják a bolhapiacra az értékesítendő portékájukat. Szóval, a kutyust tegnapelőtt kapta, a volt tulaj még ma elhozza neki a tálkáját és egyéb tartozékokat. Mert a szomszédok nem tűrték meg, ezért a gazdájának el kellett ajándékozni. De hozzá jó helyre került. Igaz, szerényen, de erre még telik. Higgyem el, inkább maga nem eszik, de a kutyaeledelt megvásárolja. ...

Tovább itt:
http://hhrf.org/up/szerz/pomp/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-09-10 16:53   
Az olimpiai babérok kapcsán

Kívülállónak érzem magam, hisz nem vagyok sportrajongó. Emiatt nem is érdeklődöm semmilyen nemzetközi sportesemény iránt, nem néztem az olimpiát sem – különben sincs tévénk. Mégsem tudtam kivonni magam alóla. A sajnálatos események különböző Internetes fórumokon folyamatos és éles hangú vitát váltottak ki, a cirkuszt pedig a média egyéb formái szintén eljuttatják hozzám. Noha maga az esemény már rég végetért, utóhatásaival alighanem sokkal többen, többet és tovább foglalkoznak majd, mintsem az eddig szokásos volt. A doppingbotrány részletei egyelőre naponta szolgálnak újabb hírekkel.

Megvallom, engem nem a sport, nem is a dopping, hanem a kiváltott reakciók foglalkoztatnak. Meglepett, hogy az emberek jelentős része nem a tiltott manipuláción, hanem az ellenőrzés formáján háborodott fel. Mintha az ügy valami kellemetlen apróság lenne, bocsánatos botlás, úgymond banánhéj, amelyen pechükre elcsúsztak egyesek, akiket még ráadásul megalázóan vegzáltak is. Különösen fatális, hogy az érintettek történetes hazánkfiai: sajnos többes számban. „Nem is lehet igaz, ... amilyen aljasan ellenőrizték, persze, csak a mieinket, ... nyilván megint pikkelnek a magyarokra, stb” – hallottam mindenfelől. „Nyomják Krahácsot” – jutott eszembe a hajdani kabarészám refrénje. ...

http://hhrf.org/up/szerz/pomp/04/09olimpia_i.htm

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-09-03 23:34   
Kezét csókolom


12 éves koromban – mint minden serdülő lány – tele voltam kétségekkel a saját személyemet illetően. Ez a már nem, de mégsem állapot általában is szörnyű.

Nem. Rosszul mondom. Semmilyen kétségem nem volt afelől, hogy én már nagylány vagyok. Kis termetű lévén duplán igyekeztem, hogy ezt másokban is tudatosítsam. Szörnyülködve hallgattam anyám ifjúkori kínos történetét, amikor ennyiidős korában, a házban lakó agglegénnyel összetalálkozván a lépcsőházban egyszerre mondták egymásnak, hogy kezicsókolom. Titkon úgy gondoltam, hogy anyám bizony elég hülye lehetett, de velem ez elő sem fordulhat, hisz én már tudom, hogy nem én, hanem nekem. A „Kezét csókolom” nekem jár. Eleve.

Hogy öltözködésemben is alátámasszam nagylány mivoltomat, legelső magas sarkú – mármint akkor nekem magas, ma inkább emelt laposnak mondanám – nyári papucs-szandálomat mindenhová felvettem. Anyám megbotránkozása és apám dühös, majd csúfondárosan röhögő pillantásai mellett abban jelentem meg egy kajaktúrán a Dunaparton. Jelesen a Határcsárdánál sátrazó családomat látogattam meg szombaton és botladoztam abban, meg a sárban az egész evezős társaság szemeláttára. Nem tudom, hogy csak tapintatból nem vették észre vagy valóban a kutya sem törődött vele/m.

Az evezős társaság egy részével a két dunai szezon közti időben is tartottuk a kapcsolatot. A következő téli évad egyik szombatján hozzánk jöttek. A kb. 30 éves, enyhén vörös hajú, nőtlen Rácz Marci is, aki nyáron rám valamiért nagy benyomást tett, ezért készültem rá, hogy viszontláthatom. Később érkezett, én engedtem be. Félénk örömöm egy másodperc alatt lelohadt. Mérhetetlenül dühbe gurultam, mert semmi "kézcsókom", az ajtóban, mint egy gyereket letegezett, majd egész este tudomást sem vett rólam. Másnap felháborodottan számoltam be erről a sértésről anyámnak, aki már nem emlékszem, hogy mit válaszolt.

Ismét félév múlva a Nemzetközi Dunatúra alkalmával Esztergomban a Fürdőszálló éttermében nagy társasággal vacsoráztam. Apám, a magyar túravezető, ragyogó némettudásával középen uralta a helyzetet, mellette én egyetlen gyerekként, szemben, körülöttünk a kelet- és nyugatnémet, osztrák, cseh, szlovák, lengyel, bolgár, szerb vezetők és partnereik, valamint néhány budapesti funkcionárius és még több magyar túrarésztvevő. Voltunk vagy harmincan, nagyon színes társaság. Életemben először ültem ennyiféle náció között, az egész hallatlanul imponált nekem és minden igyekezetemmel próbáltam kezdő némettudásomat kamatoztatni. Mármint, ha valaki véletlenül szólt hozzám. Váratlanul megjelent az ajtóban Rácz Marci, körülnézett, majd emelt fővel és határozott léptekkel egyenesen hozzám jött, összecsapta a bokáját, elkapta a kezemet, és mielőtt magamhoz térhettem volna, teátrálisan kezet csókolt. A színpadias és ebben a körben disszonáns jelenet óriási tapsvihart váltott ki a többnyire tréningruhás jelenlévőkből. Ők nem ismerték az előzményt. Mit mondjak: égő vörös lettem, vörösebb, mint „gáláns” hódolóm haja, és ha lehet, még jobban utáltam Rácz Marcit.

Néhány év szünet következett. Legközelebb egyetemista koromban találkoztam vele a 6-os villamoson. Ekkor már indokolt volt a Kezét csókolom. Amikor ráismertem, felötlött bennem a kérdés, hogy mi a csuda tetszhetett nekem akkoriban ezen a férfin. Megállapítottam, hogy alacsony, nem is csinos és megöregedett. Csalódásomat jól palástolhattam, mert ő rendkívül kedvesen kezdeményezte a beszélgetést, sőt, összes szabadkozó gesztusom ellenére leszállt velem a Mechwart térnél és elkísért a kapuig. Közömbös dolgokról csevegtünk, miközben nekem folyton ott motoszkált a fejemben, hogy valaha mennyire haragudtam rá. Talán elmondhattam volna neki, de féltem, hogy harmadszor is nevetségessé teszem magam. Ma már biztos vagyok benne, hogy feleslegesen. Akkor, ott a 6-oson, valószínűleg inkább örömet szereztem volna neki a történettel.

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-07-14 02:40   
Növekvő korral az ember bölcsül:
Megbocsátóvá válik



Gondolatok a 35-éves érettségi találkozóm kapcsán


Bevallom, fiatal(abb) koromban sose értettem anyámat, akinek olyan nagyon fontosak voltak az érettségi találkozók. Hetekig készült, keresett fényképeket, telefonált ide-oda, egyben minden erejével igyekezett jól kinézni. Mert nem mindegy, hogy mit szólnak „a lányok”. Utóbbit végképp nem értettem. Mi az, hogy „a lányok”?! Ezek az élemedett korú hölgyek az ifjúság impertinenciájával az én szememben végérvényesen leírt öregasszonyok voltak. (Megjegyzem, akkortájt, kb. annyi idősek, mint én most.) Ennek persze nem illett nyilvánosan hangot adni – még nem voltunk olyan spontánul „őszinték”, mint kevésbé autoriter nevelésű mai utódaink.

Egyáltalán nem értettem a ragaszkodását. Sem a szereplőket, sem a találkozók rituáléját illetően. Hát hányszor lehet még lerágni ugyanazt a csontot? Mert megfigyelésem szerint mindig ugyanazokat a gimnáziumi stikliket, tanárok lehetetlenségeit, régi tanórák emlékeit, egymás és saját hülyeségeit vitatták meg – hangsúly az ismétlésen. Unalomig ismertem a sötét egyenruha átkát, hogy a lefutott harisnya alatt hogyan tintázta kékre a vádliját, de gyakran minek, hisz mégis kikapott, amikor kiderült, mert elcsúszott a strimfli. Hogy gyűlölte a kötelező kézimunkát, és lebukott, amikor a bérkötőde bokáig megkötötte a házi-feladat-zoknikat, pedig a sarkot még nem is tanulták, a némettanárnő bogarait, stb. Szóval, kívülről fújtam a sztorikat. Különben is: Minek kell visszakérődzni a régvolt dolgokat? Az idő elmúlt, azóta más életet élünk. Passz.

Ő, ellenkezőleg, engem sajnált. Nálunk a Radnótiban nemigen volt osztályközösség. Voltak csoportok, baráti körök és volt konkurenciaharc. Az A-osztályban, a speciális orosz tagozaton a mindenkori évfolyam krémjét gyűjtötték össze. A mi esetünkben az osztály 4,83-as érettségi átlaga az ország legjobb eredményeként másnap mint szenzáció állt a Népszabadságban, a 31 érettségizettből 28-at azonnal felvettek egyetemre. Ez akkoriban kivételes teljesítménynek számított.

A Radnóti mint elitiskola a három bp-i gyakorló gimnázium egyike volt, ahol az ELTE végzős tanárjelöltjei tanítási gyakorlatukat töltötték. Az intézmény a háború előtt, majd utána 1961-ig felekezeti zsidógimnáziumként szintén patinás múltra tekintett vissza, osztálytárásaim közül többnek jártak ide már a szülei is. A mi időnkben politikai elitnek számított az, aki rendelkezett olyan állami kitüntetéssel, amellyel az anyagiakon túl többek között az az előny is járt, hogy azt, pl. az utódok egyetemi felvételénél figyelembe vették. Ilyen is szép számmal akadt köztünk. A megválogatott társaság politikai és társadalmi különbségek szempontjából meglehetősen heterogén volt és ezek a differenciák, az ebből adódó látens feszültségek nem kedveztek egy közösség kialakulásának.

Katolikus „úrilány” indíttatásom, ennek megfelelő családi hátterem ellenére az általános iskolát a párttitkár osztályfőnök hatására meggyőződéses ateistaként hagytam el és „fejlett” szocialista öntudattal léptem át a gimnázium kapuját. Haladó szellemiségem hamar alábbhagyott. Leesett az állam arra a felismerésre, hogy egyes osztálytársaim nem meggyőződésből, hanem a farizeusként közelítettek a magyar történelem és családjuk sorsszerű összefonódásához, utólag maguknak személyes előnyt remélvén az átkosban elszenvedett diszkriminációból. (A legtehetségesebb szájából ez különösen visszatetszőnek tűnt nekem.) A mi családunkban felfedezhető párhuzamok sajnos hasznosíthatatlan történelmi fázisra estek, szülői kommunista elkötelezettség, kedvező származás, megfelelő kitüntetések hiányában a ránk eső negatív megkülönböztetéssel én tehát nem kérkedhettem. Végül felfedeztem, hogy – bár ez politikailag éppen nem előnyös, de – én is kitűnhetek valamivel, mintegy kuriózumként, ami másnak nincs (vagy bölcsebb lévén nem hangoztatta), t.i. a nemesi származással, dédapám akadémiai levelező tagságával. Mint később kiderült, feltűnnöm igen, de ezáltal jó pontot koránt sem sikerült szereznem.

Az osztályban többedmagammal úgy határoztam, hogy megkísérlem a felvételit a Szovjetúnióba, ahol is a vizsgák időben a hazaiak előtt voltak és abban a hírben álltak, hogy könnyebbek. A potenciális lehetőség igénybevételéig azonban nem jutottam, mert ami évekig lappangott, az egyetemi felvételhez nélkülözhetetlen KISZ-ajánlás körüli botrányban tört felszínre: A KISZ, vagyis az osztályközösség megtagadta a felvételemhez szükséges ajánlást. A tetemrehívás-szerű jelenetből a politikai megbízhatatlanságomra vonatkozó általános kritikán túl két ítéletértékű érv maradt meg emlékezetemben:
• Ugyan más is kritikus, de az én megjegyzéseim nem belülről jövő kritikák, mert én egy a szocializmusba tévedt grófkisasszony vagyok.
• Egye fene, Bp-en mehetek egyetemre. A Közgázon elég reakciós szaladgál, köztük megférek én is. De a SzU-ba nem, mert ott én nem P.J. magánember lennék, hanem a Magyar Népköztársaság képviselője. Márpedig ott ilyen reakciós ne képviselje hazánkat.

1968-69-ben már rég nem a sztálinista vonalasság jellemezte az országot, így a körülöttem zajló vihar idejétmúlt politikai keménységre vallott, miközben osztálytársaim nem felsőbb utasításra törték el fölöttem a pálcát, hanem saját belső meggyőződésből.
A dolog teljesen kikészített lelkileg. További igazságtalanságként ért, amikor az egyik tanár indokolatlanul a fentiekre hivatkozva nyilvánosan megszégyenített az egész osztály előtt. Az utolsó döfést egy, az osztályban önkéntesen végzett, a közösségen belüli kapcsolatokat vizsgáló felmérés adta, amely alól egyetlenként magam kivonni nem akartam, és amelyben utolsó helyezést „nyertem”. Fellélegeztem tehát, amikor érettségi után szétváltak útjaink. El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha is visszakívánkozzak ebbe a nemközösségbe. Ez az ellenérzés sokáig elkísért, az iskola épületének még a tájékára se mentem évtizedekig.

20-25 évvel az események után kezdtem másképp viszonyulni a dologhoz. Talán az életkor velejárója. Már mással kapcsolatban is megállapítottam, hogy öregszem. Ennek a különben alapvetően sajnálatos folyamatnak biztos jelét abban vélem felfedezni, hogy előbb megértővé, mára szinte megbocsátóvá váltam. A mások iránti kíváncsiság erősebb, mint a korábbi sérelmek emléke. Változó korunkban és növekvő élettapasztalattal ma belátom a párhuzamos, sőt, ellentétes dolgok létjogosultságát. Ezeknek kialakulása hallatlanul izgalmas. Ezért különösen érdekelnek életek, életutak, miközben nem vagy nem csak a szakmai karrierre vagyok kíváncsi.
Ezzel a megváltozott érdeklődéssel mentem el 7-8 éve egy az ötéves ritmuson kívüli találkozóra, amely egyikünk kertjében zajlott és ahol nagyon jól éreztem magam. Nagy örömmel készültem idén és csak azt sajnálom, hogy többekkel nem tudtam édremben eszmét cserélni. Logikus, hogy lehetetlen a ritka alkalom mindössze négy órája alatt egymásról mindent megtudni, bensőségesen beszélgetni. Erre a kisebb kör ad csak alkalmat.

Épp ezért vágytam a beszélgetés folytatására szűkebb társaságban. Itt, most már harag nélkül, de mégis egy bizonyos belső feszültséggel mondtam el saját szemszögömből a hajdani KISZ-es boszorkányüldözésem történetét, annak részleteit, és örültem, hogy minderről oldott hangulatban tudtunk szót váltani. Ma már mindez szinte hihetetlennek tűnik és a maga groteszkségében inkább nevetséges. Mégis lelki teherként cipeltem és úgy tűnik, évekig az utólagos szembesülés – vagy talán titkon inkább szembesítés? – pillanatára vártam. Megkönnyebbülést adott, hogy erre lehetőségem nyílt.

Tisztában vagyok vele, hogy az emlékek ereje az érintettség mértékétől függ, ezért nem tartom meglepőnek, hogy az engem meghallgatók részben másként, kevésbé, egyesek szinte egyáltalán nem emlékeztek erre az én életem egyik legmeghatározóbb momentumára. Az ellenem hajdan hevesen kirohanók egyikét ma különösen szimpatikusnak, szellemileg közelállónak érzem. Jólesett, ahogy elmondta a maga politikai pálfordulását, mint ahogy szintén jólesett hallani a jelenlévők ma differenciáltabb hozzáállását. Kibogoztunk egy csomót, és ezáltal közelebb kerültünk egymáshoz. Én legalább is így érzem.
Mindenkiben élnek reminiszcenciák.

Meglehet, hogy más velem szemben hordoz magában valamit, amire én nem emlékszem és amit szintén ki lehetne/kellene bogozni. Ennyi év után és elegendő élettapasztalattal a hátunk mögött ma már valóban meg lehet beszélni az akkori különbségeket, ellentéteket, akkori mozgatórúgóinkat, mai álláspontunkat. Korábbi – esetleg részben még ma is élő (?) – előítéleteinket. Úgy, hogy az ne fájjon.

Többektől hallottam nosztalgiavágyat. Talán mindannyian belekerültünk a visszapillantó korba? Megértettem az újra lerágott csont örömét. Jó volt visszaidézni a régi emlékeket. (Érdekes megtapasztalni, hogy ezek részben különbözőek.) Ugyanezt az örömöt éreztem a többi jelenlévőnél. Ahogy kinéz, nem kell újabb öt évet várnunk a következő együttlétig.

http://hhrf.org/up/szerz/pomp/04/07erettsegi_i.htm

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-22 17:30   
Most, hogy választhatok,


hirtelen megijedtem. Eddig felelősség nélkül gondolhattam, mondhattam, amit akartam, nem volt semmilyen következménye. Most azonban más a helyzet. A választójog komoly dolog. Nemcsak lehetőség, hanem felelősség is, amely kötelez. Miután már csak három hét van hátra az Európa-parlamenti választásokig, ez feladataim sürgős átcsoportosítását jelenti: mostantól fokozott mértékben kell törődnöm a politikával.

Ez egyszerre könnyű és nehéz feladat. Könnyű, mert a labdába rugó pártok kampányoffenzívája már folyik. Annyi az anyag, hogy a politikai hirdetések, reklámtáblák a városi közlekedést helyenként egyenesen hátráltatják. Nem, nem az út közepén állnak, de figyelemfelkeltő jellegükkel autós dugókat okoznak. Több előtt sokáig töprengtem – ezáltal magam is akadályt képezvén –, hogy vajon mit reklámoz. És innentől nehéz a feladat. A cél ugyanis nemigen derül ki, hacsak nem – saját kézzelfogható alternatíva hiányában – a konkurencia lejáratása. Ez a másikat plakatív módon becsmérlő propaganda mintha mennyiségében nőne. Nem a tény, inkább a fokozódó agresszivitás benne az új. Legötletesebb, egyben legsértőbb az a CDU-plakát, amelyen egy, a képet betöltő alma látható. Egyik fele piros, a másik zöld (az SPD/Zöldek kormánykoalícióra utal) és a közepén egy óriási kukac bújik ki. „Da ist der Wurm drin” tartja a közmondás, ami kb. annyit jelent, hogy „Ezzel alaposan baj van”. Mármint a kormánykoalícióval. Lehet, de ez a megközelítés így enyhén gusztustalan.
http://www.glaubeaktuell.net/portal/nachrichten/nachricht.php?IDD=1083043546

Az SPD hasonló küllemű és nagyságú plakátjai bizalmat, kedvező hangulatot akarnak kiváltani. Úgy általában. „Wellness feeling”. Ugyancsak konkrétumok, célok megnevezése nélkül. Egyes plakátokat hirtelenjében alig lehet megkülönböztetni az államvasutak vagy a H&M bikini reklámjától. Aztán vannak még az előbbinél kisebb méretű, konkrét jelölteket ábrázoló portréképek. Többnyire kedves, 40-es molett családanyák, csak az FDP frontnője attraktív. A CDU berlini férfijelöltjéről pedig olyan előnytelen ügynök-igazolványképet nagyítottak plakátnyira, hogy még háztartási biztosítást se kötnék nála, nemhogy Brüsszelbe küldjem.

Sem a pártokat ajánló nagyméretű színes, ötletgazdag, szépen kivitelezett, reklámfotók, sem a jelöltek fényképei a nem szolgálnak semmilyen, a döntést előkészítő, hasznosítható információval. Olyannyira nem, hogy ez már az egyszerűbben strukturált és politika iránt általában kevéssé fogékony fiataloknak is feltűnt. A „Fritz Radio” ifjúsági kereskedelmi adón a minap épp arról panaszkodtak a megkérdezettek, hogy a sok pénzbe kerülő kampányból csak a lényeg nem derül ki: t.i. az egyes pártok uniós programja.

A dolgot tovább nehezíti, hogy a választásokon Németországban 21 párt indul, amelyek közül a nyilvánosság számára legföljebb 6-7 ismert. (Úgy tűnik, csak ezeknek van annyi pénzük, hogy az utcai transzparenseken hirdessék magukat.) A német politikát eleve mindössze hat párt határozza meg, t.i. azok, amelyek a Bundestagban ülnek:

• Bündnis 90 / Die Grünen (Zöldek – kormánykoalíció tagja, Joschka Fischer külügymin.)
• CDU (Keresztény Demokrata Párt – Angela Merkel)
• CSU (Keresztény-Szociális Unió, a CDU regionális bajor partnerpártja – Edmund Stoiber)
• FDP (Szabad Liberális Párt – Guido Westerwelle)
• PDS (Német Szocialisták Pártja – regionális, a volt NDK-s tartományokban hódító kommunista utódpárt – korábban Gysi vezetése alatt)
• SPD (Szociál-Demokrata Párt – a kormánykoalíció fő oszlopa – Schröder kancellár)

Indulnak továbbá, pl. a Republikánosok, a jobbszélen és a DKP (Német Kommunista Párt) a balon, de olyan „egzotikumok” is, mint pl. a Szürke Párducok (nyugdíjasok pártja), Családi Párt vagy a Bibliahű Keresztények Pártja. Racionális megközelítéssel ezekre nem érdemes értékes szavazatainkat vesztegetni, mert csekély a valószínűsége, hogy elérik a bekerüléshez szükséges minimumot.

Egyszóval bonyolult a helyzet. De sebaj, létezik Internetes választási tanácsadó. („Hogy mik vannak?!” – gondoltam magamban.)
http://wahlomat.zdf.de/europa/main_app.php?wahlomat=e532c42dad85463455413e823f3d230b
Igaz, ez a politikai szolgáltatás nem az összes pártot taglalja, csak a számításba jövő fent említett hatot. A weboldal a Politikai Képzés Szövetségi Központja (bpb), az EU Parlament N.o-i Tájékoztató Irodája, a ZDF közszolgálati TV és több tartományi politikai intézmény közös terméke. A 2002-es köztársasági választások során már bemutatkozott, az idei Uniós eseményre pedig több fórum által támogatottan kinőtte magát:

Ez az Internetes segédeszköz a sietős embernek kíván segítséget nyújtani. Más szóval nekem találták ki. Az időhiányban szenvedő, racionálisan döntő választópolgárnak, ha igénybe veszi, nem kell bíbelődnie a kormányprogramokkal való részletes ismerkedéssel, ezek összehasonlításával, a jelöltek személyével, életrajzuk, személyes preferenciáik tanulmányozásával. Elegendő, ha modern választópolgár virtuálisan elmondja véleményét 30, az Unió működését, jövőjét, gazdasági, bel- és külpolitikáját, további bővítését érintő tézissel kapcsolatban. Fogalmazni sem szükséges: mindössze megjelölni az 1-2-3-4-5 skálán multiple-choice-rendszerben, hogy milyen mértékben ért egyet az adott állítással.

Megvallom, ezen a ponton elfogott a kétkedés. Kicsit olcsónak tűnt így a dolog. De ha már idetévedtem a hálón, vettem magamnak a fáradtságot és végigkattintottam a 30 pontot. Ezután megkérdezett a rendszer, hogy a különböző témakörök közül számomra melyek a fontosak, több favoritot is engedélyezvén. Majd kiköpte a biztos eredményt.

Jó, hogy ültem: a „wahl-o-mat” szerint válaszaim alapján a posztkommunistákra kell szavaznom! Magyar viszonyokra lefordítva ez annyit tesz, mintha Thürmer Munkáspártja állna hozzám ma a legközelebb. Ez teljesen megdöbbentett. Hát, ha valamit nem, akkor őket semmiképp! Második helyen a Zöldek, végül szóba jöhet némi eséllyel az SPD is. A szoftver-értékelés szerint a további három párt számomra eleve kiesik.

Megvallom, meginogtam. Nagy a dilemmám, hogy most a „wahl-o-mat” komolytalan-e vagy esetleg – de ezt alig akarom elhinni – felül kellene vizsgálnom előítéleteimet. Addig is, míg ezt sikerül eldöntenem, sürgősen előveszem a pártprogramokat részletesebb tanulmányozás végett. Ha nem jelentkeznék egy ideig, akkor az azért van, mert lefoglalt a politika.
Lásd még: http://hhrf.org/up/szerz/pomp/

 
 Pompéry Berlin  módosítás |   válasz erre |   profil |  2004-05-12 16:32   
Anyák napja – másképp


A Nemzetközi Nőnapról alkotott véleményemmel már sok helyen keltettem megütközést. Ezért már csak halkan mondom, hogy az Anyák napját is valami hasonló módon erőltetett kényszerünnepnek érzem, amelynek elsősorban a virágüzletek és éttermek a haszonélvezői. Szeretteim ettől függetlenül a múltban ugyanúgy alávetették magukat a konvenciónak, mint mindenki más.

Idénre, úgy tűnik, sikerült általános nézeteimmel társbérletem tagjait is megfertőznöm. Szombaton Zsófi – valószínűleg valami rádióműsor kapcsán – hirtelen rádöbbent: „Jesszusmária! Holnap Anyák napja és én még nem vettem semmit. Igaz, pénzem sincs.”
Az atya reakciója:
„Nem baj. Úgy is hülyeség. Mellesleg nem csak aznap, hanem egész évben ... Úgy hogy legjobb lesz, ha lemész segíteni anyádnak a konyhában.”

Ezt a párbeszédet, s benne pedagógiailag módfelett kiválónak vélt válaszát még azon melegében elmesélte nekem helyeslésemre várván. Mit mondjak: én inkább meglepődtem. Igazság szerint semmi gondom leánykám konyhai kooperációjával. Mivel Zsófi szenvedélyes szakács és vállalkozó kedvű kísérletező, az együttműködésre (legalább is ezen a téren) nem kell bíztatni. Másként áll a dolog az atyával. Ő sem veti meg a hasát, mi több: egyenesen elvárja a vonatkozó szolgáltatások rendszerességének, valamint időbeli pontosságának fennforgását, viszont előszeretettel ül bele a készbe.

Ma reggel egy óriási és gyümölcsfa formájú rekettyebokor várt a szalonban. Az atya vette – állítólag leánya megbízásából. Utóbbi arckifejezése arról tanúskodott, hogy nem tudott róla. A családfő több szaküzletet végigjárván tanulmányozta az anyáknapi reprezentatív zöldségajánlatot. Csupa szezonális csoda. Az ilyesmi szerinte nálunk a mostoha bánásmód következtében automatikusan és rendszeresen kihal. Végül valahol a hátsó sorban felfedezte ezt a fává mutált sárgán bimbózó, tényleg gyönyörű bokrot, hazahozta és kijelentette, hogy legjobb lenne azonnal elültetni, mert akkor remélhetőleg legalább a jóisten locsolná. Ma ennek valóban nagy volt a valószínűsége, mivel egész nap esett.

Étterembe ilyenkor nem megyünk. Még emlékszem arra a hajdani esetre, amikor dolgavégezetlenül, vagyis éhesen kellett hazatértnünk. Alig hihető, de ezen a gasztronómiailag átlag fölött jól ellátott környéken sehol nem volt ülőhely. Mindenütt megkérdezték, hogy foglaltunk-e asztalt. Mivel szeretteim nem rendelkeztek ennyi előrelátással – a fene gondolta volna, hogy pont aznap és pont mindenki, ... – szóval ezt a kísérletet nem kívántuk megismételni. Anyáknapi ebédem tehát a tegnapi maradékok „recycling” változata volt hirtelen fagylalttal kiegészítve. (Utóbbit készen vettem.) Összedobtam ugyan délelőtt egy anyáknapi túrós desszertet is, de az még nem merevedett vághatóvá az ebéd idejére. Ebből is látható, hogy rossz anya vagyok, megint elvacakoltam az időt.

Ebéd után behatóan tanulmányoztam a napi sajtót. Megtudtam, hogy manapság e mindennel ellátott világban a magára kicsit is adó gyerek a malomkeréknyi virágcsokor mellé mindenképp valami ötletes nélkülözhetetlent ajándékoz. Jelesen különleges, anyáknapi tortalapátot az anyáknapi süteményhez, mely utóbbit egy példamutató anya önként és kötelező erővel süt – és persze időben elkészül vele. A szuggerált meglepetés tehát egy kimondottan erre az alkalomra formatervezett, meghökkentően kecses és nőies darab. Úgy néz ki, mint egy hegyes orrú, tűsarkú 38-as cipő – felsőrész nélkül. Mármint csak a talp és a tűsarok. Utóbbi lecsavarható és a maradék modern, ergonómiailag tökéletesen kézbesimuló designer-kellék. Csekély 19,- €-ért. Nem, nem ezüst, még csak nem is ezüstözött. Mindazonáltal elengedhetetlen. (Érdeklődés esetén az üzlet címét magánlevélben szívesen közlöm.)

Hogy is volt ez régen? Nosztalgikus hangulatomban felelevenítettem csemetém elemista korát. A napköziben készített nekem papírból mozaikmintás szőnyegecskét. (Hálószerűen kellett a különböző színű félcentis csíkokat a hosszanti irányban lyukasztott, fényes lapok réseibe fűzni. A művelet kézügyességet és koncentrációt igényel, több generáció szabványajándéka.) Az iskolában is heteken át rajzoltatták, kézimunkáztatták a gyerekeket. Akkoriban kaptam száraztésztából gyártott és glancosra festett brosst, szív alakú, magavarrta szivacspárnát, rongyból készült ajtódísz koszorút, stb., amely alkotások javarészét még ma is őrzöm. Mára persze kinőtt mindebből.

Végül, mintegy az ünnepet megkoronázandó, moziba mentünk. 15 perccel a kezdés előtt semmilyen sorbaállás, tülekedés. Meglepő módon még kedvezményes árú jegyet is kínáltak – maguktól –, ami pedig máskor vasárnap sose fordul elő. A jónak ígérkező filmet félig üres házban adták. Rájöttem: másoknál, vagy ha úgy tetszik, rendes családokban a mozi – szemben az étteremmel – nyilván nem anyáknapi program.

De hogy azért mégse lógjak ki annyira a sorból, hazajövet feltálaltam a desszertet, amelyet ekkor már lehetett rendesen szeletelni. Tűsarkú talp-lapát nélkül. Zsófi hirtelen kedves gesztussal helyette és egyben pótlólag megajándékozott egy a gyerekkori emlékeket idéző, 8x8 cm-es, minden részletében s.k. rögtönzött „papírszőttessel”. Úgy döntöttem, ez is be fog vonulni az ereklyék közé.

 
Ugrás a ( előző lap 1 | 2 | 3 | 4 | 5 következő lap )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó