2016. május 27. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> Németország >> Attendance: Pfalzi köznapló
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( 1 | 2 | 3 következő lap )
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2016-04-05 23:11   
http://kiralyek.blogspot.co.at/2016/04/sikalandok-4.html
 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2016-03-29 19:39   
http://kiralyek.blogspot.co.at/2016/03/sikalandok-3.html
 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2016-03-22 22:08   
http://kiralyek.blogspot.co.at/2016/03/sikalandok-2.html

Üdvözlet mindenkienk. Íme a folytatás.

(Köszönöm a lehetőséget, kedves Hunor!)

 
 hunor  módosítás |   válasz erre |   profil |  2016-03-22 08:25   
2016-03-22 00:19, Attendance:
-

Asszem van ennek olyasmi díja, hogy egy belinkelés = 3 hozzászólás írása.

De komolyabbra fordítva, lesz hamarosan szebb idő is remélem, és akkor abban is bízom, hogy mégsem lesz olyan igazán hűtlen, de ezt gondolom az alábbi hozzászólások alapján is. És addig is: örülök, hogy visszanézel néha ide, és megosztottad a blogod hírét, linkjeit.

Hunor


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2016-03-22 00:19   
Kedves Hunor, jó hogy látlak. Hadd kérdezzelek meg, mint a fórum moderátorát: ugye nagyon pofátlan dolog nálatok belinkelni a saját blogomat...? Vagy - tekintettel a régi szép időkre - nagylelkűen megtűritek a hűtlen Attendancét?

Minden kedves régi barátot szeretettel üdvözlök.

Ati

 
 hunor  módosítás |   válasz erre |   profil |  2016-03-21 21:30   
Üdv.

Hunor

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2016-03-21 20:24   
Szeretettel ajánlom figyelmetekbe:

http://kiralyek.blogspot.co.at/2016/03/sikalandok-1.html

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2016-02-29 16:44   
To whom it may concern:

Új bejegyzés a Kings on the Road-on!

http://kiralyek.blogspot.co.at

Szeretettel: Attendance

 
 poe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2016-02-16 21:10   
2016-02-16 15:09, Attendance:
Szia Onkel Doc

de jó, hogy írtál. Igen, megértelek, mi páran a régi gárdából ugyanezt érezzük, mint Te. Néhányan bejárnak még, de sajnos, csak olvasni szeretnek, írni nem Az újonnan jövők meg olvasni nem szeretnek, csak írni, csak győzze az admin törölgetni a rengeteg munka- és lakáskereső bekiabálást. Sokan félnek a hozzászólók csúnya szájától is, hiszen idegenül, névtelenül olyan bátor dolog bárkit bármiért megtámadni, elüldözni, kitiltatni. Sok frusztrált ember éli ki napi dilijét ilyen módon, így inkább nem ír senki. Ezért jobb a blog, ott te vagy a gazda, aki nem odavaló, csendben, feltűnés nélkül eltávolítható, nem rontja a többiek kedvét. Azt hiszem, a fórumokról lejárt az idő.
Tegnap mindjárt benéztem az új királyi palotába, ott is ragadtam vagy két órácskára, pedig ezeregy dolgom lett volna. Ezt veheted dícséretnek is, pedig én azzal fukarul bánok!
Szóval tőlem biztosan nem szabadulsz meg Kedvellek és a familiádat is, bár csak Frau Attendance volt egyszer partnerem egy jóízű fecsegésre a kétbalkezes háziférfiakról
Szerintem ne másold be a blogbejegyzéseket, elég, ha olykor, mikor lesűllyed ez a topik, belinkeled. Csak hogy ezeregy dolgunk közepette meg ne feledkezzünk ellátogatni - pihenésképpen - Királyékhoz, és onnan persze tovább, hetedhét határon át. Kitartást, jókedvet, boldogságot kívánok a szerteszét bóklászó családnak, Ti legalább biztosan nem unjátok meg egymást. (mondja egy volt kamionos felesége )

_________________
poe

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2016-02-16 15:09   
Igen, még mindig Ausztria...

Kedves Poe,

Hidd el, megpróbáltam visszatérni. De kétszer nem léphet az ember ugyanabba a folyóba. Azt tapasztaltam, hogy Attendance hangja másként hangzik, üresen kong: nem ugyanaz a közeg, a háttér, más az én alapállásom is. Pirmasensben egy magányos "zarándok atya" első próbálkozásait írtam meg egy vadonatúj szituációban - itt, Bécsben családapa vagyok (hála Istennek!), zajlik körülöttem az élet. Nem mintha erről nem lehetne írni, sőt! Csak az már nem Attendance-életérzés. Nem tudom, lehet-e követni, amit itt dadogok...

Egy biztos: nagyon hiányoztok. Kicsit reménykedtem abban, hogy ha újra írok, megint összejön a régi csapat, a kedves ismerősök, Te, Andu, Amadeus, Lepu, Jukap, Pompery Berlin, Juli és a többiek (bocsánat, hogy nem teljes a felsorolás, nem is szabadott volna belekezdeni: hidd el, higgyétek el, mindenki nagyon-nagyon hiányzik). A nyáron feltett tétova posztok azonban alig-alig váltottak ki visszhangot. Hol vannak a régi, várva várt hozzászólások! Reggelente első dolgom volt, rögtön ahogy kinyílt a szemem, hogy megnézzem, írt-e valaki kommentet... Boldog idők voltak. Segítettetek Attendance-nak átvészelni egy igencsak húzós időszakot. De be kell látnom: a régi ösvényeket belepte a hó.

Az elmúlt években egyfolytában kerestem a módját, hogyan lehetne folytatni a naplót. Az egyértelmű lett (a sikertelen tavalyi comeback után), hogy a régi formában nem. Az új blog egy reménytkeltő próbálkozás, ahol - úgy tűnik - meg fogom találni a hangomat.

Erre invitáltalak Benneteket tegnap nagy szeretettel és teszem meg most újra. Boldoggá tenne, ha a Kings on the Road-on (ez a címe) üdvözölhetnélek Titeket. A biztatásotoktól, szeretetetekből talán megint kinőhetne a szárnyam

Nézzétek el nekem a hosszú hallgatást és tartsatok velem az újrakezdésben!

Ha Nektek úgy jobban megfelel, akár az összes posztot bemásolom majd ide is...

Szeretettel: Attendance


 
 poe  módosítás |   válasz erre |   profil |  2016-02-16 00:07   
2016-02-15 22:00, Attendance:

Hát igen, egyszer még jöttél, írtál, mentél, aztán hiába vártunk vissza. Most is hogy megörültem a nevedet látva, aztán csak eljöttél megmondani, hogy nem jössz

Néhányan, akik még megvagyunk itt öregesen, a régi gárdából, emlékszünk rád és humoros, értékes írásaidra.

Még mindig Ausztria?
_________________
poe

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2016-02-15 22:00   
Kedves MON! Kedves (egykori) fórumtársaim!

Attendance vagyok, talán van, aki emlékszik még rám .Tavaly áprilistól megpróbáltam feléleszteni egykori Pfalzi Köznaplómat, csekély sikerrel. Egyfelől, mert magam is nehezen illeszkedtem bele újra a régi Attendance-gúnyába, másfelől, mert mintha alig lenne hírmondó a régen oly aktív olvasógárdából. Hol vagytok? Ugye, minden rendben Veletek? A MON posztjainak szerzői közt is nehéz régi (azaz 2010-es) nevet találni...

De hadd hozakodom elő a jó hírrel (legalábbis remélem, hogy lesz, akinek jó): szeretnélek Benneteket meginvitálni a tavaly alapított blogomra. Kicsit más műfaj, kicsit más témák, de a stílus és az Attendance-féle perszőnlihkeit a régi!

Az URL-cím:

http://kiralyek.blogspot.co.at

Attendance is alive!

Szeretettel üdvözöllek Benneteket Bécsből:

Attendance


 
 Katanga  módosítás |   válasz erre |   profil |  2015-09-21 00:24   
2015-06-04 18:45, Attendance

Folyt. köv. légysziiiii!


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2015-06-04 18:45   
Június 4.

Épp egy vonaton ülök, útban Innsbruck felé, ahol is a hétvégén egy úgynevezett Atemwegsymposiumon fogok részt venni. Két napig gyakoroljuk, hogyan lehet a komplikáltabbnál komplikáltabb légutakat altatás vagy vészhelyzet esetén uralni. Izgalmas téma, és húsba vág. Csak aki élt már át forró perceket a műtőben egy intubációs nehézség, esetleg váratlan légútelzáródás miatt, az tudja igazán, milyen jól jön ilyenkor a rutin.

Ha aneszteziológusnak lenni veszélykereső életmódot jelent - márpedig! - akkor gyermekaneszteziológusnak lenni duplán az. Az első mondatok egyike, mikor gyermek-altatóorvosi tanulmányaimat megkezdtem, ez volt mesterem szájából: "A gyereklégutakat pedig tisztelni kell!" Merthogy trükkösek. Egy felnőtt légcsövének másfél centis belső átmérőjét nemigen szűkíti egy-két csepp nyák. Egy féléves kis kerekfejűnél ez a méret jó, ha három milliméter. Könnyen eldugul. Hát még, ha hozzávesszük a gyerekek hörgőinek falában található simaizmok fokozott reakciókészségét - azaz, hogy minden szíre-szóra összehúzódnak, szűkítik a járatokat... De ennyi továbbképzés elég is talán...

Ez a három napos kirándulás persze azt jelenti, hogy jó ideig nem látom a családomat és a hajlékot. Pedig most kellene igazán ember a gátra! Legidősebb fiunk vizsgaidőszakkal küzd, a középső a harmadéves gimnazisták év végi hajrájával. Csak a legkisebb őrizte meg veleszületett hidegvérét - igaz, ő osztrák suliba jár és még csak kilencedikes. Nem tudom, máshol hogy van, de ebben a bécsi iskolában egy fél évre előre napra pontosan megadják, mikor lesznek a dolgozatok az egyes tantárgyakból. A diákok be tudják osztani az idejüket, a tanár a tananyagot, előre lehet tudni, hány jegye lesz a nebulónak és mikorra kell a formaidőzítés. Kényelmes és humánus, na. Igaz, hogy június végéig járnak, de összesen már csak két dogája van hátra.

Ezzel szemben szegény Középsőnknek egy héten kétszer van nulladik órája (tegnap az ügyeletben hosszasan kellett magyaráznom a nővéreknek, mi is az - itt ilyen nincs), és naponta egy-két dolgozat, röpfelmérő, felelés, javítási lehetőség meg satöbbi esedékes. Ki van már zsigerelve szegény. Cserébe azonban egy hét múlva vége a tanévnek!

Szóval lenne otthon mit tenni, én meg itt atemwegezek. A házban, a ház körül hegyekben áll a tennivaló - ráadásul szívesen is csinálnám. Például nagyon szeretek füvet nyírni. Szebb lesz tőle a kert és nyár-illatú. Kollégám meséli, hogy beszerzett egy robot-fűnyírót, és hogy az milyen jó. Kétnaponta automatikusan körbejár és nyír, aztán magától visszatalál a dokkolójára. Emberi kéz érintése nélkül. Hát én nem tudom, de szerintem megfosztja magát az ember valamitől, ha mindent más végez helyette. Takarítás, konyhai munkák, fűnyírás - már minden gépesített. Ami meg nem, arra ott van hetente kétszer a bejárónő. Azt hiszem, az egész a tévé-távirányítóval kezdődött és azóta nincs megállás a lejtőn. És valahogy egymásra mégsincs több időnk...


A felszabadult időt valószínűleg arra kell fordítsuk, hogy megkeressük a felszabadításához szükséges többletkiadást. (Ez egy igen elmés mondás volt szerintem...)


No, megvolt a mélyfilozófiai blokk is, most búcsúzóul valami egészen személyes.

Tegnapelőtt - életemben először - felkerestem egy személyi edzőt...

A krónikás e ponton megrendültségében megtörli a szemét és kifújja az orrát (már csak azért is, hogy keretes szerkezetben kapcsolódjon a mai bejegyzés első témaköréhez, az Atemwegszimpóziumhoz).

Igen. Ez is elkövetkezett.

A mérleg mutatója reggelente egyre magasabbra kúszott. Mazochista vonás a jellememben, hogy a felkelés körüli rituálé elmaradhatatlan eleme a fürdőszobai méreszkedés. Ki van zárva, hogy ettől fog vidámabban indulni a nap, és mégis: valahogy muszáj megtenni. Mindig reménykedve lépek fel és kivétel nélkül lelombozva lépek le a sima üvegfelületről. A kijelző komoran mered rám, és hiába a dalolás a zuhany alatt meg a reggeli tea: Attendance nem napsugaras önmaga többé.

Ezen változtatni kellett. Van egy, a szomszédainkkal közös levelezőlistánk (FragNebenan.at), ott hallattam segélykiáltást, mely meglepően heves visszhangot vetett. Azt coming outoltam, hogy negyven feletti, pocakot eresztett férfiú lennék, aki sürgősen személyi edzőt keres. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy ha nem áll valaki a hátam mögött, méghozzá egy, az enyémnél erősebb akarat, akkor akár bele se vágjak.

Nagy meglepetésemre fél órán belül számos reakció érkezett: több hölgy (!) felajánlotta, hogy kocoghatnék vele, mert ők is épp el akarták kezdeni; mások kutyasétáltatást ajánlottak, mert az jól átmozgatja az embert, ráadásul rendszeres; és végül volt valaki, aki adott egy nevet és címet: azt állította, hogy házastársával hosszabb ideje odajárnak és hogy nagyon elégedettek az illetővel.

A Net segítségével pár perc múlva farkasszemet nézhettem Thomassal. A fénykép egyértelműen propaganda-célokra készült, látszott, hogy a fényképész megpróbálta kihozni belőle a maximumot, és láthatólag Thomas maga is nagyon igyekezett. A megnyerőnek szánt széles mosoly azonban - kölcsönhatásban a szögletes állal, éjsötét borostával, birkózóra utaló karfiolfülekkel és olyan tekintettel, mely képes felnyitni a konzervdobozt - nem hatott másként, mint egy áldozatára váró tigris sóvár grimasza, közvetlenül etetés előtt.

Belátom, nem tudtam teljesen objektíven tekinteni rá, mert élénken emlékeztetett egykori, általános iskolai tornatanáromra, kinek pedagógiai (?) módszerei sok fájó zárványt hagytak hátra tudatalattimban, s kinek a sporttal kapcsolatos averzív komplexusaimat köszönhetem. Biztosan én is oka voltam - pontosabban genetikai adottságaim -, hogy M. bácsi anno nem látta meg bennem a jövő győzhetetlen olimpikonját (ez szakmailag egyébként korrekt álláspontnak bizonyult); mégsem kellett volna megvetnie, sőt megaláznia azért mindenkit, aki nem futotta tíz másodpercen belül a száz métert.

Szóval tartottam Thomastól a fénykép alapján, nem is kicsit. Nem beszélve arról, hogy fogyni, kondisodni nem lehet fájdalom és fáradság nélkül - és én olyan jól megvoltam ebben a langyos tunyaságban.

Ahogy közeledett az emailben megbeszélt időpont, egyre idegesebb lettem. Izzadó tenyér, tétova tekintet, de komolyan! Úgy mentem az edzőterem felé, mint Lajos király a Concorde térre.

Mit bonyolítsam tovább? Thomas kellemes csalódásnak bizonyult. Intelligens, jó humorú, figyelmes, nagyjából velem egykorú férfit ismertem meg benne. Nem tudok kisebbrendűségi komplexus nélkül nézni dagadó izmaira, széles vállára, tartására, de kellemes modorával jól oldja bennem az ellenérzéseket. És a félelmeimet is. Azt mondta: "Véd- és dacszövetséget kötünk, Herr Kirali. Csapatban kell dolgoznunk, és akkor meglesz az eredmény. Heti egy kiló fogyás, míg el nem éri az ideális 95-öt. Menni fog, higgye el!" És én elhittem neki, bár jelenleg 105 kg körül lüktet reggelente a nyugtalan mutató. Elhittem, egyrészt, mert meggyőzött. Másrészt, mert tudom, hogy motivált vagyok: meg fogom tenni, amit előír. Annál ugyanis drágább ez a mulatság, minthogy elblicceljem.

Jövő héten kezdünk. Azért is írtam le mindent, hogy innentől kötelezőnek érezzem, hogy beszámoljak a történendőkről. Ez is egyfajta motiváció. Drukkoljatok!

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2015-05-28 20:32   
Május 28.

Bécs szép város. Különösen most, tavaszutón. Már minden zöld, a levegő kellemesen meleg, de még nincs kánikula. És az is jó itt, hogy sok a park, a gyepfelület, ahol egyetemistáktól a szerelmespárokon át a meglettebb korúakig mindenféle polgár képviselteti magát, pokrócán ejtőzködve, sörözve, tankönyvet bújva. Mi régebben frizbizni jártunk a közeli Türkenschanz-parkba, de múlnak az évek, és bár rajtam nem hagy nyomot az idő (ugye?), azért a gyerekek csak-csak felnőnek lassan. Egyre kevesebb a frizbizés velem, és egyre több a lógás a haverokkal.

Szóval blikkfangos város Bécs, és hozzá multikulti. A szó jó és rossz értelmében is. Egy 2012-es statisztika szerint a város lakosságának kb. 40%-a nem osztrák állampolgár. Csak fel kell szállni a metróra, hogy érezzük: az adat nem túlzás. A sokszínűség hatását a kórházban is érzékeljük. Alapítottunk pár éve egy ambulanciát, ahol a műtétre váró gyerekeket vizsgáljuk meg és készítjük elő az altatásra. Persze a szüleikkel érkeznek, mindenféle színben és nyelvvel. Sokszor kell lassítani a német magyarázaton, mert látszik: nem értik (csak remélni tudom, hogy nem azért, mert az én németségem olyan kutyaütő...). És sokszor előfordul az is, hogy megkérnek: lehetne angolul vagy akár franciául...? Szóval multikulti.

Jól megférünk, sőt elárulok egy titkot: sokszor szimpatikusabb a tört németséggel beszélő török segédmunkás apuka, mint a nagyképű, ki-ha-én-nem Sonderklasse-mama... Előbbi őszinte hálával köszöni meg a vizsgálatot, a rájuk szánt időt; utóbbi tekintete és beszédmodora elárulja, hogy nem egészen engem szeretett volna kapni a pénzéért, de ha már nincs jobb, beéri a silánnyal is, csak aztán semmi gikszer! - majd jól résen lesz.

Ezek az élmények érlelték meg elhatározásomat, hogy beiratkozom egy orosz tanfolyamra. Nem, nem elírás. Annak idején általános és középiskolában összesen nyolc évig gyúrtuk az idiómát, ám mára nem sokkal több maradt, mint hogy jelenteni tudom a tanárnőnek (taváris ucsítyelnyica), hogy az osztály létszáma tizenkilenc (gyevitynátszáty), és nem hiányzik senki (nyikto nye atszúvsztvujet). Ja és dásztáprimecsáternosztyi Budapesta (azaz Budapest nevezetességei).

Mindez azonban édeskevés, mikor altatás előtt belenézek a hatéves kisfiú szemébe, akit valamilyen alapítvány juttatott el hozzánk Csecsenföldről, hogy gyógyítsuk meg a leukémiáját, és aki egy árva kukkot sem tud semmilyen más nyelven, csak oroszul. Anyukája, aki mellette aggódik, szintén teljesen elszigetelt nyelvileg, ha nincs a közelben tolmács: márpedig az csak előzetes egyeztetést követően jön. És bár az orosz szókincsem több, mint korlátozott (lásd fentebb), annak a pár szónak a hatását látni kellene... Ahogy tágra nyílik a szemük, megenyhül a feszültség az arcukon, és nemegyszer csillapíthatatlan szóáradatban törnek ki, amelyből persze egy szót sem értek. Elég sok orosz vagy ukrán betegünk van, a fent leírtak szinte mindennapos élményeim.

Egyszer, nem is olyan régen, mikor a szavak már cserben hagytak, dalra fakadtam egy kislány kedvéért. Valahonnan, agyam alluviális üledékéből a felszínre hoztam az "At ulibki hmurij gyeny szvetléj" kezdetű gyerekdalt, amelyet anno még vörösnyakkendőként tanultunk egy régvolt oroszórán. Arról szól körülbelül, hogy ahogy a folyó kis kék patakocskával, úgy a barátság is egy kicsi mosollyal kezdődik. És elkezdtem elővezetni.

Leírhatatlan volt. A körben állók, a vasfüggöny túlsó oldalán szocializálódott osztrák nővérek ámulva nézték, ahogy a kislány - és az anyukája is! - dalra fakad velem, daganatostul, kemoterápiástul, vérző szájnyálkahártyástul...

A Szent Annában el van terjedve, hogy Doktor Kirali tud oroszul. Én meg nem cáfolom meg őket, még csak az kéne! Inkább tényleg megtanulok egy kicsit Leninék nyelvén.

S ha már ilyen munkahelyi bejegyzés sikeredett a maiból, még egy kórházas sztori. Benne leszek a tévében! Az osztrák ATV készít egy egész estés dokumentumfilmet a Szent Annáról, és abban fogok feltűnni. Feltéve, ha nem vágnak ki, amire azért van esély.

Egy különösen pörgős nap kellős közepén bezuhanok a 2B nevű onkológiai osztályra, kicsit gyorsabban és zaklatottan, mint a novemberi északi szél. Benyitok a kezelőbe, hogy az ütemterv szerint sorra kerülő nyolc éves kislányt elaltassam az esedékes gerinc-csapoláshoz: hát alig lehet bemenni, mindenütt kamerák, lámpák és tévések. A kislány a kezelőasztalon szinte eltűnt közöttük. Csinos, sőt afféle tipikusan "túlcsinos" riporternő penderül elém, kezet nyújt és elhadarja, hogy ugye nem bánom, de a készülő ilyen és ilyen műsorhoz forgatnának, és kéri a közreműködésemet meg izé.

Köpni-nyelni nem tudtam - nem nagyon csípem, ha kamerát irányítanak rám, mert feszélyez - de nemet mondani persze nem lehetett. Ráadásul egy ilyen napon! Az egész procedúrára volt vagy öt percem. Elég mogorván átfurakodtam a technikusok között, akik mellesleg elég hülyén festettek a szokásos szakadt farmer meg rendezetlen frizura mellé rájuk biggyesztett szájmaszkban és zöld köpenyben, és lekuporodtam a nyolcéves alany mellé, aki anyukájával várta az altatást.

Azt hiszem, kicsit zaklatottan nézhettem ki, mert a kislány első szavai ezek voltak, részvéttel és végtelen gyengédséggel a hangjában: "Sokat kellett ma már altatnod? Biztos nehéz napod van..."

Ami őt illeti: leukémia, kopaszság, hátbaszúrás, altatás - és nekem van nehéz napom? Tanul ilyenkor valamit az ember, de egész életére.

Úgy mosolyogtam a kamerába, mint a kisangyal. Lehet, hogy pont ezért vágják majd ki, hogy nem tűnik hitelesnek. Pedig az volt. Valaki odabent nagyon mosolyogni akart belőlem arra a kislányra.

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2015-05-22 14:42   
Keukenhofi kalandok, befejező rész:

Johnhoz kapcsolódó - remélhetőleg - utolsó élményünk az az üzenetváltás volt, mely délelőtt tíz tájban vette kezdetét. Azt kérdezte, nem láttuk-e a karóráját, mert sehol sem találja. Ezt már nemigen lehett überelni. Nem volt ez nyílt gyanúsítás, mégis egyfajta burkolt célzás a vendégek enyveskezűségére - egyszóval nemigen találtunk szavakat. A karóra egyébként meglett egy, kb. dél körül keltezett SMS tanúsága szerint (a szennyes ruhák között találta meg, tűt a szénakazalban), így lezárhattuk végre ezt a sikamlós ügyet.

Helyette inkább Rotterdamot érdemesíteném pár szóra. Hollandiának (és Európának) ezt a legnagyobb kikötőjét és a várost magát 1940-ben megsemmisítő bombatámadás érte - a földdel lett egyenlővé. Láttunk róla képeket: ezt tényleg szó szerint kell érteni. Óriási teljesítménnyel újjáépítették, mostanra világváros, de a háború előtti holland építészet jellegzetes vonásait hiába keresnénk itt. Bár néhány épületet és egy egész negyedet (a Delfshavent) eredeti stílsuban emelték újra, a városképre inkább a posztmodern, sőt futurisztikus épületek, csupa-üveg felhőkarcolók és fantasztikus építészeti remekek jellemzőek. Egy boldog délelőttöt töltöttünk itt, róva az utcákat a szemerkélő esőben. Mert azt azért el kell mondani a holland tavaszról, hogy meglehetősen nedves. Hogyan lenne másként olyan harsogóan zöld a gyep mindenütt (mert az!), ha nem esne majd' mindennap egy kis eső. Épp ennek tükrében tudtuk értékelni előző napi szerencsénket az időjárással. Merthogy Keukenhofban - és egész nap, utunk során végig - olyan ragyogó napsütés kísért minket és húsz fok meleg, hogy Toszkána is megirigyelhette volna!

Majdnem egy évtizede űzzük a geocaching nevű játékot, amely nem is egyszerű játék vagy hobbi, mint inkább életforma. Ha valaki meg akar mutatni a többieknek egy szép vagy különleges helyet a világban (természeti szépség, műemlék épület, híresség szülőháza vagy bármilyen, más miatt érdekes pont), elrejt a közelben egy kisebb-nagyobb dobozt (ez a cache), és megadja a koordinátáit az interneten. A vállalkozó szelleműek ennek alapján, GPS segítségével megkereshetik az elrejtett dobozt (2 cm-es kapszulától a 30 cm-es konyhai fedeles műanyag edényig minden szóba jöhet), melyben, ha belefér, kisebb nagyobb "kincsek" találhatóak a gyerekek vagy gyereklelkű felfedezők kedvéért - és egy napló, azaz logbook, amelyben a megtalálás tényét névvel, dátummal rögzíteni lehet. Ennyi. A lényeg persze az adott hely felkeresése, megismerése, mivel a doboz elrejtőjének az általa megmutatni kívánt ponttal kapcsolatban egy jó adag információt is meg kell adnia a honlapon. Azért persze egy kicsit élvezzük a keresgélést magát is. A rejtek ugyanis akárhol lehet. Erdőben egy odvas fa, egy kőrakás, városban egy fal ürege, esőcsatorna mögötti rés, vagy - egész kis dobozok esetében - akár egy közlekedési tábla hátoldalának visszahajló pereme is rejtheti a cache-t. El sem hinné az ember, mennyi ilyen "láda" van szerte a világon. Csak Magyarországon több, mint háromezer.

Rotterdamban ezen a délelőttön öt ilyen helyet kerestünk fel. Láttunk motorbicikli-szobrot (egy Anna Blaman álnevű írónőnek állít emléket, aki a Magányos kaland - Eenzam avontuur - című regény szerzője), szélmalmot, templomokat (furamód mind zárva volt, dacára a vasárnapnak...) - egy kis ízelítőt Rotterdamból. Meg a rotterdami zegernye időből is, mert délre már igencsak átfáztunk. Az állomás közelében rátaláltunk egy vietnami étteremre, ide betértünk megebédelni és melegedni egy kicsit. Nem bántuk meg, kedves kiszolgálásban és igazi különleges kulináris élményben volt részünk illatos fűszerekkel, vajpuha húsokkal és ezerízű mártásokkal. Úgy döntöttünk, mostantól hívei vagyunk a vietnami konyhának.

Még arra is volt lehetőség, hogy az este fél hétkor Rotterdam repülőteréről hazainduló járatunkra online "becsekkoljunk". Az étterem ingyenes WiFi-je révén öt perc alatt elkészült a két beszállókártya - képernyőfotó formájában, a telefonomra. A mellékelt alaprajz szerint választottunk két helyet, érett megfontolás után lemondva a külön 15 € ellenében felkínált "extra lábtér"-ről, helyette Frau Attendance-nak biztosítottunk egy ablak melletti ülést nézegetés és fényképezés céljaira (most szólok: ennek még jelentősége lesz).

Délután még sétálgattunk, "ládázgattunk" egy keveset, és meghallgattunk a Laurenskerk (Szent Lőrinc templom) előtti zenesátorban egy big bandet - a templom természetesen (?) zárva volt. A placcon szép számban gyűltek össze helybeliek és turisták is, mit sem törődve a szemerkélő esővel, hogy hallgassák az igényes, profi muzsikát és akár táncra is perdüljenek egy-egy sordóbb ritmusra.

Lassan sajnos betelt az időnk, cihelődni kellett a repülőtérre. A vasútállomás melletti buszpályaudvarról indult egy járat, amely tíz perc alatt kivitt a tetthelyre. Kicsi, pofás repülőtér a rotterdami. Az online bejelentkezésnek hála percek alatt túlestünk a formaságokon. Feladtuk az egyik hátizsákot, abba tettük ugyanis a fedélzetre fel nem vihető folyadéktartalmú flakonokat meg a bicskámat. Pár éve jártam úgy, hogy elkobozták a borotvahabomat a stuttgarti repülőtéren, és alig tudtam megvédelmezni egy kis, állítható pofájú csavarkulcsot a hátsó zsebemből - ezzel ugyanis a hivatali fogdmeg szerint akár kicsavarozhattam volna az üléseket a helyükből. Megkérdeztem, hogy miért tennék ilyent. Erre mégiscsak átengedett, ki tudja, miért. Talán mert nincs igazán terrorista külsőm.

De erről a csomagfeladásról akartam még pár szót. Teljesen automatizált. Egy képernyő kiírta, hogy szkenneljem be a beszállókártyám QR-kódját, s mikor megtettem, alul kijött egy hosszú szalag a nevemmel és mindenféle számokkal. Ekkor a képernyő megkért, hogy rögzítsem azt a táska füléhez. Mikor ez is megvolt, egy gombot kellett megnyomni, és - láss csudát! - pár másodperc visszaszámlálást követően egy futószalag már be is nyelte a cuccot. Ámultam. Nemcsak, mert jól ki van találva, hanem, mert működik. És milyen flottul!

A járatunk indulásáig hátralevő időt a kilátóteraszon töltöttük, láttunk egy-két landolást és felszállást. Nem sokat, mert a rotterdami nem nagy forgalmú reptér, csupa fapados légitársasággal, ami egyedül abban nyilvánult meg (különben nagyon rendben volt az egész), hogy ha nem volt éppen tranzitbusz, az utasokat nemes egyszerűséggel gyalog küldték keresztül a betonon, a nem is túl közel veszteglő gépekhez. Vagy visszafelé. Láttunk landolni egy járatot Ibizáról: a gép jó fél kilométerre állapodott meg a placcon, és a nyáriasan öltözött passzazsírok kénytelenek voltak a szitáló esőben, tele csomagokkal elvánszorogni egészen az épületig.

A várakozás végére azonban kisütött a nap, és Frau Attendance előre örült, milyen szép képeket fog majd készíteni felszálláskor az ablak melletti üléséből.

A sors azonban másképp akarta.

Mikor ránk került a sor, beagyarazódtunk a gép szűk belsejébe és helyet foglaltunk az extra lábtérrel nem rendelkező üléseken. Frau Attendance az ablak mellett, ahogy választottuk. Én úgy éreztem, hogy nem számított volna extra lábtérnek, ha annyi helyet hagynak két sor között, hogy legalább a térdemet ne kelljen felhúznom az államig, ha azt akarom, hogy hátul leérjen a fenekem. De sebaj, Bécsig guggolva is.

Ekkor két sorral előttünk kis szóváltás támadt, melyből annyi jutott el hozzánk, hogy a tenyeres-talpas stewardess szerint nem ülhet a vészkijáratok mellé az, aki nem tud angolul. Ilyen szabályról eddig még nem hallottam, fülelni kezdtem hát. Kiderült, hogy két osztrák hölgy váltott oda jegyet, mint kiderült, az extra lábtérrel rendelkező ülésekre, melyek történetesen a vészkijáratok mellett helyezkedtek el. Egyikük az ablak mellett ült (amely tehát egyben vészkijáratként is funkcionált), a másikuk mellette. És most át akarták parentálni őket máshová azon az alapon, hogy nem tudnak angolul. A becsekkoláskor, a honlapon ennek nyoma sem volt, természetesen... Ugrott az extra lábtér, ugrott a fejenként 15 Euró.

Úgy éreztem, eljött az én időm. Szerényen, de határozottan megjegyeztem, hogy mi tudunk angolul (valahogy abban a stílusban, hogy "Én vagyok Brian, és a nejem is!"). És már tolakodhattunk is helyet cserélni a két szegény osztrákkal. A Nyelvtudás birtokosainak felsőbbrendű mosolyával közelítettünk a két szabaddá vált ülés felé (extra lábtérrel!), ám ebben a pillanatban megélénkült két másik extra lábteres, és arrébb helyezték a hátsójukat az ablakhoz közeli két ülésre. Eredeti helyük, a folyosó két oldalán álló székek, üresen maradtak. És a csontos stewardess magától értetődő modorban ültetett le minket a két szemtelen kutyaütő hűlt fotelébe! Odavoltak Frau Attendance dédelgetett tervei a felszállás közbeni fotózásról! És lehetett akármilyen kéjes érzés kinyújtóztatni a lábamat a farsangi anyósnyelvhez hasonló, felgöngyölt állapot után, ha Frau Attendance-ra néztem, belém mart a lelkifurdalás bulldogja. Ezt elpuskáztam. És ahogy az már lenni szokott, az ablak melletti arcok még felszállás előtt elaludtak, odakint röhögött a nap, és mi bánatosan nézhettük a tejszínhabszerű felhők szegélyét onnan a folyosó széléről. Mit sem vigasztalt a tudat, hogy én jót akartam. No meg spórolni harminc eurót...

Este fél kilenckor landoltunk Bécsben, kerek két nappal és két órával azután, hogy a Westbahnhofról elindult velünk a vonat München felé. És megjártuk Hollandiát, Amszterdamot, Keukenhofot, Rotterdamot, utaztunk nyolc-tíz járművön, magunk mögött hagytunk kb. harmadfélezer kilométert, mindezt együtt, kéz a kézben, ötven órán át egy percre sem elválva egymástól - ami nem mellesleg a legszebb ajándék volt. Minden percét élveztük.

Amikor lekapcsoltam az olvasóvillanyt, és kinyújtóztam a saját ágyamban, a saját ágyneműmben, a saját lakásomban - isteni volt! -, arra gondoltam, hogy őrültek vagyunk mind a ketten. Aztán arra, hogy milyen jól is van ez így. Aztán, hogy legközelebb Koppenhágába kellene elmennünk.

Aztán elaludtam, száz méter mélyen.

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2015-05-21 11:02   
Május 21.
Keukenhofi kalandjaink folytatása:

Egy pár percenként közlekedő vonattal átruccantunk a város repülőterére, Schipholra, mert az internetes honlap szerint onnan indulnak Keukenhofba tartó buszok. Az egész út volt vagy félóra, a jegyeket az állomáson vettük, automatából. Tényleg flottul ment minden, ismét lenyűgözött minket - mint tizenöt éve is - a holland infrastruktúra fejlettsége.

Az előre kinyomtatott útmutatót követve, Schipholon a repülőtér épületének jobb sarka mögé tartottunk, keresve a buszmegállót. Eleinte fel sem tűnt,mennyi embert kell kerülgetni az előrejutáshoz - nagy volt a tömeg, de mindenütt - csak később ütött szöget a fejünkbe, milyen rendezett sorban állnak ezek a fal mentén... Aztán leesett. Az embertömeg egy hosszan kígyózó sort alkotott, mely a keukenhofi buszmegállónál kezdődött és vagy másfél kilométerrel arrébb, a repülőtér épületének másik oldalán végződött. Bizony, ők voltak a mi aznapi útitársaink.

Még akkor is vigasztaltuk magunkat, hogy hiszen nekünk már kezünkben a jegy, az interneten rendeltük - de ez a reményünk is gyorsan szertefoszlott. Nagy nehezen eljutva a megállóig, egy sárga egyenruhás, bajszos hollandus orra alá toltam a kinyomtatott e-jegyet, megkérdezve, hogy akkor ezzel mi hová álljunk. A security man láthatólag élvezte a helyzetet - meg különben is holland volt, tehát a morajló tömegben is gezellig -, és vigyorogva mutatott a sor ködbe vesző másik végére: "Hát oda, természetesen!" De valahogy nem rajtam nevetett, hanem mintegy meghívott, hogy röhögjünk vele együtt, ha másért nem, kínunkban. Így tettünk és elkirándultunk a sor végére.

Ez volt az egyetlen pont az egész hétvégén, amikor úgy éreztem, hogy kisiklanak a dolgok az irányításunk alól. Becslésem szerint ennek a sornak a vége - s vele mi is - úgy mindenszentek táján juthatott csak el a buszmegállóig, ám a tulipán, mint köztudott, tavaszi virág. Mégis - mit volt mit tenni - beálltunk a várakozók közé, akik egyébként a világ minden tájáról érkeztek, minden bőrszín, rassz és vagy harmincféle nyelv képviseltette magát. A repülőtéri nagy óra háromnegyed tizenkettőt mutatott.

A hangulat nem volt komor, sőt! Az emberek beszélgettek, nevetgéltek, ki így, ki úgy ütötte agyon az időt. Egy csokiszínű kisfiú kisautókkal játszott a betonon, egy nagyhajú raszta hunyt szemmel ingatta magát a fülhallgatójából áradó ritmusra, egy család étkezett, egy másik a legifjabb sarjat - egy kétéves kislányt - kereste a tömegben: szóval elvoltunk. Elhatároztuk, két travelveterán, hogy bevetjük az ősszel a Vatikáni Múzeum előtt várakozva tökéletesített módszerünket: az úgynevezett tandemebédelést. Ennek értelmében egyikünk (ő) a sorban marad a hátizsákokkal együtt, másikunk (én) elindul kajavadászatra. Ezúttal nem kellett sokáig keresgélnem: a repülőtér épületében egymást érték a shopok. Feltankoltam egy kis hideg löncsöt és két butéliányi innivalót, és visszatértem a sorba. Kellemesen meglepődtem: kiderült, hogy távollétem mintegy títz perce alatt Frau Attendance jó sokat haladt a sorban. Felcsillant a remény, hogy akár Nagyboldogasszonyra eljuthatunk a buszig.

A tandemebéd forgatókönyve szerint most egyikünk (ő) kiállt a sorból, keresett egy kellemes padot és elfogyasztotta a hadtáp felét. Addig a másikunk (én) tartotta a helyet a sorban. Majd csere, s én mehettem ebédelni, míg ő strázsált. A sor meglepően gyorsan haladt: felébredt a remény, hogy legkésőbb aratásra Kekukenhofban leszünk, sőt utóbb merészen hinni kezdtük, hogy tán még pünkösdi rózsát is láthatunk.

Mi volt ez nekünk, akik a Vatikáni Múzeum három és félórás maratoniján edződtünk a tűző napon! Alig másfél óra amatőr sorbanállás - vagyis inkább sorbanevés - után feltűnt a célegyenes: a buszmegálló! Innen sima ügy volt, vagy ahogy a fiaink mondják: sima liba. Hamarosan egy buszban száguldottunk a várva várt úticél: Keukenhof felé. Alig volt háromnegyed kettő.

Le a kalappal a holland személyzet előtt! Ezt a rengeteg embert hihetetlen gyorsan, flottul, percenként érkező buszokkal, a várakozási időt a lehetséges minimumra szorítva továbbították, és még egy-egy kedves mosolyra, összekacsintásra, tréfára is volt erejük, holott ők nem másfél órája álltak ott, hanem reggeltől estig. Ki tudja, hányadik napja.

És minden tiszteletem a várakozóké, akik - a mindig és mindenütt jelen lévő türelmetlenektől eltekintve - meg tudták őrizni a derűt, amely méltó egy ilyen kiránduláshoz. Mi úgy gondoltuk - és a jelek szerint a legtöbben velünk - , hogy magunkkal tolunk ki, ha szépre éhes, nyitott lélek helyett háborgó szűvel érkezünk meg álmaink úticéljához, szidva mindent és mindenkit, aki szembejön, sőt még a felmenőiket is. A park alig egy hónapig van nyitva minden évben - elhull a virág, eliramlik az élet, ugye -, hát csoda, hogy ennyien kíváncsiak rá?

Fél négykor tett le minket a busz a főbejárat előtt, jócskán ráhúzva a menetrendben megadott időre - dehát dugó volt az autópályán. Kocsival is sokan el akartak jutni Keukenhofba aznap. És kezdetét vette a varázslat.

Meg sem kísérlem leírni azt a délutánt. A íráskészségem egyszerűen nem alkalmas rá, de Nobel-díjas szépész legyen a talpán, akinek nem kell felgyűrnie az ingujját, ha le akarja festeni, milyen sétálni pár órát Keukenhofban, mikor az virágba borul. Szín-, forma és illatkavalkád. Életem legszebb élményeihez sorolom. Csak róttuk az ösvényeket, egyiket a másik után, és minden kanyarban más csoda tűnt fel. Virágfolyam. Nincs hozzá fogható látvány. Csak bámultunk és fotóztunk. Időnként, ha a kezünkbe nyomtak egy-egy fényképezőgépet, hogy foto, plíz, akkor azzal is. Na, ezt is nagyon élveztem. Korunkban olyan ritka a szemkontaktus idegenek között - itt meg sihederektől a beérkezett, korpulens urakig az összes alany boldogan karol össze barátnőjével a felvétel kedvéért, és rámmosolyog! Vagy jobban mondva a kamerába, de az már majdnem olyan.

Az idén lesz Van Gogh halálának 125. évfordulója, ennek alkalmából a keukenhofi park is alkotott intallációkat a nagy festő tiszteletére. Elkészítették például híres Önarcképének másolatát - virágokból. Egy kiállítóteremben festményeinek nagyméretű reprodukcióját vették körül virágdíszlettel, pl. a Napraforgók poszterméretű másolata köré sárga virágkavalkádot alkottak, természetesen napraforgókból. De visszaköszöntek a festményekről az ott ábrázolt használati tárgyak, bútorok, színek is, mintegy jelezve, honnan merítette témáit a piktor. Az Éjjeli kávézót sikerült tökéletesen perspektivikusan "folytatni", az előtérben egy székkel, melyre, ha valaki ráült, arányaiban is beleillett a képbe, illetve annak meghosszabításába. Itt ismét sokat fotóztunk, ki hinné.

Lejártuk a lábunkat, agyunk grafikus csipjeit jócskán teleszívtuk látvánnyal (ez az érzés létezik, mikor már fizikailag "majdnem sok" a színből és formából), és zárás előtt kevéssel kitámolyogtunk a főbejáraton a buszmegállóhoz, ahonnan Leidenbe vitt tovább az utunk. Azzal az érzéssel ültünk a járgányon, hogy ilyent még életünkben nem láttunk, és kár, hogy vége.

De a kalandoknak még korántsem volt. Leidenből vonattal mentünk tovább Rotterdamba. Ez így leírva eszeveszett és főleg komplikált cikázásnak tűnik, de nem itt Hollandiában, ahol a közlekedés hihetetlenül meg van szervezve, a vonatok tízpercenként (!) indulnak a nagyvárosok között, sűrűbben, mint máshol a busz-helyijáratok, és kicsik a távolságok.

Azért mentünk Rotterdamba, mert ott volt lekötve a szállásunk. Van, ugye, ez a couchsurfing nevű orosz rulett: regisztrálsz egy honlapon, és felajánlod lakásod egy kanapéját / ágyát / szalmazsákját, hogy ott vadidegenek meghúzhassák magukat egy-két éjszakára. Cserébe te is hasonlóra számíthatsz más vadigenektől. Mi is fogadtunk már sokféle szerzetet világjáró stoppos ausztrál fiatalembertől öreg német hobóig, és most elhatároztuk, hogy megvizsgáljuk a dolgot a másik oldaláról is. Rotterdamban egy John nevű fiatalember (teljes nevét fedje jótékony homály) jelentkezett megkeresésünkre, hogy hajlandó lenne szállást adni erre az egy éjre. Minden potenciális, regisztrált házigazdának van egy adatlapja a neten, Johnról senki sem írt semmi extrémet, inkább pozitív visszajelzéseket kapott, így nem is tartottunk nagyon első couchsurfinges kalandunktól.

Este fél nyolc volt, mire Rotterdamba értünk, megvacsoráztunk egy kitűnő olasz pasta-gyorsétteremben az állomás környékén, és felkerekedtünk, hogy megkeressük Johnt a megadott címen. Előtte váltottunk már pár semleges hangú üzenetet, láttuk a fényképét - nem gyanakodtunk.

A ház, amely előtt végül megálltunk, Rotterdam egyik szép negyedében állt, elegáns, klinkertéglás épület, legalább három szint, oromdísz, az ajtóig öt meredek lépcsőfok, szóval jó benyomást tett ránk. Megnyomtam az egyetlen csengőgombot. A ding-dong igen messziről, a ház mélyéből jött. Hú, de elegáns! Kisvártatva kinyílt az ajtó, egy zömök, kopaszodó, szemüveges úr jelent meg, és nagykövet-stílusban érdeklődött, kit keresünk. "Johnt", mondtuk. "Azonnal szólok neki", válaszolta a főherceg és visszavonult. A ajtót becsukta, és mi ottmaradtunk a lépcső tetején. "Inas", gondoltuk, huhú, de elegáns! Kis idő múlva ismét nyílt az ajtó, és most már a fényképről ismert arc nézett ránk.

John meghatározhatatlan korú, mondjuk jó harmincas, sovány, szikár arcú, szürkésbarna szemű, szőke, kicsit jellegtelen férfi, mint adatlapjából kiderült, svéd származású. Északi szélre emlékeztető, metszően hideg modorban fogadott. Királyék, igen? Elég későn jöttek. No mindegy, mindjárt nyitja az ajtót. Ezzel a lépcső teteji díszes nyílászáró ismét bezárult, mint kiderült, örökre kirekesztve minket a jómódú ház ígérte komfortból és eleganciából. Helyette egy alacsony mellékajtó nyílt ki hamarosan, melyen át megjelent vendéglátónk antipatikus ábrázata. "Erre", szólt, és egy sufnin keresztül levezetett minket a pincelakásba, melyet, mint rekonstruáltuk, a nagy ház kopasz, szemüveges főhercegétől bérelt.

Az előtér egyben lomtárként is funkcionált, puritán betonpadlóján regényes összevisszaságban helyezkedett el vagy öt pár cipő, jó sok meghatározhatatlan tartalmú papundekli doboz, szárogatóállványok a frissen mosott alsógatyákkal és egy festőállvány. A flairt egy csupasz, kb. tízwattos villanykörte egészítette ki. Innen léptünk be a szobába, abba az egybe, melyet északi házigazdánk, bérleti díjának fejében, magáénak mondhatott. A szoba padlója osb-lemezből lett kialakítva (ennek az anyagnak használatára, mint kiderült, a lakberendező fokozott késztetést érezhetett), melyre egy ütött-kopott szőnyeget hajítottak, mintegy jelezve a textília fontosságát egy enteriőrben. A berendezés egyetlen ágyból, pár székből és egy íróasztalból állt, melyen avantgárd vibrálással osztozott egy jó csomó irat, pár könyv, egy számítógép, egy koszos kávéscsésze, egy fél karéj antik pizzamaradék és két almacsutka. A világítás luxértéke a sanghaji Vörös Sárkány Lokál hátsó traktusában alkalmazott fényerőhöz volt mérhető.

Megálltunk a sufni közepén, és egymás pillantását kerestük. Még pislákolt bennünk a remény, hogy ez itt az ő szobája és máris mutat nekünk egy másikat, amit nekünk szánt, de John hamar megvilágította a rögvalóságot. Előhúzott egy avítt derékaljat meg egy antikolt (?) takarót, és leterítette a festékpöttyökkel cizellált osb-padlóra, az egyik sarokba. Egyre kétségbeesettebben cikázó szemünk hiába kereste a "couchsurfing" szó tövét és lényegét adó kanapét: be kellett látnunk, hogy aznap bizony be kell érnünk azzal a nyoszolyával, méghozzá házigazdánk társaságában, aki az ágyon tölti majd az éjszaka óráit.

Mintegy megkoronázásaként érzelmeinknek, ebben a pillanatban megjelent két macska, egyenest a leterített pokróchoz vágtattak, és egyikük félreérthetetlen módon a közepére kuporodott. Úgy éreztem, hogy ha mindent kibírok is, valahol a cicakakánál mégiscsak meg kellene vonnom a határt. Szerencsére, amint mozdultam volna, John egy kézlegyintéssel odébb hessegette a jószágot, egy ejnye-ejnye-szerű negédes ciccegés kíséretében. Ha ilyen optikával néztem, máris sokkal vonzóbbá vált leendő éjszakai vackunk, minthogy érzékeim már felkészültek az összecsinált plédre. Lehet, hogy szándékos marketingfogás volt házigazdánk részéről ez a kis ijesztegetés?

John egyébként, mint megtudtuk, lelkiismeretes couchsurfing-mozgalmista. Minden héten kedden eljár a couchsurfing-gyűlésre valami kocsmába, ahol sok gyakorlati tippet is kaphat, mert alig helyezte el a fenti textíliát, a maga északiszél-stílusában megkérdezte, nem lenne-e kedvünk meginni vele egy sört valahol a közelben. Mindezt a nyitás jeleként értelmezve lelkesen igent mondtunk, hiszen csak alig akartunk összeesni a fáradságtól. Házigazdánk ekkor megkérdezte: "Oké, és hová szeretnétek menni?"

Valahogy megértettük vele, hogy nem ismerjük még úgy Rotterdam éjszakai életét, mint ő, így inkább az ő helyismeretére bíznánk magunkat. Erre tétován megindult, és szinte teljesen szótlanul végigvezetett bennünket a város kihalt utcáin (lehetett vagy fél tizenegy) egy általa ismert krimó felé. Kikértem a sört, mivel illemtudóan ragaszkodtunk hozzá, hogy mi fizessünk. Megjött, megittuk, hallgattunk. A szemünk majd' leragadt. Persze azért feltette az obligát kérdéseket, amiket a couchsurfing szakkörön lediktáltak neki, és eldarálta a kényszerű szünetek kicsikarta érdeklődésünkre a sztereotíp válaszokat, de - mint a jeges északi szél. Egyáltalán nem volt gezellig. Mint egy gép. Igaz, nem is volt holland, node mégiscsak itt él - mint megtudtuk - immár hét éve!

Aztán végre hazamentünk, ahol a lefekvés előtti szertartáshoz oly annyira szükséges vizes helyiségeket is végigmutogatta precíz háziurunk. Már meg sem lepődtünk, hogy a WC a folyosóról egy osb-fallal került leválasztásra és a mellmagasságban elhelyezett víztartályon egy ijesztő, valószínűleg saját ecsettől származó akvarell ül, mely egy üveges szemű, pufók gyerekarcot ábrázol olyan arckifejezéssel és színkombinációban, mely a haladó vízihullák sajátja. Attól tartok, önarcképpel álltunk szemben - de szó szerint, legalábbis én, pisiléskor, mint férfiember. Hát ki az, akinek nem újul ki ilyen helyzetben a prosztatabántalma?!

A hatvancentis zuhanyfülke a konyha zugában találtatott - és mindenütt a rideg, szigorú betonpadló. A hátizsákba fürdőpapucs nem fért bele, nem is részletezem, milyen volt anélkül végigosonni zuhanyozás után a piszkos betonon. Mert a konyha talán még a szobánál is előbbre járt a teljes entrópia irányában: az ételmaradékok, mosatlan edények, ruhakupacok víziószerű kavalkádban egyesültek, s a láb érzékeny detektora kiszóródott kristálycukor, kenyérmorzsa, hagymahéj és valamilyen makacs ragacs jelenlétét mutatta ki a por egynemű tengere közepette.

Lehajtva fejemet az összehajtogatott pulóveremből képzett vánkosra (mert emberünk csak egy párnát tudott felszolgálni, amit Frau Attendance kapott meg) arra gondoltam, hogy biztos lehetne rosszabb is. Csak túl fáradt hozzá a fantáziám, hogy elképzelje.

Húsz évvel ezelőtti fiatalkorunkból visszaköszönő sátras, túrázós, nomád rutinunknak köszönhetően, meg persze annak, hogy dögfáradtak voltunk, mégiscsak egész tűrhetően aludtunk. Hét óra tájban széllelbélelt házigazdánk fiatalos perisztaltikájának hallható bizonyítékára riadtam, s kisvártatva megélénkült a kvártély. Ismét megbicsaklik a toll, midőn leírni igyekszik a látványt, melyet John nyújtott supermanes pizsamájában. Behozott magának (csak magának!) egy bögre kávét és asztalához ült, valamit nyomogatni a számítógépén. Nyilvánvaló volt, hogy az éjjel nem épültek ki újabb neuronkapcsolatok agya beszédközpontjában. Kb. tíz perc alatt összecsomagoltunk, úgy-ahogy rendbehoztuk magunkat, kiropogtattuk az összekuszálódott csigolyákat és formális köszönetet rebegve nyakunkba vettük Rotterdamot.

Folyt. köv.

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2015-05-20 13:06   
2015.majus 20.

Bemelegítésül egy kicsit „off“ témával kezdeném: ha megengeditek, beszámolnék egy közelmúltbéli hollandiai kalandunkról, melynek ugyan semmi más köze nincs az eredeti témához, minthogy a szereplöi mi, Attendace-ék vagyunk, mégis talán érdeklödésre tarthat számot ezen a helyen. Igazából mikor írtam, fogott el az ellenállhatatlan vágy, hogy folytassam a Köznaplót.
Minthogy 11 Word-oldalt tesz ki, úgy döntöttem, folytatásokban közlöm…
Ha a téma mégis érdektelen és túlságosan „off“ lenne, kérem, jelezzétek! Okulni fogok abból is…
Ja, és ígérem, hogy a bécsi naplóbeírásokkal sem fogok elmaradni. Négy év kihagyás… Hát szégyelld magad, Attendance…!

Szóval:

Keletkezett egy szabad hétvégénk kettesben Frau Attendance-val, aki sohasem fogy ki az ötletekből. Május elsejétől harmadikáig - péntektől vasárnapig - egy hosszú hétvége állt rendelkezésünkre, hogy megvalósítsuk feleségem régi álmát: látni Keukenhofot teljes pompájában. Nekivágtunk.

Ez a Keukenhof, ugye, Hollandia nyugati szélén, Harlem és Leiden között, Lisse község mellett terül el, és a világ legszebb és legnagyobb tavaszi parkja. A honlap nem kertel: nem "az egyik legszebb", hanem "a" legszebb. " Het mooiste lentepark ter wereld. 32 hektár, 7 millió tulipánhagyma, 800 tulipánfajta. Nincs hozzá fogható.

No de ehhez az úthoz sem, amire vállalkoztunk. Arról szó sem lehetett, hogy szabadságot vegyünk ki az évnek ebben a szakában, időnk tehát a fenti szent három napra korlátozódott. Illetve egy kicsit még szűkebbre volt szabva a május elsejei, pénteki programjaink miatt. Reggel fél hétkor találkozás a próbateremben a Kőszegi Fúvószenekar tagjaival, majd indulás zenés ébresztőt fújni a város gyanútlan lakosságának. Merthogy mindketten a fenti trottyoszenekar tagjai vagyunk.

Így kezdődött. Délelőtt 11-kor pedig ballagással folytatódott: bérmakeresztfiunk érettségizik az idén, nem akartunk távolmaradni. A ballagási lakoma után, délután három óra tájban otthon még összecsomagoltunk egy-egy hátizsákra valót, és fél négy körül végre autóba vághattuk magunkat Bécs irányában: kezdődhetett a Kaland!

A Westbahnhofról indult a vonatunk München felé 18:30-kor. Kényelmes, gyors, tiszta járgányok az osztrák szerelvények, ingyen WiFi-vel, melyet kihasználva, az út egy részét a "Gyilkosság lólépésben" c. Christopher Lambert-film megtekintésével töltöttünk hűséges kis laptopomon. Sajnos a WiFi valamikor a német határ közelében megszűnt - hogy miért, csak találgatni tudok: azt hiszem, az osztrák mozdony leváltása okozta német kollégájára Rosenheimnél. Így most nem tudjuk, ki a gyilkos, de őszintén szólva - a későbbi fantasztikus élményeink tükrében - ki a fenét érdekel...

22:30-kor, négy óra utazást követően érkeztünk meg Münchenbe, a tizenegyedik vágányra. Vonatunk, amely reggelre Amszterdamba röpít majd minket, a huszonkettediken vesztegelt. Német precízség: a peronon kifüggesztett táblázatnak centiméterre megfelelően abban a szektorban találtuk meg a kocsinkat, ahol annak lennie kellett. 187-es. Felszálltunk és egy szűk folyosóra jutottunk, ahonnan a hálókocsi-szakaszok nyíltak. Sehol egy ember, derengő világítás, elfüggönyzött fülkék. Mint egy Agatha Christie-regény. Persze néhány másodpercnyi hatásszünet után megélénkült a kocsi, mindenféle náció képviselői özönlötték el a szűk átjárót hatalmas kofferjeikkel. Most ez a menő: óriási bőrönd, kemény műanyagból, förtelmes színben (rózsaszín vagy piros...) és gurul és húzni kell magad után. Ezáltal szerencsére hátat fordítasz annak a természeti katasztrófának, amit a bőrönd előidéz mögötted: emberek préselődnek a folyosó falához, lábak lapulnak palacsintává, lehorzsolt sípcsontok jajgatnak segítségért meg ilyenek. Ha a kuffer húzója távol-keleti, népére jellemző minimális személyes térrel és az evolúció során a mongolredővel együtt kialakult furakodási képességekkel, a hatás még erőteljesebb. És ahogy az mindig lenni szokott: mi jobbról haladtunk bal felé a kocsiban, a tömeg balról hömpölygött jobb felé, velünk szemben, a fülkénk pedig természetesen az ütközési zónán túl volt vagy fél méterrel - de lehett volna akár egy mérföld is, mert amíg az összes útitárs el nem vonult mellettünk (felettünk, alattunk), egy centivel sem juthattunk közelebb a célhoz.

De aztán eljött a pillanat, és beléphettünk De Luxe (!) kétszemélyes hálófülkénkbe (zuhanyzóval, WC-vel) - és, és, és: Welcome Drink-kel! Igen. A konzumkapitalizmus ormótlan bája vagy szeretnivaló disszonanciája: miután majd fél óra hosszat ránk sem bagózott, az indulás előtti másodpercekben váratlanul előkerült a német hálókocsi-kalauznő, nosztalgiát ébresztő, NDK-s úszónőkre hajazó felépítésével és keresetlen modorával, amely csak alig engedte leplezni valódi érzelmeit (hogy ti. már most torkig van az összes utassal, holott még el sem indultunk), kezében két kis 0,33-as pezsgőt meg két műanyagpoharat hozva. Átfúrta magát a gangon handabandázó külföldieken, kicsit lihegett és eldarálta a sablonszöveget a de luxe-utasoknak járó begrüszungsgetrenkről. Mikor kezünkbe nyomta a nedűt, németül köszöntem meg, és elejtettem pár szót a sok teendőről, mely a hálókocsi-kalauzt indulás körül terheli. Mint olaj a háborgó tengerre, a közös nyelv és az emberi szavak megtették hatásukat: a hölgy arcán felragyogott az a régenvolt lelkesedés, mellyel anno az első lépéseket tette a kalauznői pályán, és attól kezdve a legjobb barátságban voltunk. Érdemes lenne itt kicsit elfilozofálgatni arról, hogy az átlagutas (vagy általánosabban: az átlagfogyasztó) a maga vélt jogai védelmében milyen bántóan követelőző tud lenni, összetévesztve az igényességet a kekeckedéssel, és hogy mindez milyen gyorsan égeti ki a szolgáltatószektorban dolgozók szívéből az eredendő kedvességet - de ehelyett inkább elmondom, hogyan is lettünk mi de luxe-utasok.

Ugyanis mikor a terv felmerült, hogy éjszaka utazzunk Amszterdamba (mikor máskor?!), elzarándokoltam a bécsi Westbahnhof Reisezentrumába, hogy tájékoztatást kapjak az út anyagi vetületéről. A pult mögötti úr kedvesen tájékoztatott az opciókról - egyik drágább volt, mint a másik -, majd, mikor már-már lesújtva távoztam, hozzátette a számítógépében vájkálva: jé, nem is tudtam, hogy erre is vonatkozik a Sparschien-akció! És van is még három jegy! Kiderült, hogy ahogy az az osztrák vonalakon szokás, erre a járatra is meghatároztak egy (szűk) kedvezményes jegykeretet, melyhez az első néhány utas jelentős kedvezménnyel juthat hozzá. És olyan szerencsénk volt, hogy három héttel az indulás előtt volt még három szabad hely az akció keretében. De Luxe! Hát persze, hogy lecsaptam a lehetőségre.

És ott ültünk este tizenegykor egy kicsi, de kényelmes hálókocsi-szakaszban ketten, kezünkben pezsgővel (műanyag pohárból, kézbe nyomva, bontatlan üvegben felszolgálva...), és robogtunk Amszterdam felé! Az élet császárainak éreztük magunkat.

A két egymás feletti ágy megvetve, a parányi, tiszta fürdőhelyiségben takarosan előkészítve a fehér törülközők, a zuhanyból meleg víz folyt, a polcon poharakban három sterilen lezárt pohár víz fogmosáshoz - minden a helyén. Perceken belül pizsamában voltunk és elnyúltunk a friss, ropogós lepedőn, a jószagú paplan alatt. Hosszú nap volt, a vonat elringatott - úgy aludtunk, ahogy kell.

A kalauznőtől reggel fél nyolcra kértünk ébresztést és reggelit - igen, az is benne volt az árban! -, de a redőnyön át betűző napsugár már fél órával előtte felébresztett minket. Az ablak előtt gyönyörű napsütésben suhant a táj: pár percnyire voltunk a holland határtól. A reggeli pontosan érkezett, a péksütemény friss volt, a kávé forró (bár ízvilága a vasúton megszokott, semmilyen állásfoglalást fel nem vállaló, konfrontációmentes konformforróvízé), mely ismét a tegnap tapasztalt pezsgőzésközeli hangulatba ringatott minket. Az ablakon beintegető táj pedig kezdett egyre hollandabb arculatot felvenni: sík vidék, nagy füves térségek, a reggeli ködben legelésző lovak, klinkertéglás házak - és mindezek felett ragyogó kék ég, a csak Hollandiában látható futurista felhőprojektekkel.
Említenem kellett volna már előbb is, hogy, mióta az ezredforduló tájékán ösztöndíjas kutatóként összességében kb. egy évet sikerült itt töltenem, Hollandia egyike lett a kedvenc országaimnak. Főként, mert nagyon kedves, kedélyes nép lakja. Az egyik legelső szó, amit hollandul meg kellett tanulnom, az az, hogy "gezellig". Ez nem azonos a magyar "kedélyes" vagy a német "gemütlich" szavakkal, bár rokon velük. A jó érzésen kívül az együttlétet, barátságot, életigenlést is kifejezi. Nekem Hollandia már örökké gezellig ország lesz, bár kissé félve gondolok arra, milyen benyomásokat szereznék, ha most, tizenöt év után újra tartósan kellene itt laknom. Nem is tudom. Panta rhei, de azért nem minden változik hátrányára. Ugye...? Egyáltalán, quo vadis, Nyugat-Európa...? De ennyit a politikáról.

Fél kilenckor léptünk ki a vonatból holland földre, azaz az Amsterdam Centraal Station betonjára, és kilenckor már Amszterdamban sétálgattunk. Szombat reggel volt, turista még alig. A főpályaudvar a város szívében épült, így pár perc gyaloglás után már a jellegzetes amszterdami csatornák partját róhattuk. Ezek az ún. grachtok pataknál alig szélesebb vízi utak, melyek koncentrikusan ölelik körül a városmagot. Partjaikat sűrűn, mintegy ötvenméterenként épült kicsi hidak kötik össze, a korlátokhoz a holland ember fő közlekedési eszköze: számtalan bicikli van odaláncolva. Sok a fa, a házak klinkertéglái mellett a járda és sokszor az úttest is téglával van kirakva. A házak földszinti nappalijának ablaka hatalmas, és ez nem legenda: a hollandok tényleg sohasem húzzák be a nappali függönyét. Simán belátni hozzájuk, a gondosan rendben tartott, kitakarított nappali élettérbe, ahol a helybeliek mindennapjai zajlanak: esznek, isznak, tévét néznek, beszélgetnek, olvasnak - és persze néha kitekintenek az ablakon, mert azt állítják magukról: nem azért nincs függöny, hogy kintről beláthassanak a járókelők, hanem, hogy ők bentről nézhessék, mi történik odakint.

A sima vízen halk brummogással el-elhúzott egy-egy csónak, a part menti kerékpárúton csilingelve zötyögtek a drótszamarak, az autóforgalom még nem indult meg igazán. Lusta szombat délelőtt. Hanem aztán felébredtek a turistahadak. Mikor visszaértünk az állomás környékére, fél tizenegy körül, ott már sűrű tömeg hullámzott. Ezt sem bántuk igazán: egy szép nagyvárost igenis látogassák minél többen, persze szem előtt tartva az egyik kávézó portálján olvasható angol nyelvű tanácsot: "Don't be a tourist, be a traveller!" Azaz: "Ne légy turista, legyél inkább utazó!" Megfogadtuk Frau Attendance-val, hogy igyekszünk ezt a szívünkön viselni.

Folyt. köv.

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2015-05-20 10:48   
2015. április 2,

Attendance folytatja.
Mintha mi sem történt volna. Pedig azóta, hogy az utolsó bejegyzést tettem, sok víz lefolyt a Dunán itt, Bécsben. Kis túlzással felnőtt egy új nemzedék, akik, oh weh! nem is hallottak még rólam. A régieket szeretettel üdvözlöm, az újaknak pedig álljon itt egy rövid összefoglaló magamról és motivációimról.

Nem kezdem Ádám-Évánál, csak megemlítem, hogy 2010. január elseje óta Nyugat-Európában dolgozom gyermekorvosként és gyermek-aneszteziológusként. Szép hazámat annak idején számos okból kellett (kellett!!) elhagynom, melyek részletezése túlnőne e napló keretein. Először Németországban találtam állást: egy Pirmasens nevű pfalzi kisváros kórházának gyermek-intenzív osztályát vezettem, majd -hogy közelebb legyek Magyarországon maradt feleségemhez és három fiamhoz - Bécsben kerestem és kaptam munkahelyet, a Szent Anna Gyermekkórház (St. Anna Kinderspital) vezető gyermek-aneszteziológusaként.

Életem e korábbi szakaszát örökíti meg az Attendance: Pfalzi köznapló című írásfolyam. Azért Attendance, mert... Nos nem tudom. Kellett valamilyen nevet választani a bejelentkezéshez, és ez jutott eszembe. Az orvosi szobám falán (még Magyarországon) sorakozó oklevelek között egynek az volt a felzete, hogy "Certificate of Attendance" - azaz részvételi igazolás, valószínűleg valamilyen kongresszusról. Nem emlékszem már. Hát innen az "Attendance" név, de szólítsatok csak nyugodtan Atinak, ahogy a Magyaronline fórumon (a blog eredeti megjelenésének helye) tették annak idején kedves barátaim.

Tehát Bécsben lakom, három fiunk közül a legkisebbel, aki itt tanul egy gimnáziumban. Feleségem és középső fiunk Szombathelyen él: feleségem munkája miatt, fiam pedig a közelgő érettségi miatt nem tudott követni a Császárvárosba. Legidősebb fiunk Budapesten tanul, az ELTE-n, immár egy éve. Találkozási pontjaink a hétvégék, melyeket emiatt annál intenzívebben élünk meg; illetve a szerdák, mikor Frau Attendance látogat Bécsbe. Bonyolultnak hangzik? Az is.

A Szent Anna nem nagy kórház, de a legrégebbi gyermekellátó intézmény Bécsben. Még Ferencjóska idején alapították, volt menhely, tbc-kórház, mikor mire volt szükség. Napjainkban Ausztria legnagyobb gyermek-onkológiai centruma. Kicsik és nagyok, csecsemők és tinédzserek, fiúk és lányok. És mind kopaszok. Hát itt dolgozom én közöttük, velük, értük, no meg a többiekért, akiknek "csak" a manduláját kell kivenni vagy itt-ott igazítani rajtuk valamit. A műtőblokkot és egyben az aneszteziológus-teamet vezetem immáron ötödik éve. Jó kollégákkal, kitűnő munkahelyi légkörrel áldott meg a sors - már ami a műtőt illeti. Ha ránk csukódik a nehéz acélajtó, odabent már minden oké. A ház összes osztályával, azok vezetőivel és kacifántos kívánságaikkal már jobban meggyűlik a bajom, de igyekszem elnéző szeretettel lenni irántuk. Merthogy azért szerethetőek ám, amúgy osztrákosan-kockafejűen-eukonforman is (ha van ilyen szó...). Jó itt dolgozni, illetve ez az írásmű is segít meggyőzni magamat róla.


Éppen ebből az okból, meg mivel annyi érdekes történik velünk, határoztam el, hogy folytatom a Naplót. Hátha érdekel valakit egy magyar orvos hányatott sorsa messze idegenben (esetünkben ez alig 130 km, de így sokkal izgalmasabban hangzik). Kezdetben, még Németországban búfelejtőnek írtam. Mostanra megváltozott a motiváció: szeretnék hírt adni az utánam jövőknek. Azoknak, akik már megpróbálták vagy csak most készülnek megpróbálni a Nagy Ugrást, a külföldi munkavállalást. Meg mindenkinek, akit érdekel, hogy is boldogul egy magyar orvos idekint, ahol - mint tudjuk - nincs fenékig kolbászból a tejfölös kerítés. És végül azoknak is, akik szívesen olvasnak egy gyermekorvos mindennapjairól és az igazi főszereplőkről: a gyerekekről. Talán lesznek néhányan, akik szívesen olvasgatják ráérő idejükben.

Én mindenesetre belevágok. Újra. A blog címe ezentúl: Attendance: Bécsi köznapló.

Folytatsa következik!

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2011-03-08 22:07   
Március 8.

Attendance Tirolból jelentkezik. Itt telelünk Frau Attendancéval szombat óta, és csodákat látunk. Odafent háromezres, hósipkás csúcsok, idelent tavasz, madárdal és pipitéres legelők. Tehén még nincs (valószínűleg még nem hajtják ki a jószágot), ami azért jó, mert a GPS-jelet követve tökön-babon, legelőn-mocsáron keresztülvágva túrázunk. Kerítés, sövény nem akadály. Lehet, hogy sokaknak ismerős ez a geocaching nevű játék, amit mi évek óta űzünk: valaki elrejt egy kis dobozt a világ egy szép pontján, a koordinátáit felteszi a netre, a „kincsvadászok” meg, jelen esetben mi, megkeressük. Száz meg száz gyönyörű helyre jutottunk így már el (csak Magyarországon több mint háromezer ilyen doboz, ún. „geoláda” található), nem beszélve a keresgélés izgalmáról. Van láda itt a közelben is, ahol lakunk, Wildermiemingben, de van a Zugspitzén is, ahová ma jutottunk el.

A Zugspitze, ha már előjött róla a szó (mert szóba hoztam...), a világ egyik leggyönyörűbb helye. Illetve hegye. Drótkötél-pálya visz fel a tetejére (2962 m). Köröskörül sehol sincsenek hasonló magasságú csúcsok, így a kilátás pazar: mintha a világ tetején lenne az ember. Elláttunk egész a Grossglocknerig: hatalmas, havas, piramis alakú csipke a többi csipke között. Attendance bevallja, hogy írásművészete nem tud megbirkózni a feladattal, hogy a látványt csak megközelítőleg is leírja. Különben is vannak dolgok, amik nem arra valók, hogy leírják őket. Van, amikor jobb, ha az ember csak áll, bámul és ki sem nyitja a száját.

Inkább azt mesélem el, milyen volt tegnap este a farsangfarki boszorkány-bál a szomszéd községben. Ugyanis egy szélfútta ánégyes plakáton táncos-zenés mulatságra invitálta a környékbélieket egy hevenyészett hirdetmény. „Élő tiroli zene”- szólt a csábfelirat, és mi nem tudtunk neki ellenállni. „Asztalfoglalás kívánatos” – jósolt többezres tömeget a rendezvényre a plakát felirata. Felhívtam őket, asztalt foglaltunk. A rendező hölgy lelkemre kötötte, hogy időben érjünk oda, különben nem tudja tartani az asztalunkat. Persze majdnem elkéstünk, mert a szállodánkban a (négy fogásos, böbő!) vacsoránkat a a szokásos geműtlihh tempóban szolgálták fel. Node csak a végére értünk, autóba vágtuk magunkat, és uzsgyi.

A szomszéd község utcái sötétbe burkolóztak, csak itt-ott világított egy-egy ablak. A főutca is kihalt volt. A Gasthof zum Löwen – ahol a bált rendezték – hallgatagon feketéllett, egy árva autó sem állt előtte, ablaktábláit nem rezegtette vidám kurjongatás... Vajon nem értettünk félre valamit? Végül bemerészkedtünk a félhomályos hallba, ahol egy szálemi boszorkánynak öltözött pincérnő fogadott: „Essen oder zum Hexenball?” Miután közöltük, hogy a bálba jöttünk volna, kicsit elbizonytalanodott, de hamar összeszedte magát, kifacsarta belőlünk a belépti díjat és útbaigazított az emeleti helyiségek felé.
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna.
De Frau Attendance kitartott.

Felmentünk a lépcsőn, s közben egyre hangosabban hallottuk a vérbeli tiroli muzsikát a teremből. Na, ez végre biztató. Benyitottunk és láttuk, hogy a terem totál üres, az asztaloknál egy lélek se, a zene CD-ről szól. A bárpultot két alak támasztotta, mindketten férfiak, lenge női ruhában, láthatólag a farsangra vonatkozó helyi protokoll előírásai alapján. Egyikük otthonkát viselt körömcipővel, lábkörmeit szolid vörösre pingálta. Gyér, ősz haját hajcsavarókra tekerve hordta, amitől valahogy egy őrült grófné benyomását keltette, leszámítva az orra alatt tündöklő pingált bajuszt. Társa Walpurgis-éji boszorkánygúnyát öltött, miniszoknyája alatt neccharisnya, csipkés harisnyatartóval (utóbbiba Marlboro márkájú cigarettásdobozt dugott, így hidalva át a női hacuka bosszantó zsebtelenségét). Lábujjain a körmök szintén vörösen tündököltek.

Rajtuk kívül egy lélek sem. Feltűnt ugyan egy rabruhás technikus, aki babrált valamit a hangosítással, de hamarosan eltűnt. Leültünk az egyik árva asztalhoz, és percekig a szemünk sarkából méregettük egymást, a két transzvesztita és mi.
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna.
De Frau Attendance kitartott.

A pincérnő bocsánatkérő modorban felvette a rendelésünket. Úgy kapaszkodtam a söröspohárba, mint fuldokló a mentőövbe. A pincérnő közölte, hogy hamarosan megjönnek ám a vendégek, csak kimentek levegőzni az utcára (onnan jövünk, válaszoltam, ott se volt senki...), és ne féljünk, mert mindjárt beindul a buli. Ott ültünk az egyébként hangulatosan berendezett kis ivóban, lakkozatlan fenyőfa asztaloknál és vártuk, mi lesz. Kisvártatva bedübörgött hat-hét fiatalember, egyensörösüveget szorongatva a kezükben és elfoglalták a helyüket a helyiség túlsó végében. Az volt a benyomásom, hogy tőlünk tartanak és ez az érzés csak erősödött, ahogy a gyéren szállingózó vendégek, szinte mindenki jelmezben, sorra a terem túloldalán táboroztak le, onnan méregetve minket gyanakvóan.
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna.
De Frau Attendance kitartott.

A két álhölgyről közben kiderült, hogy ők képezik a zenekar zömét. Elannyira, hogy ők ketten a zenekar. Az egyik bőgőzött, a másik gitározott. Ja, és énekelt. Először is rém hamis volt, másodszor meg olyan borzalmas tájszólása volt, hogy egy szavát sem értettem. A közönség azonban, ott a túlsó fal mellett, láthatólag remekül szórakozott. A pincérnő többször is feltűnt, újabb és újabb söröket és snapszokat osztva szét a szomjas közönség tagjai közt, és párszor a mi asztalunkhoz is odajött, hogy „mindjárt, mindjárt..!”. Az ő zavaránál csak az enyém volt nagyobb, nem tudtam felülemelkedni az érzésen, hogy minket innen kinéznek. Világos volt, hogy a helyi közösség báljára tévedtünk be egyedüli idegenként, jelmeztelenül, és elfoglaltuk az egyik asztalukat, s emiatt sem ide, sem a többihez nem mernek leülni a jó tiroliak. Ott álldogálnak a falnál, kezükben sör, beszélgetnek, énekelnek, cigiznek, de tíz méteren belül nem merészelnek megközelíteni minket.
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna.
De Frau Attendance kitartott.

Rém kellemetlen volt. A gitáros ekkor felcserélte a hangszerét harmonikára, és hamisítatlan tiroli jódlizásba kezdett. Leesett az állam, Azt hittem, ezt már csak a turisták kedvéért műveli néhány kóbor zenekar (Günther und der Grüne Schleim és társaik) a négycsillagos szállók autentikus folklórműsorában meg tehenes-rétes-szalmakazlas borítójú CD-lemezeken. Erre tessék: egy kis falu farsangvégi bálján, a feltehetőleg helyi erőkből verbuválódott zenekar a szintén helybeliekből álló közönség örömére jódlizni kezd! Akkor gondoltam végig, hogy az addigi dalok között egy Lédigaga- vagy Májkeldzsekszon-szám sem szerepelt: mindegyik német nyelvű, hazai, sőt tiroli nóta volt. Ezek az emberek a saját örömükre tiroli zenét hallgatnak, énekelnek – és láthatólag nagyszerűen érzik magukat így.
Attendance ekkor úgy gondolta, hogy talán mégis van ebben a buliban valami.

Közben kiderült, hogy az állva sörözgetés-beszélgetés a szokásos forgatókönyv része lehetett, mert adott pillanatban egyszerre csak benépesültek körülöttünk az asztalok, mindenki leült, körbevettek, a vállunkat veregették, egy boszorka snapsszal kínált, és többen lefényképeztek minket (valószínűleg, mint kuriózumot...). A zenekar repertoárjában feltűnt a John Denver-féle Country Road, kicsit úgy éreztem, direkt a külföldi vendégek kedvéért. Azon kaptam magam, hogy együtt dalolok velük. Frau Attendancét közben megszorongatta valamilyen talpig fenyőgallyakba öltözött erdei szellem (azt mondta, jó tüskés volt), aztán lefényképezkedett vele. Ilyen fenyőbe burkolt alakból több is ellepte időközben a termet. Félelmetesen néztek ki: mint egy két lábon járó szénaboglya, csak borókagallyból. Az arcuk sem látszott ki, azt meg torz, félelmetes álarc rejtette. Tegnapelőtt részt vettünk egy tél-űző felvonuláson egy másik faluban (kicsit a mi busójárásunkra hasonlít), ott tűntek fel ilyen szerzetek. A bemondó szerint a fenyő termékenység-szimbólum errefelé, ezek a varázsfigurák a tél halálát, a tavasz születését, a szerelmet és az újjáéledő mindenséget hirdetik. Hát, ahhoz képest elég ijesztőek voltak.

A fenyősubások után kicsit fel kellett söpörni, de aztután újult lendülettel folytatódott a buli. Pápaszemes műtőssegéd táncolt Pumuklival, banyák ropták sötét tekintetű erdei manókkal, takarítónők forogtak a placcon, kezükben tollseprű, mellyel a vigyázatlanabb táncosokat cirógatták nyakon. A zenekar húzta, már nem is volt hamis (vagy én ittam elég sört és snapszot), a vendégsereg pedig velük énekelt.

Attendance úgy érezte, reggelig is szívesen maradna. Még másnap reggel a fürdőszobában is azt harsogtam a zuhany alatt, amit a bálban tanultam: „Wir seh’n uns wieder, wir seh’n uns wieder!” Úgy legyen.

Attendance kínos zavarban köszönte meg Frau Attendancénak, hogy nem engedte megszökni az elején...

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2011-03-02 21:56   
Március 2.

Reggelente már derengésben ébredünk, ami határozottan növeli a felkelést serkentő dalos-táncos összeállításom hatékonyságát. Közeleg a tavasz. Múlt hétvégén kankalint láttunk nyílni az árokparton – igaz, az a magyar oldalon volt. Itt, a metropolisz betonján nem annyira jellemző. A kikelet közeledtét inkább a járókelők szerelése jelzi, például a két kis csokoládégyereké, akikkel az iskolaév eleje óta rendszeresen találkozunk a metrómegálló felé tartva. Nagyjából azonos korú (ikerforma) kis néger testvérpár, lehetnek vagy nyolcévesek. A kisfiú mindig dumál, magyaráz, be nem áll a szája, a kislány meg komoly, szigorú (valószínűleg őrá bízzák otthon reggelente az öcsit és nem fordítva). Egyszóval még ők is, akik egész télen szemöldökig bebugyolálva, hatalmas iskolatáskával a hátukon jöttek mindig szembe, még ők is szellősebbre fogják a reggeli kollekciót. Csak az irdatlan iskolatáskák a régiek.

A suli előtt várakozva tegnap délután (papataxi rundumdiúr...) érdekes jelenetnek voltam szemtanúja, ami jól példázza a bécsiek szociális interakcióit. Egy autós – parkolóhelyet keresve – beletolatott a mögötte állóba. A csattanásra figyeltem fel. Lelki szemeim előtt felsejlett az obligát jelenet: vörös fejjel ordítozó, anyázó sofőrök, ökölrázás („rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom...”). Ehelyett a két kocsiból kikászálódók (az egyik nő) udvariasan köszöntek egymásnak, fejcsóválva szemügyre vették a károkat, a vétkes (a férfi) mentegetőzött, a károsult (a nő) mosolygott – nem mondanám, ezzel a két szememmel láttam, aztán kitöltöttek valami papírokat. Ohne stressz. A kollégáim is ilyenek odabent: lehet, hogy nagyon nem egyezik a véleményük (esetleg az egyiknek nagyon a bögyében van a másik), de megmaradnak udvariasnak és kulturáltnak. Sokan éppen ezt a színpadi álságosságot vetik szemére az osztrákoknak, akik persze a háttérben éppúgy elkaszálják a nekik nem tetszőket, ha tehetik, mint mi a magyar ugaron. Én mindenesetre nagyon szenvedtem odahaza attól, hogy magas beosztású doktorok is úgy beszélnek néha egymással, hogy egy bálnavadászhajó legénysége is elpirulna tőle.


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2011-02-09 21:52   
Február 9.

Hát ez sem a tervek szerint alakult, az előző ígéret óta bizony már többször lett holnap... De most legalább folytatom.

A cápa. Karácsony előtti bevásárlási feladataimat szokásom és hajlamom szerint egy délutánra sűrítve egy ködös napon munka után kiautóztam a Shopping City-be, Bécs egyik legnagyobb bevásárlóközpontjába. A kezemben tartott lista a bokámat verdeste, élén pedig a fent nevezett porcoshal állott, Áron fiam karácsonyi kívánsága. Egyszer még az ősszel meglátta az IKEÁ-ban, és addig könyörgött, míg a túlterhelt szülő le nem szerelte azzal, hogy „majd karácsony körül vissaztérünk rá” – gondolván, úgyis elfelejti. Ő azonban nem felejtős fajta, így azon a bizonyos napon ott találtam magamat az IKEA plüssállat-osztályán és dermedten konstatáltam, hogy a cápák távollétükkel tüntetnek. Volt kutya, teknős, sőt, egy kétes arckifejezésű víziló is, de cápa egy szál sem. Határtalan megkönnyebbülésemre aztán mégis felfedeztem egyet, a legislegutolsót, magasan a polcrendszer tetején, ahol a madár sem jár. Senki sem érte fel, bizonyára azért is maradhatott ott. Felnyúltam érte, de esélyem sem volt, hiába vagyok majd két méteres. Lopva körülnéztem. Sehol senki. Ugrálni kezdtem, előbb helyben, majd nekifutásból is. Egyszer az ujjam hegyével megérintettem a farkát, de tovább nem jutottam. Eladó százméteres körzetben sem találtatott. Onnan alulról, ahol álltam, látni véltem, ahogy a cápa arcán a kárörvendő diadal vonásai jelennek meg. Egy létra kellene vagy valami pózna, de közel s távol csak hülyén (és egyre szélesebben) vigyorgó plüssállatok. Hopp. és egy bábszínházhoz való paraván, kábé olyan magas, mint én magam. A súlya alapján tömör tölgyből készülhetett (esetleg négycollos acélból, az sincs kizárva). Hadd bízzam a nyájas olvasó fantáziájára, hogy néztem ki, míg a mázsás paravánnal (rajta majom, pálmafa és banán) lepiszkáltam onnan fentről azt a szerencsétlen cápát, aki addigra leplezetlenül röhögött rajtam. De – annyi balszerencse közt, oly sok viszály után – megvolt! Az apai szeretet szárnyakat ad, ha egy cápahiányban szenvedő kisfiú karácsonyi öröme a cél. Hónom alá csaptam az állatot és irány a pénztár!

Az IKEA nem bízza a véletlenre, hogy minden áruját alaposan szemügyre vedd. A körülbelül negyvenezer négyzetkilométernyi áruház három szintjén meanderszerű vonalban kanyarog a gyalogút. Tekintve, hogy tájékozódni alig tudok jobban, mint egy döglött tengeri uborka, hol itt, hol ott tűntem fel a boltban, hónom alatt a döggel. Fél óráig tartott, míg kikeveredtem a bútorok közül (a fürdőszoba-osztályon már előre köszöntek az eladók, mikor hatodszorra is meglátogattam őket), és a távolban felsejlettek a pénzárak körvonalai. Meg még valami. Hatalmas tárolórekeszek az előző szezon kifutó termékeivel, amelyeket sluszpoénként helyeztek el a pénzárhoz vezető út utolsó méterein. Ott magasodott egy rekeszben mintegy másfél köbkilométernyi plüsscápa is.

Az IKEÁ-t elhagyva fel kellett még keresnem vagy négy-öt egyéb boltot, melyek a hatalmas pláza területén egymástól a lehető legtávolabb helyezkedtek el. Cápámmal így a vásárlóközönség körében is hamar sikerült népszerűséget kivívnom. Az egyik kávézóban például fiatal hölgyike ült, aki gyanúsan méregetett már első alkalommal is, mikor elhaladtam. Aztán, hogy állandó jelenséggé kezdtem válni azon a szakaszon (utam vagy még háromszor vitt el a leány kávézója mellett), egyszer csak felugrott, és már messziről, színpadiasan kitárta a karját felém: „Ugye nekem, csak nekem fogtad, én hősöm!!!” – kiáltotta, és én jobbnak láttam sürgősen másik útvonalat választani.

Hát ennyit a cápáról. Megviselt a dolog, de megérte.

Még mesélek egy kicsit a kórházról. A holland akcentusom tovább kísért, nem menekülhetek előle. Volt a múltkor egy magyar kislány az egyik osztályon, vele és az apukájával persze magyarul beszélgettünk. Utána az egyik nővér csodálkozva megjegyezte, milyen folyékonyan beszélek magyarul. Holland létemre – tette még hozzá... Ugyanis, mint kiderült, sokan azt hiszik rólam a házban, hogy holland származású vagyok. Nem értem, honnan ez az erős akcentus. Igaz, hogy dolgoztam Hollandiában, szerettem is a nyelvet és jól is beszéltem – node annak vagy tíz éve! És az akcentus még mindig nem kopott ki belőlem. Hm.

Van a gégészek között egy operaénekes is. Csendes, sőt kicsit mogorva fazon, de állítólag csodálatos hangja van, és, nem mellesleg, magánénekesi diplomája. Na, neki ma majdnem kitörtem a nyakát véletlenül. Műtét közben egy koronaszerű lámpa van a fején, a zsinórja a fal mellett álló masinához kapcsolódik. Onnan jön a fény az üvegszálas optikán keresztül. Azt hittem, át tudom lépni... De közben ő is végzett a műtéttel és felállt. Mit szépítsem, teljes súlyommal ráléptem a pórázára, ami persze megfeszült és hátrarántotta a nyakát. Mivel nem nagyon szeretik a nővérek a mufurcsága miatt, alig bírták visszatartani a kacajt. Mikor aztán kiment („Nem, ne mentegetőzzön, igazán semmiség...” – és közben úgy nézett a szemével, mint a halálsugár), azok a komiszok megtapsoltak.
Gyűjtögetem a népszerűség morzsáit...

Itt nálunk egyébként Semesterferien van, ami azt jelenti, hogy iskolai szünet és mindenki síel. Kong a város, csak a mi elszánt, maroknyi csapatunk maradt. De márciusban mi is megyünk, méghozzá a tiroli hegyekbe! Majd azt is elmesélem.

Megint hosszúra nyúlt a beszámoló, bár Frau Attendance mindig biztat, hogy inkább sokszor keveset írjak. A tördelésre viszont (a kezdeti bakik után) igyekszem vigyázni, hogy könnyebben olvassátok.

És hamarosan újra írok! Igérem.

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2011-01-23 23:55   
Január 23.

Köszönet mindazoknak, akik hűségesek maradtak és nem tántorította el őket, hogy a Napló foghíjassá vált és az eredeti elnevezés szótövében foglalt burkolt ígéretet („nap”) nem igazán teljesíti az utóbbi időben.

Karácsony óta folyamatos munkában, munkahely-építésben és ügyelet-dömpingben van részem, s ha végre hazaesem, jönnek az urak az iskolából és tanulunk. Volt este, hogy a háromkaréjú ősrákokkal szembeni vitathatatlan (?) érdeklődésem sem tudott visszatartani attól, hogy Áron földrajzkönyve fölött el ne aludjak. Hát ezért szűkös most az Attendance-termés, és noha mindig megfogadom, hogy a „sokszor keveset” elvet fogom követni, az a kevés is mindig halasztódik, míg végül olyan sok lesz, hogy akkor meg az tántorít el a lejegyzésétől.

De abbahagyom az önsajnáltatást, mert nincs is miért. A fiúk 4,7 feletti átlagot produkáltak félévkor a magyar iskolában úgy, hogy oda se jártak (ugye, ott az ötös a legjobb!), itt a császárvárosban meg, noha nem kell hivatalos értékelést kapniuk a szemeszter végén, egyre több tantárgyból érkezik az 1-3 közötti félévi jegy. Rejtély, hogy csinálják. Például, hogy az ősszel németül még nem tudó kisebbik fiam német nyelvhelyesség (!) – dolgozatára jobbat kapott, mint a mellette ülő őslabanc. És hogy az idősebbik, aki nemrég még meg sem tudott szólalni osztrákul, múltkor az Orbán-féle médiatörvényről vitatkozott a napközis tanárával...

Az ő agyuk másként van behuzalozva, mint a magamfajta érett korúnak. Félelemmel vegyes csodálattal várom a napot, mikor majd rá kell döbbenjek, hogy jobban tudnak nálam németül. Bizonyos jelek (mint a kiejtésük, a beszédükbe keveredő osztrák kifejezések, az exponenciálisan bővülő szókincsük és ösztönös nyelvtani megsejtéseik) arra mutatnak, hogy az a nap nincs is túlságosan távol.

Ezt a bejegyzést tulajdonképpen csak rövid jelentkezésnek szántam, hogy élek, nem vesztem el, és hamarosan megint gyakrabban fogok tudni írni – de nem állom meg, hogy a kései óra ellenére ne említsek néhány morzsát bécsi életünkből. Például a korcsolyapályát a Rathausplatzon. Néhány hete ugyanis lehoztuk a fiúkkal a korcsolyájukat, hogy majd a neten kibogarászom, hol lehet itt a közelben jeget találni. Nem sokkal utána bukkantam rá az első híradásra a Rathausplatzon, a karácsonyi vásár helyén január közepétől létesítendő korcsolyapályáról. A jó bécsiek ugyanis, miután a vásárnak vége, jeget hizlalnak a téren és a csatlakozó park sétányain és 6000 négyzetméternyi korcsolyapályává alakítják a placcot. Vártuk a nagy napot, a nyitást és nem is csalódtunk. Este hét órakor, a mesebelien kivilágított Tanácsháza előtt, némi politikusi beszédekkel és jégrevüvel megnyílt a pálya, méghozzá (igaz, csak aznap) kostenlos, azaz ingyen. A Radio Wien kitelepült DJ-jétől bárki kérhetett számot, a környező bodegákban fogyott a puncs és a forró csoki, az egyes híradások szerint tízezres tömeg pedig tolongás, lökdösődés nélkül kényelmesen elfért a hatalmas műjégpályán. Hihetetlen élmény volt az esti fényekben korcsolyázni a város szívében, együtt a kipirult, jó kedélyű bécsiekkel, akik a tömegjelenetek során sem mutatták jelét türelmetlenségnek vagy idegbajnak. Jómagam a palánk mellől kísértem figyelemmel az eseményeket és dideregve hallgattam a zenét – korcsolyázni ugyanis nem tudok. Kábé annyi esélyem van függőlegesen maradni a jégen, mint egy élére állított papírlapnak. De a srácok élvezték nagyon, felfedezték a park ösvényeit, a curlingpályát, fogócskáztak, keringtek, siklottak (elképesztően ügyesen). Aztán ittunk egy forró csokit és hazajöttünk villamossal.
Jó kis város ez. Szeretetre méltó. Nem találkoztam még olyan régebb óta itt lakóval, aki komolyan szidta volna, ami nagy szó. (Pirmasensben viszont olyant nem lehetett látni, aki őslakosként ne vágyódott volna el más tájakra.) Kaptam karácsonyra egy könyvet Frau Attendancétól, az a címe, hogy A Császárváros. Egy huzamosabb ideig itt élt magyar újságírónő alkotta, tulajdonképpen rendhagyó útikönyv Bécsről, de olyan jó stílusban, olyan érdekesen megírva, hogy letehetetlen. Az írónő most Budapesten él, és előszavában megjegyzi, hogy Bécsben élve „veszélyesen naivvá válik az ember”, mondjuk Pesthez képest. Azt érti ezalatt, hogy elalszik, kihuny bennünk a zsigeri gyanakvás, hogy na most mindjárt valaki át fog verni, mindjárt gorombán ránk üvöltenek vagy megaláznak valamilyen módon. Ebben a városban polgárság él, és ez a légkör még a húsz százaléknyi bevándorló tömegén is átüt.
Most viszont befejezem, mert éjjel lett. A szomszéd szobából egyenletes szuszogás hallatszik, alszik a két kalandozó kismagyar. Áron feje alatt hatalmas plüsscápa, karácsonyi darab, aminek szintén története van. Legközelebb elmesélem majd, milyen volt az adventi vásárlási láz közepette a hatalmas bevásárlóközpontban átfurakodnom a tömegen, hónom alatt egy méteres cápával. Holnap ezzel kezdem. Szép álmokat.

 
 hunor  módosítás |   válasz erre |   profil |  2011-01-22 07:55   
Kedves Dr.Imre!

A blog kapcsán kérdések, válaszok, beszélgetés helye itt található, áttettem ide az üzeneted (Attendance itt is látja):

HOZZÁSZÓLÁSOK: Attendance: Pfalzi köznapló
http://magyaronline.net/forum/viewtopic.php?topic=8451&forum=4&170

Üdv.:
Hunor

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-12-23 22:43   
December 23.

Holnap karácsony! A kórházban minden osztályt kigyönyörítettek csillagokkal, hópelyhekkel, angyalszárnyakkal és csillogó-villogó égősorokkal. Különleges élmény volt tegnap ügyeletben az esti vizit. A nővérszobák felől halvány puncs-illat kúszott a folyosókra, odabent halkan szólt egy-egy karácsonyi cédé. Minden osztálynak külön karácsonyfája van, a máskor olyan elfoglalt nővérek most órákat töltöttek a díszítésükkel.

A hároméves E. tegnapelőtt „szabadult”, azaz, mivel a csontvelő-átültetés után már eléggé megerősödött az immunrendszere, kiengedték a steril zsilipből, ahová az orvos is csak védőruhában, bemosakodás után léphet be. Aki eltöltött három hónapot odabent, megtanulja értékelni mindazt, ami nekünk, „kintieknek” természetes. A kis E.-t tehát ott találtam tegnap este az osztály karácsonyfája alatt. Anyukája hozta ölben, mert gyenge még a járáshoz. Ült Mutti ölében szótlanul, tágra nyitott, fekete szemmel, aztán eltolta a derekát tartó kezet, lekászálódott anyja öléből és odament a karácsonyfához. Reszkető lábakkal, botorkálva, de – odament. Megállt az ő méreteihez képest hatalmas, világító, szikrázó csoda alatt, csak állt és nézett felfelé, hogy majd kificamodott a nyaka. Ezekért a végtelen pillanatokért lesz gyerekorvos az ember.

A műtő személyzetével is megültük a karácsonyi partinkat, szerintem kissé stílustalanul egy olasz étteremben. Igaz, hogy a koszt kitűnő volt. Egész este vidáman csevegő osztrák – sőt bécsi! – kollégák vettek körül, akik egyre jobban belemelegedtek a buli-hangulatba. Sajnos, a gátlások lazulásával nyelvhasználatuk is radikálisan megváltozott, mind jobban előretört ajkukon a wienerisch. Ez az a fajta német (?) nyelv, amit a németországi tévé- és mozinézőknek németül feliratoznak a jobb megértés kedvéért. Az Arbeit helyett „Oáveit”, az ich liebe dich helyett „i’ steh’ af di” járja – ahogy errefelé mondják: „Tut me lééd”. Órákig rötyögtem együtt az egybegyűlt harcostársakkal, lehet, hogy a rendszert is szidtuk vagy megdicsértük a pincérnő bokáját… Igazából nem tudom. A Dubairól és az ottani társadalmi ellentétekről szóló eszmefuttatást jól tudtam követni, de aztán felmerül valami a Schönbrunni Állatkert kajmánjaival kapcsolatban, ahol elveszítettem a fonalat. Kalandos, na. Év elején a pfalzi dialekt, most meg ez az elvetemült bécsi. Mindig tanul az ember.

Az a módszerem (Kosztolányi után szabadon, aki mindezt nálam sokkal kitűnőbben megírta Esti Kornél-történeteinek kilencedik fejezetében – érdemes elolvasni!), szóval az a módszerem, hogy rendkívül értelmes arccal figyelek, és időnként elsütök egy-egy „genau”-t. Esetleg „Na eben”-t vagy „Es ist halt so”-t. Ha megértem, vagy ha egyáltalán nem, semmi baj. A gond abból származik, hogy időnként félreértem vagy későn kapcsolok. Egy idősebb, duci főorvosnővel vártuk a minap a liftet, ami nem akart megérkezni. Némi várakozás utána főorvosnő mosolyogva rám nézett, mondott valamit és elindult gyalog, alig hagyva időt nekem a szokásos „genau”-mra. Már messze járt, mikor összeállt a fejemben, mit is közölt. Azt mondta, hogy úgyis kövér, ráfér egy kis lépcsőmászás. Na, erre mondtam én kapásból, készségesen, szélesen mosolyogva, hogy: „Genau!!!” Most fussak utána..? Hm. Tut me lééd.

Egy másik alkalommal – szintén nyelvi korlátaim okán – majdnem vérig sértettem egy néger apukát. Olyan fekete volt, mint a bagaria, és a kisfiát hozta orrmandula-igazításra. A szülőkkel szemben, a tájékoztató-bemutatkozó beszélgetésen mindig különösen figyelek arra, hogy érthető legyek. Lassan, tagoltan beszélek, minden szót megfontolok, nehogy idegen kifejezéseket használjak vagy egyszerre túl sok legyen a befogadandó információ. Megszoktam még Magyarországon. Itt meg hát… Nagyon kell ügyelni, hogy és mit mond az ember külföldiül. A néger apu zokon is vette a tempót. „Nyugodtan beszélhetünk ám normálisan németül” – mondta, „már régóta idekint dolgozom, jól megértem…” Rávilágítottam a helyzetemre, miszerint könnyű azt mondani, hogy normálisan beszéljek, mikor én csak így tudok. Én ugyanis nem olyan régóta dolgozom még idekint…

Érdekes, hogy a világ apraja (azaz a gyerekek) sokkal több mindenben hasonlít egymásra, mint különbözik. Legyenek törökök, arabok, osztrákok, németek, hollandok vagy magyarok– adott esetben szénfekete négerek – ugyanúgy viselkednek, ha örülnek, félnek, ha infúziót kapnak vagy megoperálják őket. Egyformán szükségük van a gyógyszereken és nagyképű szaktudáson kívül az emberségre, jó szóra és vigasztalásra. És ami igen megnyugtató: ugyanúgy működnek, mint a régi pácienseim. Azaz náluk is tudom használni (pedig kételkedtem benne, becsszó!) az évek alatt összegyűlt tapasztalatomat. Genau.

De az elmúlt napokban a műtőben is karácsonyi hangulat van. CD szól és a pihenőben hol egyik, hol másik nővér tálal fel kóstolót a karácsonyi sütikből. Nagyon kell vigyázni, hogy az előző este óta éhező gyerekekhez, akik az előkészítőben reszketve várják a doktort és nyelik az éhkoppot, ne teli szájjal érkezzek: „Na, kiföeg, hoj vaj?” És közben leheli az ember az ánizst.

Odabent a műtőssegéd tánclépésben mos fel két műtét között a Let it snow dallamára, a műtősnő egész nap dudorászik a maszkja mögött és még az operatőr is meg-meglengeti a szikét, ha egy pörgősebb Jingle Bells feldolgozás hallszik.

A műtét alatti vidám csevej általános szokás errefelé (ellentétben az egyesek fejében esetleg létező képpel a gyógyítás patikaszagú, néma szentélyéről, amelynek csendjét csak a kurta parancsszavak és a műszerek csörömpölése töri meg). A műtősnő elmeséli az altatós asszisztensnek, hol kapott gyönyörű karajt a vínersniclihez, a műtősfiú az altatóorvost nyaggatja, hogy szerinte érdemes-e váltani az iPhone 4-re most, hogy akciós, az operatőr pedig, ha néha felnéz, nem törlést kér vagy érfogót, hanem megkérdi, nem tud-e valaki egy jó fodrászt a kilencedik kerületben. (Most veszem észre, igazságtalan vagyok és túlzó: ha a dolog komolyra fordul, azért mindenki fegyelmezett. Remek a csapat és jó velük dolgozni.)

Tegnap nagyon megszerettem őket. A szokásos zsivaj közepette a cédéről egyszercsak felhangzott a Csendes éj. Gyönyörű feldolgozás volt, egyetlen női hang és halk orgona-szőnyeg. Semmi dob vagy ritmushangszer, csak ez az éteri hangzás. Van ebben a dalban valami, hogy akármilyen silányul adják is elő, mindig megérinti az embert. Ez a zene meg mintha egyenesen a betlehemi éjszakából szólt volna. A műtősnő elhallgatott. A műtősfiú felegyenesedett a lábszárvakarásból, az anesztes asszisztensnő kezében megállt a fecskendő. Az operatőr doktornő ránk meredt, kezében egy véres műszerrel, a pillantása azonban valahol a messzeségben járt. Nagyon kellett ügyelnem, hogy a kezemben tartott újság (Österreich Heute) meg ne zizzenjen. Így maradtunk, mint valami Csipkerózsika-álomban És szólt tovább a Stille Nacht. Erre mondják mifelénk, hogy angyal szállt el felettünk. A karácsony angyala, akinek még a műtőbe is szabad bejárása van, a legtrutymósabb garatmandula-műtét kellős közepén. Aztán összerezzentünk, egyik a másik után és folytatódott a munka meg a beszélgetés. A szemeken látszott, hogy mintha még egy pirinyót szégyelltük is volna egymás előtt az iménti gyöngeséget. De van efféle jóleső szégyenkezés is, a szájak sarkában egy kis félszeg mosollyal és sok-sok melegséggel a zöld műtősruha mellrésze mögött. Hiába na, karácsony van. Illetve lesz. Illetve volt is már akkor, ott a műtőben, arra a pár pillanatra.

„Christ, der Retter ist da…”. Üdvhozó Jézusunk él. Boldog karácsonyt, kedves fórumozók!

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-12-14 23:18   
December 14.

Mióta ez a komisz Attendance bécsi polgár lett, látszólag elfeledkezett hűséges olvasóiról, akik mostanra bizonyára sok kellemetlen dolgot gondolnak a hanyag tollnokról. Nézzétek el nekem, ha a krónika foghíjasabb lett a németországinál: ott egyedül voltam, itt harmadmagammal. Ott csöndes állóvíz volt a munkahelyem, itt forrongó katlan. Jelentem, nem vesztem el, itt vagyok, ragyogok, s ha tehetem, továbbra is csurran-cseppen egy-egy adag ex-pfalzi köznapló.

Bécsi harmadik hónapom közepén járok, bedolgoztam magam a kórházba, kialakult a napirendünk, mely túl sok üresjáratot nem enged egyikünknek sem. Reggel vaksötétben felserkenek, mint a kegyes nép, ellátom magam, majd jó parasztasszony módjára, aki hajnalban kiszórja a szemet a tyúkudvarban, reggelit készítek a két főből álló siserehadnak. Ők ilyentájt még csak két ágymeleg kupacként vesznek részt a cselekményben, a vastag dunyha alól alig-alig villan ki némi szőke kóc. Zajt csapok: ez nálam elsősorban éneklést jelent, improvizatív dallammal és szöveggel egyaránt. Közben trappolok, mozgolódom, villanyt gyújtok és ezerféle hatástalan praktikával ébresztgetem őket. Kördiagramon ábrázolva, hogy mivel töltöm a hajnali hat és fél nyolc közötti másfél órát, a legnagyobb szeletet ez a meddő költögetés teszi ki, az értelmes tevékenység alig látható halvány csíkocska csak mellette.

Aztán reggeli, cuccolás és rohanás a metróállomásra. Színezi a hangulatot egy-egy otthon felejtett tízórai, tornacucc, iskolatáska (!) és egyebek. Rendszerint azért odaérnek. Sőt még én is. És kezdetét veszi számomra is a napi őrület, amelynek a legáttekinthetőbb és legkedvesebb része a gyermekanesztézia. A megbeszélések, egyeztetések, ügyeleti beosztás-készítés, koordinálás már nem ilyen vonzó. Nem könnyű az ezerféle igényt és érdeket nap mint nap egy fedél alá hozni egy olyan házban, melyet patinás tradíciói több mint egy évszázada oltalmaznak a forradalmi változásoktól. Ha a lélegeztető tubus rögzítését követően az asztalka BAL szélére helyezem a leukoplaszt-hengert, máris felforgató nézetekről teszek tanúbizonyságot, tekintve, hogy annak ezer éve a JOBB szélen van a helye. Egy alkalommal, vad lázadó ösztöntől hajtva az altatási jegyzőkönyv utolsó lapján a jobb oldalon írtam alá a nevemet a szokásos bal helyett (amúgy mindegy, a lap teljes szélességében ki van pontozva a helye). Egy óra múlva, mikor megszáradt a hibajavító, ott találtam az asztalomon, diszkrét post-it cédulácskával ellátva, miszerint „szíveskedjék a bal oldalon szignózni!”

No de reformokat várnak tőlem! Hogy majd én újjászervezem itt a gyermek-anesztéziát, fellendítem, racionalizálom, megújítom, forradalmasítom és gatyába rázom. Hát lehet, hogy sikerül, de vagy négyszer annyi idő kell majd hozzá, mint a háromkaréjú ősrákoknak, míg szirti sassá változtak az evolúció folyamán.

A srácokért délután háromkor indulok. Még mindig (illetve legtöbbször) értük megyek, mert valahányszor meggyőzöm magam arról, hogy semmi bajuk nem eshet, ha önállóan térnek haza, valamilyen gikszerről mindig tudomást szerzek az újságokból. Tegnap például egy gazdátlan koffer miatt vonult ki a kommandós-különítmény a Stephansplatzra, mert azt hitték, bomba. Máskor valakik tettleg rendezték nézeteltérésüket az U3-as vonalán (a mérleg két betört orr és egy karficam volt). Nagyváros, na. Szép, nagy, mozgalmas világváros. A mai újságban hírt adtak egy fiatalemberről, aki machetével (ti. bozótvágó késsel) felszerelkezve rabolta ki az egyik élelmiszerboltot. A cikk szerint a pénztárost szerb-horvát nyelven szólította fel a pénz átadására... (Ez az utóbbi megjegyzés nem akar diszkriminatív lenni, pedig sajnos az. Akárcsak a gazdasági igazgató figyelmeztetése az első munkanapomon, hogy zárjam mindig az ajtókat és szekrényeket, mert sok a külföldi beteg és így a kórház sem a régi már...)

Mire hazaérünk és bevásárolunk (kenyér, tej, felvágott), négy óra lesz és kezdődik a tanulás. Élvezem azt a néhány órát külön-külön a nebulóimmal. Gyakran gondolok arra, hogy biztos ezt szeretik a pedagógusok is a saját szakmájukban: azt a folyamatot, ahogy az átadott gondolat gyökeret ver és szárba szökken a fogékony diákagyban. A gyermekeim újabban minden nap lenyűgöznek valamivel. Hol egy német kifejezéssel, amiről egy hete ejtettünk egy-két felületes szót, és még mindig emlékeznek rá, hol egy kósza megjegyzéssel, amiből kiderül, hogy jobban átlátják az adott tantárgyból aktuálisan tanultakat, mint én – ilyesfajta meglepetésekből egyre több van. Idősebbik fiam biológiából a földtörténeti korokról tanul éppen, és én megpróbáltam kikérdezni. „Paläozoikum? Azt tudom!” – szólt, majd felsorolt egy csomó ősállat- és növényfajt, amelyek akkor éltek a Földön. NÉMETÜL. Ilyeneket, hogy bojtosúszójú hal, meg ősangolna. Nem győztem kapkodni a szótár után. A kisebbik meg hazahozott a minap egy hibátlan helyesírási dolgozatot. NÉMETBŐL. A padtársának állítólag hármas lett. Hm. De szép is lenne, ha mindez az én érdemem volna – de őszintén szólva fogalmam nics, hol csípik fel ezeket. És így meg még szebb.

Aztán vacsora, némi közös kuckózás a tévé előtt és alvás. Letelt a nap.

De odakint újra esik a hó – Bécs kis megszakításokkal hetek óta nagy fehér takaró alatt szuszog – és advent van, karácsonyi forgatag, díszkivilágítás és puncs. Hihetetlen hangulata van ezeknek a vásároknak. Útikönyvből olvasva nem találtam túl vonzónak a dolgot: deszkabódék, giccs és tömeg. Igen ám. De ezek BÉCSI deszkabódék, BÉCSI giccs és BÉCSI tömeg. És a Rathaus úgy ragyog, mint egy esküvői torta, az egyik standon két néger püföl egy dobot valami különleges fekete ritmusra és közben teli szájjal vigyorog, a színpadon épp egy rézfúvóskvartett hal kollektív fagyhalált kedélyes karácsonyi dallamok interpretálása közepette, és a lökdösődők arcán sehol a tömegben nem látni bosszúságot, csak mosolyt, forralt bortól tágult ereket és valami kopirájtos megilletődöttséget, amit kizárólag itt, nálunk lehet látni. Nálunk, Bécsben. Igen, kérem, mert míg a többi ezret-tízezret a turistabuszok szállították ide jó pénzért egy délutánra, adig mi – itt lakunk. Néha, háromméteres forró hullámban, elönt ez az érzés, hogy milyen jó itt. Mert tényleg az. A legkisebb fiam a Rathausplatzon, a fények és illatok közepette megállt a forgatag közepén és így szólt: „Én most csodálok.” Alanyi ragozással, tárgy nélkül. Csak úgy. Ő még képes erre – én sajnos már csak nyomokban. De ez az idei advent még az én túlkoros szívemet is átmelegíti.

Egyébként alig tudok írni, mert este elvágtam az ujjamat. Vacsorát csináltam éppen (a hős apa!), és a kígyóuborkát látványkonyha-szerűen, egyetlen pengecsapással akartam kettévágni, hadd ámuljanak a fiúk. Lehet, hogy a machetés kolléga járt az eszemben (az élelmiszerbolt-kipakolós). A kés egy centi mélyen beleszaladt a bal mutatóujjamba, és ott megállt. A gyerekek elsősegélyben részesítettek, majd felkerekedtünk és bementünk a műtőbe kötésért (mert pl. tapasz az nincs itthon). Mindhárman mentünk: én, ujjammal átvérzett zsebkendőben, a nagyobbik, mert támogatni akart, ha elgyengülnék a vérveszteségtől (ő negyven kiló, én százkettő...), és a kisebbik, mert nem akart egyedül otthon maradni. Bevittem őket a műtőbe: zárt világ, sterilitás, bonyolult műszerek, elektromos, számkódos acélajtó, rajta a nevem (Ärztliche Direktion: Dr. Peter Király). A fiam beleszagolt a fertőtlenítő-illatú levegőbe és áhítattal így szólt: „Kúúúl!”

Feledve volt a sajgó ujjam, az enyhe hányinger és a még mindig citerázó térdem.

Megdicsőültem.


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-11-04 23:18   
November 4.

Itt éldegélünk tehát a két fiammal a Mariannengassén: vasárnap esténként érkezünk és péntek délután tűzünk haza. A kórház a Gasse másik oldalán található, a kapunktól kb. négy méternyire (de lehet, hogy öt – én mindenesetre gyakorta elkésem). A fiúk metróval mennek iskolába, tulajdonképpen utazhatnának egyedül is, de én, a nagyvároshoz nem szokott féltős lelkületű apuka, természetesen elkísérem őket. A metró itt minálunk (!) nem a föld alatt, hanem egy magasvasútszerű emelvényen megy, az ablakból látszik az ébredező város. A szerelvények kétpercenként követik egymást (csúcsforgalom idején kicsit sűrűbben), tiszták, pontosak. Mindenféle bőrszín és hajviselet képviselve van, a raszta négertől a fázós kínain át az Osama-küllemű turbánosig. A született bécsi annál ritkább...

A kórház Bécs (és Ausztria) legrégibb gyermekkórháza, specialitása a daganatos betegségek. A műtőblokk két műtőből áll, ezenfelül minden osztály fel van szerelve anesztézia-munkaállomással. Három, néha négy altatós csapat munkáját koordinálom, illetve magam is tevékenyen részt veszek benne. E súlyos betegek altatása, ellátása igazi szakmai kihívás.

És a kollégák! Nagyszerűen felkészült szakemberek, egyik ilyen professzor, a másik olyan docens, de mindenki végtelenül közvetlen, mosolygós, mentes a „sztárallűröktől”. Azt hiszem, a betegeiktől tanulnak jó modort és kollegialitást... Nem úgy értem, hogy közvetlenül, hanem az értékrendjükön át. Mert hat-hétéves, halálos beteg bölcsek között maga is bölccsé válik az ember. Ez a szó, hogy „bölcs”, egyáltalán nem túlzás. „Hogy tudd: egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell...” – énekli Zorán. Na ők tudják. Mikor a csontvelő-átültetést követő 120-140. (!) napon az izolációs kamrából (zsilipből) kijövő gyerkőc először néz ki az ablakon... Először találkozik az iskolai barátaival a társalgóban... Először haraphat bele egy almába csak úgy, nem meghámozva-fertőtlenítve-lereszelve...

Szóval az ő egyéniségük rányomja bélyegét gyógyítóik magatartására is. Ettől olyan különleges ennek a háznak a hangulata. No meg attól, hogy itt az egy négyzetméterre eső professzorok száma sokszorosa a megszokottnak (és kívánatosnak). Huzakodnak is rendszeresen. A megbeszéléseken mindennaposak a pengeváltások, a szakmai viták – de ez is az otthon megszokottnál jóval kulturáltabbban, udvariasabban zajlik, és aki nyer vele, az végső soron a beteg.

Tekintve, hogy a hierarchiát itt nagyon komolyan veszik, koromnál (hihi) és pozíciómnál fogva engem is bizonyos tisztelet övez, mellyel nem igazán tudok mit kezdeni. Eddigi helyeimen ugyanis felszabadult, oldott légkör uralkodott. Hogyan reagáljak, mikor az ebédlőben fiatalabb (férfi) kollégám átadja az ülőhelyét, mert foglalt minden szék? Mit válaszoljak, ha altatni megyek egy osztályra, és a nővérek kérés nélkül kávéval-süteménnyel kínálnak? Egyébként civilként alig kávézom. Itt meg öntik belém a Melange-ot, minimum napi háromszor. Ennek következtében azután mikor a délutáni referálón mindenkinek leragad a szeme, én olyan virgonc vagyok, mint egy ebihal.

A tekintélyelvet bizonyára felfelé is komolyan kellene vennem. Ezért is pikáns az a sztori, ami a minap esett meg velem a csecsemőosztályon. Egy csúnya bőrelváltozás miatt beutalt klapectől kellett bőrbiopsziát (egy kis darab, szövettani feldolgozásra szánt bőrdarabot) venni, természetesen altatásban. Nyüzsgött a sok fehér- és zöldruhás, igen-igen hozzáértőnek tűnő szakember a zsúfolt kezelőhelyiségben. Úgy léptem be, mint egy primadonna, biccegtgettem, integettem jobbra-balra (tudtam is én, ki kicsoda!), és nekiláttam előkészíteni a narkózist. Gázok, szívó, maszk, ballon, gyógyszerek, nekem magamnak védőkötény, szájkendő... És steril kesztyű. Na az nem volt előkészítve. Az összes többi kellék, mint a hőskorban, hófehér lepedővel letakart kis kocsin, példás rendben nyugodott egymás mellett, de kesztyűt sehol sem láttam. Lazán odaszóltam egy magányosan álldogáló fehér ruhásnak, akinek láthatólag semmi dolga nem volt, hogy kerítsen már egy pár hét és feles gumikesztyűt nekem. A dáma végigmért (akkor láttam, hogy minimum hatvan éves), aztán odafordult egy ugribugri kisnővérhez, hogy hozzon a főorvos úrnak kesztyűt. Némi gyanús malíciával a hangjában. Mivel az események felgyorsultak, nem sok időm maradt töprengeni a dolgon – talán jobb is így. Boldogok a lelki szegények. Behozták a bömbölő, megrettent kiskrapekot, kétvállra fektettük és én beadtam a jótékony keveréket. Elaludt, felszereltük műszerekkel, ahogy kell, lemosták, steril kendőkkel letakarták.

Ekkor lépett elő az én banyám, aki addig a háttérben lappangott. Közben átöltözhetett, mert csupa zöldben volt, sterilben, maszkostul-kesztyűstül-műszerestül, és nekilátott a páciensnek. Nem szaporítom a szót: a közeli bőrklinikáról a műtét elvégzésére felkért vendégprofesszor asszony volt az illető, akitől gumikesztyűt kértem...

De adott, becsületére legyen mondva.

A másik dolog, ami galibát tud okozni, az a csipogó. Németországban mindenkinek rádiótelefonja volt, Magyarországon természetesen semmi – itt meg a klasszikus csipogó. Túlságosan elmélyült oktatásban nem részesítettek a használatát illetően, csak a kezembe nyomták azzal, hogy ha megszólal, hívjam fel a számot, amelyik megjelenik a kijelzőjén.

Majdnem keresztbe nyeltem le a villámat vacsora közben, mikor egyik este otthon megszólalt a ketyere. Eleve rutintalan dolog volt tőlem hazavinni (valahogy a zakóm zsebében maradt), ám a bajt tovább súlyosbította, hogy, mint meséltem, a kórház tőszomszédságában lakunk. A csipogóközpont rádióhullámai tehát könnyűszerrel elérték kicsiny műszeremet. Bár nem voltam ügyeletben, félholtra válva előkotortam, és rámeredtem a villogó számra: az intenzív osztály! Otthonról visszahívni sem tudtam őket, így lélekszakadva kabátot-cipőt húztam és rohantam a kórházba. A portán se szó, se beszéd, átnyúltam az üvegablakon és magamhoz ragadtam a telefont. A portás szintén vacsorázott: a soron következő falatot ijedtében majdnem az orrába dugta. „Halló, Király Péter, hívtak a csipogómon, mi a gond?” – lihegtem a kagylóba. „Király főorvos úr? Nem Dr. Klasen?” – volt a válasz. Tisztáztuk a személyazonosságomat. Ekkor a vonal másik végén a hang közölte, hogy kész a vacsorám, hová küldje. Mármint Dr. Klasen vacsoráját, aki az intenzíven ügyelt. Mondom, hát én azt honnan tudjam, meg hogy miért engem csipogtattak meg otthon a kolléga estebédje miatt. Kiderült, hogy a nővér a 175-öst akarta tárcsázni, a hívás véletlenül landolt a 176-oson, az én kütyümön. Miután elutasította a felvetésemet, hogy a nagy ijedségre legalább a vacsit hadd vigyem haza, elváltam a hadtápos nővérkétől és visszaballagtam a lakásba. Megvolt az esti kocogás.

Még egyszer is előfordult (mindeddig utoljára), hogy hazavittem a csipogót. Akkor úgy fél tizenegy táján szólalt meg, éjjel. De valami sohasem hallott, ordenáré hangon. A szokásos kis csippantások helyett sűrűn, magas hangon visongott, mint a nyaratszaki csibe. Kizuhanok az ágyból, előkerítem a lármás cuccot és álomtól dagadt szemmel, jeges rémülettel olvasom a feliratot: NOTRUF St.2B. A 2B osztály az onkológia, na ezek biztosan nem vacsorázni hívnak. Akkor sem voltam ügyeletes, de Norruf volt, az én csipogómon, így magamra rántottam valami ruhát és elrohantam a kórházba. A 2B-n az egyik kórteremben nagy csődület. Az egyik kislány görcsölt, azt kellett elhárítani. Minimum három orvos volt már ott, én oda sem fértem. Az alkalmazott terápia hatásosnak bizonyult, a beteg perceken belül jobban lett. Lazult a doktorgyűrű, most már én is odafértem az ágyhoz. Az intenzív ügyeletese ekkor vett észre, és kedvesen megkérdezte: „Hát te? Nem tudsz aludni?” Magyarázni kezdtem, hogy Notruf meg a csipogóm meg hogy megszólalt... „Ó, most már értem” – felelte a kolléga – „Ha a nővér vészhelyzetben megnyomja a falon ezt a piros gombot, az összes aktív csipogóra kimegy az üzenet. A tiéd véletlenül maradt bekapcsolva...?”

Hazatértem, hogy az éjszaka hátralévő részét az eddiginél passzívabban töltsem el. Megfogadtam, hogy soha többet nem felejtem a műszert a zsebemben. Leadtam a portásnak, ha akar neki lármázhat. A portás öreg róka lehetett már a szakmájában, mert mikor átvette a cuccot, hunyorított és megkérdezte: „Csak nem megszólalt otthon?”

(Van még kaland, de azt majd legközelebb. Megint éjfél lesz lassan, és meglehetősen fordulatosak itt a napjaim. Folytatása követkeik!)

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-10-28 00:00   
Október 27.

Az utolsó pirmasensi napomon már dolgoznom sem kellett. Bementem ugyan reggel nyolcra, de a főnök – kérésemre – készséggel visszaengedett csomagolni a szállásra. Megbeszéltük, hogy a déli osztályos referálón még megjelenek, aztán fel is út, le is út.

Folytattam tehát a csomagolást: feltekertem és lecipeltem a kocsihoz a két szőnyeget, levittem a tévé alatt szolgálatot teljesített komódot is, amely kocsim űrtartalmának hála állva elfért a csomagtartóban. Fiókjaiban – terv szerint – ott lapultak a könyvek, DVD-k és a zoknik. Aztán csak hordtam tovább kilenchónapnyi életem és magányos életvitelem üledékét, az autó meg szép lassan megtelt. Elannyira, hogy amikor már minden a helyén volt, és én záróakkordként lezuhanyoztam, a váltás ruhám, az egy szál törülközőm és a tusfürdős flakon csak vagy tízperces kombinálást követően fért el egy nagyobb konyhai fazékban, a sofőrülés mögötti edényoszlop legalján. Sebességet váltani csak úgy lehetett, ha közben a jobb térdemmel elfordítottam az állólámpa rúdját, miáltal (kétkarú emelő!) a hátsó vége picit hátravonta a téli pulóvereimet tartalmazó zsákot és láthatóvá vált a sebességváltó karja. A jobb oldali tükröt csak a tésztaszűrő segítségével kialakított alagúton keresztül láttam, berácsozva. Fékezéskor időnként megindult a fejtámasz mögötti szennyeskupac és elegyes fehérneműk hullottak a nyakamba. Saját magamnak tett ígéretemhez híven becsúsztattam a lejátszóba a Strauss-CD-t és hajrá! Irány Bécs!

De előbb még néhány szót a búcsúról. A nagy csomagolás-rohangászás közben megszólalt a telefonom. Egy osztályos nővér kérdezte, hol vagyok és zavarhat-e egy percig. Igaz, hogy délutános, de beugrott a kórházba, nehogy elszalasszon. Szeretne elbúcsúzni tőlem. Átfutottam a kórházépületbe. A nővér – idősebb, ősz hajú, kedves arcú, egyike a legjobbaknak – kis csomagot nyújtott át, és adott két puszit. Vigyázzak magamra, mondta és párás lett a szeme. Nekem is. A csomagban könyv volt: „Gebrauchsanweisung für Wien”, és egy kis cetli a következő idézettel: „Geniess die Gegenwart mit frohem Sinn, / sorglos, was dir die Zukunft bringen werde; / doch nimm auch bittern Kelch mit Lächeln hin / - vollkommen ist kein Glück auf dieser Erde”. (Horatius).

És jöttek a nővérek sorban. Akik épp szolgálatban voltak és akik épp nem. Utóbbiak beugrottak elköszönni. Könyvek, idézetek, aláírt képeslapok, pfalzi hurkák, borok és egyebek... Nem tudtam, mit mondjak. Mikor már azt hittem, nem lehet fokozni, hirtelen elém állott a főnököm. Az, aki sokáig és joggal haragudott rám, amiért elmegyek. Aki szeretett volna az osztályhoz láncolni, mert érdeke azt kívánta, akinek most sokkal több munka jut a távozásom miatt. Akiről azt hittem, engesztelhetetlen. Egy üveg bor és egy ajándékkönyv volt a kezében. Átadta, és így szólt: „Herr Király, igazán sajnálom, hogy elmegy. Minden jót, éljen boldogul!” – Szerintem ez ama csak elméletben létező emberi Nagyság egyik félreismerhetetlen megnyilvánulása volt...

Átfutnak az agyamon a szombathelyi távozásom képei. Az ottani főnököm csak annyit mondott, mikor bejelentettem, hogy elmegyek: „Úgysem tudok olyant mondani, amiért maradna, nem igaz?” És el sem búcsúzott tőlem. Az utolsó napomon szabadságon volt. Nehogy félreértés essék: én nem várom, hogy sírjanak utánam, ha elbúcsúzom. De ha megadatik, hogy mégis hiányzom a hátrahagyottaknak, azért nagyon hálás tudok lenni. Mert jó érzés, tudjátok. Ezekből a jó érzésekből élünk.

Lezártam életem pirmasensi fejezetét. Az utolsó napokban ezt az irományt is el-elolvasgattam. Mindent összevetve hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem ezt a kalandot. Csodálatos embereket, igazi, jó kollégákat ismertem meg odakint, akik szerettek engem, minden nyelvi és emberi fogyatékosságom ellenére. Kell-e ennél több?

Na persze, ahogy Bécs felé rezgett a járgány a Tritsch-tratsch polkától, nem szomorúság volt, amit éreztem. Bár bevallom, nem is eufória. Örömömbe, hogy hazámtól és házamtól mindössze száz kilométernyi távolságra költözöm, és a család újra egyesül, vegyült némi szorongás is. Nem is kevés. Bécs, Szent Anna Gyermekkórház... Vezető gyermek-aneszteziológusként... Ahelyett, hogy táncra perdültem volna a boldogságtól, rettegni kezdtem, hogy vajon megfelelek-e nekik. Nem valami fatális tévedés volt-e, hogy felvettek erre az állásra? Lehetségesnek tartottam, hogy egy-két hét (nap? óra,?) után kiderül: az egész csak félreértés. Egyszer diákként (lehettem vagy tizenhárom éves) a zeneiskola vonószenekarában felfigyelt rám a karmester. A második hegedű utolsó előtti pultjánál ültem és hirtelen csak kiszólított a sorból, hogy ejnye, maga milyen jól húzza, jöjjön ide szólamvezetőnek. Kiültetett az első pulthoz, és beintette a zenekart... Tündöklésem kerek húsz másodpercig tartott. Talán a megtiszteltetéstől nem tudtam játszani. Meg amúgy sem voltam valami híres hegedűs, a karmester csak valami ostoba félreértés miatt hihette azt, hogy jó vagyok. Húsz másodperc után leintette a zenét és rám ripakodott, hogy mi a fenét művelek. Visszaküldött – nem a második hegedűbe, hanem a harmadikba. Ketten voltunk ott, egy közismerten tehetségtelen, kövér, izzadós fiú és én. A két számkivetett. Sohasem felejtem el.

Na értitek? Nem altattam kilenc hónapja, itt meg én leszek a vezető aneszteziológus. Valahol mélyen a bennem lappangó bukott hegedűs rettegett a küszöbön álló lefokozástól. Családom számára persze ismerős volt a helyzet. Láttam rajtuk, mennyire megerőltető nekik jobban hinni bennem, mint amennyire én hiszek saját magamban. Végigcsináltak már velem néhány megmérettetést (szakvizsgák, szakmai kihívások), melyek rendre az én fényes „győzelmemmel” értek véget, így sejteni vélték ennek a történetnek is a végkifejletét. Megértették ugyan, milyen stresszel jár egy új munkahely egy új országban és erejükhöz mérten támogattak is, de azt hiszem, azokban az első napokban nem lehettem valami könnyű társaság.

De elég belőlem. Október elsején, éjjel fél kettőkor megérkeztem Bécs kilencedik kerületébe, a kórháztól kapott kis lakásunk elé és kezdetét vette ez az új fejezet. A lakást néhány héttel korábban már átvehettük, feleségem és a Brigád (anyósom és apósom) lakhatóvá varázsolta és akkor éjjel Gabi (Frau Attendance) és a két kisebbik fiam ott várt rám. Aludtak persze, mire megjöttem, de reggel már együtt ébredtünk arra, hogy a nap bevigyorog az ablakon és a galambok négyezer decibellel burukkolnak az ablakpárkányokon. Utóbbiak egyébként azóta sem hagyták abba, jóllehet a nászidőszak biztosan elmúlt. Reggelente galambszóra ébredünk, és bizonyos anyagcsere-manőverek közepette (a legkisebb helyiségben) tisztán hallani, ahogy csőrükkel kopognak az ablaküvegen. Az ember a hajnali sötétségben félálomban gombolyítja a papírt a rolniról, mikor hirtelen észreveszi, hogy a nyílászárón át apró gombszemek lesik ki anyagi létének legintimebb pillanatait.

Fiaim közül a két kisebbet október elsején elvittük egy gimibe, és bemutattuk az igazgatónak. Korábbi kudarcunk miatt (a legkisebbet nyelvi hiányosságai miatt kipenderítették egy másik bécsi gimnáziumból) volt bennünk némi félsz, hátha ismét elutasításban lesz részünk. Merthogy a két kis-Attendance nemigen tudott németül október elején (jogos a múlt idő!!!). Igaz, ez egy drága magángimi és az előzetes levélváltáskor az igazgató igencsak segítőkésznek bizonyult...

A kedves, középkorú, szakállas direktor kész dossziékkal várt minket (az általam korábban küldött bizonyítvány-fordítások, korábbi leveleim kinyomtatott példányai és minden ide vonatkozó dokumentum gondosan lefűzve feküdt íróasztalán), gyermekeinket a nevükön szólította és azonnal kész ötletei voltak a srácok integrációjának elősegítésére. Húsz perc múlva azon kaptuk magunkat, hogy a fiúk a gimi tanulói az 1/c illetve 3/c osztályokban. Első tanítási nap: hétfő (október elseje péntekre esett).

A titkárnő még kitöltetett velünk néhány kazalnyi kérdőívet, legombolt rólunk egy kisebb vagyont tankönyvekre, füzetekre és egyenruhára (!), majd utunkra bocsátott bennünket. Szédelegve léptünk ki a kapun. A gyerekek egy bécsi gimnázium tanulói...

Azóta odajárnak. És amit művelnek, maga a csoda. Az igazgató valami különleges státuszt biztosított nekik, hogy csak abból kapnak osztályzatot félévkor, amiből jó jegyeket szereztek, a rosszul sikerült dolgozatokat, feleléseket nem veszik figyelembe. Év végén, ha a fontos tárgyakból sikerül elérniük a megfelelő szintet, „felső osztályba léphetnek”, ha nem, marad a „különleges státusz”. A fiúk, fittyet hányva az engedményeknek, hordják haza a jó jegyeket, megírják a dogákat és felelnek, mint minden diák. Igaz, a délutánjainkat öttől fél kilencig kitölti a tanulás – nekik csak felerészt, de nekem az egész jut, mert külön-külön tanulok velük - de megéri.

Ami pedig a beilleszkedést illeti: azt hiszem, sem a tanárok, sem a diákok nem először látnak külföldit. Az osztályközösségük hihetetlenül nyitott, érdeklődő, elviselik és szárnyaló gyermeki intelligenciájukkal kiegészítik a srácok nyelvi hiányosságait, tojnak a melléknév-deklinációra és a partizip perfektre, ehelyett együtt lógnak, dumálnak, pingpongoznak, csocsóznak, tanulnak (!) és filozofálnak. Igen, filozofálnak, mert megbeszélik (ne kérdezzétek, hogyan...), hogy miért jobb Ausztriában/Magyarországon, hogy miért jó hely Bécs és miért nem az Szombathely (és persze fordítva is), melyik tanár hülye szadista és melyik a rendes szivar és így tovább.

Éppen ma éreztem úgy, hogy van jövője ennek a faramuci „kísérletnek” a gyermekeink életével. Áron fiam azzal jött haza, miután átcsocsózta a délutánt új barátaival: „Apa, az osztálytársaim tök jó fejek!”

(Folytatása következik, benne mindennapjainkról, a munkahelyemről és a bécsiek sajátságos szokásairól szóló beszámolókkal. Maradjanak velünk!)


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-10-21 23:19   
Október 21.

A történetnek van egy munkahelyi szála, egy bécsi mindennapok-szála és egy iskolai szála is. Azt sem tudom, hogy fogjak hozzá. Kezdem az utolsóval, mert ebbe még nem avattalak be Benneteket: két fiamat a három közül beadtuk egy bécsi gimnáziumba tanulni. A harmadik, majd’ tizenhat éves fiatalember, úgy döntött, hogy az érettségiig már nem vág bele az osztrák középsuliba, így Magyarországon maradt édesanyjával, ha úgy tetszik, Frau Attendancéval, aki tovább viszi szombathelyi háziorvos-praxisát.

Én meg a két kisebbel (tizenegy és tizenhárom évesek) hétközben Bécsben próbálkozom, hétvégén meg hazautazunk. Száztíz kilométer. Összehasonlításképp: a Szombathely-Pirmasens-távolság 930 volt... Minőségi ugrás még akkor is, ha a hétköznap esti vacsorákat változatlanul én alkotom. Úgyis annyit beszélnek a gyermekkori elhízás veszélyeiről, legalább a két fiam válláról leveszem ezt a gondot. Kivéve, ha megeszik, amit főzök, ami jelen gasztronómiai képzettségem mellett erősen kétesélyes.

Az iskola két metrómegállónyira van a lakásunktól, itteni viszonylatban tehát a szomszédban. A közlekedés igen jó (sőt fantasztikus, de erről külön fezezetben szólok), fél nyolckor indulnak és nyolckor már az iskolapadot koptatják. Domi 1.c-s, Áron 3.c-s a nyolc osztályos gimiben. Németül nem tudnak, saját szavaikkal: ülnek, mint a dísz. Illetve bocsánat, az egész mondat múlt időben értendő. Régmúlt időben. Mert alig három héttel a sulikezdés után gyermekeim sorra hozzák haza a dicséreteket, hibátlan dolgozatokat, 1-es feleleteket (itt is az a legjobb jegy). Nem álltam meg, egyik este megkérdeztem a kisebbiktől: „Mondd, te honnan tudsz németül?” Mert német nyelvű találós kérdéseket olvastam fel neki, csak úgy heccből - és adekvátan válaszolt. Vállat vont és széttárta a karját. „Nem tudom”, mondta, „Miért, tudok...?” A másik srác meg épp ma felelt (szóban!) földrajzból Ausztria hegy- és vízrajzából. Kettesre, ami itt, ugye a négyes. Hogy mit nem tudott a lusta kölke, fogalmam sincs... Hogyhogy nem egyest hozott..?! Amúgy három hete a német szókincse még elfért volna egy bélyeg hátulján, most meg valami hosszanti völgyekről számolt be, melyek három részre osztják az Alpokat észak-déli irányban, meg homokkőről, paláról és az úgynevezett metamorphe Gesteine-ről is szó esett állítólag. Szédületes. Elképzelem, nekem milyen lenne idegen nyelven, idegen gyerekek között három hét alatt beilleszkedni, behozni a majdnem egyhónapos késést (a többiek szeptember 6-án kezdték a sulit!) és hordani haza a dicséretet... Éppen elég felnőtt fejjel az új kórházban helytállni. Arról is mesélek hamarosan.

Meg el akarom mondani a srácok felvételi beszélgetését, a bécsi lakásunkat, a reggeli metrózásokat, a város hangulatát is... Mindent, mindent! Most csak úgy belekaptam és már abba is hagyom, mert éjjel van és kókadok lefelé. De hamarosan jelentkezem!

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-10-21 22:51   
II. fejezet

Szép cím, kicsit fellengzős. De amikor elkezdtem ezt a naplót, még nem tudtam hogy az csak az első fejezet lesz, és hogy a másodikat már itt, Bécsben fogom írni.

De megértem, megértük ezt is. És majd három hétnyi bécsi élet és munka után egy máris biztosnak látszik: mesélnivaló akad itt is bőven!

Köszönöm, hogy érdeklődtök, hogy követitek ezt a furcsa, kacskaringós, hullámhegyekkel és -völgyekkel szabdalt vándorutamat. Elkezdem hát újra - olvassátok olyan szeretettel, amilyennel írom!

 
Ugrás a ( 1 | 2 | 3 következő lap )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó