2014. szeptember 16. Címlapra!
[Regisztráció]  [Profil szerkesztése]  [Beállítások szerkesztése]  [Keresés]
[Magánüzenetek]  [Felhasználók listája [Bejelentkezés]
MagyarOnline.net Fórumok >> Németország >> Attendance: Pfalzi köznapló
Új topik indítása   Üzenet küldése
Ugrás a ( 1 | 2 következő lap )
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2011-03-08 22:07   
Március 8.

Attendance Tirolból jelentkezik. Itt telelünk Frau Attendancéval szombat óta, és csodákat látunk. Odafent háromezres, hósipkás csúcsok, idelent tavasz, madárdal és pipitéres legelők. Tehén még nincs (valószínűleg még nem hajtják ki a jószágot), ami azért jó, mert a GPS-jelet követve tökön-babon, legelőn-mocsáron keresztülvágva túrázunk. Kerítés, sövény nem akadály. Lehet, hogy sokaknak ismerős ez a geocaching nevű játék, amit mi évek óta űzünk: valaki elrejt egy kis dobozt a világ egy szép pontján, a koordinátáit felteszi a netre, a „kincsvadászok” meg, jelen esetben mi, megkeressük. Száz meg száz gyönyörű helyre jutottunk így már el (csak Magyarországon több mint háromezer ilyen doboz, ún. „geoláda” található), nem beszélve a keresgélés izgalmáról. Van láda itt a közelben is, ahol lakunk, Wildermiemingben, de van a Zugspitzén is, ahová ma jutottunk el.

A Zugspitze, ha már előjött róla a szó (mert szóba hoztam...), a világ egyik leggyönyörűbb helye. Illetve hegye. Drótkötél-pálya visz fel a tetejére (2962 m). Köröskörül sehol sincsenek hasonló magasságú csúcsok, így a kilátás pazar: mintha a világ tetején lenne az ember. Elláttunk egész a Grossglocknerig: hatalmas, havas, piramis alakú csipke a többi csipke között. Attendance bevallja, hogy írásművészete nem tud megbirkózni a feladattal, hogy a látványt csak megközelítőleg is leírja. Különben is vannak dolgok, amik nem arra valók, hogy leírják őket. Van, amikor jobb, ha az ember csak áll, bámul és ki sem nyitja a száját.

Inkább azt mesélem el, milyen volt tegnap este a farsangfarki boszorkány-bál a szomszéd községben. Ugyanis egy szélfútta ánégyes plakáton táncos-zenés mulatságra invitálta a környékbélieket egy hevenyészett hirdetmény. „Élő tiroli zene”- szólt a csábfelirat, és mi nem tudtunk neki ellenállni. „Asztalfoglalás kívánatos” – jósolt többezres tömeget a rendezvényre a plakát felirata. Felhívtam őket, asztalt foglaltunk. A rendező hölgy lelkemre kötötte, hogy időben érjünk oda, különben nem tudja tartani az asztalunkat. Persze majdnem elkéstünk, mert a szállodánkban a (négy fogásos, böbő!) vacsoránkat a a szokásos geműtlihh tempóban szolgálták fel. Node csak a végére értünk, autóba vágtuk magunkat, és uzsgyi.

A szomszéd község utcái sötétbe burkolóztak, csak itt-ott világított egy-egy ablak. A főutca is kihalt volt. A Gasthof zum Löwen – ahol a bált rendezték – hallgatagon feketéllett, egy árva autó sem állt előtte, ablaktábláit nem rezegtette vidám kurjongatás... Vajon nem értettünk félre valamit? Végül bemerészkedtünk a félhomályos hallba, ahol egy szálemi boszorkánynak öltözött pincérnő fogadott: „Essen oder zum Hexenball?” Miután közöltük, hogy a bálba jöttünk volna, kicsit elbizonytalanodott, de hamar összeszedte magát, kifacsarta belőlünk a belépti díjat és útbaigazított az emeleti helyiségek felé.
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna.
De Frau Attendance kitartott.

Felmentünk a lépcsőn, s közben egyre hangosabban hallottuk a vérbeli tiroli muzsikát a teremből. Na, ez végre biztató. Benyitottunk és láttuk, hogy a terem totál üres, az asztaloknál egy lélek se, a zene CD-ről szól. A bárpultot két alak támasztotta, mindketten férfiak, lenge női ruhában, láthatólag a farsangra vonatkozó helyi protokoll előírásai alapján. Egyikük otthonkát viselt körömcipővel, lábkörmeit szolid vörösre pingálta. Gyér, ősz haját hajcsavarókra tekerve hordta, amitől valahogy egy őrült grófné benyomását keltette, leszámítva az orra alatt tündöklő pingált bajuszt. Társa Walpurgis-éji boszorkánygúnyát öltött, miniszoknyája alatt neccharisnya, csipkés harisnyatartóval (utóbbiba Marlboro márkájú cigarettásdobozt dugott, így hidalva át a női hacuka bosszantó zsebtelenségét). Lábujjain a körmök szintén vörösen tündököltek.

Rajtuk kívül egy lélek sem. Feltűnt ugyan egy rabruhás technikus, aki babrált valamit a hangosítással, de hamarosan eltűnt. Leültünk az egyik árva asztalhoz, és percekig a szemünk sarkából méregettük egymást, a két transzvesztita és mi.
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna.
De Frau Attendance kitartott.

A pincérnő bocsánatkérő modorban felvette a rendelésünket. Úgy kapaszkodtam a söröspohárba, mint fuldokló a mentőövbe. A pincérnő közölte, hogy hamarosan megjönnek ám a vendégek, csak kimentek levegőzni az utcára (onnan jövünk, válaszoltam, ott se volt senki...), és ne féljünk, mert mindjárt beindul a buli. Ott ültünk az egyébként hangulatosan berendezett kis ivóban, lakkozatlan fenyőfa asztaloknál és vártuk, mi lesz. Kisvártatva bedübörgött hat-hét fiatalember, egyensörösüveget szorongatva a kezükben és elfoglalták a helyüket a helyiség túlsó végében. Az volt a benyomásom, hogy tőlünk tartanak és ez az érzés csak erősödött, ahogy a gyéren szállingózó vendégek, szinte mindenki jelmezben, sorra a terem túloldalán táboroztak le, onnan méregetve minket gyanakvóan.
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna.
De Frau Attendance kitartott.

A két álhölgyről közben kiderült, hogy ők képezik a zenekar zömét. Elannyira, hogy ők ketten a zenekar. Az egyik bőgőzött, a másik gitározott. Ja, és énekelt. Először is rém hamis volt, másodszor meg olyan borzalmas tájszólása volt, hogy egy szavát sem értettem. A közönség azonban, ott a túlsó fal mellett, láthatólag remekül szórakozott. A pincérnő többször is feltűnt, újabb és újabb söröket és snapszokat osztva szét a szomjas közönség tagjai közt, és párszor a mi asztalunkhoz is odajött, hogy „mindjárt, mindjárt..!”. Az ő zavaránál csak az enyém volt nagyobb, nem tudtam felülemelkedni az érzésen, hogy minket innen kinéznek. Világos volt, hogy a helyi közösség báljára tévedtünk be egyedüli idegenként, jelmeztelenül, és elfoglaltuk az egyik asztalukat, s emiatt sem ide, sem a többihez nem mernek leülni a jó tiroliak. Ott álldogálnak a falnál, kezükben sör, beszélgetnek, énekelnek, cigiznek, de tíz méteren belül nem merészelnek megközelíteni minket.
Igazság szerint Attendance ekkor inkább megfutott volna.
De Frau Attendance kitartott.

Rém kellemetlen volt. A gitáros ekkor felcserélte a hangszerét harmonikára, és hamisítatlan tiroli jódlizásba kezdett. Leesett az állam, Azt hittem, ezt már csak a turisták kedvéért műveli néhány kóbor zenekar (Günther und der Grüne Schleim és társaik) a négycsillagos szállók autentikus folklórműsorában meg tehenes-rétes-szalmakazlas borítójú CD-lemezeken. Erre tessék: egy kis falu farsangvégi bálján, a feltehetőleg helyi erőkből verbuválódott zenekar a szintén helybeliekből álló közönség örömére jódlizni kezd! Akkor gondoltam végig, hogy az addigi dalok között egy Lédigaga- vagy Májkeldzsekszon-szám sem szerepelt: mindegyik német nyelvű, hazai, sőt tiroli nóta volt. Ezek az emberek a saját örömükre tiroli zenét hallgatnak, énekelnek – és láthatólag nagyszerűen érzik magukat így.
Attendance ekkor úgy gondolta, hogy talán mégis van ebben a buliban valami.

Közben kiderült, hogy az állva sörözgetés-beszélgetés a szokásos forgatókönyv része lehetett, mert adott pillanatban egyszerre csak benépesültek körülöttünk az asztalok, mindenki leült, körbevettek, a vállunkat veregették, egy boszorka snapsszal kínált, és többen lefényképeztek minket (valószínűleg, mint kuriózumot...). A zenekar repertoárjában feltűnt a John Denver-féle Country Road, kicsit úgy éreztem, direkt a külföldi vendégek kedvéért. Azon kaptam magam, hogy együtt dalolok velük. Frau Attendancét közben megszorongatta valamilyen talpig fenyőgallyakba öltözött erdei szellem (azt mondta, jó tüskés volt), aztán lefényképezkedett vele. Ilyen fenyőbe burkolt alakból több is ellepte időközben a termet. Félelmetesen néztek ki: mint egy két lábon járó szénaboglya, csak borókagallyból. Az arcuk sem látszott ki, azt meg torz, félelmetes álarc rejtette. Tegnapelőtt részt vettünk egy tél-űző felvonuláson egy másik faluban (kicsit a mi busójárásunkra hasonlít), ott tűntek fel ilyen szerzetek. A bemondó szerint a fenyő termékenység-szimbólum errefelé, ezek a varázsfigurák a tél halálát, a tavasz születését, a szerelmet és az újjáéledő mindenséget hirdetik. Hát, ahhoz képest elég ijesztőek voltak.

A fenyősubások után kicsit fel kellett söpörni, de aztután újult lendülettel folytatódott a buli. Pápaszemes műtőssegéd táncolt Pumuklival, banyák ropták sötét tekintetű erdei manókkal, takarítónők forogtak a placcon, kezükben tollseprű, mellyel a vigyázatlanabb táncosokat cirógatták nyakon. A zenekar húzta, már nem is volt hamis (vagy én ittam elég sört és snapszot), a vendégsereg pedig velük énekelt.

Attendance úgy érezte, reggelig is szívesen maradna. Még másnap reggel a fürdőszobában is azt harsogtam a zuhany alatt, amit a bálban tanultam: „Wir seh’n uns wieder, wir seh’n uns wieder!” Úgy legyen.

Attendance kínos zavarban köszönte meg Frau Attendancénak, hogy nem engedte megszökni az elején...

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2011-03-02 21:56   
Március 2.

Reggelente már derengésben ébredünk, ami határozottan növeli a felkelést serkentő dalos-táncos összeállításom hatékonyságát. Közeleg a tavasz. Múlt hétvégén kankalint láttunk nyílni az árokparton – igaz, az a magyar oldalon volt. Itt, a metropolisz betonján nem annyira jellemző. A kikelet közeledtét inkább a járókelők szerelése jelzi, például a két kis csokoládégyereké, akikkel az iskolaév eleje óta rendszeresen találkozunk a metrómegálló felé tartva. Nagyjából azonos korú (ikerforma) kis néger testvérpár, lehetnek vagy nyolcévesek. A kisfiú mindig dumál, magyaráz, be nem áll a szája, a kislány meg komoly, szigorú (valószínűleg őrá bízzák otthon reggelente az öcsit és nem fordítva). Egyszóval még ők is, akik egész télen szemöldökig bebugyolálva, hatalmas iskolatáskával a hátukon jöttek mindig szembe, még ők is szellősebbre fogják a reggeli kollekciót. Csak az irdatlan iskolatáskák a régiek.

A suli előtt várakozva tegnap délután (papataxi rundumdiúr...) érdekes jelenetnek voltam szemtanúja, ami jól példázza a bécsiek szociális interakcióit. Egy autós – parkolóhelyet keresve – beletolatott a mögötte állóba. A csattanásra figyeltem fel. Lelki szemeim előtt felsejlett az obligát jelenet: vörös fejjel ordítozó, anyázó sofőrök, ökölrázás („rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom...”). Ehelyett a két kocsiból kikászálódók (az egyik nő) udvariasan köszöntek egymásnak, fejcsóválva szemügyre vették a károkat, a vétkes (a férfi) mentegetőzött, a károsult (a nő) mosolygott – nem mondanám, ezzel a két szememmel láttam, aztán kitöltöttek valami papírokat. Ohne stressz. A kollégáim is ilyenek odabent: lehet, hogy nagyon nem egyezik a véleményük (esetleg az egyiknek nagyon a bögyében van a másik), de megmaradnak udvariasnak és kulturáltnak. Sokan éppen ezt a színpadi álságosságot vetik szemére az osztrákoknak, akik persze a háttérben éppúgy elkaszálják a nekik nem tetszőket, ha tehetik, mint mi a magyar ugaron. Én mindenesetre nagyon szenvedtem odahaza attól, hogy magas beosztású doktorok is úgy beszélnek néha egymással, hogy egy bálnavadászhajó legénysége is elpirulna tőle.


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2011-02-09 21:52   
Február 9.

Hát ez sem a tervek szerint alakult, az előző ígéret óta bizony már többször lett holnap... De most legalább folytatom.

A cápa. Karácsony előtti bevásárlási feladataimat szokásom és hajlamom szerint egy délutánra sűrítve egy ködös napon munka után kiautóztam a Shopping City-be, Bécs egyik legnagyobb bevásárlóközpontjába. A kezemben tartott lista a bokámat verdeste, élén pedig a fent nevezett porcoshal állott, Áron fiam karácsonyi kívánsága. Egyszer még az ősszel meglátta az IKEÁ-ban, és addig könyörgött, míg a túlterhelt szülő le nem szerelte azzal, hogy „majd karácsony körül vissaztérünk rá” – gondolván, úgyis elfelejti. Ő azonban nem felejtős fajta, így azon a bizonyos napon ott találtam magamat az IKEA plüssállat-osztályán és dermedten konstatáltam, hogy a cápák távollétükkel tüntetnek. Volt kutya, teknős, sőt, egy kétes arckifejezésű víziló is, de cápa egy szál sem. Határtalan megkönnyebbülésemre aztán mégis felfedeztem egyet, a legislegutolsót, magasan a polcrendszer tetején, ahol a madár sem jár. Senki sem érte fel, bizonyára azért is maradhatott ott. Felnyúltam érte, de esélyem sem volt, hiába vagyok majd két méteres. Lopva körülnéztem. Sehol senki. Ugrálni kezdtem, előbb helyben, majd nekifutásból is. Egyszer az ujjam hegyével megérintettem a farkát, de tovább nem jutottam. Eladó százméteres körzetben sem találtatott. Onnan alulról, ahol álltam, látni véltem, ahogy a cápa arcán a kárörvendő diadal vonásai jelennek meg. Egy létra kellene vagy valami pózna, de közel s távol csak hülyén (és egyre szélesebben) vigyorgó plüssállatok. Hopp. és egy bábszínházhoz való paraván, kábé olyan magas, mint én magam. A súlya alapján tömör tölgyből készülhetett (esetleg négycollos acélból, az sincs kizárva). Hadd bízzam a nyájas olvasó fantáziájára, hogy néztem ki, míg a mázsás paravánnal (rajta majom, pálmafa és banán) lepiszkáltam onnan fentről azt a szerencsétlen cápát, aki addigra leplezetlenül röhögött rajtam. De – annyi balszerencse közt, oly sok viszály után – megvolt! Az apai szeretet szárnyakat ad, ha egy cápahiányban szenvedő kisfiú karácsonyi öröme a cél. Hónom alá csaptam az állatot és irány a pénztár!

Az IKEA nem bízza a véletlenre, hogy minden áruját alaposan szemügyre vedd. A körülbelül negyvenezer négyzetkilométernyi áruház három szintjén meanderszerű vonalban kanyarog a gyalogút. Tekintve, hogy tájékozódni alig tudok jobban, mint egy döglött tengeri uborka, hol itt, hol ott tűntem fel a boltban, hónom alatt a döggel. Fél óráig tartott, míg kikeveredtem a bútorok közül (a fürdőszoba-osztályon már előre köszöntek az eladók, mikor hatodszorra is meglátogattam őket), és a távolban felsejlettek a pénzárak körvonalai. Meg még valami. Hatalmas tárolórekeszek az előző szezon kifutó termékeivel, amelyeket sluszpoénként helyeztek el a pénzárhoz vezető út utolsó méterein. Ott magasodott egy rekeszben mintegy másfél köbkilométernyi plüsscápa is.

Az IKEÁ-t elhagyva fel kellett még keresnem vagy négy-öt egyéb boltot, melyek a hatalmas pláza területén egymástól a lehető legtávolabb helyezkedtek el. Cápámmal így a vásárlóközönség körében is hamar sikerült népszerűséget kivívnom. Az egyik kávézóban például fiatal hölgyike ült, aki gyanúsan méregetett már első alkalommal is, mikor elhaladtam. Aztán, hogy állandó jelenséggé kezdtem válni azon a szakaszon (utam vagy még háromszor vitt el a leány kávézója mellett), egyszer csak felugrott, és már messziről, színpadiasan kitárta a karját felém: „Ugye nekem, csak nekem fogtad, én hősöm!!!” – kiáltotta, és én jobbnak láttam sürgősen másik útvonalat választani.

Hát ennyit a cápáról. Megviselt a dolog, de megérte.

Még mesélek egy kicsit a kórházról. A holland akcentusom tovább kísért, nem menekülhetek előle. Volt a múltkor egy magyar kislány az egyik osztályon, vele és az apukájával persze magyarul beszélgettünk. Utána az egyik nővér csodálkozva megjegyezte, milyen folyékonyan beszélek magyarul. Holland létemre – tette még hozzá... Ugyanis, mint kiderült, sokan azt hiszik rólam a házban, hogy holland származású vagyok. Nem értem, honnan ez az erős akcentus. Igaz, hogy dolgoztam Hollandiában, szerettem is a nyelvet és jól is beszéltem – node annak vagy tíz éve! És az akcentus még mindig nem kopott ki belőlem. Hm.

Van a gégészek között egy operaénekes is. Csendes, sőt kicsit mogorva fazon, de állítólag csodálatos hangja van, és, nem mellesleg, magánénekesi diplomája. Na, neki ma majdnem kitörtem a nyakát véletlenül. Műtét közben egy koronaszerű lámpa van a fején, a zsinórja a fal mellett álló masinához kapcsolódik. Onnan jön a fény az üvegszálas optikán keresztül. Azt hittem, át tudom lépni... De közben ő is végzett a műtéttel és felállt. Mit szépítsem, teljes súlyommal ráléptem a pórázára, ami persze megfeszült és hátrarántotta a nyakát. Mivel nem nagyon szeretik a nővérek a mufurcsága miatt, alig bírták visszatartani a kacajt. Mikor aztán kiment („Nem, ne mentegetőzzön, igazán semmiség...” – és közben úgy nézett a szemével, mint a halálsugár), azok a komiszok megtapsoltak.
Gyűjtögetem a népszerűség morzsáit...

Itt nálunk egyébként Semesterferien van, ami azt jelenti, hogy iskolai szünet és mindenki síel. Kong a város, csak a mi elszánt, maroknyi csapatunk maradt. De márciusban mi is megyünk, méghozzá a tiroli hegyekbe! Majd azt is elmesélem.

Megint hosszúra nyúlt a beszámoló, bár Frau Attendance mindig biztat, hogy inkább sokszor keveset írjak. A tördelésre viszont (a kezdeti bakik után) igyekszem vigyázni, hogy könnyebben olvassátok.

És hamarosan újra írok! Igérem.

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2011-01-23 23:55   
Január 23.

Köszönet mindazoknak, akik hűségesek maradtak és nem tántorította el őket, hogy a Napló foghíjassá vált és az eredeti elnevezés szótövében foglalt burkolt ígéretet („nap”) nem igazán teljesíti az utóbbi időben.

Karácsony óta folyamatos munkában, munkahely-építésben és ügyelet-dömpingben van részem, s ha végre hazaesem, jönnek az urak az iskolából és tanulunk. Volt este, hogy a háromkaréjú ősrákokkal szembeni vitathatatlan (?) érdeklődésem sem tudott visszatartani attól, hogy Áron földrajzkönyve fölött el ne aludjak. Hát ezért szűkös most az Attendance-termés, és noha mindig megfogadom, hogy a „sokszor keveset” elvet fogom követni, az a kevés is mindig halasztódik, míg végül olyan sok lesz, hogy akkor meg az tántorít el a lejegyzésétől.

De abbahagyom az önsajnáltatást, mert nincs is miért. A fiúk 4,7 feletti átlagot produkáltak félévkor a magyar iskolában úgy, hogy oda se jártak (ugye, ott az ötös a legjobb!), itt a császárvárosban meg, noha nem kell hivatalos értékelést kapniuk a szemeszter végén, egyre több tantárgyból érkezik az 1-3 közötti félévi jegy. Rejtély, hogy csinálják. Például, hogy az ősszel németül még nem tudó kisebbik fiam német nyelvhelyesség (!) – dolgozatára jobbat kapott, mint a mellette ülő őslabanc. És hogy az idősebbik, aki nemrég még meg sem tudott szólalni osztrákul, múltkor az Orbán-féle médiatörvényről vitatkozott a napközis tanárával...

Az ő agyuk másként van behuzalozva, mint a magamfajta érett korúnak. Félelemmel vegyes csodálattal várom a napot, mikor majd rá kell döbbenjek, hogy jobban tudnak nálam németül. Bizonyos jelek (mint a kiejtésük, a beszédükbe keveredő osztrák kifejezések, az exponenciálisan bővülő szókincsük és ösztönös nyelvtani megsejtéseik) arra mutatnak, hogy az a nap nincs is túlságosan távol.

Ezt a bejegyzést tulajdonképpen csak rövid jelentkezésnek szántam, hogy élek, nem vesztem el, és hamarosan megint gyakrabban fogok tudni írni – de nem állom meg, hogy a kései óra ellenére ne említsek néhány morzsát bécsi életünkből. Például a korcsolyapályát a Rathausplatzon. Néhány hete ugyanis lehoztuk a fiúkkal a korcsolyájukat, hogy majd a neten kibogarászom, hol lehet itt a közelben jeget találni. Nem sokkal utána bukkantam rá az első híradásra a Rathausplatzon, a karácsonyi vásár helyén január közepétől létesítendő korcsolyapályáról. A jó bécsiek ugyanis, miután a vásárnak vége, jeget hizlalnak a téren és a csatlakozó park sétányain és 6000 négyzetméternyi korcsolyapályává alakítják a placcot. Vártuk a nagy napot, a nyitást és nem is csalódtunk. Este hét órakor, a mesebelien kivilágított Tanácsháza előtt, némi politikusi beszédekkel és jégrevüvel megnyílt a pálya, méghozzá (igaz, csak aznap) kostenlos, azaz ingyen. A Radio Wien kitelepült DJ-jétől bárki kérhetett számot, a környező bodegákban fogyott a puncs és a forró csoki, az egyes híradások szerint tízezres tömeg pedig tolongás, lökdösődés nélkül kényelmesen elfért a hatalmas műjégpályán. Hihetetlen élmény volt az esti fényekben korcsolyázni a város szívében, együtt a kipirult, jó kedélyű bécsiekkel, akik a tömegjelenetek során sem mutatták jelét türelmetlenségnek vagy idegbajnak. Jómagam a palánk mellől kísértem figyelemmel az eseményeket és dideregve hallgattam a zenét – korcsolyázni ugyanis nem tudok. Kábé annyi esélyem van függőlegesen maradni a jégen, mint egy élére állított papírlapnak. De a srácok élvezték nagyon, felfedezték a park ösvényeit, a curlingpályát, fogócskáztak, keringtek, siklottak (elképesztően ügyesen). Aztán ittunk egy forró csokit és hazajöttünk villamossal.
Jó kis város ez. Szeretetre méltó. Nem találkoztam még olyan régebb óta itt lakóval, aki komolyan szidta volna, ami nagy szó. (Pirmasensben viszont olyant nem lehetett látni, aki őslakosként ne vágyódott volna el más tájakra.) Kaptam karácsonyra egy könyvet Frau Attendancétól, az a címe, hogy A Császárváros. Egy huzamosabb ideig itt élt magyar újságírónő alkotta, tulajdonképpen rendhagyó útikönyv Bécsről, de olyan jó stílusban, olyan érdekesen megírva, hogy letehetetlen. Az írónő most Budapesten él, és előszavában megjegyzi, hogy Bécsben élve „veszélyesen naivvá válik az ember”, mondjuk Pesthez képest. Azt érti ezalatt, hogy elalszik, kihuny bennünk a zsigeri gyanakvás, hogy na most mindjárt valaki át fog verni, mindjárt gorombán ránk üvöltenek vagy megaláznak valamilyen módon. Ebben a városban polgárság él, és ez a légkör még a húsz százaléknyi bevándorló tömegén is átüt.
Most viszont befejezem, mert éjjel lett. A szomszéd szobából egyenletes szuszogás hallatszik, alszik a két kalandozó kismagyar. Áron feje alatt hatalmas plüsscápa, karácsonyi darab, aminek szintén története van. Legközelebb elmesélem majd, milyen volt az adventi vásárlási láz közepette a hatalmas bevásárlóközpontban átfurakodnom a tömegen, hónom alatt egy méteres cápával. Holnap ezzel kezdem. Szép álmokat.

 
 hunor  módosítás |   válasz erre |   profil |  2011-01-22 07:55   
Kedves Dr.Imre!

A blog kapcsán kérdések, válaszok, beszélgetés helye itt található, áttettem ide az üzeneted (Attendance itt is látja):

HOZZÁSZÓLÁSOK: Attendance: Pfalzi köznapló
http://magyaronline.net/forum/viewtopic.php?topic=8451&forum=4&170

Üdv.:
Hunor

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-12-23 22:43   
December 23.

Holnap karácsony! A kórházban minden osztályt kigyönyörítettek csillagokkal, hópelyhekkel, angyalszárnyakkal és csillogó-villogó égősorokkal. Különleges élmény volt tegnap ügyeletben az esti vizit. A nővérszobák felől halvány puncs-illat kúszott a folyosókra, odabent halkan szólt egy-egy karácsonyi cédé. Minden osztálynak külön karácsonyfája van, a máskor olyan elfoglalt nővérek most órákat töltöttek a díszítésükkel.

A hároméves E. tegnapelőtt „szabadult”, azaz, mivel a csontvelő-átültetés után már eléggé megerősödött az immunrendszere, kiengedték a steril zsilipből, ahová az orvos is csak védőruhában, bemosakodás után léphet be. Aki eltöltött három hónapot odabent, megtanulja értékelni mindazt, ami nekünk, „kintieknek” természetes. A kis E.-t tehát ott találtam tegnap este az osztály karácsonyfája alatt. Anyukája hozta ölben, mert gyenge még a járáshoz. Ült Mutti ölében szótlanul, tágra nyitott, fekete szemmel, aztán eltolta a derekát tartó kezet, lekászálódott anyja öléből és odament a karácsonyfához. Reszkető lábakkal, botorkálva, de – odament. Megállt az ő méreteihez képest hatalmas, világító, szikrázó csoda alatt, csak állt és nézett felfelé, hogy majd kificamodott a nyaka. Ezekért a végtelen pillanatokért lesz gyerekorvos az ember.

A műtő személyzetével is megültük a karácsonyi partinkat, szerintem kissé stílustalanul egy olasz étteremben. Igaz, hogy a koszt kitűnő volt. Egész este vidáman csevegő osztrák – sőt bécsi! – kollégák vettek körül, akik egyre jobban belemelegedtek a buli-hangulatba. Sajnos, a gátlások lazulásával nyelvhasználatuk is radikálisan megváltozott, mind jobban előretört ajkukon a wienerisch. Ez az a fajta német (?) nyelv, amit a németországi tévé- és mozinézőknek németül feliratoznak a jobb megértés kedvéért. Az Arbeit helyett „Oáveit”, az ich liebe dich helyett „i’ steh’ af di” járja – ahogy errefelé mondják: „Tut me lééd”. Órákig rötyögtem együtt az egybegyűlt harcostársakkal, lehet, hogy a rendszert is szidtuk vagy megdicsértük a pincérnő bokáját… Igazából nem tudom. A Dubairól és az ottani társadalmi ellentétekről szóló eszmefuttatást jól tudtam követni, de aztán felmerül valami a Schönbrunni Állatkert kajmánjaival kapcsolatban, ahol elveszítettem a fonalat. Kalandos, na. Év elején a pfalzi dialekt, most meg ez az elvetemült bécsi. Mindig tanul az ember.

Az a módszerem (Kosztolányi után szabadon, aki mindezt nálam sokkal kitűnőbben megírta Esti Kornél-történeteinek kilencedik fejezetében – érdemes elolvasni!), szóval az a módszerem, hogy rendkívül értelmes arccal figyelek, és időnként elsütök egy-egy „genau”-t. Esetleg „Na eben”-t vagy „Es ist halt so”-t. Ha megértem, vagy ha egyáltalán nem, semmi baj. A gond abból származik, hogy időnként félreértem vagy későn kapcsolok. Egy idősebb, duci főorvosnővel vártuk a minap a liftet, ami nem akart megérkezni. Némi várakozás utána főorvosnő mosolyogva rám nézett, mondott valamit és elindult gyalog, alig hagyva időt nekem a szokásos „genau”-mra. Már messze járt, mikor összeállt a fejemben, mit is közölt. Azt mondta, hogy úgyis kövér, ráfér egy kis lépcsőmászás. Na, erre mondtam én kapásból, készségesen, szélesen mosolyogva, hogy: „Genau!!!” Most fussak utána..? Hm. Tut me lééd.

Egy másik alkalommal – szintén nyelvi korlátaim okán – majdnem vérig sértettem egy néger apukát. Olyan fekete volt, mint a bagaria, és a kisfiát hozta orrmandula-igazításra. A szülőkkel szemben, a tájékoztató-bemutatkozó beszélgetésen mindig különösen figyelek arra, hogy érthető legyek. Lassan, tagoltan beszélek, minden szót megfontolok, nehogy idegen kifejezéseket használjak vagy egyszerre túl sok legyen a befogadandó információ. Megszoktam még Magyarországon. Itt meg hát… Nagyon kell ügyelni, hogy és mit mond az ember külföldiül. A néger apu zokon is vette a tempót. „Nyugodtan beszélhetünk ám normálisan németül” – mondta, „már régóta idekint dolgozom, jól megértem…” Rávilágítottam a helyzetemre, miszerint könnyű azt mondani, hogy normálisan beszéljek, mikor én csak így tudok. Én ugyanis nem olyan régóta dolgozom még idekint…

Érdekes, hogy a világ apraja (azaz a gyerekek) sokkal több mindenben hasonlít egymásra, mint különbözik. Legyenek törökök, arabok, osztrákok, németek, hollandok vagy magyarok– adott esetben szénfekete négerek – ugyanúgy viselkednek, ha örülnek, félnek, ha infúziót kapnak vagy megoperálják őket. Egyformán szükségük van a gyógyszereken és nagyképű szaktudáson kívül az emberségre, jó szóra és vigasztalásra. És ami igen megnyugtató: ugyanúgy működnek, mint a régi pácienseim. Azaz náluk is tudom használni (pedig kételkedtem benne, becsszó!) az évek alatt összegyűlt tapasztalatomat. Genau.

De az elmúlt napokban a műtőben is karácsonyi hangulat van. CD szól és a pihenőben hol egyik, hol másik nővér tálal fel kóstolót a karácsonyi sütikből. Nagyon kell vigyázni, hogy az előző este óta éhező gyerekekhez, akik az előkészítőben reszketve várják a doktort és nyelik az éhkoppot, ne teli szájjal érkezzek: „Na, kiföeg, hoj vaj?” És közben leheli az ember az ánizst.

Odabent a műtőssegéd tánclépésben mos fel két műtét között a Let it snow dallamára, a műtősnő egész nap dudorászik a maszkja mögött és még az operatőr is meg-meglengeti a szikét, ha egy pörgősebb Jingle Bells feldolgozás hallszik.

A műtét alatti vidám csevej általános szokás errefelé (ellentétben az egyesek fejében esetleg létező képpel a gyógyítás patikaszagú, néma szentélyéről, amelynek csendjét csak a kurta parancsszavak és a műszerek csörömpölése töri meg). A műtősnő elmeséli az altatós asszisztensnek, hol kapott gyönyörű karajt a vínersniclihez, a műtősfiú az altatóorvost nyaggatja, hogy szerinte érdemes-e váltani az iPhone 4-re most, hogy akciós, az operatőr pedig, ha néha felnéz, nem törlést kér vagy érfogót, hanem megkérdi, nem tud-e valaki egy jó fodrászt a kilencedik kerületben. (Most veszem észre, igazságtalan vagyok és túlzó: ha a dolog komolyra fordul, azért mindenki fegyelmezett. Remek a csapat és jó velük dolgozni.)

Tegnap nagyon megszerettem őket. A szokásos zsivaj közepette a cédéről egyszercsak felhangzott a Csendes éj. Gyönyörű feldolgozás volt, egyetlen női hang és halk orgona-szőnyeg. Semmi dob vagy ritmushangszer, csak ez az éteri hangzás. Van ebben a dalban valami, hogy akármilyen silányul adják is elő, mindig megérinti az embert. Ez a zene meg mintha egyenesen a betlehemi éjszakából szólt volna. A műtősnő elhallgatott. A műtősfiú felegyenesedett a lábszárvakarásból, az anesztes asszisztensnő kezében megállt a fecskendő. Az operatőr doktornő ránk meredt, kezében egy véres műszerrel, a pillantása azonban valahol a messzeségben járt. Nagyon kellett ügyelnem, hogy a kezemben tartott újság (Österreich Heute) meg ne zizzenjen. Így maradtunk, mint valami Csipkerózsika-álomban És szólt tovább a Stille Nacht. Erre mondják mifelénk, hogy angyal szállt el felettünk. A karácsony angyala, akinek még a műtőbe is szabad bejárása van, a legtrutymósabb garatmandula-műtét kellős közepén. Aztán összerezzentünk, egyik a másik után és folytatódott a munka meg a beszélgetés. A szemeken látszott, hogy mintha még egy pirinyót szégyelltük is volna egymás előtt az iménti gyöngeséget. De van efféle jóleső szégyenkezés is, a szájak sarkában egy kis félszeg mosollyal és sok-sok melegséggel a zöld műtősruha mellrésze mögött. Hiába na, karácsony van. Illetve lesz. Illetve volt is már akkor, ott a műtőben, arra a pár pillanatra.

„Christ, der Retter ist da…”. Üdvhozó Jézusunk él. Boldog karácsonyt, kedves fórumozók!

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-12-14 23:18   
December 14.

Mióta ez a komisz Attendance bécsi polgár lett, látszólag elfeledkezett hűséges olvasóiról, akik mostanra bizonyára sok kellemetlen dolgot gondolnak a hanyag tollnokról. Nézzétek el nekem, ha a krónika foghíjasabb lett a németországinál: ott egyedül voltam, itt harmadmagammal. Ott csöndes állóvíz volt a munkahelyem, itt forrongó katlan. Jelentem, nem vesztem el, itt vagyok, ragyogok, s ha tehetem, továbbra is csurran-cseppen egy-egy adag ex-pfalzi köznapló.

Bécsi harmadik hónapom közepén járok, bedolgoztam magam a kórházba, kialakult a napirendünk, mely túl sok üresjáratot nem enged egyikünknek sem. Reggel vaksötétben felserkenek, mint a kegyes nép, ellátom magam, majd jó parasztasszony módjára, aki hajnalban kiszórja a szemet a tyúkudvarban, reggelit készítek a két főből álló siserehadnak. Ők ilyentájt még csak két ágymeleg kupacként vesznek részt a cselekményben, a vastag dunyha alól alig-alig villan ki némi szőke kóc. Zajt csapok: ez nálam elsősorban éneklést jelent, improvizatív dallammal és szöveggel egyaránt. Közben trappolok, mozgolódom, villanyt gyújtok és ezerféle hatástalan praktikával ébresztgetem őket. Kördiagramon ábrázolva, hogy mivel töltöm a hajnali hat és fél nyolc közötti másfél órát, a legnagyobb szeletet ez a meddő költögetés teszi ki, az értelmes tevékenység alig látható halvány csíkocska csak mellette.

Aztán reggeli, cuccolás és rohanás a metróállomásra. Színezi a hangulatot egy-egy otthon felejtett tízórai, tornacucc, iskolatáska (!) és egyebek. Rendszerint azért odaérnek. Sőt még én is. És kezdetét veszi számomra is a napi őrület, amelynek a legáttekinthetőbb és legkedvesebb része a gyermekanesztézia. A megbeszélések, egyeztetések, ügyeleti beosztás-készítés, koordinálás már nem ilyen vonzó. Nem könnyű az ezerféle igényt és érdeket nap mint nap egy fedél alá hozni egy olyan házban, melyet patinás tradíciói több mint egy évszázada oltalmaznak a forradalmi változásoktól. Ha a lélegeztető tubus rögzítését követően az asztalka BAL szélére helyezem a leukoplaszt-hengert, máris felforgató nézetekről teszek tanúbizonyságot, tekintve, hogy annak ezer éve a JOBB szélen van a helye. Egy alkalommal, vad lázadó ösztöntől hajtva az altatási jegyzőkönyv utolsó lapján a jobb oldalon írtam alá a nevemet a szokásos bal helyett (amúgy mindegy, a lap teljes szélességében ki van pontozva a helye). Egy óra múlva, mikor megszáradt a hibajavító, ott találtam az asztalomon, diszkrét post-it cédulácskával ellátva, miszerint „szíveskedjék a bal oldalon szignózni!”

No de reformokat várnak tőlem! Hogy majd én újjászervezem itt a gyermek-anesztéziát, fellendítem, racionalizálom, megújítom, forradalmasítom és gatyába rázom. Hát lehet, hogy sikerül, de vagy négyszer annyi idő kell majd hozzá, mint a háromkaréjú ősrákoknak, míg szirti sassá változtak az evolúció folyamán.

A srácokért délután háromkor indulok. Még mindig (illetve legtöbbször) értük megyek, mert valahányszor meggyőzöm magam arról, hogy semmi bajuk nem eshet, ha önállóan térnek haza, valamilyen gikszerről mindig tudomást szerzek az újságokból. Tegnap például egy gazdátlan koffer miatt vonult ki a kommandós-különítmény a Stephansplatzra, mert azt hitték, bomba. Máskor valakik tettleg rendezték nézeteltérésüket az U3-as vonalán (a mérleg két betört orr és egy karficam volt). Nagyváros, na. Szép, nagy, mozgalmas világváros. A mai újságban hírt adtak egy fiatalemberről, aki machetével (ti. bozótvágó késsel) felszerelkezve rabolta ki az egyik élelmiszerboltot. A cikk szerint a pénztárost szerb-horvát nyelven szólította fel a pénz átadására... (Ez az utóbbi megjegyzés nem akar diszkriminatív lenni, pedig sajnos az. Akárcsak a gazdasági igazgató figyelmeztetése az első munkanapomon, hogy zárjam mindig az ajtókat és szekrényeket, mert sok a külföldi beteg és így a kórház sem a régi már...)

Mire hazaérünk és bevásárolunk (kenyér, tej, felvágott), négy óra lesz és kezdődik a tanulás. Élvezem azt a néhány órát külön-külön a nebulóimmal. Gyakran gondolok arra, hogy biztos ezt szeretik a pedagógusok is a saját szakmájukban: azt a folyamatot, ahogy az átadott gondolat gyökeret ver és szárba szökken a fogékony diákagyban. A gyermekeim újabban minden nap lenyűgöznek valamivel. Hol egy német kifejezéssel, amiről egy hete ejtettünk egy-két felületes szót, és még mindig emlékeznek rá, hol egy kósza megjegyzéssel, amiből kiderül, hogy jobban átlátják az adott tantárgyból aktuálisan tanultakat, mint én – ilyesfajta meglepetésekből egyre több van. Idősebbik fiam biológiából a földtörténeti korokról tanul éppen, és én megpróbáltam kikérdezni. „Paläozoikum? Azt tudom!” – szólt, majd felsorolt egy csomó ősállat- és növényfajt, amelyek akkor éltek a Földön. NÉMETÜL. Ilyeneket, hogy bojtosúszójú hal, meg ősangolna. Nem győztem kapkodni a szótár után. A kisebbik meg hazahozott a minap egy hibátlan helyesírási dolgozatot. NÉMETBŐL. A padtársának állítólag hármas lett. Hm. De szép is lenne, ha mindez az én érdemem volna – de őszintén szólva fogalmam nics, hol csípik fel ezeket. És így meg még szebb.

Aztán vacsora, némi közös kuckózás a tévé előtt és alvás. Letelt a nap.

De odakint újra esik a hó – Bécs kis megszakításokkal hetek óta nagy fehér takaró alatt szuszog – és advent van, karácsonyi forgatag, díszkivilágítás és puncs. Hihetetlen hangulata van ezeknek a vásároknak. Útikönyvből olvasva nem találtam túl vonzónak a dolgot: deszkabódék, giccs és tömeg. Igen ám. De ezek BÉCSI deszkabódék, BÉCSI giccs és BÉCSI tömeg. És a Rathaus úgy ragyog, mint egy esküvői torta, az egyik standon két néger püföl egy dobot valami különleges fekete ritmusra és közben teli szájjal vigyorog, a színpadon épp egy rézfúvóskvartett hal kollektív fagyhalált kedélyes karácsonyi dallamok interpretálása közepette, és a lökdösődők arcán sehol a tömegben nem látni bosszúságot, csak mosolyt, forralt bortól tágult ereket és valami kopirájtos megilletődöttséget, amit kizárólag itt, nálunk lehet látni. Nálunk, Bécsben. Igen, kérem, mert míg a többi ezret-tízezret a turistabuszok szállították ide jó pénzért egy délutánra, adig mi – itt lakunk. Néha, háromméteres forró hullámban, elönt ez az érzés, hogy milyen jó itt. Mert tényleg az. A legkisebb fiam a Rathausplatzon, a fények és illatok közepette megállt a forgatag közepén és így szólt: „Én most csodálok.” Alanyi ragozással, tárgy nélkül. Csak úgy. Ő még képes erre – én sajnos már csak nyomokban. De ez az idei advent még az én túlkoros szívemet is átmelegíti.

Egyébként alig tudok írni, mert este elvágtam az ujjamat. Vacsorát csináltam éppen (a hős apa!), és a kígyóuborkát látványkonyha-szerűen, egyetlen pengecsapással akartam kettévágni, hadd ámuljanak a fiúk. Lehet, hogy a machetés kolléga járt az eszemben (az élelmiszerbolt-kipakolós). A kés egy centi mélyen beleszaladt a bal mutatóujjamba, és ott megállt. A gyerekek elsősegélyben részesítettek, majd felkerekedtünk és bementünk a műtőbe kötésért (mert pl. tapasz az nincs itthon). Mindhárman mentünk: én, ujjammal átvérzett zsebkendőben, a nagyobbik, mert támogatni akart, ha elgyengülnék a vérveszteségtől (ő negyven kiló, én százkettő...), és a kisebbik, mert nem akart egyedül otthon maradni. Bevittem őket a műtőbe: zárt világ, sterilitás, bonyolult műszerek, elektromos, számkódos acélajtó, rajta a nevem (Ärztliche Direktion: Dr. Peter Király). A fiam beleszagolt a fertőtlenítő-illatú levegőbe és áhítattal így szólt: „Kúúúl!”

Feledve volt a sajgó ujjam, az enyhe hányinger és a még mindig citerázó térdem.

Megdicsőültem.


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-11-04 23:18   
November 4.

Itt éldegélünk tehát a két fiammal a Mariannengassén: vasárnap esténként érkezünk és péntek délután tűzünk haza. A kórház a Gasse másik oldalán található, a kapunktól kb. négy méternyire (de lehet, hogy öt – én mindenesetre gyakorta elkésem). A fiúk metróval mennek iskolába, tulajdonképpen utazhatnának egyedül is, de én, a nagyvároshoz nem szokott féltős lelkületű apuka, természetesen elkísérem őket. A metró itt minálunk (!) nem a föld alatt, hanem egy magasvasútszerű emelvényen megy, az ablakból látszik az ébredező város. A szerelvények kétpercenként követik egymást (csúcsforgalom idején kicsit sűrűbben), tiszták, pontosak. Mindenféle bőrszín és hajviselet képviselve van, a raszta négertől a fázós kínain át az Osama-küllemű turbánosig. A született bécsi annál ritkább...

A kórház Bécs (és Ausztria) legrégibb gyermekkórháza, specialitása a daganatos betegségek. A műtőblokk két műtőből áll, ezenfelül minden osztály fel van szerelve anesztézia-munkaállomással. Három, néha négy altatós csapat munkáját koordinálom, illetve magam is tevékenyen részt veszek benne. E súlyos betegek altatása, ellátása igazi szakmai kihívás.

És a kollégák! Nagyszerűen felkészült szakemberek, egyik ilyen professzor, a másik olyan docens, de mindenki végtelenül közvetlen, mosolygós, mentes a „sztárallűröktől”. Azt hiszem, a betegeiktől tanulnak jó modort és kollegialitást... Nem úgy értem, hogy közvetlenül, hanem az értékrendjükön át. Mert hat-hétéves, halálos beteg bölcsek között maga is bölccsé válik az ember. Ez a szó, hogy „bölcs”, egyáltalán nem túlzás. „Hogy tudd: egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell...” – énekli Zorán. Na ők tudják. Mikor a csontvelő-átültetést követő 120-140. (!) napon az izolációs kamrából (zsilipből) kijövő gyerkőc először néz ki az ablakon... Először találkozik az iskolai barátaival a társalgóban... Először haraphat bele egy almába csak úgy, nem meghámozva-fertőtlenítve-lereszelve...

Szóval az ő egyéniségük rányomja bélyegét gyógyítóik magatartására is. Ettől olyan különleges ennek a háznak a hangulata. No meg attól, hogy itt az egy négyzetméterre eső professzorok száma sokszorosa a megszokottnak (és kívánatosnak). Huzakodnak is rendszeresen. A megbeszéléseken mindennaposak a pengeváltások, a szakmai viták – de ez is az otthon megszokottnál jóval kulturáltabbban, udvariasabban zajlik, és aki nyer vele, az végső soron a beteg.

Tekintve, hogy a hierarchiát itt nagyon komolyan veszik, koromnál (hihi) és pozíciómnál fogva engem is bizonyos tisztelet övez, mellyel nem igazán tudok mit kezdeni. Eddigi helyeimen ugyanis felszabadult, oldott légkör uralkodott. Hogyan reagáljak, mikor az ebédlőben fiatalabb (férfi) kollégám átadja az ülőhelyét, mert foglalt minden szék? Mit válaszoljak, ha altatni megyek egy osztályra, és a nővérek kérés nélkül kávéval-süteménnyel kínálnak? Egyébként civilként alig kávézom. Itt meg öntik belém a Melange-ot, minimum napi háromszor. Ennek következtében azután mikor a délutáni referálón mindenkinek leragad a szeme, én olyan virgonc vagyok, mint egy ebihal.

A tekintélyelvet bizonyára felfelé is komolyan kellene vennem. Ezért is pikáns az a sztori, ami a minap esett meg velem a csecsemőosztályon. Egy csúnya bőrelváltozás miatt beutalt klapectől kellett bőrbiopsziát (egy kis darab, szövettani feldolgozásra szánt bőrdarabot) venni, természetesen altatásban. Nyüzsgött a sok fehér- és zöldruhás, igen-igen hozzáértőnek tűnő szakember a zsúfolt kezelőhelyiségben. Úgy léptem be, mint egy primadonna, biccegtgettem, integettem jobbra-balra (tudtam is én, ki kicsoda!), és nekiláttam előkészíteni a narkózist. Gázok, szívó, maszk, ballon, gyógyszerek, nekem magamnak védőkötény, szájkendő... És steril kesztyű. Na az nem volt előkészítve. Az összes többi kellék, mint a hőskorban, hófehér lepedővel letakart kis kocsin, példás rendben nyugodott egymás mellett, de kesztyűt sehol sem láttam. Lazán odaszóltam egy magányosan álldogáló fehér ruhásnak, akinek láthatólag semmi dolga nem volt, hogy kerítsen már egy pár hét és feles gumikesztyűt nekem. A dáma végigmért (akkor láttam, hogy minimum hatvan éves), aztán odafordult egy ugribugri kisnővérhez, hogy hozzon a főorvos úrnak kesztyűt. Némi gyanús malíciával a hangjában. Mivel az események felgyorsultak, nem sok időm maradt töprengeni a dolgon – talán jobb is így. Boldogok a lelki szegények. Behozták a bömbölő, megrettent kiskrapekot, kétvállra fektettük és én beadtam a jótékony keveréket. Elaludt, felszereltük műszerekkel, ahogy kell, lemosták, steril kendőkkel letakarták.

Ekkor lépett elő az én banyám, aki addig a háttérben lappangott. Közben átöltözhetett, mert csupa zöldben volt, sterilben, maszkostul-kesztyűstül-műszerestül, és nekilátott a páciensnek. Nem szaporítom a szót: a közeli bőrklinikáról a műtét elvégzésére felkért vendégprofesszor asszony volt az illető, akitől gumikesztyűt kértem...

De adott, becsületére legyen mondva.

A másik dolog, ami galibát tud okozni, az a csipogó. Németországban mindenkinek rádiótelefonja volt, Magyarországon természetesen semmi – itt meg a klasszikus csipogó. Túlságosan elmélyült oktatásban nem részesítettek a használatát illetően, csak a kezembe nyomták azzal, hogy ha megszólal, hívjam fel a számot, amelyik megjelenik a kijelzőjén.

Majdnem keresztbe nyeltem le a villámat vacsora közben, mikor egyik este otthon megszólalt a ketyere. Eleve rutintalan dolog volt tőlem hazavinni (valahogy a zakóm zsebében maradt), ám a bajt tovább súlyosbította, hogy, mint meséltem, a kórház tőszomszédságában lakunk. A csipogóközpont rádióhullámai tehát könnyűszerrel elérték kicsiny műszeremet. Bár nem voltam ügyeletben, félholtra válva előkotortam, és rámeredtem a villogó számra: az intenzív osztály! Otthonról visszahívni sem tudtam őket, így lélekszakadva kabátot-cipőt húztam és rohantam a kórházba. A portán se szó, se beszéd, átnyúltam az üvegablakon és magamhoz ragadtam a telefont. A portás szintén vacsorázott: a soron következő falatot ijedtében majdnem az orrába dugta. „Halló, Király Péter, hívtak a csipogómon, mi a gond?” – lihegtem a kagylóba. „Király főorvos úr? Nem Dr. Klasen?” – volt a válasz. Tisztáztuk a személyazonosságomat. Ekkor a vonal másik végén a hang közölte, hogy kész a vacsorám, hová küldje. Mármint Dr. Klasen vacsoráját, aki az intenzíven ügyelt. Mondom, hát én azt honnan tudjam, meg hogy miért engem csipogtattak meg otthon a kolléga estebédje miatt. Kiderült, hogy a nővér a 175-öst akarta tárcsázni, a hívás véletlenül landolt a 176-oson, az én kütyümön. Miután elutasította a felvetésemet, hogy a nagy ijedségre legalább a vacsit hadd vigyem haza, elváltam a hadtápos nővérkétől és visszaballagtam a lakásba. Megvolt az esti kocogás.

Még egyszer is előfordult (mindeddig utoljára), hogy hazavittem a csipogót. Akkor úgy fél tizenegy táján szólalt meg, éjjel. De valami sohasem hallott, ordenáré hangon. A szokásos kis csippantások helyett sűrűn, magas hangon visongott, mint a nyaratszaki csibe. Kizuhanok az ágyból, előkerítem a lármás cuccot és álomtól dagadt szemmel, jeges rémülettel olvasom a feliratot: NOTRUF St.2B. A 2B osztály az onkológia, na ezek biztosan nem vacsorázni hívnak. Akkor sem voltam ügyeletes, de Norruf volt, az én csipogómon, így magamra rántottam valami ruhát és elrohantam a kórházba. A 2B-n az egyik kórteremben nagy csődület. Az egyik kislány görcsölt, azt kellett elhárítani. Minimum három orvos volt már ott, én oda sem fértem. Az alkalmazott terápia hatásosnak bizonyult, a beteg perceken belül jobban lett. Lazult a doktorgyűrű, most már én is odafértem az ágyhoz. Az intenzív ügyeletese ekkor vett észre, és kedvesen megkérdezte: „Hát te? Nem tudsz aludni?” Magyarázni kezdtem, hogy Notruf meg a csipogóm meg hogy megszólalt... „Ó, most már értem” – felelte a kolléga – „Ha a nővér vészhelyzetben megnyomja a falon ezt a piros gombot, az összes aktív csipogóra kimegy az üzenet. A tiéd véletlenül maradt bekapcsolva...?”

Hazatértem, hogy az éjszaka hátralévő részét az eddiginél passzívabban töltsem el. Megfogadtam, hogy soha többet nem felejtem a műszert a zsebemben. Leadtam a portásnak, ha akar neki lármázhat. A portás öreg róka lehetett már a szakmájában, mert mikor átvette a cuccot, hunyorított és megkérdezte: „Csak nem megszólalt otthon?”

(Van még kaland, de azt majd legközelebb. Megint éjfél lesz lassan, és meglehetősen fordulatosak itt a napjaim. Folytatása követkeik!)

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-10-28 00:00   
Október 27.

Az utolsó pirmasensi napomon már dolgoznom sem kellett. Bementem ugyan reggel nyolcra, de a főnök – kérésemre – készséggel visszaengedett csomagolni a szállásra. Megbeszéltük, hogy a déli osztályos referálón még megjelenek, aztán fel is út, le is út.

Folytattam tehát a csomagolást: feltekertem és lecipeltem a kocsihoz a két szőnyeget, levittem a tévé alatt szolgálatot teljesített komódot is, amely kocsim űrtartalmának hála állva elfért a csomagtartóban. Fiókjaiban – terv szerint – ott lapultak a könyvek, DVD-k és a zoknik. Aztán csak hordtam tovább kilenchónapnyi életem és magányos életvitelem üledékét, az autó meg szép lassan megtelt. Elannyira, hogy amikor már minden a helyén volt, és én záróakkordként lezuhanyoztam, a váltás ruhám, az egy szál törülközőm és a tusfürdős flakon csak vagy tízperces kombinálást követően fért el egy nagyobb konyhai fazékban, a sofőrülés mögötti edényoszlop legalján. Sebességet váltani csak úgy lehetett, ha közben a jobb térdemmel elfordítottam az állólámpa rúdját, miáltal (kétkarú emelő!) a hátsó vége picit hátravonta a téli pulóvereimet tartalmazó zsákot és láthatóvá vált a sebességváltó karja. A jobb oldali tükröt csak a tésztaszűrő segítségével kialakított alagúton keresztül láttam, berácsozva. Fékezéskor időnként megindult a fejtámasz mögötti szennyeskupac és elegyes fehérneműk hullottak a nyakamba. Saját magamnak tett ígéretemhez híven becsúsztattam a lejátszóba a Strauss-CD-t és hajrá! Irány Bécs!

De előbb még néhány szót a búcsúról. A nagy csomagolás-rohangászás közben megszólalt a telefonom. Egy osztályos nővér kérdezte, hol vagyok és zavarhat-e egy percig. Igaz, hogy délutános, de beugrott a kórházba, nehogy elszalasszon. Szeretne elbúcsúzni tőlem. Átfutottam a kórházépületbe. A nővér – idősebb, ősz hajú, kedves arcú, egyike a legjobbaknak – kis csomagot nyújtott át, és adott két puszit. Vigyázzak magamra, mondta és párás lett a szeme. Nekem is. A csomagban könyv volt: „Gebrauchsanweisung für Wien”, és egy kis cetli a következő idézettel: „Geniess die Gegenwart mit frohem Sinn, / sorglos, was dir die Zukunft bringen werde; / doch nimm auch bittern Kelch mit Lächeln hin / - vollkommen ist kein Glück auf dieser Erde”. (Horatius).

És jöttek a nővérek sorban. Akik épp szolgálatban voltak és akik épp nem. Utóbbiak beugrottak elköszönni. Könyvek, idézetek, aláírt képeslapok, pfalzi hurkák, borok és egyebek... Nem tudtam, mit mondjak. Mikor már azt hittem, nem lehet fokozni, hirtelen elém állott a főnököm. Az, aki sokáig és joggal haragudott rám, amiért elmegyek. Aki szeretett volna az osztályhoz láncolni, mert érdeke azt kívánta, akinek most sokkal több munka jut a távozásom miatt. Akiről azt hittem, engesztelhetetlen. Egy üveg bor és egy ajándékkönyv volt a kezében. Átadta, és így szólt: „Herr Király, igazán sajnálom, hogy elmegy. Minden jót, éljen boldogul!” – Szerintem ez ama csak elméletben létező emberi Nagyság egyik félreismerhetetlen megnyilvánulása volt...

Átfutnak az agyamon a szombathelyi távozásom képei. Az ottani főnököm csak annyit mondott, mikor bejelentettem, hogy elmegyek: „Úgysem tudok olyant mondani, amiért maradna, nem igaz?” És el sem búcsúzott tőlem. Az utolsó napomon szabadságon volt. Nehogy félreértés essék: én nem várom, hogy sírjanak utánam, ha elbúcsúzom. De ha megadatik, hogy mégis hiányzom a hátrahagyottaknak, azért nagyon hálás tudok lenni. Mert jó érzés, tudjátok. Ezekből a jó érzésekből élünk.

Lezártam életem pirmasensi fejezetét. Az utolsó napokban ezt az irományt is el-elolvasgattam. Mindent összevetve hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem ezt a kalandot. Csodálatos embereket, igazi, jó kollégákat ismertem meg odakint, akik szerettek engem, minden nyelvi és emberi fogyatékosságom ellenére. Kell-e ennél több?

Na persze, ahogy Bécs felé rezgett a járgány a Tritsch-tratsch polkától, nem szomorúság volt, amit éreztem. Bár bevallom, nem is eufória. Örömömbe, hogy hazámtól és házamtól mindössze száz kilométernyi távolságra költözöm, és a család újra egyesül, vegyült némi szorongás is. Nem is kevés. Bécs, Szent Anna Gyermekkórház... Vezető gyermek-aneszteziológusként... Ahelyett, hogy táncra perdültem volna a boldogságtól, rettegni kezdtem, hogy vajon megfelelek-e nekik. Nem valami fatális tévedés volt-e, hogy felvettek erre az állásra? Lehetségesnek tartottam, hogy egy-két hét (nap? óra,?) után kiderül: az egész csak félreértés. Egyszer diákként (lehettem vagy tizenhárom éves) a zeneiskola vonószenekarában felfigyelt rám a karmester. A második hegedű utolsó előtti pultjánál ültem és hirtelen csak kiszólított a sorból, hogy ejnye, maga milyen jól húzza, jöjjön ide szólamvezetőnek. Kiültetett az első pulthoz, és beintette a zenekart... Tündöklésem kerek húsz másodpercig tartott. Talán a megtiszteltetéstől nem tudtam játszani. Meg amúgy sem voltam valami híres hegedűs, a karmester csak valami ostoba félreértés miatt hihette azt, hogy jó vagyok. Húsz másodperc után leintette a zenét és rám ripakodott, hogy mi a fenét művelek. Visszaküldött – nem a második hegedűbe, hanem a harmadikba. Ketten voltunk ott, egy közismerten tehetségtelen, kövér, izzadós fiú és én. A két számkivetett. Sohasem felejtem el.

Na értitek? Nem altattam kilenc hónapja, itt meg én leszek a vezető aneszteziológus. Valahol mélyen a bennem lappangó bukott hegedűs rettegett a küszöbön álló lefokozástól. Családom számára persze ismerős volt a helyzet. Láttam rajtuk, mennyire megerőltető nekik jobban hinni bennem, mint amennyire én hiszek saját magamban. Végigcsináltak már velem néhány megmérettetést (szakvizsgák, szakmai kihívások), melyek rendre az én fényes „győzelmemmel” értek véget, így sejteni vélték ennek a történetnek is a végkifejletét. Megértették ugyan, milyen stresszel jár egy új munkahely egy új országban és erejükhöz mérten támogattak is, de azt hiszem, azokban az első napokban nem lehettem valami könnyű társaság.

De elég belőlem. Október elsején, éjjel fél kettőkor megérkeztem Bécs kilencedik kerületébe, a kórháztól kapott kis lakásunk elé és kezdetét vette ez az új fejezet. A lakást néhány héttel korábban már átvehettük, feleségem és a Brigád (anyósom és apósom) lakhatóvá varázsolta és akkor éjjel Gabi (Frau Attendance) és a két kisebbik fiam ott várt rám. Aludtak persze, mire megjöttem, de reggel már együtt ébredtünk arra, hogy a nap bevigyorog az ablakon és a galambok négyezer decibellel burukkolnak az ablakpárkányokon. Utóbbiak egyébként azóta sem hagyták abba, jóllehet a nászidőszak biztosan elmúlt. Reggelente galambszóra ébredünk, és bizonyos anyagcsere-manőverek közepette (a legkisebb helyiségben) tisztán hallani, ahogy csőrükkel kopognak az ablaküvegen. Az ember a hajnali sötétségben félálomban gombolyítja a papírt a rolniról, mikor hirtelen észreveszi, hogy a nyílászárón át apró gombszemek lesik ki anyagi létének legintimebb pillanatait.

Fiaim közül a két kisebbet október elsején elvittük egy gimibe, és bemutattuk az igazgatónak. Korábbi kudarcunk miatt (a legkisebbet nyelvi hiányosságai miatt kipenderítették egy másik bécsi gimnáziumból) volt bennünk némi félsz, hátha ismét elutasításban lesz részünk. Merthogy a két kis-Attendance nemigen tudott németül október elején (jogos a múlt idő!!!). Igaz, ez egy drága magángimi és az előzetes levélváltáskor az igazgató igencsak segítőkésznek bizonyult...

A kedves, középkorú, szakállas direktor kész dossziékkal várt minket (az általam korábban küldött bizonyítvány-fordítások, korábbi leveleim kinyomtatott példányai és minden ide vonatkozó dokumentum gondosan lefűzve feküdt íróasztalán), gyermekeinket a nevükön szólította és azonnal kész ötletei voltak a srácok integrációjának elősegítésére. Húsz perc múlva azon kaptuk magunkat, hogy a fiúk a gimi tanulói az 1/c illetve 3/c osztályokban. Első tanítási nap: hétfő (október elseje péntekre esett).

A titkárnő még kitöltetett velünk néhány kazalnyi kérdőívet, legombolt rólunk egy kisebb vagyont tankönyvekre, füzetekre és egyenruhára (!), majd utunkra bocsátott bennünket. Szédelegve léptünk ki a kapun. A gyerekek egy bécsi gimnázium tanulói...

Azóta odajárnak. És amit művelnek, maga a csoda. Az igazgató valami különleges státuszt biztosított nekik, hogy csak abból kapnak osztályzatot félévkor, amiből jó jegyeket szereztek, a rosszul sikerült dolgozatokat, feleléseket nem veszik figyelembe. Év végén, ha a fontos tárgyakból sikerül elérniük a megfelelő szintet, „felső osztályba léphetnek”, ha nem, marad a „különleges státusz”. A fiúk, fittyet hányva az engedményeknek, hordják haza a jó jegyeket, megírják a dogákat és felelnek, mint minden diák. Igaz, a délutánjainkat öttől fél kilencig kitölti a tanulás – nekik csak felerészt, de nekem az egész jut, mert külön-külön tanulok velük - de megéri.

Ami pedig a beilleszkedést illeti: azt hiszem, sem a tanárok, sem a diákok nem először látnak külföldit. Az osztályközösségük hihetetlenül nyitott, érdeklődő, elviselik és szárnyaló gyermeki intelligenciájukkal kiegészítik a srácok nyelvi hiányosságait, tojnak a melléknév-deklinációra és a partizip perfektre, ehelyett együtt lógnak, dumálnak, pingpongoznak, csocsóznak, tanulnak (!) és filozofálnak. Igen, filozofálnak, mert megbeszélik (ne kérdezzétek, hogyan...), hogy miért jobb Ausztriában/Magyarországon, hogy miért jó hely Bécs és miért nem az Szombathely (és persze fordítva is), melyik tanár hülye szadista és melyik a rendes szivar és így tovább.

Éppen ma éreztem úgy, hogy van jövője ennek a faramuci „kísérletnek” a gyermekeink életével. Áron fiam azzal jött haza, miután átcsocsózta a délutánt új barátaival: „Apa, az osztálytársaim tök jó fejek!”

(Folytatása következik, benne mindennapjainkról, a munkahelyemről és a bécsiek sajátságos szokásairól szóló beszámolókkal. Maradjanak velünk!)


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-10-21 23:19   
Október 21.

A történetnek van egy munkahelyi szála, egy bécsi mindennapok-szála és egy iskolai szála is. Azt sem tudom, hogy fogjak hozzá. Kezdem az utolsóval, mert ebbe még nem avattalak be Benneteket: két fiamat a három közül beadtuk egy bécsi gimnáziumba tanulni. A harmadik, majd’ tizenhat éves fiatalember, úgy döntött, hogy az érettségiig már nem vág bele az osztrák középsuliba, így Magyarországon maradt édesanyjával, ha úgy tetszik, Frau Attendancéval, aki tovább viszi szombathelyi háziorvos-praxisát.

Én meg a két kisebbel (tizenegy és tizenhárom évesek) hétközben Bécsben próbálkozom, hétvégén meg hazautazunk. Száztíz kilométer. Összehasonlításképp: a Szombathely-Pirmasens-távolság 930 volt... Minőségi ugrás még akkor is, ha a hétköznap esti vacsorákat változatlanul én alkotom. Úgyis annyit beszélnek a gyermekkori elhízás veszélyeiről, legalább a két fiam válláról leveszem ezt a gondot. Kivéve, ha megeszik, amit főzök, ami jelen gasztronómiai képzettségem mellett erősen kétesélyes.

Az iskola két metrómegállónyira van a lakásunktól, itteni viszonylatban tehát a szomszédban. A közlekedés igen jó (sőt fantasztikus, de erről külön fezezetben szólok), fél nyolckor indulnak és nyolckor már az iskolapadot koptatják. Domi 1.c-s, Áron 3.c-s a nyolc osztályos gimiben. Németül nem tudnak, saját szavaikkal: ülnek, mint a dísz. Illetve bocsánat, az egész mondat múlt időben értendő. Régmúlt időben. Mert alig három héttel a sulikezdés után gyermekeim sorra hozzák haza a dicséreteket, hibátlan dolgozatokat, 1-es feleleteket (itt is az a legjobb jegy). Nem álltam meg, egyik este megkérdeztem a kisebbiktől: „Mondd, te honnan tudsz németül?” Mert német nyelvű találós kérdéseket olvastam fel neki, csak úgy heccből - és adekvátan válaszolt. Vállat vont és széttárta a karját. „Nem tudom”, mondta, „Miért, tudok...?” A másik srác meg épp ma felelt (szóban!) földrajzból Ausztria hegy- és vízrajzából. Kettesre, ami itt, ugye a négyes. Hogy mit nem tudott a lusta kölke, fogalmam sincs... Hogyhogy nem egyest hozott..?! Amúgy három hete a német szókincse még elfért volna egy bélyeg hátulján, most meg valami hosszanti völgyekről számolt be, melyek három részre osztják az Alpokat észak-déli irányban, meg homokkőről, paláról és az úgynevezett metamorphe Gesteine-ről is szó esett állítólag. Szédületes. Elképzelem, nekem milyen lenne idegen nyelven, idegen gyerekek között három hét alatt beilleszkedni, behozni a majdnem egyhónapos késést (a többiek szeptember 6-án kezdték a sulit!) és hordani haza a dicséretet... Éppen elég felnőtt fejjel az új kórházban helytállni. Arról is mesélek hamarosan.

Meg el akarom mondani a srácok felvételi beszélgetését, a bécsi lakásunkat, a reggeli metrózásokat, a város hangulatát is... Mindent, mindent! Most csak úgy belekaptam és már abba is hagyom, mert éjjel van és kókadok lefelé. De hamarosan jelentkezem!

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-10-21 22:51   
II. fejezet

Szép cím, kicsit fellengzős. De amikor elkezdtem ezt a naplót, még nem tudtam hogy az csak az első fejezet lesz, és hogy a másodikat már itt, Bécsben fogom írni.

De megértem, megértük ezt is. És majd három hétnyi bécsi élet és munka után egy máris biztosnak látszik: mesélnivaló akad itt is bőven!

Köszönöm, hogy érdeklődtök, hogy követitek ezt a furcsa, kacskaringós, hullámhegyekkel és -völgyekkel szabdalt vándorutamat. Elkezdem hát újra - olvassátok olyan szeretettel, amilyennel írom!

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-09-28 21:45   
Szeptember 28.

Az ifjabbik Attendance sorsa hányatottabb lett, mint vártuk. Ehelyt csak nagyon röviden: nem igazán volt szimpatikus az iskola hozzáállása kisfiunk törekvéseihez, így most másik gimit keresünk neki. Pénteken újabb beszélgetés újabb igazgatóval... Azt hiszem, ezekről a fejleményekről majd a helyszínről tudósítok, naplóm következő nagy fejezetében. Elég az hozzá, hogy összetett napokat élünk.

Este hétkor már sötét van itt. Meg köd és hideg. És az osztályon mindenki felhős mélabúval méreget a szeme sarkából. Azt mondja a Dr. Huang, hogy az egész ház tud róla és sajnálják, hogy elmegyek. Ez egyébként újdonság nekem, mert a kórházban, ahol tizenöt éven át dolgoztam, alig kaptam egy-egy kézszorítást búcsúzóul: a többség vállat vonva vette tudomásul távozásomat. Darab-darab. Tizenöt éven keresztül igyekeztem felépíteni valamit, ami nem elsősorban nekem, hanem a háznak és főleg a betegeknek jó – és bátorítás helyett konok hallgatást, megértés helyett ledorongolást, támogatás helyett gáncsot kaptam. De most, hogy elegem lett és otthagytam őket, azt terjesztik (az ember azért visszahall egyet-mást), hogy én hagytam cserben őket. Akkor már inkább a Dr. Huang.

Azért volt alkalmunk nekünk kettőnknek ilyen mélyenszántó eszmecserét folytatni, mert ma délután bent ragadtunk a személyzeti szálló liftjében. Az ilyesmi összehozza az embereket. Dr. Huang az ötödiken lakik, én a negyediken, de a harmadik magasságában hirtelen csattant valami és a fülke nagy zökkenéssel megállt. Telefonáltunk a műszaki ügyeletre, ahol megígérték, hogy azonnal jönnek, majd teljes ötvenhét percig édes kettesben maradtunk a kollégával, aki egyébként nőgyógyász (félnem ilymódon nem kellett tőle). A kezdetben félszegen indult társalgás odáig fajult, hogy mindkettőnk főnökének jellemét pellengérre tűztük alig-alig válogatott szavak formájában, és Huang doki kifejtette, hogy teljesen megérti, hogy elmegyek. Nocsak. Közben az ácsorgást guggolás váltotta fel, majd az egyre oldottabb légkörben lassan lecsüccsentünk a padlóra és a nőorvos kolléga megosztott velem egy almát, amit a hátizsákjában talált.

A műszaki brigádnak nyomát sem láttuk, a végén két másik lakó szabadított meg minket, mert az ajtót kívülről – kis rángatás árán – ki lehetett nyitni, mi pedig kimásztunk a két emelet között megrekedt járgányból. Annyira összejöttünk, hogy még toltam is hátulról a kollégát.

A minap jött egy gyermekgyógyász-jelölt az osztályra körülnézni és állásért folyamodni. A főnök mindenkit bemutatott neki, engem is, megemlítve, hogy „Dr. Kirali elhagy bennünket”. És mintegy dicsekvésképpen fűzte hozzá: „Bécsbe megy”. Úgy ejtette ki, mintha azt mondta volna: „Látja, milyen jó hely ez a mi osztályunk, milyen jó helyekre jutnak be az itt tanult kollégák!” Szóval, mintha az ő érdeme lenne. Ugyanígy, ha beszédbe elegyedem más osztályok dolgozóival, a végén mindegyik bólogat, hogy megérti, miért távozom: „Persze Bécs az Bécs...” Van bennük egyfajta respektus a Császárváros iránt.

Az egyik radiológus főorvos, egy ősz, hatvanas figura a minap kifejtette, hogy még két éve, hat hónapja és valamennyi napja van hátra (napra pontosan tudta), és ő is nyugdíba megy. „Hazamegyek Németországba” – fogalmazott a pirmasensi kórház kantinjában... Nem értettem. Hogyhogy? A mellettem ülő a fülembe súgta: „Bajor. Szerinte csak az Németország...”. Az öregnek állítólag van egy világító kijelzős visszaszámlálója a szobájában, hogy amikor benyit, már messziről lássa, mennyi idő még a „szabadulásig”. Mikor megtudta, hogy Ausztriába megyek, kérte, hogy üdvözöljem a nevében a „csatolt területek lakóit...” Régivágású német. Nagyon régi. A főnököm szerint, aki fültanúja volt mindennek, lehet, hogy ártana bécsi karrieremnek, ha átadnám az üzenetet...

Ez a visszaszámlálás amúgy szerintem túlzás. Minél közelebb jön az elválás napja, annál szimpatikusabbak a régi kollégák, annál kedvesebb az együtt töltött idők emléke. Affektív mnesztikus transzformáció, mondják a pszichiáterek. Az idő ereje – „Csak a szépre emlékezem”. Ezt már nem pszichiáter-duma, hanem egy idevonatkozó régi sláger. És milyen igaz! Ma rajtakaptam az egyik idős nővért, amint egy nagy könyvet lapozgat, tele aforizmákkal, egymondatos jótanácsokkal. Nagy emberek magvas gondolatai. Kérdeztem, minek bújja, mire azt felelte, hogy nekem keres valami odaillőt. Búcsúzóul... Hát csoda, hogy az ember érzelmes hangulatba kerül és el-ellágyul? Még az időjárás is mintha kulisszaként szolgálna a Nagy Elváláshoz. Szeptember végén... Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...

De inkább másról mesélek. Annak idején oktondi módon két éves szerződést kötöttem a T-Mobillal (hogy jöjjön rájuk a hasmenés), és most persze fel akartam bontani. Merthogy olyan helyre költözöm, ahol nekik nincs lefedettségük. Vis maior. A tisztviselő megértően viselkedett, mondta, hogy ilyen van, semmi gond, néhány űrlap és el van intézve a dolog. El is volt ma délelőttig, mikor is szenvelgő hangú levelet kaptam a bonni központtól, hogy igazán nagyon sajnálják, hogy felbontom a szerződést, meg hogy persze megértik és természetesen jogomban áll. Csak a hátralévő havidíjakat kell egy összegben kifizetnem. Mivel idén januárban kötöttem két évre, a hátralévő summa úgy 600 Eurót tesz ki.... Persze lángot fújva mentem vissza a boltba, de úgy tűnik, semmit sem lehet tenni, a számla kiegyenlítésétől csak egy esetben tekintenek el: Todesfall...

Szóval, ha megszívlelitek egy sokat tapasztalt bölcs ember tanácsát: kerüljétek el messze az adott céget. Igaz, jogilag valószínűleg nekik van igazuk. De akkor is! Hát nem?!

Kicsiny legénylakásom egyre inkább egy neuraszténiás kakas szemétdombjára kezd emlékeztetni, ugyanis csomagolok. Nem igazán látom még át, hogy fogok beférni kompakt egyterűmbe a két szőnyeggel, komóddal, karosszékkel, satöbbivel együtt, de muszáj lesz. Megoldom valahogy. A két szőnyeg hátulról fog előrefelé terjeszkedni szorosan összecsavart állapotban a jobb könyököm alá, közvetlenül a sebességváltó rúdja mellé (legfeljebb nem teszem ötödikbe). A komód fiókjaiba rétegesen helyezem el a könyveket és a fehérneműt. A szemeteskukába két pokróc és négy pulóver kerül, legfelülre pedig a télikabátom, zsebeiben a zoknikkal. Idáig kigondoltam. Az edények és evőeszközök a padlóbokszokba szuszakolódnak, a nyeles serpenyőm állítva befér a jobb ülés és az ajtó közé. Az állólámpát szétszedem és rudanként az összetekert szőnyeg belsejébe tolom, elölről az ötödik pulóveremmel, hátulról a jégernadrágommal lefojtva. Egy biztos: kihasználatlan űrszelvények nem maradnak a járgány belsejében.

Vettem egy CD-t, amin a bécsi filharmonikusok játszanak Strauss-valcereket. Induláskor belököm a lejátszóba, feltekerem a hangerőt, hadd harsogjanak a rezek, aztán gázt neki! Irány Bécs, irány az új ország, irány a családom!

Csípje meg a jérce, már megint utazom, már megint költözöm, már megint máshol dolgozom... Új munka, új kollégák, új kaland... Nem vagyok én már túl öreg az ilyesmihez?!

Isten adjon hozzá erőt mindannyiunknak.

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-09-21 00:14   
Szeptember 20.

Mint a mesében: a legkisebb királyfi elindult szerencsét próbálni. Találtunk neki egy bécsi gimit, ahová meghívták egy napra, hogy nézzen körül. És ez a nap holnap lesz!

Feleségem, a szülei és ő maga, a kis királyfi ma elvonultak a bécsi lakásunkba, hogy holnap 8 órára a gimiben legyenek. Se internet, se telefon, csak egy-egy SMS potyadozik a Nagyvárosból, hogy így meg úgy izgulnak, hogy az otthon maradt nagyok közül az egyik lázas, és egyedül vannak otthon...

A helyzet így fest: ők Bécsben, én Pirmasensben (800 km), a másik két gyermek Szombathelyen, egyedül, mert ugye a nagyszülők is Bécsben vannak... Ígértem, hogy kerülöm a német kifejezéseket, de olyan mély átéléssel tudják mondani, hogy „vááánszinn!”. Na ez az. Vánszinn.

Most az egész család a legkisebb királyfinak (és anyukájának) drukkol.

Vak Bottyán generálisnak hozzánk képest könnyű dolga volt, Béri Balog Ádámnak szintúgy, mikor lovasaik élén ostromolták Lipót császár városát. A legkisebb királyfinak nincs kardja, se lova: igaz, kuruc vér aztán csordogál az ereiben! Mikor megkérdeztem tegnap, hogy izgul-e, azt mondta: „Miért? Jó buli!”

Hódítsd meg magadnak a császárvárost, ifjú Attendance!

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-09-18 23:36   
Szeptember 18.

Másfél hét. Ennyi van hátra a pirmasensi küldetésből. Ennyit töltök még itt, puritán lakomban, a kék linóleumon, és nem fogom már látni, hogyan vált sárgára az ablakom előtti fák koronája. É ennyi adatik még a Pfalzi Köznaplónak is, hiszen, ha folytatom egyáltalán, sem nevezhetem többé „pfalzinak”. Vár a Császárváros. Vár megint valami új, valami teljesen más. Összecsomagolom a kis motyómat – gyűlt pár edényem, bútorom, szőnyegem -, és begyömöszölöm az autóba, hűséges társamba, amelynek kilométerórája vagy 20 000 km-rel többet mutat a kaland kezdete óta. Bele fog férni mindenem. Amit itt gyűjtöttem, annak csak nagyon kis hányadát teszik ki ezek az ingóságok. A többi idebent van – a krónikás most a mellkasa közepére mutat. Van közte kincs, nagyon sok: tudás, tapasztalat, az élmény, hogy mindenütt élnek jó emberek. Volt itt pár hihetetlen találkozásom. Most csodálkozom rá, mennyi jóindulatú társat adott körém a sors ebben a kilenc hónapban. Az ebédlőben tegnap megállt mellettem a röntgenes főorvos (közös kalandjainkat lásd feljebb): éppen a tálcáját vitte vissza. Nagyon komoly hangon, látható szomorúsággal megkérdezte: „Tényleg igaz, hogy elmegy?” És a műtőben, miközben elláttam egy császármetszéssel frissen a világra segített bébit, odasomfordál mellém a műtősnő, amúgy bemosakodva. Otthagyta az asztalt, a kezében valami műszert lóbált, az operatőr hasztalan szólongatta a nyitott hasüreg mellől. „Most hallom. Maga tényleg itthagy minket?” – kérdezte megütődve. Az osztályos nővér pedig, miután bekötöttem az infúziót egy újszülöttnek, akinek vénái eladdig vagy három kollégám támadását verték vissza, nagyot sóhajtott, és megjegyezte: „Ha maga elmegy, ezen az osztályon csak fakezűek maradnak...”

Mindez egyetlen nap alatt. És még akkor nem is említettem azt a takarítónőt az újszülöttosztályról, aki, miután megtudta, hogy magyar vagyok, egy reggel azzal fogadott a folyosón, hogy énekeljem el vele azt a dalt a habos süteményről, amit magyar származású édesanyjától tanult valamikor még időszámításunk előtt. „Das Lied über das Chabosch Schütemenj” – így mondta. Magyarul ugyanis nem beszélt már egy szót sem. És rákezdtük ott a folyosón, hogy „Jaj, de jó a habos sütemény, mogyoró van az ő tetején...” Van még talán, akinek ez ismerős.

Istenem, Bécs. Szombathelyi lévén, úgy nőttem fel, hogy naponta olvashattam a város közepén egy útjelző táblán: Wien 120 km. A proletárdiktatúra diszkrét bája. Mert nemhogy Bécsig, de a magyar földön elterülő Felsőcsatárig (15 km) sem mehettünk, mivel már az is a „határsávba” esett. Ausztriába három évente utazhattunk, ha megkaptuk az engedélyt és a valutakeretet, ami, ha jól emlékszem, mai árfolyamon vagy 20 Euró lehetett (mekkora pénz volt az!) Bécsre, a történelmi világvárosra még a közelmúltig is amolyan „Ígéret földjeként” tekintettem. Például eszembe sem jutott volna soha ott állást keresni. És még most is kicsit szédülten kapkodom a fejemet, hogy én... Bécsben... vezető gyermek-aneszteziológus...

Kicsit szédülten kapkodtam a fejemet akkor is, mikor a közelmúltban néhányszor autózni voltam kénytelen a Kétfejű Sas városában. Amelyik utca nem kétszer három sávos, azt már nem is Strassénak, csak Gassénak nevezik. Ömlik a forgalom, és mire az ember nagy nehezen beverekedi magát a belső sávba, a GPS lágy női hangon megszólal: „Fordulj jobbra!” Persze. Te meg fel. Az orvosi kamara a belvárosban található, tündérszép helyen, pazar épületben. Volt alkalmam megcsodálni, mert pilótanyelven szólva háromszor „repültem rá”, míg egyszer meg tudtam állni a bejárat előtt, az előző két alkalommal továbbsodort az autóáradat. Nem rendelkezem ugyanis a szakirodalomban „fuvaros génnek” nevezett geno- és fenotípussal, azaz azzal a fajta idegrendszerrel, amelyik képessé tenne ötezer autós kollégával a hátam mögött egyszer csak megállni a járdaszélen, kitenni a vészvillogót és flegmán besétálni az épületbe. Hadd dudáljanak. (Erről jut eszembe, az is felette bájos, hogy a város határában, a Wien tábla alatt, mintegy kiegészítésképpen ott virít a „Tülkölni tilos!” jelzés... Kevesen tartják be a reggeli csúcsforgalomban.)

S ha mégis sikerül valahol kiállni az áradatból, a következő tétel: a parkolóhely-keresés. Több esélye van az embernek előtanulmányok nélkül, a fejére húzott alsógatyával letenni egy Boeing-747-est a kifutópályán, mint Bécsben szabályosan parkolni. Én már megfejtettem, honnan meríti a helyi önkormányzat látszólag kifogyhatatlan gazdagságát. A büntetőcédulákból, barátaim. Meg a parkológarázsok bevételeiből.

De ha már a kamaránál tartunk, az utókor okulására hadd regélem el, mi minden kell ahhoz, hogy az embert felvegyék az Ausztriai Orvosok Nyilvántartásába. Nohát.

Először is persze a diploma és a szakvizsgák hiteles másolata és hiteles fordítása. Aztán az úgynevezett „Konformitás-igazolás” és a „Jó hírnév igazolása”. (Ez utóbbi az angol Certificate of Good Standing, illetve a jól csengő nevű Unbescholtenheitsbestätigung magyarra ferdítése. Lényege, hogy én, mint orvos, eddig nem adtam okot panaszra.) A szóban forgó okmányokat egy erre felhatalmazott hatóság állítja ki, szerintük maximum 62 munkanap alatt, szerintem volt az 90 is. Ezeket persze szintén hitelesen le kell fordíttatni. Kell továbbá egy erkölcsi bizonyítvány (és annak hiteles fordítása), mivel én egy ideje Németországban élek, innen is (itt a neve Strafregisterauszug). Ha ez is megvan, akkor már csak az állampolgárság igazolása, a születési és házassági anyakönyvi kivonatok hiteles másoltatása és fordíttatása van hátra és 2 db. igazolványkép. És kész. Egyszerű, nem?

No igen, és kell még hozzá egy jótékony munkaadó, aki telefonon odaszól a kamarának. A Wiener Aerztekammer honlapján ugyanis az áll, hogy ha a fentieket benyújtjuk, részükről a hivatalos ügyintézés pikkpakk 30-60 nap alatt meg is van... Leendő munkaadóm telefonjának hála, helyben megvárhattam, tartott vagy 17 percig. Így most osztrák orvos (is) vagyok, lajstromba vettek, lajstromszámom: 27880.

A kórház rendelkezésünkre bocsátott egy kis lakást is, így bécsi lakos is lettem legkisebb fiammal együtt, akit közben benyomtunk egy bécsi gimnáziumba: két hét múlva kezd, kéretik szorítani neki!!! A másik kettőt (még) nem sikerült elhelyezni, feleségem, Frau Attendance is megtartja szombathelyi praxisát, így a család újragegyesülése még várat magára, illetve a hétvégekre fog korlátozódni. Nem nagyon látjuk még át, hogy-mint lesz: a kaland folytatódik. Ha igény mutatkozik rá (ha nem, akkor is), valahogy szerét ejtem majd, hogy arról is beszámoljak. Jó...?

De addig még két hét van itt, a színesedő Pfalzban. És nyakra-főre ügyelek. Ma is, holnap is. És kedden (akkor bentalvósat), szerdán (akkor behívósat), csütörtökön (bentalvós), szombaton (behívós), vasárnap (bentalvós), végül kedd (behívós). Cukorfalat főnököm egyéb kommunikációs csatorna híján valószínűleg így adja tudtomra gondterheltségét távozásom miatt. Sebaj. Állok elébe.

Illetve most fekszem, mert éjjel lett megint.

Még jelentkezem.

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-09-07 19:31   
Szeptember 7.

Ahogy ott ült az asztalon, húsz kerek hónapjával, kerek arcából csillogó komoly kerek szemekkel és engem nézett, valamiért egészen biztos voltam abban, hogy mindjárt elmosolyodik. Pedig az előbb vizsgáltam meg mindenét, a torkát is. Azt nagyon utálják. És az imént szúrtam kézen vérvétel- és infúzió-bekötési célzattal. Sírt persze, bömbölt, mint aki elveszett, de most ott ül és engem néz. Arcán még mindkét oldalon egy-egy kövér csepp, az átélt izgalmak emlékezete.

Rámosolyogtam, kicsit hunyorítottam is, ahogy ilyenkor szoktam, és a válasz nem is késett. Tétova, majd egyre szélesedő mosoly jelent meg a szája szögletében, aztán kiteljesedett, és láthatóvá vált mind a két alsó metszőfoga: csipkés szélű, másfél milliméteres gyöngyök a rózsaszín, vigyorgó ínyben. Csak úgy sugárzott.

Győztem. Ezt éreztem, mint mindig, ha sikerül hidat verni egy kiskorú páciensem jókedvéhez. Különösen nagy kihívás ez ebben a korban, a tizenöt és harminc hónaposok mezőnyében, akiknek még hiába magyaráznám, mit miért teszek velük, a doktorok iránti kezdeti ősbizalmat pedig már kikezdték az átélt korábbi nagy megpróbáltatások (oltások, toroknézések, netán fülfelszúrások). És ha hozzászámítom, hogy mindez éjjel negyed kettőkor történt, a legutóbbi ügyeletemben, akkor azt hiszem, jogos az ön-vállonveregetés. Mindenesetre tudtam volna néhány árnyalattal morcosabb lenni. A kislányt három napja tartó hányás-hasmenés miatt hozták laza felfogású szülei, a világ legtermészetesebb módján.

A lekvárgyárban, igen, ott van éjszakai műszak. Ez nem az. Ez ügyelet, kérem, egész napi munka után, méghozzá úgynevezett sürgősségi ambulancia. Ha valaki éjjel érkezik, az ágyból veri ki a gyógyászt, aki persze úgysem alszik valami jól, mert hogy is lehet vigyázzállásban, ugrásra készen aludni egy csőre töltött telefontól húsz centire, amelynek készenléti LED-je damoklészian villog a sötétben?

Ilyenek ezek az éjszakai kalandok a pirmasensi kórházban, meghitt kis odúmban, amelyet bő három hét múlva végleg elhagyok. Jó lenne valahogy elmagyarázni – magamnak is -, miért lettek nosztalgikus érzéseim most, hogy útra készülődöm. Talán, mert az ember kicsit (?) tart az újtól, az ismeretlentől, és bennem még jócskán élnek a kezdeti zabszemszorítós idők, mikor egy új országgal, egy új nyelvvel és egy új munkahellyel kellett ismerkednem januárban. Most mindez kezdődik elölről. Nem sírom vissza Pirmasenst, dehogy, csak ezt legalább kicsit megismertem az elmúlt kilenc hónap alatt... A főnököm is érzi ellágyult hangulatomat, mert a minap elkezdte ecsetelni, milyen szép a Pfalzi Erdő ősszel, mikor megszínesednek a lombok és minden kis faluban szüreti mulatságot tartanak... „No de, ugye”, tette hozzá kis műsóhajjal, „Önt ez már nem fogja itt találni, nemde, Herr Kirali?” És rövid hatásszünet után: „Nem akarna mégis nálunk maradni?” Akar a fene.

De ha már a totyogó korról mesélek, hadd idézzem fel az egyik múltkori ténykedésemet a röntgen-átvilágítóban. A történet teljes élvezetéhez két dolgot kell tudni elöljáróban.

Az egyik, hogy mi az az MCU, polgári nevén mikciós ciszto-uretrográfia. Ha gyanú támad, hogy a páciensnek a hólyagjából a húgyvezetékeken át vissza, a vesék felé folyik a vizelet, el kell végezzük ezt a vizsgálatot. Ilyen esetekben a vizeletpangás talaján húgyúti fertőzés, akár vesemedence-gyulladás is kialakulhat, az állapot ezért (súlyossági foktól függően) mihamarabb megszüntetendő. A módszer lényege, hogy puha katéteren keresztül feltöltjük a húgyhólyagot híg kontrasztanyaggal, és röntgenfelvételeket készítünk róla nyugalmi állapotban, illetve pisilés közben is. Ez utóbbi a bökkenő: minden egyéb elintézhető hatalmi szóval, de pisilni a betegnek magának kell...

A másik tudnivaló, hogy a röntgenosztály főnöke egy igencsak magának való, pukkancs pasas. Amolyan soha vissza nem köszönő, életunt, mindig mogorva fazon. Nyers modorára, pokróc-durvaságára bizton számíthat, aki meg akar ríkatni egy gyakornokot. A fiatal orvosgeneráció első találkozása (akár telefonon át is) ezzel a pókszabásúval bevált próbája az ifjonc kommunikációs képességeinek.

Hát ővele futottam én össze az MCU-laborban. A tizenöt hónapos gyanúsított előkészítve, megkatéterezve, megfésülve várta a nagy tudort. Valószínűleg a szabadságolásokban keresendő az oka, miért ő, maga a földre szállott Aszklépiosz érkezett a vizsgálathoz: rendszerint másoknak szokta kiadni ezt az időt rabló, türelmet próbáló huzavonát. „Jó helyen van a katéter?”, kérdezte in medias res belevágva. Köszöntem neki, és igennel feleltem. Erre ő kinyitotta a katéter végén lévő kis zárósapkát és belenézett a csőbe. Jóakarói felszisszentek volna ennek láttán, édesanyja (akit oly gyakran emlegetnek a kollégák) óva intette volna ettől, mert – rajta kívül – mindenki sejtette, mi következik.

A pisisugár a bal szeme alatt találta el, majd irányt változtatott és a gallérjába csorgott tovább, ékes bizonyítékát adva, hogy a katéter bizony jó helyen van.

Nem nevettünk. Kívül nem. A sugárbajnok letörölte a levet, majd némán csatlakoztatta a kontrasztanyagot tartalmazó palack vezetékét a katéter – immár nyitott – végéhez, hogy feltöltse a hólyagot. Egy hang nélkül folyt tovább a vizsgálat, a hólyag megtelt, a nyugalmi felvételek elkészültek. Már csak a pisilés közben elkapott kép hiányzott.

A kislány, minthogy az imént ellőtte a muníciót, persze nem volt hajlandó produkálni magát. Én teljesen megértettem. Egyfelől üres a hólyagja. Másfelől ketten rögzítik a vizsgálóasztalon, egy a kezét, egy a lábát. Harmadszor egy irdatlan nagy szerkezet, a röntgencső lebeg felette, mintegy öt centire a mellkasától. Ő maga persze ampullarepesztő hangon bömböl. Hát kinek támadna ilyen helyzetben pisilni kedve?!

Mindennel próbálkoztunk. A helyzetkomikum lényege, hogy nemcsak én. A röntgenmacsó előbb szótlanul izzadt a húszkilós ólomkötény alatt, aztán akcióba lendült. „Na, pisikéljél szépen!” – bődült el. Ő tartotta a kislányt boka felől, rám a kezeket bízta. „Pisi, pimpilimpi, pintyőke, pitypiritty!!!” – próbálkozott, egyre jobban belelendülve. Később előkotort valahonnan egy viharvert plüssnyulat. Talán az előző áldozat hagyta itt egy hasonló vallatás alkalmával. „ A nyuszinak is pisilnie kell, juj, de kell neki pisilni, már nem is tudja tartani, csurrrrrr!” – szuggerálta. Én a feji végnél, a röntgencső menedékében már majdnem becsörrentettem. A fojtott röhögéstől.

Mit színezzem? Még fél óra múlva is ott álltunk, és akár hiszitek, akár nem, összemelegedtem ezzel a fura pacákkal. A végén már vicceket meséltünk egymásnak (én például egy Helmut Kohl-osat...), elmondta, hol járt a nyáron, hogy a fia most érettségizett és orvos akar lenni, szóval megtudtam minden lényeges infót. A plüssnyúl dolgavégezetlenül hevert a kislány meztelen alhasán (próbálkoztunk ugyanis a cirógatós módszerrel is), a röntgengép bevetésre készen zümmögött, az asszisztensek megrökönyödve bámultak minket az üvegablakon keresztül, és alattunk tócsákban gyűlt az izzadság. De semmi.

Úgy döntöttünk, feladjuk. „Öltöztesse fel!”, hívta be a mamát a keresetlen modorú kolléga. Felemelkedett a nagy gép, villanyt kapcsoltunk, megtöröltük patakzó homlokunkat. „Technikai okokból nem kivitelezhető a vizsgálat”, fogalmazott orvosi kerekséggel a röntgenes, és elindult az ajtó felé. Technikai oknak nevezte, hogy egy másfél éves prüntyőke, üres hólyaggal, halálra rémülten nem tudott együttműködni a nagy tudós doktorokkal. Hm.

A kislány közben meglátta az anyukáját. Mintha elvágták volna, abbahagyta a sírást és szélesen elmosolyodott. Alul pedig égig szökő sugárban szökkent elő ellazulásának folyékony bizonyítéka.

A főorvos úgy ugrott vissza az ajtóból, mint egy kisportolt fekete párduc. Félrelökte anyut, egy mozdulattal lerántotta a röntgengépet és tüzelt. Csatt. Aztán lassú félmosollyal, bal szemöldökének felsőbbséges megemelkedésével, önteltsége teljében így vette tudomásul újabb győzelmét a „technikai akadályok” felett: „Na.”

Úgy ment ki a vizsgálóból, mint a gyógyítás görög istensége, aki csak azért szállott újfent a halandók közé, hogy megmutassa nekik, hogy csinálják az MCU-t az Olymposzon.

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-08-22 00:43   
Augusztus 21.

Kedves hűséges fórumtársaim, akiket olyan régóta traktálok többszörösen összetett magánéletem nyűgeivel és nyilaival! Íme, eltelt másfél hónap és egy betűt sem töltöttem fel a MON-szerverre. Az utóbbi időben már azért sem, mert akárhányszor leültem a gép elé, mindig visszariasztott a feladat nagysága – mármint hogy az egyre tágabb időintervallum egyre sűrűsödő eseményeinek átfogó krónikáját nyújtsam. Merthogy nagy újság van Attendancéék háza táján! Találtam állást.

Igazság szerint nem is egyet, hanem négyet. A fura benne, hogy ebből hármat – Ausztriában. Mivel szombathelyi vagyok, egyre több barátom kezdett unszolni, hogy költözzek valahová a határ mellé, ha már nem akarom Magyarföldön felverni a tanyát. „Dehát”, mondtam én erre, „ott nem is hirdettek állást!” „Sebaj”, válaszolta egy szakértő barát (aki foglalkozásszerűen készít fel munkanélkülieket állásinterjúkra), „írj egy bemutatkozó levelet, szkenneld be az összes diplomádat, szakvizsgádat, miegyebet és küldd el nekik! Írd azt, hogy bár tudod, hogy nem hirdettek szabad státuszt, szeretnél bemutatkozni.” Megtettem. Ímmel-ámmal, mert nem hittem benne. És uramfia, mindenki válaszolt!. Öt helyre küldtem el a „portfóliót”, ebből öten jelentkeztek pár nap leforgása alatt, és – most jön a poén – két helyen azonnal állásinterjút kínáltak. Az egyik ezek közül Bécs, álmaim városa. 130 km-re van Szombathelytől, és az egyik patinás gyermekklinikára keresnek vezető gyermek-aneszteziológust. Hm. Lehet, hogy vannak csodák?

Így aztán a szabadságom egy része azzal telt, hogy állásinterjúkon vettem részt az Össie-knél. A jelek szerint „bejöttem nekik”, így most, a tárgyalások következő szakaszában, gyakorlatilag válogathatok az állások között. Ha minden jól megy, azt hiszem, Bécs lesz a nyerőszám. A munka is jó kis kihívásnak tűnik, meg hát Wien ist Wien...

Izgalmas napok ezek. A mindennapi adrenalitermelés vonta el tehát a figyelmemet ettől a szépen kunkorodó krónikától (Word-ben eddig 85 oldal...). Meg persze az, hogy szabadságon voltam. Egy hét Zala megyében, egy hét Ausztriában és Velencében (közben pár állásinterjú), majd bringatúra a Balaton körül. Ez utóbbi volt életem egyik legfantasztikusabb kalandja. Tűző napon, zuhogó esőben, hegynek fel, völgynek le (de inkább csak fel...) egy feleséggel és két gyerekkel (a harmadik cserkésztáborban volt). És főleg távol Pirmasenstől, magányos cellámtól, és a kórházi mindennapoktól.

Bár, meg kell mondjam, most hogy elhagyom, némi nosztalgikus félmosollyal tekintek erre a keserédes zugára a világnak. Még a főnököm is mintha megszépült volna (ami majdnem olyan teljesítmény, mintha a gonosz mostohát alakító kabinetszínész egy este Hófehérke szerepében aratna nyíltszíni tapsot). Az az igazság, hogy megsajnáltam.

Amikor közöltem vele, hogy felmondok, épp szabadság utáni első napi hangulatban volt. Azt hittem (inkább reméltem), hogy ordítozni fog, hogy elragadja az indulat és a kemény mássalhangzókban gazdag anyanyelvében rejlő összes lehetőséget megragadja a szidalmazásomra. Könnyebb lett volna. De vitézül tartotta magát, bár belesápadt. A helyzet ugyanis az, hogy legutóbb másfél évet kellett várniuk az egyik főorvosi állás betöltésére. Nem akadt jelentkező. És addig a főorvosi kar maradék két tagja felváltva biztosította a behívós ügyeleteket. Másfél évig minden második éjjel jórészt a kórházban... Huhh. Egyébként ez a másfél év is beszédes arra vonatkozólag, milyen állást vállaltam én itt.

Némán, sápadtan, de tudomásul vette a közlésemet. Csak másnap tudtam meg, hogy előttem fél órával az egyik alorvos kolléganő is felmondott nála. De ahogy mondják: teher alatt nő a pálma. És a főnök elég alacsony termetű.

Szeptember 30. Eddig maradok Pirmasensben. Hogy utána mi lesz, nem tudom. De így vagy úgy muszáj a családunknak újra egyesülnie. És az egykori Cipőmekka nem alkalmas erre.

Ígérem, hogy a közeljövőben gyakrabban tudósítalak Benneteket a fejleményekről. Annyi mindenről szeretnék még írni. És ki tudja, betolakodhat-e a németországi MON-fórumra egy ausztriai lakos...?

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-07-16 00:19   
Július 15.

Meggyőződésemmé vált, hogy egy város belső életébe úgy nyerhetünk bepillantást, ha a szolgáltatóipar néhány napszámosával üzletileg kapcsolatba kerülünk. Ha meg akarod tudni, milyen a hely, ahová kerültél, menj el egy fogorvoshoz, és csevegj el a váróban összegyűlt emberekkel.

Vagy menj fodrászhoz. Ez talán még jobb. Kevés olyan művelőjét ismertem meg ennek a szakmának pályafutásom során, aki meg bírná állni, hogy amíg kuncsaftja fürtjeit rendezi, ne beszélne egyfolytában. Jobb esetben tud egyszerre dolgozni és beszélni is. Rosszabb esetben kicsit vág, aztán megáll, köztéri Petőfi-szobor pózba vágja magát és hadonászik az ollóval, míg mondandóját kifejti. A végén elhallgat, retrográd pillantást vetve az elhangzottakra, némán bólint egyet-kettőt, sóhajt, megcsattogtatja az ollóját, végül ímmel-ámmal újra nekilát. És ez így megy hosszú félórákon keresztül.

A sors kereke úgy fordult, hogy a minap én is fodrászhoz kényszerültem. Nem büszkélkedhetem atavisztikus hajkoronával – úgy is mondhatnám, hajszálaim számozott példányok. Annál rémítőbb, ha ez a kevés hosszúra megnő, nem is beszélve arról, hogy nyári hőségben ez a néhány szál is túlságosan melegít. Volt ugyan egy hajnyírógépes korszakom, ezt a masinát boldogabb nemtársaim gyakorta alkalmazzák a mostanában divatos kefefrizura kialakítására, de feleségem vétója véget vetett ennek az aránylag kényelmes periódusnak. Azt mondta ugyanis, hogy eddig azt hitte, csak a hajam ilyen egyedi, és kényelmetlenül érinti, hogy szembesülnie kell koponyám összes dudorával és kacskaringójával. Merthogy a géppel vágott sörte annyira sem fedi, mint kivit a pihe.

Ott álltam a pimasensi sétálóutcán, egy üzlethelyiséggel szemben, melyre ez volt kiírva: HAIRKILLER. Feszültséggel terhes csend, mint a Volt egyszer egy vadnyugat bevezető képsoraiban. Aztán döntöttem: odabent legalább hűvös van.
A teremben két fodrásznő nyargalt körül vagy négy pácienst, a kopasztás különböző stádiumaiban. Mind nők... Tévedtem volna, hogy az van kiírva az ajtóra: férfi-női fodrászat? Lehet, hogy régi a felirat és azóta szakosodtak... (Nem felejtettem el, hogy Pirmasensben vagyok, ahol az autósiskolára is az van kiírva, hogy MUSIKWELT). Tétován közelítettem meg az egyik vágóhölgyet, hogy tessék mondani, vállalnak férfiakat is? Végigmért, (végiggusztált), egyik szemöldöke hét millimétert feljebb szaladt, aztán kegyesen kinyilatkoztatta: igen, vállalnak. Foglaljak helyet.

Amíg várakoztam, alkalmam nyílt megismerni munkabeosztásukat. A fiatalabb (Susanne), vagy húsz éves dundi kolléganő majd elpusztult a melóban, jött-ment, vágott, mosott, festett, csavarózott, míg az idősebb (Clothilde), aki engem is fogadott, kicsit megfontoltabban állt hozzá a teendőkhöz. Bekente egy idősebb hölgy haját valami szürkésfehér kulimásszal, aztán közölte vele, hogy átugrik egy kávéra a szemköztibe, mert ebben a melegben sokat kell inni. Mintegy tíz percet volt távol, addig Susanne a papucsát majd’ elhagyta. Clothilde, miután visszajött, bíráló szemöldökrángással szemügyre vette fiatalabb pályatársa munkáját, fejcsóválva helyre tette a hebrencs ifjúságot, és újfent hozzálátott a bekent pácienshez. Rögtön látszott, hogy ő a kevés metszés-bőséges verbális kontaktus híve, méghozzá a melankólikus fajtából. Egész alkata ezt mutatta, aszott alakja, a mély ráncok az arcán, hatalmas pápaszeme, cigarettától Amanda Leares hangja. Nagyon drukkoltam, hogy ne hozzá kerüljek...

Amikor helyet foglaltam nála, Clothilde szintén odagördített magának egy bárszéket, hogy ő is leül és úgy vág. Mármost én állva csaknem két méter vagyok, és ülve sem veszítek sokat a magasságomból, ezért a szakhölgy nem ért fel. Elment vagy tíz drága perc azzal, hogy állított a széken, kipróbálta, sóhajtott, megint állítgatott, kipróbált, sóhajtott és így tovább.

Susanne közben végzett két dauerrel és legalább négy gyerekkel.

A bárszék végül egy bosszús rúgás következtében messzire siklott, és Clothilde állva folytatta a küzdelmet. Csodálkoztam, hogy mindeddig egy szót sem szólt hozzám (lefoglalta az ergonómia), de a tükörben látszott a szemén, hogy csak valami témát keres.
Amikor elmagyaráztam neki, milyenre szeretném a fazont (sok variáció nincs), elárultam magam a kiejtésemmel. Ez adta végül a kezdő lökést a társalgásunkhoz. „Szabadságát tölti Pirmasensben?” – bökte ki. „Nem, itt lakom.” – válaszoltam. „És hogy került pont ide, a mi városunkba?” „Itt kaptam munkát” – feleltem.

Ezen a ponton abbamaradt a vérszegény ollócsattogás. „Mi?” – láttam a tükörben, hogy elkerekedett a szeme a pápaszem alatt – „Munkát? Pirmasensben?”
És innentől kezdve esélyem sem volt.

„Tudja, itt nálunk a legmagasabb a munkanélküliség az egész országban. Amíg a cipőgyárak működtek, nem volt gond, volt munka elég, virágzott a város. De a minimálbér egyre magasabb lett és a gyárosok kitelepültek külföldre, ahol olcsóbb a munkaerő. Az apám is ebbe ment tönkre. Olasz származású: a szakképzettsége miatt hívták Pirmasensbe, egy nagy cipőgyárhoz. A gyár megszűnt, ő munkanélküli lett és inni kezdett. Itt mindeni iszik. Tizennégy éves kortól. Mikor huszonegy lettem, Landauba költöztünk, akkor már csak anyámmal, mert apám elment. Ott mentem férjhez, született két gyerekünk. Aztán elváltam én is és visszajöttem Pirmasensbe. Kitanultam a fodrászatot és huszonöt éve vágom a hajakat itt a városban.”

Feltűzte valami csatokkal a tincseimet a fejem búbjára, és alul kezdett el kaparászni egy fésűvel meg egy ollóval. Jobb oldalon. Kis kaparászás, tétova megállás, pár mondat, csend, sóhajtás, bólintás, megint kis kaparászás...

Azt meg kell adni, hogy kávéért nem ment el még egyszer. Pedig kánikulában sokat kell inni.

„A lányom húszéves, a fiam tizennyolc. A lányom munkanélküli, a fiam még tanul, elvileg asztalosnak, de úgysem fog tudni elhelyezkedni. Kinek kell manapság asztal? Meg csináltatott bútor? Higgye el, a hetvenes években a mi városunkban volt a legtöbb milliomos! De mostanra mind elhúzott. Lepukkant szellemváros ez, semmi más, higgyen nekem! Jobban teszi, ha maga is továbbáll!”

A bal oldal következett. Időnként bevizezte valami porlasztóval az egész fejemet, az orromon csöpögött a víz, aztán odalent maszatolt tarkótájon tovább.

„Én pontosan tudom, mikor van fizetésnap, de azt még jobban, mikor jön a Kindergeld. Olyankor van vendég. És megtelik a sétálóutca egyedül csatangoló gyerekekkel, mert anyu és apu végre piához jutott és odahaza alszik részegen. Még csak a kocsmába sem mennek. Isznak otthon, amíg bírják. Ezek meg naphosszat itt kint ordibálnak, különösen most, hogy nincs iskola. Úgy igaz, ahogy mondom, néha én adok nekik egy-egy zsömlét, mert a szüleik rájuk sem néznek.”

Susanne ezalatt két fiatalemberből faragott Adoniszt, mosással, szárítással együtt. Az én nyakamon időközben újból a jobb oldal került sorra, mert a balon elsokult a vágás és utána kellett igazítani.

Kezdtem magamat úgy érezni, mint egy Emir Kusturica-filmben.

„Itt annyi a drogos fiatal, hogy ebben is vezetjük a statisztikát. Nézzen körül péntek esténként a Kaufland körül, hányan hevernek abban a kis parkban. Csupa fiatal. Aki meg nem drogozik vagy iszik, és van egy csöpp esze, az elmegy másik városba, ahol még mindig jobb a helyzet. Pár év, és kihal Pirmasens, figyelje meg. Egy lepusztult szellemváros ez, semmi más. Maga gyerekorvos? Itt? Miért nem pszichiáter? Akkor lenne dolga, ne féljen!”

Kezdtem én is úgy érezni. A depresszió sújtotta hajszobrász ezalatt birokra kelt a fejtetőn elhelyezkedő gyér fürtökkel. Porlasztott, vágott, fésült, szárított. És közben beszélt, beszélt, elsorolta ennek a városnak az összes árnyoldalát, olyan sötét jövőképet rajzolva fel mindkettőnknek, hogy Nostradamus, ha épp betért volna hajat vágatni, biztos jegyzetelni kezd. Susanne közben vitte a boltot.

„Ó, szóljon ám, ha túl sokat beszélek!” – szólt ekkor Clothilde. Én megnyugtattam, hogy dehogy-dehogy, és nem szakadt le a plafon.

Végül elkészült a mű. Régimódi stílusban, nyeles tükörrel megmutatta hátul is, hogy áll, órákig kefélte a ruhámat és közben harmadszorra is elmondta mindazt, aminek egyszerűsített (az ifjúság számára átdolgozott) kiadása fentebb olvasható. „Milyen öreg” – néztem meg magamnak most, szemtől szemben is, merthogy eddig csak tükör által, homályosan találkozott a pillantásunk.
„Bizony, bizony... Amikor én születtem, hatvanhatban, még minden más volt itt” – csóválta a fejét, kezében a ruhakefével.

Hm. Majdnem velem egyidős. Csak ő tartósabban volt kitéve a Pirmasens-effektusnak.

Tíz eurót fizettem, ami nem is rossz ár egy hajvágásért szociofotóval. Gondolatokba merülve mentem haza.

Pár perc híján két órát töltöttem a székében. Ami, hajbéli adottságaimat tekintve, tuti világrekord.

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-07-08 20:20   
Július 8.

Voltam fogorvosnál. Ma erről számolok be. Halad az álláskeresésem (még semmit sem szeretnék elkiabálni), nemkülönben izgalmas a foci-VB és a hangyahelyzet, mint téma és a munkahelyemen is történnek hébe-hóba dolgok; ám mindezeket messze felülírta az élmény, amely Fogász-kaland néven fog bevonulni a történelemkönyvek piros betűs lapjaira.

Egy hete fáj a fogam. Nem nagyon, csak érzem, hogy van. Szabadság előtt állok, állásinterjúk várnak rám, meg különben is modern felfogású nyugat-európai vagyok, akinek fontos a fogai egészsége, így rászántam magam, hogy idekint is keresek egy fogorvost magamnak. Nem mintha hűtlen kívánnék lenni a magyarországi kapcsolatomhoz – egyáltalán nem, sőt! De ha nagy ritkán, ünnepnapokon otthon vagyok, ő olyankor nem rendel. Szóval német high-tech vájár után néztem. A cédula, amelyre a kollégáim által ajánlott szaki telefonszámát írtam, napokig hevert az asztalomon, én néztem őt, ő meg engem. Így gyűjtöttem erőt. Végül – hogy ne csigázzam a kedélyeket – felhívtam. És kaptam is időpontot.

Csillogó-villogó üvegpalota, süppedős szőnyegek, halk zene, csinos recepciós lányok (műköröm, platinaszőke haj, szoliban gyűjtött pigmentek és műtétileg fixált mosoly): ejha, ez drága lesz...Figyelmeztettek is a kollégák, hogy ez a manus igencsak császár a szakmában, de császárian is kell megfizetni. Ketten elém futnak, és csak azért nem segítik le a kabátomat-kalapomat-kesztyűmet, mert nyár közepe van. A széket szinte alám tolják, kezembe adnak egy űrlapot (űrlap nélkül, mint többször rámutattam, itt nem megy), hozzá csillogó fémtollat (hűha, naggyon-naggyon drága lesz...), és magamra hagynak egy légkondícionált várószobában, két úr és vagy háromszáz színes magazin társaságában.

A kérdőív a csípőbőségemen kívül szinte minden paraméteremre kíváncsi volt. Két oldal, sűrű apró betűkkel. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha TÉNYLEG fájna a fogam.., A kitöltés jó húsz percet igénybe vett. A végén csodás időzítéssel megjelent az egyik fogcica, elvette a papírt, majd újabb bő félórás várakozás következett. A társaságomat képező két úr közül az egyiket hamarosan sorsa elé szólították, és egyedül maradtunk egy ásatag bácsikával, aki mintha csak erre az alkalomra várt volna. Beszélni kezdett. Előbb csak egy-egy puhatolódzó mondat hangzott el, aztán, mivel (neveltetésem révén) udvariasan végighallgattam, ahelyett, hogy fejvesztve elmenekültem volna (bár éreztem rá némi késztetést) – belelendült. Nyilvánvalóan ahhoz a városzobai bácsitípushoz tartozott, aki, ha hagyják, órákig eldohog üresjáratban, szinte mindegy, van-e hallgatósága és milyen. A baj ott kezdődött, hogy az élemedett sorstárs nem németül, hanem pfalziul nyomta. Becsületemre szolgáljon, hogy így is össze tudtam rakni a történetét. Igaz, a jelentősebb hangsúlyokat gesztusokkal is alátámasztotta. Így volt alkalmam látni alsó állkapcsának fogatlan ínyét, melyre épp protézist készíttet; hallani a bal csípejébe ültetett protézis repedt kattogását (mert, miközben elmesélte, hogy eltörött a kerámiavápa, fel is pattant és úgy mozgatta a lábát, hogy halljam a műízület keltette zajt); és megcsodálhattam lábszárának fiatal korában szerzett hegét, mely mint mondta, felfelé is folytatódik még – szerencsére azt nem mutatta meg – és összesen két és fél méter hosszú.

A patho-anatómiát ilymódon elintézve, rátértünk a második világháborúra, melyet a régi szép időkhöz méltó hanghordozással és lelkesedéssel ecsetelt. Nem is próbálta véka alá rejteni, hogy szerinte a mai elpuhult nemzedékre is ráférne egy kis katonás fegyelem a nemzeti szocialista fajtából. Közben tűzbe jött és úgy ordított, hogy rezegtek az ablaktáblák. Már régen letettem róla, hogy válaszoljak neki vagy urambocsá ellentmondjak, mivel a jelek szerint tökéletesen süket is volt és eljutott elbeszélésének abba a fázisába, amelyben már akkor is folytatta volna, ha kiteszik a bejárati ajtó elé szakadó esőben.

Közben – eszem a kis szívét, az utolsó pillanatban toppant be! – megjelent a kárieszbarbi és elszólított a váróból. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, hallottam, hogy az öreg még mindig mondja.

Röntgent csináltak az összes fogamról egy hiper-szuper készülékkel (jujjuj, nagyon-nagyon drága lesz!), majd visszakísértek a váróba. Az ajtó előtt megtorpantam, mert az üvegen át láttam, hogy a wehrmacht-tata még odabent van. De egy ilyen fogászaton rendnek muszáj lennie, nem kóborolhatnak szanaszéjjel a kezelés alatt álló páciensek, így a praxismacsesz a hátam közepére gyakorolt egyre erősödő nyomással szabályszerűen belökött újfent a küzdőtérre.

Az óbersturmbandfűrernek felcsillant a szeme, és ott folytatta, ahol abbahagyta, illetve egy kicsit odébb (a távollétemben sugárzott epizódokról lemaradtam): a téma immár az állattenyésztés lett, mivel kiderült, hogy alkalmi ismerősöm civil foglalkozására nézve helybéli parasztember.

Na most, ha annyit mondok, hogy helybeli parasztokkal pfalziul a sertéstenyésztésről társalogni nem egyszerű, akkor nem rugaszkodok el nagyon a valóságtól. Nem hinném, hogy kedvenc tétel lenne felsőfokú nyelvvizsgán. Anyakoca, fedeztetés, daratáp, lenmagliszt – ezek voltak, amiket megértettem... De szóba kerültek a bikaborjú, fölözött tej, herélés szavak is. A lényegről azért nem maradtam le nyelvileg, mert partnerem meg is mutatta: a pózt, ahogy tartani kell a kocát, hogy „megálljon” a kannak, bantuul sem lehet félreérteni.

Sokat kivett belőlem a dolog, de a fogamról közben meg is feledkeztem. Mikor újra szólítottak, úgy éreztem magam, mint aki már megkapta az érzéstelenítő injekciót. Kába voltam kissé.

Végül a Doktor Úr elé járulhattam, aki igen barátságos volt, kezet rázott velem (hú, igenigen drága lesz!), majd megvizsgált. Nem volt olyan fogam, amelyről jó véleménnyel lett volna. Próbáltam mondani (legalább három műszerrel a számban), hogy nekem csak egy fáj, az is balra felül, rám sem hederített. Szerinte a jobb alsó hetesem gyökere körül krónikus gyulladás van (soha nem is fájt az a fogam...), és a nyelvemen két helyen is további megfigyelést igénylő gyanús foltok terjengenek. „De nekem csak a bal felső...” – kezdtem volna újból, mikor fojtott kiáltást hallatott: megtalálta a bal ALSÓ hetesemet, amelyből januári érkezésem napján esett volt ki az ideiglenes tömés (lásd az idevonatkozó krónikát). „De nem az, hanem a felső...” – daráltam, nyelvemmel félretolva a vibrátor nagyságú műszert. Mindhiába. Négy fogamat találta kezelésre méltónak, azt, amelyik fáj, azt történetesen nem. Szerinte fogíny-problémáim vannak, amit könnyedén kezelni lehetne egy alapos fogkő-eltávolítással. Apróbetűs modorban hozzátette, mivel a betegbiztosítás ezt nem fedezi, kicsit drága lesz... „De”, mondom, „nekem fáj a bal felső hetesem...” Rám nézett elgondolkozva, majd megfontoltan így szólt: „Alles klar. Azt meg kihúzzuk.”

Mire felocsúdtam, kezemmel egy papírlappal a kijárat felé toloncolt a gogogörl, a Doktor Úr pedig eltűnt a szomszéd vizsgálóban. A papíron egy két héttel későbbi időpont szerepelt, hogy jelenjek meg fogkő-eltávolításra, majd két nappal később foghúzás céljából. Utoljára próbálkoztam: „De nekem eléggé fáj a bal felső hetesem...” – de rájöttem, hogy nem is igaz. Ez a doktor tudhat valamit. Mire kiértem a kapualjba, már egyáltalán nem fájt a fogam...

Tapasztalatokban bővelkedve tértem meg hajlékomba. Valószínűleg keresnem kell egy másik fogászt, dacára a csillogó-villogó körítésnek. A jó hír viszont az, hogy ezt a mai konzultációt fedezte a biztosításom, tehát nem került semmibe! Sőt, sok szempontból gazdagabban jöttem ki a dologból. Tanulságok terén biztosan.

Meg itthon vettem észre, hogy az űrlap-kitöltő ezüst tollat is eltettem...

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-06-30 22:52   
Június 30.

Lehet, hogy magamra maradok a véleményemmel, de én bizony megkedveltem a vuvuzelát. Egész napi munka után, egy jó vacsorát követően az ember beleveti magát a karosszékbe, bekapcsolja az aktuális rangadót a tévében és máris felcsendül a hang, amely leginkább a béke méhének döngicsélésére hasonlít (míg fő a szilvalekvár...) egy álmos délutánon a kert végében, nyugágyilag alátámasztva. Egyszóval alig öt perc múlva már szendergek is. A vuvuzela segítségével kifejlesztettem a tökéletes VB-nézés technikáját: csak a gólokra ébredek fel (a rivalgás miatt), az ide-oda passzolgatást, sárgalapokat, köpködést, céltalan kergetődzést és sípcsonton rúgott időhúzók álfetrengését kihagyom.

Pozitív hozadéka egyébként az általános VB-őrületnek, hogy pontosan kiszámítható, mikor jut az ember ügyeletben egy kis levegőhöz. A múlt vasárnapi német-angol meccs alatt a német fű sem nőtt tovább, a német madarak felfüggesztették a fütyörészést, a német bogarak a zümmögést, és kórházi ambulanciánk kihalt maradt, mint egy bajor antialkoholista nagygyűlés helyszíne. Igaz, hogy utána aztán csőstől érkeztek a meccsnézés hevében sérülést szenvedett focirajongók. Egy hatéves kisfiú vuvuzelával a szájában elesett, és a hangszer jókora sebet ütött a nyelve alatt. Egy másik kimázolva jött, akár egy német indián, arcán és egész testén vastagon a fekete-piros-sárga festék. Anyuka a néhány napja felfedezett bőrkiütést szerette volna megmutatni. Miután a mesterséges pigmentet eltávolítottuk, a dörzsöléstől persze piros volt mindenütt...

A focitémához csatlakozik még a legújabb szupermarket-béli élményem: kapni lehet hatos csomagolásban olyan tojást, amelynek héját focilabda-minta díszíti. Hat fehér „gömb”, fekete hatszögekkel. Őrületesen néz ki. Veszik, mint a cukrot.

De hadd meséljek végre a legújabbról! Voltam mászni! A fogalom alatt azt értem, hogy néhány kollégámmal elmentünk egy csarnokba, ahol a falak körbekörbe színes dudorokkal ékesek és ezek segítségével a vállalkozó szellemű sportemberek egész a plafonig kapaszkodhatnak. Párosával kell csinálni (mint annyi minden mást), az egyik mászik, a másik biztosít. Kötéllel. A talajon álló sporttárs egy csigarendszeren keresztülvetett hosszú kötél egyik végét fogja, a másik vége a kapaszkodó fél speciális övébe van fűzve. Persze minden kötésnek, csomónak, fűzésnek megvan a maga koreográfiája és a dolog így tényleg teljesen biztonságos. Kollégám, aki rávett az akcióra, és hosszú évek óta mászik falon és sziklákon egyaránt, nagy türelemmel oktatgatott a fogásokra. (Egyébként az illető azonos a gitározós élményekből ismert zenebaráttal). Aztán hajrá, neki!
Egykori tornatanárunk a gimiben, ha már haldokoltunk az aktuálisan kirótt terhelés alatt, azt szokta mondogatni: „Akkor használ, ha már fáj...” Hát ez nagyon is használhatott. Egy olyan speciális cipőben, ami karikába görbíti az ember lábát (a jobb kapaszkodás miatt, mint mondták), ötméteres magasságban, ujjaimmal két ötforintosnyi búbba kapaszkodva, lábujjaimat másik két pörsenésre támasztva törtem célom, a plafon alatt kígyózó fűtéscső felé. Lenézni nem mertem, de abból ítélve, ahogy a kötél rángatózott, partnerem odalent félholtra röhögte magát. De felértem! A jutalom abból áll, hogy visszafelé nem kell mászni, az embert a társa szépen leereszti a kötélnél fogva. Ahogy a kötél ereszkedik, lábunkat a falnak vetve ugrálni lehet lefelé, mint a komolyabb akciófilmekben a főhős. Tényleg elsőosztályú érzés.

Odalent gyér taps fogadott, meg a mászós kollégám, aki közölte, hogy jó, de mivel az összes színt használtam, a kísérlet érvénytelen. Most menjek fel úgy, hogy csak a fekete bütyköket veszem igénybe.
Fekete bütyök, ahogy lentről elnéztem, összesen vagy kettő volt a falon. Tüzetesebben tanulmányozva azért még felfedeztem párat, még mindig túl gyéren ahhoz, hogy szárnyatlan földi halandónak sikerülhessen felmászni rajtuk. De felküldtek, hát mentem. Félúton járhattam, mikor úgy éreztem, kimegy az erő az ujjaimból. Szerettem volna elengedni a kapaszkodókat, de nem mertem, mert hátha pont most nem figyel odalent a másik. Végül a verejtéktől csúszós ujjak lecsúsztak a mákszemnyi pattanásokról és én lezuhantam. Csarnokot betöltő ordítás kíséretében. Zuhantam, zuhantam összesen vagy négy és fél centit, mígnem megfeszült a kötél és megszólalt lentről egy nyugodt, rejtett röhögéstől meg-megremegő hang: „Semmi gond, tartalak!” Hálásan hintáztam ég és föld között. „Na oké, most engedj le”, szóltam le aztán szándékolt hányavetiséggel. De a fickó odalent máshogy gondolta. Újabb kísérletre biztatott és hiába pöröltem vele, szó szerint a kezében voltam. Kénytelen-kelletlen tovább másztam.

A zuhanós-ordítós-hintázós protokoll még vagy háromszor megismétlődött, de végül a partneremnek lett igaza: meg tudtam csinálni! Félig áthajolva a fal felső peremén, mint valami ernyedt szereplő a bábszínházi előadás végén, diadalmasan körülnéztem az irdatlan magasságban.

Az első, amit megláttam, egy tőlem nem messze éppen felbukkanó kopasz fej volt, majd egy hozzátartozó illető, akiben felismertem a pirmasensi kórház főigazgatóját. Természetesnek vettem, hogy a testi kimerültség ilyenfajta hallucinációkat okoz, így csak bámultam rá, míg fel nem ért ő is a fal tetejére és meg nem szólított: „Schönen guten Abend, Herr Kollege Kiraly!”

Még csak nem is lihegett.

Mivel a testi-lelki kínok tovább már nem fokozódhattak, hamarosan véget is vetettünk a mászópartinak, és egy sörözőben ápolgattuk tovább megtépázott szervezetünket.

Hosszúra nyúlt ez a mai beszámoló. Már csak egy rövid jelentés van hátra a hangyahelyzetről. Lakótársaim köszönik szépen, élnek és virulnak. Reggelente, amint pirkad, csiklandozó érintésük ébreszt, és a forró villanykörténél pörkölődő szárnyuk zizegése ringat el éjszaka. Barátom és kollégám (a mászós-gitározós), mikor megosztottam vele a problémát, azt a tanácsot adta, hogy ha már így összejöttünk, tekintsem őket háziállatoknak és adjak nekik nevet. Barát az barát...

Nem is rossz. Lehet, hogy pályázatot fogok kiírni. A legjobb neveket benyújtó versenyzők között fajtiszta, számozott, CACIB-győztes alomból származó kishangyákat sorsolok ki.

Ahogy elnézem, mintegy másfélezer névre lesz szükségem...

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-06-25 19:42   
Június 25.

„Társbérletben alánk költöztek a hangyák,
Címük a címünk: homokdomb a padló alatt...”

-így kezdődik egy Kaláka-dal, amely mostanában többször is eszembe jut. Ugyanis hangyabollyá változott kies cellám a kórházi személyzeti szállón. Az eleddig unalmasan egyhangú kékesszürke linóleumot most mindenfelé futkosó kis fekete pöttyök díszítik, kiegészítve a függönyökön és ablakokon fürtökben csüngő szárnyas kollégáikkal.

Egy reggel furcsa zizegésre ébredtem. Tekintve, hogy high-tec lakásom pár hónapja szúnyoghálóval is fel van szerelve, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Egészen addig, míg egy kis fekete rovar a takarómra nem hullott valahonnan. Szárnyas hangya. Sebaj: egy pöccintés, és vége lett. Csakhogy jött ám a következő, aztán még egy, aztán egész sereg. Torokhangokat hallatva kiugrottam az ágyból, elhúztam a függönyt és megláttam a Fekete Sereget, amint a szúnyogháló innenső oldalán hatalmas csoportosulásba tömörülve valószínűleg épp engem röhögtek ki. Szabadnapos lévén kb. tizenhét másodpercen belül úton voltam a hangyairtó-boltba. Gyönyörű látvány fogadott: egy teljes polcrendszer, tele különféle halálos palackokkal. Kétféle anyag között őrlődtem sokáig. Az egyikre rá volt írva, hogy „mászó rovarok ellen, pl. hangyák, pókok stb.” A másikra, hogy „repülő rovarok esetén, mint legyek, szúnyogok, darazsak stb.” Namostakkor?! A szárnyas hangya, mint hangya, inkább az első gyilokra lehet érzékeny; viszont repül, így tán mégis jobb a második...

Végül megvettem mindkettőt. Biztos, ami biztos. És még egy olyan hangyacsapdát is (akciósan kettőt egy áráért), amit ki kell tenni a társbérlők vonulási útvonalába, és majd belemennek és belepusztulnak. Illetve beledöglenek. Nyomorultul. A pénztárnál a kisasszonynak felcsillant a szeme, mikor a cuccot árazta, és megjegyezte, hogy ez a tuti, neki is ilyen van. Szerintem ki vannak képezve efféle hazugságokra, szemrebbenés nélkül. Mert egyrészt a szárnyas hangyáimnak nincs is vonulási útvonala, másrészt bele sem kóstolnak a giftbe. Csak zizegnek egész nap és leszállópályának használják az összes testrészemet.

Na de a spray! Ahogy hazaértem, a padlón szembe mászott egy szárnyasjószág: ő lett a kísérleti alany. Lespricceltem előbb az egyik (kék), aztán a másik (piros) flakonból. És uramfia, alig néhány másodperc alatt karikába görbedt, kicsit mozgatta a lábait, majd kimúlt! Tuti a cucc. De melyik? Most már tudományosabban jártam el. Mivel két ablakom van (szinte luxuskörülmények között lakom), és mindkettőt kisajátította a rovarvilág, az egyik ablaknál a kéket, a másiknál a pirosat vetettem be. Wissenschaftlich. Láss csodát, mindkét szer elsöprő erejűnek bizonyult! Az ablakpárkányt és a padlót ellepték a hangyahullák, amelyek látványa előbb elégtételt, majd a lendület elmúltával egyre több bosszúságot jelentett (a feltakarításuk is hosszú, értékes időt vett igénybe). Az első mámor, a diadal érzése az oktondi állatvilág felett azonban kétségkívül nagyszerű emóció. Ott álltam, egyik kezemben a kék, másikban a piros palackkal, és tüzeltem, mint Svarcenegger a terminátorban. Hullottak, mint a ... hangyák. Csak a szaga... Két napja gyakorlatilag nem vettem levegőt.

Kis üröm az örömben, hogy másnap reggelre csaknem ugyanannyian termelődtek újra a szúnyoghálón. Azonkívül egyre több a kis-fekete-futkosós típus, amelyiknek nincs szárnya. Nem egészen vagyok tisztában a hangyák nemi életével, de rémlik, hogy a szárnyas hangyák a szexéhes, ivaros egyedeket képviselik, és szerelmük gyümölcseként hamarosan sok kicsi hangyagyerek keletkezik valahogy. A tömeggyártásra szánt fekete, szárnyatlan modell lassan feltűnik a lakás összes zugában, egy lélek sincs biztonságban tőlük. Ralphi, a medvém bundáját is többször hangyamentesítenem kellett már a nap folyamán.
Ecet? Élesztő? – Ronggyá olvastam a netet. Tanáccsal tele a padlás. Sajnos, hangyával is. Két hely van a lakásomban, ahol egy méteres körzetben nincs hangya: a két offiziell hangyacsapda közelében. Lehet, hogy konzultálnom kell a pénztáros kisasszonnyal.

No de ennyit a hangyákról. Kollégám szerint lehet, hogy eltűnnének, ha innék pár kortyot... De én meg úgy tudom, hogy az alkoholelvonás alatt állók inkább egeret látnak nagy tömegben, márpedig az nálam nincs. Egyelőre.

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-06-15 18:54   
Június 15.

Nem ígértem, hogy ennek a naplónak minden bejegyzése vidám és életerőtől duzzadó lesz. Ezért most bevallom, hogy kezdek szomorú lenni. Amúgy igazából. Tudtam, hogy mikor január harmadikán felengedtem a kuplungot a szombathelyi ház előtt és lassan (nagyon lassan!) befordultam a sarkon, örökre a hátam mögött marad valami, ami minden küzdelmével és fogcsikorgató tehetetlenség-érzésével is kedves volt nekem: az életem része. De annyi minden állt előttem, bizakodtam, hogy kezembe veszem a sorsot, és valami jót teszek végre, annyi év semmirekellő tutyimutyiság után, a családommal. A bizakodást, előretekintést azóta is kincsként őrzöm, nem hagyom, hogy cserbenhagyjanak: csak a magánnyal egyre nehezebb megbirkózni, azzal az érzéssel, hogy hiányzik a feleségem és a három kisfiam.

Úgy volt, hogy jönnek utánam, amint lehet. Decemberben hosszan alkudoztam a feleségemmel, hogy ne a tanév végén költözzenek, hanem már márciusban, mert fél év túl hosszú idő egyedül. Mikor Hollandiában voltam majdnem fél évig, megfogadtam, hogy soha többé ilyen hosszan nem leszek távol a családomtól. A legkisebb fiam akkor tanult meg beszélni. Nélkülem. Ellenségemnek sem kívánom azt az érzést.

Eltelt a március, az április, a május, és még mindig nem vagyunk együtt. Hogy miért, annak hosszú sora van. Dacára a (szándékom szerint) könnyed, vidám hangú naplóbejegyzéseknek, már februárban kezdtem érezni, hogy a pirmasensi kórház nem lesz hosszú fejezete németországi új életemnek. Ez az érzés, mely eleinte bizonytalan, körvonal nélküli sejtelem volt, pár hónapja annyira megerősödött, hogy azt kértem a családtól: várjanak, amíg egy ennél jobb helyet találok, mert ostobaság lenne rövid időn belül kétszer költözni. Nincs semmi baj az itteni kollégákkal, és igazságtalanság lenne úgy tenni, mintha nem tanultam volna sokat (igen sokat!) ebben az elmúlt hat hónapban. Másfelől viszont egy városi kórház aprócska gyermekosztálya nem jelent valódi kihívást az olyan végzettségű szakembernek, mint nekem. Sem a gyermekintenzíves, sem a gyermek-aneszteziológiai képesítésemet nem tudtam itt használni (lassan hét hónapja nem altattam, nem intubáltam!), nem beszélve a gyermek-kardiológiáról. Hasfájósok, fülfájósok, náthásak, a beteglétszám és teljesítmény-kényszer miatt fölöslegesen elvégzett osztályos felvételek, ostoba, indokolatlan kivizsgálások teszik ki itt a mindennapokat. Igaz, beletanultam a német egészségügyi rendszerbe, a szakmai és a szülőkkel való német nyelvű kommunikációba: ez az érem másik oldala és nem akarok hálátlannak tűnni. De augusztus elsejétől kineveztek főorvosnak, ami azt jelenti, hogy egyfelől ideláncoló kötelezettségeim keletkeznek, másfelől a nevemet kell adnom minden szakmai kisstílűségnek és kisebb-nagyobb bakinak, amiből ugyancsak sok van itt mifelénk.

Tehát állást keresek. Három hellyel folytatok tárgyalásokat, mindhárom nagy érdeklődést mutat a sürgősségi gyermekellátás és gyermekkardiológia terén szerzett tapasztalataim iránt. Jó érzés. De sürget az idő, mert egy perccel sem akarok tovább egyedül lenni, mint feltétlenül szükséges. Olyan kórházra gondolok, ahol van gyermek-sürgősségi és -intenzív ellátás, ahol újra altathatok, és nap mint nap érezhetem a felelősség és az éles szituk okozta adrenalin-zsibongást: amire „ki vagyok képezve”. Meglátjuk.

Nem igénylem a kéretlen tanácsokat, amelyekkel ismeretlenül traktálnának. Senkinek fogalma sincs arról, miért kellett (kellett!) eljönnöm Magyarországról. Szakmai és egyéb okokból döntöttem így. Muszáj volt. Annak a fajta kioktatásnak tehát, hogy „Hülye vagy? Menj inkább haza!” – semmi értelme. Ezen felül, mindennek a tetejébe még mindig él bennem a kalandvágy, és tudom, hogy a családomban is. És nem vagyok az a feladós fajta. Senki nem ígérte, hogy könnyű lesz, hogy Dajcslandban sajtból van a hold (bár felfedeztem már itt egynémely „nem-semmi”-kategóriájú sajtfajtát!), és hogy azonnal az ember ölébe hullik a sikeresség. Jelentem: csinálom, megyek tovább.

Csak időnként nagyon keserves tud lenni. Nagyon.

Jó volt ezt most leírni, megosztani veletek. Nézzétek el nekem, hogy ez a mai bejegyzés ilyenre sikerült. Meglehet, a kutyát nem érdekli, csak megvonjátok a vállatokat és tovább-kattintotok: „Na, Attendance sem volt túl szórakoztató ma!”

De azért köszönöm, hogy elolvastátok. (Az is lehet, ne csodálkozzatok, hogy holnapra kitörlöm a mai jegyzetet. Mert ez a dolog sohasem tart nálam túl hosszan...)

És, bár szándékosan kerülöm, most csak azért is ide szerkesztek egy szmájlit.



 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-06-13 17:46   
Június 13.

Nem akarom, hogy irományom focibloggá változzon, de hát mostanában itt a csapból is ez folyik, magyar lélekkel elképzelhetetlen mértékben. Ma játszik először Németország a VB-n, ennek megfelelően a futballrajongók már tegnap estétől izzítanak a köztereken. Abban a kis parkban is például, amelyre a hálószobám ablaka néz. Éjjel fél kettőkor (ügyelet után) nem nagyon tudtam azonosulni a lelkesedésükkel.

Apropó: ügyelet. Pénteken, a világbajnokság első napján ügyeltem. Biztos voltam benne, és nem is csalódtam: este nyolc és tíz óra között senki, egy lélek sem toppant be lázas-fájós-kiütéses-felfúvodott (stb.) gyermekével az ambulanciára. Meccs volt. Fáterékat egy kisebb tornádó sem tudta volna a tévé elől elmozdítani, nemhogy az ivadék ilyen-olyan nyűge. Mire jó egy foci-VB!

Mikor másnap tapasztalt kollégámnak átadtam az ambulanciát, csak annyit kérdezett: „Ugye, ma nem játszanak a németek?” „Miért”, kérdeztem, „foci-rajongó vagy?” „Nem, csak akkor nem jön a beszívott fiatalság gyomormosásra...”

Ennyit mára a labdarúgás örömeiről. Még esetleg annyit, hogy ma a kórházi menzán a pult mögötti hölgyek fekete-piros-sárga csíkokkal az arcukon mérték a burkolnivalót... Őrület.

 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-06-10 23:46   
Június 10.

Este tizenegy óra, odakint igazi nyári vihar tombol, csattog, zúg, dörög, villámlik. Ilyenkor szokott megszólalni a kapucsengő, hogy jelezze a Titokzatos Látogató érkeztét, akivel aztán különféle bonyodalmak lesznek a pincében egy bekapcsolt láncfűrész társaságában... Mármint a horrorfilmekben. De elég izgalmas ez így, Arctalan Rém és láncfűrész nélkül is. Az imént a kórház villámhárítójába csapott bele pár millió volt akkora dördülés kíséretében, hogy majd’ kiestem a karosszékemből. Emlékszem egy ilyen zivatarra még magyarországi működésem idejéből: a delej belevágott a kórház elektromos rendszerébe, a teljes épületben áramszünetet okozva. Lehetett úgy éjjel két óra, de a csattanásra úgy ültem fel az ágyon, mint a keljfeljancsi. Az első gondolatom az volt, hogy biztos leálltak a lélegeztetőgépek a koraszülött-osztályon. A második, hogy de hiszen van aggregátor, úgyis mindjárt bekapcsol. És visszahanyatlottam párnáimra. Vártam egy percet, kettőt, de az áram csak nem akart megjönni, így összekaptam magamat és kinéztem az osztályra. A folyosón találkoztam az éjszakás nővérek egyikével, aki értem szaladt (a telefon sem működött), hogy segítsek lélegeztetni a kora-babákat, mert nem működnek a gépek. Futottunk. Mindegyikünk kapott egy kis beteget meg egy lélegeztető ballont, kézzel szuszogtattuk őket és vártuk az áram visszatértét. Ha jól emlékszem, kb. egy órába telt, míg az álmos műszaki gárda helyrehozta a hibát.
Ja, az aggregátor? Másnap körlevélben értesített bennünket a vezetőség, hogy meghibásodott. Ki hitte volna...

Itt persze, precízéknél, ilyesmi nem fordulhat elő. Vagy mégis...? A csecsemőosztályon a fürdetőkádak a fal mellé vannak beépítve, a kádakat töltő csap a falból áll ki. Láss csudát: a csapok RÖVIDEK, így a vízsugár a kád peremét éri, onnan folyik bele a kádba (és mindenhová). Szóvá tettem, hogy hát épp itt, épp egy ilyen modern kórházban, egy fejlett ipari országban stb... Tájékoztattak, hogy a vízvezetéket anno valami külföldi alvállalkozó szerelte az egész épületben. Persze, én is ezt mondanám...

Ennyit a zivatarról, amely közben egészen elcsendesedett. És a láncfűrészes-menekülős rész is kimaradt.

Ma egyébként eredetileg a vadul tomboló VB-őrületről akartam írni. Merthogy holnaptól foci-világbajnokság! A város fellobogózva (nem vicc), a boltokban zászlókat, trikókat, sálakat, süvegeket és trombitákat árulnak (az élelmiszer-boltban is!), valamennyit fekete-piros-sárga színben. Láttam olyan zsugorfóliázott grillkolbász-csomagot, ahol két kolbász feketeborssal, kettő ketchuppal, kettő pedig mustárral van bekenve. Fekete-piros-sárga. Kapható foci alakú és mintájú torta, grillsütő, nyalóka, csoki és éjjeliszekrény. Az egyik navigációs készüléket úgy reklámozzák, hogy ha a nemzeti tizenegy világbajnok lesz, visszatérítik az árát. A tévé összes csatornáján éjjel-nappal nyilatkozó focistákat mutogatnak, akik sajátos fogalmazásmódjukkal és akcentusukkal megnyirbálják nyelvi önbizalmamat, míg eszembe nem jut, hogy a magyarul észt osztó futballgurukat sem nagyon lehet érteni. Nem sziporkázó elméjük és fogalmazókészségük miatt szeretjük őket annyira...

Szóval ez egy focinemzet, a vak is láthatja. Az utcán egyre több kissrácot (de felnőttet is!) lehet látni nemzeti színű szerkóban, sok autón ott virít a német zászló. Ezt a hatalmas országot, amelyet minimum harmincféle kisebb-nagyobb hercegségből-grófságból-királyságból férceltek össze annak idején, és amelynek népe nem is mindig érti egymás beszédét, tartományonként más-más törvények szerint él, és nem németnek, hanem bajornak-svábnak-pfalzinak vallja magát: ezt a vegyessalátát nem a központi kormányzat, Merkel asszony és a Bundestag tartja össze elsősorban, hanem a foci. Meg Schumi. Meg újabban Lena. (Utóbbi tizenkilenc évesen épp a múltkor nyerte meg az Eurovíziós Dalfesztivált).

Nagy öröm lesz, ha a Nationalelf ismét győzelemre viszi a labdarúgás ügyét a VB-n. És nagy gyász, ha nem. Panem et circenses.

A vihar elült, csend van és majdnem éjfél.
Szép álmokat.


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-05-30 21:09   
Május 30.

Mikor is írtam utoljára? Megnéztem: május 5. Szégyen. Néhány baráttól kaptam már nyomdafestéket alig tűrő kritikát az überlajhár lustaságomért (hiába, barát az barát). Nem tagadom, igazuk van. Lusta vagyok. Mikor esténként letottyanok végre puritán cellámban, erőmet-energiámat a napi gyógyító-megelőző munka oltárán föláldozva, nincs igazán lendületem semmihez a Tagesschau-n kívül... De egyrészt azért szeretek írni, másrészt engednem kell barátaim unszolásának, amit ezennel örömmel teszek meg. Akár Rejtő Jenő hőse, tovább írom naplómat – barátaim unszolása ellenére.

Apropó Tagesschau. Elhatároztam, és most írásba is foglalom, hogy a lefordítható, helyettesíthető német szavakat magyarul fogom használni. Lehet, hogy ez csak hóbort: nekem mindenesetre visszatetsző a vegyesfelvágott, amit Némethonban élő honfitársaink időnként bemutatnak (sajnos akár a Fórumon is). Hogy egy példát mondjak: nem fogok például többé úgy fogalmazni, hogy a Steuerklasse III-ba tartozom, hanem, hogy a harmadik adókategóriába. Meg nem a kórház melletti Wohnheimben lakom többé, hanem a személyzeti szálláson (még akkor is, ha a magyar fordítás esetleg nem pontos és hosszabb).

Egyetemista koromban nem egyszer hallottam külföldi (arab) hallgatótársaimat a menzán a következőképpen megbeszélni a menüt: „La illa halla bsung pampa-rampa csirke?” – Mint megtudtam, az arab világban igenis ismerik a szóban forgó szárnyast, sőt szavuk is van rá, csak ők nem fordították le. Ezt az egy szót. Szóval értitek? Az összhatás kicsit komikus.

Ezért határoztam így. Az aszkétikus nyelvhasználatra vonatkozó döntésem természetesen csak rám nézve kötelező (amíg el nem feledkezem róla, pl. szándékosan, a komikum kedvéért).

Arra gondoltam, ma a gyerekekről mesélek kicsit. Mert akárki akármit mond, értük érdemes. Lehet, hogy Anyu 130 kilós, arrogáns, és szellőztetni kell, ha majd elhagyja a vizsgálót, de a gyerekek amúgy szutykosan, bőgősen, elkényeztetetten is szeretetre méltóak. Merthogy a tekintetük mélyén még ott csillog a magukkal hozott ártatlanság még akkor is, amikor suttyomban az ember fenekébe harapnak (megtörtént!).

A napokban kicsit megfáztam, így kénytelen voltam az ambulancián szájkendőt viselni. Úgy tűnik, bizonyos koron alul a gyerekek tartanak tőle. Az egyik ötéves egy darabig hősiesen ellenállt a pániknak, csak a két hatalmasra tágult szeme mutatta, mennyire nincs ínyére a fizimiskám, aztán végül csak összeszedte a bátorságát és kibökte: „Van neked szád?” Meg kellett mutatnom, hogy van, s akkor megnyugodott.

Persze nem mindenki ilyen betoji. Egy három év körüli kisfiú példás türelemmel viselte a vizsgálatot, negyven fokos láztól csillogó szemével kitartóan követte minden mozdulatomat. Engedte, hogy megszúrjam, hogy vért vegyek tőle, megnézzem a torkát (ezt valamiért nagyon utálják), aztán csak feküdt a vizsgálóasztalon, leterítve a kórságtól. Épp a szüleinek magyaráztam valamit a szokásosnál két oktávval mélyebb, reszelős kocsmabasszusban, mikor egyszer csak érzem, hogy a páciens megrángatja a köpenyem ujját. „Be vagy rekedve?”, kérdezi együttérzően. „Én is kicsit”.

Aztán jött az a hatéves kislány, „akin” vizsga-jelleggel kellett bemutassam ultrahangozó tudományomat. Tudniillik Németországban – kis hazánkkal ellentétben – nem a radiológus, azaz a röntgenes orvos végzi az ultrahangvizsgálatot, hanem a gyermekorvos maga. Szakvizsga-követelmény. Mármost én úgy jöttem ide főorvosnak, hogy bár szív-ultrahanggal csecsemő korom óta foglalkozom, a hasi vizsgálatokhoz nem konyítok. Ebben a fél évben, amit idekint töltöttem, az egyik legfontosabb feladatom volt, hogy behozzam a kollégákat ezen a téren. Tanfolyamokra jártam, belopództam mások vizsgálataira és ügyeletben meg a szabadidőmben minden arra járót megultrahangoztam, ha kellett, ha nem.

A kislányt apukája kísérte, magas, szemüveges, intellektuális kinézetű ember, nagyjából velem egykorú. Elmondta, hogy a lánya elesett és beütötte a hasát egy lépcsőfok élébe. Megnézném-e, nincs-e lépruptúrája. Mivel ezt a szót használta, kezdtem gyanút fogni. Ó, mondom, mi sem könnyebb ennél, csinálunk egy hasi ultrahang-vizsgálatot. Erre ő, hogy nagyon köszöni, tulajdonképpen ő is megtette volna, de a rendelőjében éppen javítják az ultrahang-készüléket. Jeges kéz szorította össze a torkomat (pedig elég beteg anélkül is), és
élénkebbé vált a perisztaltikám. „Netán kolléga?” – kérdeztem hányaveti könnyedséggel. „Igen”, felelte, „belgyógyász vagyok, szakterületem a hasi ultrahang-diagnosztika”. Mindezt olyan barátságosan, hangsúly nélkül mondta, mintha nem is lenne tisztában szavai rettenetes súlyával...

A mi szakmánkban alapszabály, hogy a beteg (és a szülő) bizalmát nem szabad gyengíteni. Szombat volt, ügyeleti idő, és én voltam az elérhető legképzettebb (!) ultrahangos a környéken. Magabiztos gesztusokkal áttereltem hát a kis családot a szomszédos ultrahang-helyiségbe, aput leültettem, a gyerkőcöt meg kiterítettem a vizsgálóasztalra. Határozott mozdulattal bekapcsoltam a gépet. Eddig sima. (A gép bekapcsolása nem jelentett gondot, bár kb. egy héttel azelőtt úgy egy fél óráig kerestem a kapcsolót. Azóta megjegyeztem, hol van. Előtte mindig úgy adódott, hogy a masina ment már, mire odaértem.) Tettem még egy erőtlen kísérletet, hátha valahogy ki tudok bújni a kutyaszorítóból: „Ha gondolja, nyugodtan csinálja ám maga...” – de udvariasan azt válaszolta, hogy nem, nem, ő tökéletesen megbízik bennem. Puff neki.

Kicsit táncolt a kezemben a vizsgálófej, de hősiesen nekiláttam. Szerencsésen megtaláltam a lépet: egészséges volt. Ettől persze felbátorodtam és lazán odavetettem, hogy azért ránézek a vesékre is, ha már itt vannak. Nagyon jó, felelte az ultrahangos szakember, úgyis ellenőriztetni akarta a kislánya bal veséjét, amelyben egy éve minimális üregrendszeri tágulatot látott.
Nem részletezem. A veséket is megtaláltam, sőt ilyesfajta kérdezz-felelek formában végigvizsgáltam az összes hasi szervet, miközben úgy éreztem, hogy tócsákban gyűlik össze a székem alatt a hideg verejték. A pasas elégedettnek tűnt – a felszínen legalábbis. Mikor elmentek, becsuktam utánuk a rendelőajtót, háttal nekitámaszkodtam és lihegtem egy sort.

Debütáltam.

Eszembe jut még egy szőke copfos kislány-betegem, akit gyógyulása után azzal a lapos tréfával bocsátottam útjára az osztályról, hogy „Most pedig eldöntheted, hogy hazamégy-e inkább vagy itt maradsz még kicsit nálunk”. A kislány, mind a négy és fél évével, orrán rózsaszín keretes szemüveggel, gondterheltté rendezte arcvonásait, töprengeni látszott, majd így szólt lassan, megfontoltan: „Köszönöm, igazán jól éreztem magamat Önöknél (magázott!), de azt hiszem, inkább hazamegyek.” Nem nevettem el magamat (az halálos sértés lett volna), inkább igyekeztem én is udvarias távolságtartással reagálni: „Örülök, hogy osztályunk elnyerte tetszésedet és további jó egészséget kívánok Neked mindannyiunk nevében.” Megköszönte (igen!), átvette a zárójelentést és szüleivel együtt távozott. Tavaszi rózsaszín ruha, térdig érő szoknya, hófehér harisnyanadrág, rózsaszín topán – és egy rózsaszín retikül a jobb könyökhajlásában. Nő.

A fenti párbeszéd egyébként talán sejteti, hogy egész tűrhető szintre kerültem a német nyelvvel. Ami a legfontosabb: nem fáraszt már, hogy egész nap németül kell beszélnem. Sőt, néha már németül álmodok, igaz, mindig kórházasat. És ami biztos jel: ha fel akarom idézni, mit mondott valaki, néha nem is emlékszem, magyarul mondta-e vagy németül. Mármint, ha csak a gondolatra emlékszem, de magára a beszélőre már nem. A főnökömről például nem tételezem fel, hogy magyarul osztotta volna az észt a megbeszélésen...

Felbruttósított német nyelvtudásomat a múltkor sajátos élethelyzetben voltam kénytelen használni. Éjjel fél kettő volt, ügyeltem. Kirángattak a szobámból azzal, hogy egy öt hetes bébi vár az ambulancián egy ijedt anyukával. Száguldottam: a beteg csecsemőket kivétel nélkül komolyan kell venni. Pláne éjjel fél kettőkor. „Miben segíthetek?”, kérdeztem, miután betessékeltem őket a vizsgálóba. „Doktor úr”, válaszolta Anyu, „ez a gyerek nem akar enni”. Rossz jel. „Mióta”, kérdem. „Hát születése óta...” Mint kiderült, az utód két és fél kilóval jött a világra és mostanra elhagyta a négy és felet.

Ekkor megkérdeztem. Csikorgós-cirádás udvariassággal, a legmézesmázosabb hangomon, szememből csak úgy lövellve az együttérző pillantásokat. „És”, mondom, „milyen előre nem látott, rémisztő, uralhatatlan, akut változás következett be a gyermek állapotában, hogy ezen a kései órán nem hagyta nyugodni Önöket (nem engem...) az aggodalom?”

Erre megsértődött és közölte, hogy neki joga van aggódni a gyerekéért. Mivel ezt nem tudtam megkontrázni, beszüntettem a vitát és megvizsgáltam a makkegészséges, duci ivadékot.

A levél már másnap ott volt a főnököm asztalán. Mivel ügyelet után szabadnapos voltam, csak harmadnap szereztem tudomást a bűnömről. Hívatott a főnök. Kezet fogott velem, leültetett. Baljós. Aztán előadta, hogy panasz van rám, a betegjogi képviselő írásban értesítette őt, hogy goromba voltam egy szülővel az ambulancián. Nem értettem a dolgot, először nem is tudtam hová tenni. Előkerestem a nevet az ambuláns naplóból. Akkor derült ki, hogy az öthetes aggódós igazította helyre hiányos neveltetésemet ilyen módon.

Kritikai észrevételeimre a főnök azzal reagált, hogy ő megért engem, dehát ezek a mi pácienseink. Ez így van. A pirmasensi páciensek túlnyomórészt tényleg ilyenek.

De a gyerekek miatt érdemes.


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-05-06 00:16   
Május 5.


Reggelente, ha kinézek a cellám ablakán, már nem kopár fákat látok: minden kizöldült, minden él. Éjszaka már nem csukom be az ablakot, élvezem, ahogy lehűl a levegő. Hajnalban, ahogy a derengésben jólesően a másik oldalamra fordulok, megüti fülem a sokdecibeles madárfeleselés. Éjjel, a vaksötétben nem egyszer ébredtem már rikoltozó baglyok lármájára, és többször húztam a fülemre a kispárnát a macskák miatt, akik épp mostanában estek szerelembe, s hol másutt kiáltanák meg a világnak epedő érzelmeiket csecsemősírásszerű, panaszos hangjukon, mint éppen az ablakom alatt?
Május van, minden csupa illat és élet, még ez a szegény, koszos kis város is mintha megszépült volna egy kicsit.

Eljött a kitárulkozás pillanata, el kell áruljam, mitől félek a világon a legjobban. A lepkéktől. Nem a kígyóktól, nem is a pókoktól vagy vérengző fenevadaktól, hanem a pillangóktól, pilléktől, szenderektől, mindentől, aminek nagy, zizegős szárnya van. Gyerekkorom óta. Hogy, hogyan sem, de nyáron nem tudok a pánik veszélye nélkül átgázolni egy virágos réten, ahol embermagas a fű, mert az ilyen helyen csapatostul rebbennek fel ízeltlábú kis ellenségeim. A gyerekeim számára mindez kiapadhatatlan derű forrása. Ha azt akarják, hogy apa mély torokhangokat kiadva dupla Rittbergert ugorjon hátrafelé (két és fél fordulattal), nem kell mást tenniük, mint egy ilyen kis pikkelyes szárnyút a tenyerükbe rejteni és a szemem láttára, jó közel az arcomhoz, elengedni.

Elhatároztam, hogy kinevelem magamból a dolgot, mert mégis hogy néz az ki, hogy az embert a gyerekei halálra szekírozhatják egy nappali pávaszemmel. De nem megy. Én már így maradtam. Ahogy mifelénk mondják: szar ügy.

De hogy is jön ez ide? Annak idején, mikor Hollandiában egyedül laktam, bejött egy éjjeli lepke a hálószobámba. Két napig a nappaliban aludtam, várva, hogy csak kimúlik magától, de szívósnak bizonyult. Iszonyú önuralommal és egy Asterixes képregénnyel végül is leküzdöttem, de utána úgy éreztem magamat, mint az átlagpolgár, aki élete első boncolásán vett részt.

Éppen ezért most nem akartam hibázni. Vettem néhány doboz öntapadó szúnyoghálót és felszereltem az ablakaimra. Nem állítom, hogy elsőre sikerült, de végül, a negyedik emelet magasságában végzett néhány nyaktörő mutatvány árán helyére került a cucc. Azóta idilli, mondhatni paradicsomi nyugalommal égetem a lámpát nyitott ablak mellett is, és mély elégtétellel figyelem, hogy tapadnak a szúnyoghálóra – kívülről! - az apró éjjeli lepkék. Igaz, egyik éjjel azt álmodtam, hogy egy hatalmas példány a csápjával (?) felfeszíti a háló szélét és bebújik alatta. Vaksötét éjszaka volt, de felébredtem, és nem voltam rest lámpát gyújtani és ellenőrizni, tart-e még a holmi. Bevallom, kissé óvakodva oldalaztam az ablak felé...

Most, hogy belevágtam a kitárulkozásba, már nem is tudom abbahagyni. Azt is elmesélem, hogyan lettem ma közszereplő egy szupermarketben.
A dolog ott kezdődik, hogy elhatároztam: kiruházkodom. Hiába, felvet az euró, na. Az is igaz, hogy nem mondjuk Giorgio Armani bemutatótermét választottam úticélomul, hanem a divatkörökben majdnem olyan jól csengő nevű C&A-t, ahol, mivel akciós volt, rögtön vettem is két nadrágot. Itthon lelkiismeretesen megtisztítottam a gatyákat a rájuk aggatott cédulatömegtől (én nem tudom, miért kell elöl, hátul, oldalt, kívül és belül egyaránt feltüntetni a cuccon a márkanevet, méretet, anyagot, árat és azt, hogy nem szabad vasalni), azóta hordom őket. A tranzakció után két nappal a vasárnapi misén ülve vettem észre, hogy a jobb nadrágszáram hátsó felszínén még ott a ráragasztott hosszú csík, amin kb. tizenhétszer ismétlődik a 48-a szám. Két napig így jártam, és nem szólt senki. Így bízzon az ember a kollégáiban.
Persze azoknak sem árt néha derülni egy kicsit. Emlékszem, hogy ősz főorvosom annak idején még Magyarországon leáztatta a korabeli (Robébi B) tápszer címkéjét és suttyomban felragasztotta egy másik ősz, korpulens doktor bácsi köpenyére hátul. A tápszer címkéjén egy duzzadt fejű csecsemő szivattyúzta cumisüvegből a vegyszert, alatta a felirat valami „jól szopó babáról” beszélt. Az élemedett korú kolléga így járta végig a teljes nagyvizitet, és senki nem szólt neki, még az osztályvezető sem. Csak fulladoztak a röhögéstől.

De a nadrág jó, kényelmes, azóta is használom. Ma este azonban a boltban kétes értékű celebbé váltam miatta.

Megszólalt a pénztárnál a lopásgátló kapu vészvillogója. Elpirultam, pedig becsszó nem loptam semmit. Nem természetem. A pénztárosnő mosolya kedvesnek tűnt a felületes szemlélő számára, de én jól láttam, amint a pillantása megkeményedik. Aha, gondolta, és mindez kiült az arcára is, még jó, hogy résen vagyok! Gyanús alak!

Mögöttem kígyózott a sor.

A hölgy megkért, hogy lépjek vissza és haladjak át ismét a kiskapun. Megtettem. A vijjogó újra megszólalt. Ennek a dögvésznek a hangereje egyébként a légoltalmi szirénákét idézi, szerintem azokat hasznosították újra ilyen formában a takarékos németek.

A boltban minden szem most már rám szegeződött. Egyesek suttogni kezdtek.

Kívánságra harmadszor is megismételtem az áthaladós-szirénázós műsorszámot, mikor észrevettem, hogy az emelet felől sietve érkezik három-négy biztonsági ember. Nem futottak, csak határozottan, gyors léptekkel közeledtek, arcukon azzal a zord kifejezéssel, melyet a szakmában eltöltött hosszú évek, a kétes egyedekkel való mindennapi kemény tusák véstek oda. Vezetőjük, hogy a hatást növelje, fekete napszemüveget is hordott, pedig a boltban, este fél kilenckor nem is sütött annyira a nap. Kimérten elém állt, két hüvelykujját a nadrágszíjába akasztva, előírásos kis terpeszben, és megkérdezte: „Minden, amit vásárolni szándékozik, a kosarában található?” Köszöntem neki, amitől még amatőrebb elbírálás alá estem a szemében, és igennel válaszoltam. ”Nincs a zsebében semmilyen itt vásárolt áru?” – folytatta a Szekuritty. Kezdtem felforrni, de még mindig elfogadhatóan kulturált nemmel válaszoltam.

A bolt vásárlóközönsége egy emberként fülelt. A távolabb állók a nyakukat nyújtogatták és lökdösték a közelebb állókat.

„Nem visel nemrég vásárolt ruhát?” – így a vizsgálóbíró. Még most sem esett le a tantusz. „Nem” – feleltem. „ Valamit, amit a C&A-ban vett?” Balsejtelem kezdett eltölteni. Csak nem lesz testüregi motozás? „De”, mondom, „a nadrágot, ami rajtam van, ott vettem, de már vagy két hete, nem hiszem, hogy...” A szavamba vágott, látszólag nyugodt, de drámaian feszült hangon, Tudtam, hogy most jön a végkifejlet.

A boltban a légy zümmögését is meg lehetett hallani.

„Akkor legyen szíves a jobb nadrágzseb felső kis rekeszébe nyúlni és elővenni onnan egy cédulát, melyre nagy arab 1-es van írva!” – vitte be a kegyelemdöfést a biztonsági ember. Belenyúltam a zsebembe, megkerestem a kis rekeszt, és éreztem, hogy zizeg benne valami. Előhúztam és szétnyitottam. Egy cédula volt, rajta nagy arab 1-essel...

Úgy mutattam fel, immár nemcsak a biztonságiak, de egész odaadó közönségem felé, mint ahogy lottóhúzáskor a nyerőszámot szokás. A közönségen elismerő moraj futott végig, néhányan tapsoltak. Én szerényen meghajoltam, de az igazi sztár, a Nagy Fekete Varázsló csak állt zordul, a szája sarka megrezzent, mint aki mosolyogni készül. Megkért, hogy még egyszer keljek át a kapun, aztán, mivel most már valóban nem bődült el a sziréna, jó éjszakát kívánt és kimért Szekuriti-léptekkel eldübörgött.

Csomagolni kezdtem a vásárolt holmit és szerettem volna, ha mielőbb eltűnhetek az éjszakában. A pénztáros kisasszony olvadozott. „Ugye”, kérdezte, „milyen jól értik a dolgukat ezek a mi fiaink?”

De én levontam az eset tanulságát. Hazaérkezve átvizsgáltam a másik gatyát is. A jobb zsebében, egy külön rekeszben kis cédula lapult, rajta nagy arab 1-es...

Eltávolítottam.




 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-05-02 20:03   
Május 2.

Május lett hirtelen. Ha jól számolom, elkezdődött az ötödik hónapom is Pirmasensben. Összességében nem megy itt rosszul a sorom. Hála a segítőkész ismerősöknek, a papírjaim is rendben vannak, megjöttek a szakorvosi, honosított bizonyítványaim, augusztus elsejétől kineveztek főorvosnak, van kosztom, kvártélyom, mi kell még?

A család. Itteni kis magyar kolóniánk fiatalabb tagjainak fogalma sem lehet arról, milyen egy családos, három gyermekes apukának ötödik hónapja elszakítva lenni a szeretteitől. De már nem tart soká. Így vagy úgy (vagy amúgy), de meg fog oldódni ez az áldatlan helyzet. Sok-sok tervem van, majd elmesélem, mire jutottam velük.

Addig beszámolok a bicikli-ügy fordulatairól. Visszavittem. A múltkori szerelőembernek a szeme sem rebbent, közölte, hogy várható volt, úgy elkopott a menet a tengelyen, meg a hajtókar is lötyögött. Ahogy így végigtekintek a magyar szavakon, és meggondolom, hogy mindezt németül beszéltem meg a szakival, virtuálisan vállon veregetem magamat. Most már tényleg jól megy a nyelv. Egyfolytában hollandnak néznek, az igaz, dehát nem szégyen az, szép ország.

A bicajt bentfogták a klinikán. Egy hét múlva mehettem érte, de most úgy repül, mint a fecske. Nem kértem, nem is számoltak fel érte külön díjat, de megtisztították a láncot, beállították a fékeket, meghúzták a csavarokat. Németek, nagy szabadversenyes tradícióval. Ha nem vagyok elégedett, elmegyek egy másik műhelybe, és az nekik rossz. Magyar kollégáik nagy része csak a vállát vonná meg, ha megtudná, elpártolt tőle egy-egy kuncsaft. Nagyvonalú nép a magyar.

Újragépesített voltom lehetővé tette, hogy eleget tegyek egy régi meghívásnak. Húsvét előtt, nagycsütörtökön részt vettem egy templomi virrasztáson, ahol a helybeli kántor felfigyelt a mezőnyből kiemelkedő énekhangomra (persze a mezőny nem volt túl erős...), és meghívott a kórusukba énekelni. A templom a város másik végén, kb. 6 km-re található, mintegy négyszáz méteres szintkülönbséget kell csupán legyőzni. Így minden kóruspróba, amelyre biciklivel megyek, felér egy csúcstámadással, oxigénpalack nélkül! De legközelebb azt is viszek.

Most, a héten voltam először. Meglepetéssel tapasztaltam a németek kényszeres rendmániájának újabb bizonyítékát. A helybeli kántor (most, hogy másodszorra írom le ezt az állandó jelzős szókapcsolatot, eszembe jut, honnan olyan ismerős: Petőfi A helység kalapácsa c. époszában fordul elő a „helybeli lágyszívü kántor”... Bocs, nem csapongok tovább, mert még hosszú lesz a körmondat...), tehát a kórusvezető baráti kézszorítással, kimérten üdvözölt, majd megkért, hogy a basszus szólam 3. helyét szíveskedjek elfoglalni. Az említett széken odakészítve találtam egy mappát, rajta a nevemmel, benne a szükséges kottalapok. A helybeli lágyszívű kántor orrom alá tolt egy elismervényt, hogy írjam alá, miszerint a mappát hiánytalanul megkaptam. Ezzel a dolog adminisztratív része lényegében el is rendeződött, már csak a jelenléti ívet kellett szignóznom, valamint egy nyilatkozatot, hogy tudomásul veszem a kórus tagságába történt felvételemet, és kötelezem magam stb. stb. A barna szósz teszi-e vagy a vereskáposzta, én nem tudom, de új honfitársaim semmilyen ügyüket sem adják alább vagy három kiló dokumentumnál.

A másik meglepetés a kiválasztott művek színvonala miatt ért. Igényes, komoly művek ezek, van egy Mendelssohntól, kettő Bachtól (no persze...) és egy Buxtehudétól. Utóbbi fazont nem ismerem, de barokk zeneszerző lehetett a szentem, aki ezt a művét ráadásul egy zötyögő postakocsiban, a térdére fektetett papiroson írhatta. Egy szótagra 10-12 tizenhatodos hangjegy esik, már ahogy abban a korban ez dukált. Nehéz művek, na.

A tagság ezzel szemben meglehetősen amatőr. Mindenki lelkes, van egy-egy jó hangú kolléga is, de akad pl. egy bácsi kétoldali hallókészülékkel, aki nemhogy a hangot, de néha a művet sem találja. Volt, hogy harsányan zengte a kottában egy oldallal arrébb következő Schubert-darabot, míg mi a jó Mendelssohn tolmácsolásába mélyedtünk (volna).

De a hangulat kitűnő, és – csodák csodája! – a művek is elég jól megszólalnak. Kodály tanár úr nemhiába találta ki a kórusmozgalmat: felismerte, hogy a reszelős-fisztulázós-hamiskás-csúszkálós hangok együtt valahogy elsimítják egymás hibáit és a végeredmény egész tűrhető. Hallókészülékes bácsistól.

A kóruspróba ötven perc (szigorúan!), aztán előkerül a Bier, a moseli meg a pogácsa – ez a rész a voluminózusabb. A helybeli lágyszívű kántor (nagy kegy!) haza engedte hoznom a kottákat, hogy itthon is gyakorolhassak. Nagy hangon próbálkozom (egyes kívülről megtanult részekkel újabban a zuhany alatt is), és nagyon várom a szerdai próbát. Jó kis csapat. És a szomjazónak mindegy, hogy kóla vagy traubi. Esetleg langyos víz...


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-04-20 22:44   
Április 20.

Tagja lettem egy dalárdának. Valahogy kitudódott, hogy zenélek és most tessék. Felhívott telefonon a kórházigazgató-helyettes, hogy lenne-e kedvem részt venni egy jótékonysági koncerten, amelyen a kórház dolgozói lépnek fel. Mint megtudtam, tavaly volt már egy hasonló akció, hatalmas sikerrel. Nővérkék daloltak, öreg belgyógyászok komolyzenei műveket adtak elő komolyzenei arckifejezéssel, fésületlen gyakornokok zúztak rock-legendákat elektromos gitáron és kuriózum gyanánt fellépett egy harsonatrió. A felkérésre – mit tesz az exhibicionizmus – azonnal és lelkesen igent mondtam. A sebtében összehívott egyeztető megbeszélésen kiderült, hogy többféle formában is igényt tartanának művészetemre: basszus szólamként egy kórusban, gitárosként német népdalok kísérésében és habként a tortán egy latin blokkban mint ritmusszekció... Nagy elánnal készülök. Most is ki van előttem terítve a Wenn ich ein Vöglein wäre című lírai svájci szerelmes dal partitúrája. Szabad perceimben gyakorolok.

Ez a Vöglein dolog komoly önuralmat igényelt részemről a mai (első) próba alkalmából, ebédszünetben, mikor is kiderült, hogy a basszus szólamot rajtam kívül még három másik korpulens úr alkotja, köztük a direktor fent említett helyettese, aki egymaga van vagy százhúsz kiló. A székembe kellett kapaszkodjak, mikor az urak dörgő basszusban kinyilvánították vágyukat, miszerint ugribugri kismadarak szeretnének lenni egy virágzó ágon. Hát rájuk is fér.

Ahogy hallgattam őket, és később bekapcsolódtam a karba, jó érzés lett úrrá rajtam. Doktorok és nővérek, menedzserek és csőszerelő munkások egy órácskára elszabadulnak a munkától, a szakmától és kórusba tömörülve jótékonysági koncertre készülődnek. Van ebben valami szabadság, felülemelkedés a mi-mennyibe-kerül konzumvilágon. Van ebben valami humánus. Valami emberi.

A kottákat lobogtatva tértem vissza az osztályra, orvosi szobámba. Cellatársam, aki egyben atyai barátommá avanzsált az elmúlt hónapokban, elkérte az anyagot és belepillantott. Ó, ezt ismerem! – kiáltott fel, és már zengett is a Wenn ich ein Vöglein wäre... A zajra bedugta fejét az ajtón egy számomra ismeretlen orvos (mint kiderült, belgyógyász a hatodikról, épp a liftre várt, mikor megütötte fülét az ismert dallam), és hamarosan már hárman ostromoltuk a magas cét. Végül valamelyik botfülű kolléga a szomszédos nőgyógyászati vizsgálóból diszkréten átkopogott a falon és véget vetett a tobzódásnak.

Délután ismét biciklivel szabadultam rá a városra. Tavaszi idő volt, 19 fok, enyhe szellő. A kórháztól a belvárosig tartó majd egy kilométeres kaptatót egy lendülettel abszolváltam, ami eddig sosem ment leszállás nélkül. Sorra hagytam el a csúcsforgalomban összetorlódott autósokat, kedvem lett volna beintegetni nekik légkondicionált kalitkáikba. A lejtőkön elengedtem a bringát, hadd gyorsuljon, csak úgy fütyült a fülemben a szél. Szánsájn, tavasz, feierábend – mi kell még? Úgy éreztem magam, mint aki éppen most ébredt fel a hosszú és unalmas téli álom után.

A bal pedálom a posta előtt esett le.

Én kicsivel odébb.

A járókelők szerencsére nem értettek magyarul, de azt azért sejtették, hogy nem hazafias költeményeket szavalok a fogam között. Felkeltem, megkerestem a hűtlenné vált alkatrészt és konstatáltam, hogy eltörött a rögzítő csavar. Minden szabaddá vált elemet elhelyeztem a hátizsákomban, majd nyeregbe pattantam (a lóra köztudomásúlag azonnal vissza kell ülni...) és a legközelebbi biciklibolt felé vettem az irányt. Tekernem nem kellett (nem is tudtam volna pedál híján), mert a posta, amely előtt az incidens történt, a dombtetőn van, a biciklibolt meg a völgyben. Milyen öröm is hepehupás városban lakni! Tegnap még nem gondoltam volna.

A biciklis éppen bezárt. Messziről láttam, ahogy becsukja a bolt ajtaját. Kb. negyvennel érkeztem a helyszínre. Ahogy észrevette heves integetésemet az üvegajtón át, újra kinyitotta a boltot, meghallgatta, mi a gond és betessékelt. Felgyűrte az ingujját, másik csavart, franciakulcsot vett elő és egy jókora kalapácsot. Két perc alatt megcsinálta a bringát és még mosolyogni meg kedélyesen csevegni is maradt ereje. Hálálkodni kezdtem, erre elkért öt eurót és utamra bocsátott.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy eddig, akárhová fordultam, mindenütt segítőkészségre, jóindulatra találtam Németországban. Hollandiában is ezt tapasztaltam egykor: az embereknek van ideje, ereje és kedve jót tenni a másikkal. Újra megerősödött bennem az érzés, hogy jól döntöttem. Talán még fütyörésztem is.

A pedál egészen a Wohnheim bejáratáig bírta. Ott nagy csörömpöléssel újra leesett.

Az állam is.




 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-04-19 22:25   
Április 19.

Emlékeztek még rám? Én vagyok Attendance, aki ígérete szerint rendszeresen naplót vezet a fórumon... Ha nem ugrik be azonnal, annak nem a ti feledékenységetek az oka, hanem az én hanyagságom. Majdnem egy hónapja nem írtam egy betűt sem... Szomorú.

Annyiból mégsem az, hogy a megnyilvánulások ritkulása akár a fokozatos beilleszkedés jele is lehet. No meg annak, hogy szaporodnak a teendőim: gyakorta osztják rám az ügyeletes orvos mérsékelten népszerű feladatát, esténként az egyik kollégám jár hozzám gitározni (erre rögtön kitérek), ezen kívül túlestünk egy húsvéton és egy családi invázión. Sűrű időszak volt, nagyon élveztem. No, de haladjunk sorjában.

Van egy fiatal kollégám, aki aznap kezdett, mint én: neki ez élete első munkahelye. Mi sem mutatja jobban a gyermekgyógyász szakma elnőiesedését, mint az, hogy az elmúlt évben belépő öt ifjú és egy élemedett (ez lennék én) kolléga közül csak mi ketten vagyunk férfiak. Csoda, ha összetartunk? Egyszer ebéd közben szóba került, hogy van egy zenekarunk Magyarországon, és hogy én gitáron játszom. Felcsillant a szeme, és közölte: ő is gitáros, és szívesen játszana velem együtt valamelyik este. És lőn. Azóta hozzám jár hetente legalább egyszer és gitározunk. Az első forduló előtt ugyan közölte, hogy nincs ritmusérzéke, ám később kiderült, hogy hallása sincs. Ja, és nem tud gitározni. Viszont lelkes, végtelenül ambíciózus, és csillogó szemmel kántálja valami földindulásszerű morajlás kíséretében, hogy „... knock-knock-knocking on heaven’s door”. Az akkordok csak futó viszonyban állnak a dallammal (?), az meg a szöveggel. Legmegrázóbb az a rész, amely Dylan bácsi szájából úgy hangzik, hogy „ay, ay, ay...”, barátom viszont egy élettől búcsúzó japán szamuráj halálkiáltásává alakítja egy szűnni nem akaró a-moll akkord kíséretében. És dübörög a jobb kéz, állhatatosan püföli a tá-ti-tá-ti-titit, az egyetlen ritmusképletet, melyet az én szerda esténkénti Orfeuszom játszani tud.

Legénylakásom falai papírvékonyak, ennélfogva több pontot zuhant a népszerűségem a szomszédok körében, mióta kedves kollégám ide jár tudatmódosulni. A mélypontot valószínűleg akkor értem el, mikor nemrég este nyolc óra körül a kapuban találkoztam az egyik legkritikusabb műélvezővel. A kezemben egy tubát tartottam. Igen, egy tubát, mély hangrendű rézfúvós eszközt, amelyet öcsém kérésére frissen vásároltam egy közeli hangszerboltban. Az illető szomszéd néma elképedéssel meredt a műszerre, hang nem hagyta el ajkát, szemében azonban rettegés sejlett fel. Reszkető térdekkel haladt el mellettem és nekiment a kapu melletti szemeteskukának. Én meg, ahogy felértem lakosztályomba, juszt is kipróbáltam a tubát. Olyan volt, mintha egy szerelemre éhes elefántbika hívta volna pásztorórára szíve hölgyét.

Gitáros kollégámmal van egy kis könyvecskénk, benne az elmúlt negyven-ötven év kultikus pop-rock dalaival. Ezt lapozgatjuk, míg barátom nem talál valami szívének kedveset, és „Ezt ismered?!” – kiáltással elő nem vezeti. Na most, ha a szövegről nem ismerem fel, elvesztem, mert a dallammal az ő előadásában esélyem sincs.

De jókat beszélgetünk, sörözgetünk, megváltjuk a világot. És nagyon kedves ember. Végtelenül nyitott, segítőkész, medikus korában járt Guatemalában (Orvosok határok nélkül), Romániában (utcagyerekeket gyógyított Bukarestben), Izraelben (fél évig élt egy kibucban, hogy megtudja, milyen). Bámulom és sokat tanulok tőle. Örülök, hogy ragaszkodik hozzám.

A húsvét vasárnapot ügyelettel ünnepeltem, rá egy hétre pedig hazautaztam választani. Elhatároztuk, hogy a gyerekeket egy hétre ellopjuk az iskolából és kicsempésszük őket ide, hogy lássák, hol is él apa. Szerdán reggel indultunk, megszálltunk a Bodeni-tónál, másnap érkeztünk Pirmasensbe. Tavasz van és Németország gyönyörű. A szombatot egész napos kirándulással töltöttük, olyan tájakon jártunk, hogy a lélegzetünk is elakadt. Igaz, hogy elakadt az amúgy is, mert „nem szokta a cigány a szántást”, ahogy mifelénk mondják és a húsz kilométeres gyalogtúra kissé megviselte a téli punnyadás után lábadozó szervezetünket.

De ha már a tunyaságról van szó, meg kell említenem, hogy életmódomban gyökeres változások köszöntöttek be a tavasszal egyidőben. Mivel megütöttem a métermázsát (feleségem szerint vágásérett vagyok...), úgy szerveztem, hogy a vasárnap hazatérő család elvigye magával az autómat (hogy ne legyen visszaút) és átnyergeltem az időközben ideszállított biciklimre. Azóta azzal járok (no nem dolgozni, mert ugye, szinte itt lakom a kórházban), minden nap másfél-két óra tekerés van előirányozva. Első nap azt hittem, meghalok. Később már szerettem volna... Eddig fel sem tűnt, mennyire dimbes-dombos város ez a Pirmasens, és hogy én éppen egy gödör legfenekén lakom. De azt fejtse meg valaki, hogy is van az, hogy odafelé és visszafelé is (!) felfelé kell tekerni! Ja, és mindig szembeszélben.

De az alakom szerencsére már formálódik, és hamarosan adoniszi izmokról tehetek jelentést ezen a helyen. Egyelőre azonban csak a helyüket érzem, izzó szálcsák formájában, melyek minden mozdulatnál emlékeztetnek az elmúlt napok aktivitására. Lehet, hogy hamarosan élsportolókra jellemző ruganyos járásom lesz, de a jelenlegi mozgásom alapján minden percben várható, hogy a kórházi folyosón szembebotorkáló kilencven éves nénikék valamelyike felajánlja a járókeretét.


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-03-29 01:51   
Március 29.

Azon a hétvégén, mikor Gabi is itt volt, megmerítkeztünk az ország zenei kultúrájában. Bach, Beethoven, Karajan és Stockhausen hazájában mi is igényt éreztünk zeneileg művelődni, és ellátogattunk egy koncertre.
...Verklikoncert volt. Nem, nem elírás: a hangszer, melyen a művészek megszólaltatták a melódiákat, Drehorgel, azaz verkli volt. Egy Fekete-erdei idős házaspár jött öt kintornával, papa hófehér hajjal, frakkban, a hajtókán ezer színes jelvénnyel, ahogy kell, mama korabeli puccos kosztümben, hozzáillő lila kalappal. Gyűjtik a verkliket már vagy húsz éve, és a legszebbekkel járják az országot, sőt a világot is. Némi konferansz után ünnepélyes arccal elhelyezik a soron következő lyukszalag-tekercset a dobozban, és forgatni kezdik a kart. Van úgy, hogy mindketten, külön-külön „hangszeren”, szinkronban játszanak, ami állítólag nagyon nehéz. Felcsendültek sorban a népszerű dallamok, egész szimfónia-tételek, opera-nyitányok, ismert és kevésbé ismert szerzemények Offenbach Orfeuszától az O sole mióig. Ja: és mindez a város evangelikus templomában. Nem tudom, ki hogy lenne vele – nekünk életre szóló élmény volt így, minden elemével együtt.

S ha már kultúra, legyen kövér – elmentünk egy kabaré-estre is. Ez megint más miatt volt kuriózum. Pirmasens három prominens hölgye (köztük a város teljes oktatásügyéért felelős fő-haupt-vorsitzende Dame) bohóckodott a helyi bank (!) rögtönzött színpadán, amatőr voltukhoz képest (sőt nemcsak ahhoz képest!) igen magas színvonalon. Női kabaré volt, az ehhez illő örök témákkal: női sors, anyasors, Klamotten, Schuhe, férjek („Ja, mein Herbert ist aber kein Prinz...”). Ez a szegény Herbert az egyes jelenetek visszatérő figurája volt, személyében testesült meg a német típusférj, mely állatorvosi lóként hordozza magán nemének és életkorának összes szimptómáját. A lényeg nem is ez, hanem hogy három amatőr feleség összeáll és fél év alatt (!) megír egy olyan kabaré-estet, mely két órán keresztül szórakoztatni tudta a mintegy 70-80 fős közönséget. Színes, szellemes, fordulatos műsor volt, a profizmus határáig jól megírva és előadva. Ha azt írom: határáig, akkor azt felülről értem. Jó pár aktuálisan tündöklő magyar celebprofi elbújhatna mellettük.

Szép volt ez a pár nap, és mint ilyen, gyorsan el is repült. Azt már nem is részletezem, hogy a budapesti buszt majdnem lekéstük Karlsruhéban, mert annyit késett... Igen, azért. Ott vártuk a buszmegállóban, már háromnegyed órája jönnie kellett volna, de sehol semmi. Persze, hogy azt hittük: előbb érkezett és már tovább is állt. Végül, mikor már a kocsiban ültünk és értesítettük az otthoniakat, hogy Anyát ne várják, mert épp viszem vissza Pirmasensbe –akkor befordult a sarkon. Egy kis izgalom legalább jó kondiban tartja a szívkoszorú-ereket.

Itt most muszáj egy kis kitérőt tennem, megmagyarázandó, miért is nincs még mindig idekint a családom. Egyszerű oka van: háziorvos feleségem nem tudott helyettest vagy utódot találni a praxisába. Az eddigi jelentkezők (akik még soha nem próbálták, milyen is ez) mind visszaléptek, mikor megtudták, mennyit lehet keresni Magyarországon egy háziorvosi praxisban, szakadatlan, felelősségteljes munkával. Anélkül, hogy intim részletekbe bocsátkoznék: német kollégáim azt hitték, elszámoltam magam, mikor euróban megadtam nekik mennyi nálunk egy átlagos orvosi fizetés. Szóval a jelentkezők sehogy sem tolonganak. Addig meg kénytelen vagyok egyedül küzdeni, mint Rambo az őserdőben.

Ez a már bejáratott hasonlatom eszembe juttatja új munkahelyemet, az ügyeleti órákat. Épp most vagyok túl egy 24 órás maratonin, és még élénken él bennem. Meséltem már, hogy az ambulancián, ahol egy ilyen ügyeletben úgy 25-30 gyereket látunk el (az osztályos pácienseken kívül!), nincs rajtunk kívül semmilyen személyzet. A beteg bekísérésétől a lázmérésig, fültükrözéstől a vérvételig mindent egyedül csinálunk, ideértve a Nagy Német Amőbát, az adminisztrációt is (fehér, sárga és rózsaszín papír, diagnózis-blanketta, receptek, igazolás a biztosító felé stb.). A kb. egy évvel korábbi lázadás óta ugyan kaptunk egy nővért, aki este hattól tízig segít – de hogy miért pont akkor, és miért csak ennyi időre, az rejtély. Mindegy, ezért a négy óráért is hálás a hörgésig leharcolt magányos orvos-hős, alig várja már, mikor lesz hat óra, hogy legalább egy kicsit orvosnak és ne udvari bolondnak érezze magát. Tegnap azonban hiába vártam a felmentő sereget. Hat óra, fél hét... Sehol senki. Végül rákérdeztem az osztályos nővérnél. „Ó, a Simone?” – hangzott a válasz – „ Nem érzi jól magát, telefonált, hogy nem jön.” ...Az a szó ugrott be, hogy „komolytalan”. Lehet, hogy holnap én sem megyek dolgozni, mert megviselt az óraátállítás. Vagy kihagyom a húsvét vasárnapi ügyeletemet, mert esőben nem szívesen teszem ki a lábam. Oldják meg.

Hogy milyen is egy ilyen ügyelet közelről? Íme, egy szeletke. Este kilenc órakor négy gyermek várakozott az ambulancián. Behívtam az egyiket, aki alig tudott járni, úgy fájt a hasa. Nem ő volt az első, de – a katasztrófa-orvoslás szabályai szerint – a tömegből elégtelen ellátókapacitás esetén ki kell emelni a legsúlyosabbakat. Felfektettem a vizsgálóasztalra, de alig láttam hozzá, értesített az egy emelettel feljebb működő részleg nővére, hogy a mentő egyenesen oda vitt egy eszméletlen 16 éves fiút, fussak azonnal. Az én betegem közben körbehányta az ambulanciát és fetrengett a fájdalomtól. De az eszméletlen előnyt élvez. Szúrtam a hasfájósnak egy venát kb. 10 másodperc alatt és adtam neki egy adag fájdalomcsillapítót (jól tudva, hogy a sebész kolléga majd szétrúgja a hátsómat, hogy elkentem a tüneteket). Leírtam a telefonszámomat az édesanyjának, hogy maradjon a fia mellett, én azonnal jövök, de hívjon, ha baj van.
Felrohantam a negyedikre. Három mentős és négy hozzátartozó vette körül a hordágyat, ahol – hála Istennek – éppen ébredezni kezdett a srác, aki focizás közben összefejelt a társával. Nővér sehol. Kurjantottam neki, mire kidugta a fejét egy kórteremből, mondván: azonnal jön, csak valakinek beállítja az oxigénjét. Kénytelen voltam a mentősöket befogni: vérnyomásmérés, venabiztosítás, vérvétel, monitor, ami kell. Morogtak, hogy menniük kell, mert ők az egyetlen mentőosztag jelenleg a városra. Szerencsére megjött a nővér, elküldtem a mentősöket és folytattuk a munkát. A fiú magához jött és kiabálni kezdett, hogy nem lát. Megvizsgáltam, tényleg. Nosza, azonnal CT-vizsgálat! Ennek feltétele, hogy a beteg fel legyen véve a számítógépbe. Gyorsan betápláltam hát a rendszerbe az adatait. Kis papír, nagy papír, etikett-nyomtatás – közben a srác nem lát, odalent a másik meg, ki tudja, él-e, hal-e! Mikor ez is megvolt, rájöttünk, nincs, aki a CT-be vigye a focistát. Az egy szem nővér nem hagyhatja el az osztályt, én meg hát... ugye. Végül kerítettem egy kölcsön-nővért a belgyógyászatról (ott ketten vannak?!) ő végül elvitte a srácot. Futás vissza az ambulanciára, ahol az előbbi betegem azóta tovább dekorálta absztrakt fantáziákkal a rendelő kövét. Megvizsgáltam: persze vakbélgyanú. Szóltam a sebészeknek, jöjjenek azonnal, addig én felviszem a beteget az osztályra. Egy emelettel feljebbről lehoztam egy ágyat, beléemeltem a pácienst, aki közben kissé jobban lett a gyógyszer meg az infúzió mellett, és feltalicskáztam a fenti részlegre. Útközben bedugtam a fejem a váróba, mert a másik három család kissé fészkelődött már, hogy ne aggódjanak, mindjárt jövök. Miközben beteghordóként munkálkodtam az emberiség üdvén, hívás jött, hogy a koraszülött-osztályon az egyik másfél kilós rendetlenkedik: tönkrement az infúziója, a vércukor esik. Ez akut vészhelyzet, mert ezek a parányok öt perc alatt kómába jutnak, ha nem vigyáz az ember. Kissé gyorsítottunk, én meg a betegágy. Odafent találkoztam a focizós gyerekkel, éppen tolták visszafelé a CT-ből. Megcsörrent a telefonom is, a radiológus kolléga hívott, hogy a CT negatív, ne aggódjak. (Ezt azért írom ide, mert ilyen is van, ilyen kollegiális hozzáállás. Van, csak ritka.) Megérkeztek a sebészek, gyorsan – a folyosón! - rájuk bíztam a hasfájóst, csináljanak vele valamit. Mint kiderült, rögtön elvitték operálni. Visszafelé mentemben a koraszülöttnek böktem egy vénát és adtam neki egy kis cukrot i.v., mindezt nagyjából másfél perc alatt, aztán végre megérkeztem az ambulanciára, ahol feltöröltem az előző eset nyomait, hogy fogadhassam a többieket. Az egész ámokfutás vagy fél óráig tartott. Az első anyuka, akit behívtam a várakozók közül, idegesen megkérdezte, hogy hol jártam, mert az ő esete is sürgős. Önuralmam maradékával bátorítólag rámosolyogtam, és megkérdeztem azon az én gyógyítós, mély regiszterű, biztonságot sugárzó hangomon, hogy miben segíthetek. Nagy a baj, válaszolta, az ő kis Jona-ja egy hete csúnyán köhög.
Szombat este tíz óra volt.

Ez volt az a pillanat, mikor a koponyámban nagy zajjal kioldott a tíz amperes biztosíték...

És mikor aztán minden újra rendbe jött, és leszállt az éj, úgy egy órán át írtam az eladdig hűtlenül elhanyagolt papírokat.

Hát ilyen ez. Tizenöt éve dolgozom, jórészt sürgősségi ellátásban, átéltem már egy és más pörgős eseménysort. Állítom, hogy nem sokan csinálták volna utánam ezt a tempót tegnap. De a stabil és színvonalas betegellátásnak nem szabad (ennyire) személyfüggőnek és esetlegesnek lennie: vagy sikerül, vagy nem. A rendszernek biztosítania kellene elegendő tartalékot a torlódások idejére is. Ez az, amit a nem-orvos kórházvezetők nem látnak be: hogy a sürgősségi ellátásban szükség van pufferre. De ebbe itt, ezen a fórumon nem megyek bele, elég annyi, hogy nagyrészt ezért jöttem el az otthoni helyemről.

Befejezésül egy rövid sztori. Pár napja a déli megbeszélésünkön a főnök felolvasott egy levelet, amit aznap kapott. Egy nemrég Kaiserslauternbe továbbállt kolléga írta, hogy szeretettel gondol a pirmasensiekre így húsvét tájékán, és ezúton szeretettel felajánlja, hogy ha az osztály igényt tart rá, húsvétkor eljön és nyuszi-jelmezben apró ajándékokat oszt szét a beteg gyerekek között.
Lehet, hogy infantilis vagyok, de nekem az ilyen gyerekorvosok nagyon tetszenek. Egyrészt nem halt ki bennük a játékos szellem, másrészt gyerekközpontúan gondolkodnak, ami a mi szakmánkban nem éppen hátrány. Találó az a német szófordulat, hogy „er hat ein Herz für Kinder”.

Más lapra tartozik, hogy a főnök úgy döntött, nem veszi igénybe a kolléga szolgálatait.

Hogy az is más lapra tartozik-e, hogy a doki olasz származású, a főnök meg német, hát nem tudom...


 
 Attendance  módosítás |   válasz erre |   profil |  2010-03-23 21:18   
Március 23.

A Budapest-frankfurti busz láthatólag önálló életet él. Ha úgy gondolja, előbb érkezik, ha így, akkor később indul. Mindkettőben részünk volt, mikor – végre! – a múlt hétvégén meglátogatott Gabi, a feleségem.

Persze kuporgatós világszemléletünk akadályozta meg, hogy repülőre üljön. Már majdnem lefoglaltam a jegyeket, mikor ő kiszúrta ezt a buszjáratot – feleannyiért. Ez győzött. A gyönyör (a járgány) este nyolckor indult útjára Győrből, és délelőtt 10:20-ra kellett (volna) beérkeznie Karlsruhéba, ahogy írták, a pályaudvar déli oldalára. Namármost, én sohasem tudtam, merre van észak (átvitt értelemben sem mindig tudom), de, gondoltam, majd körbesétálom a Bánhófot és csak megtalálom a megállót. Lett is volna rá majdnem egy órám, mert úgy fél tíz tájban húztam be a kéziféket a pályaudvar – mint kiderült – északi oldalán. A körbejárással csak az volt a hiba, hogy az objektum elég nagy és a közlekedés is elég bonyolult körülötte. 9:50-kor feladtam. 9:51-kor újra a kocsiban ültem, hogy majd azzal gyorsabban megjárom. Hát meg is jártam. Ennyi közlekedési táblát szerintem egyik ország sem használ fel egy négyzetméteren, mint szeretett Dajcslandunk. De nem ám bátorító, biztató, pozitív kisugárzású jelzések ezek, ellenkezőleg. Itt minden tilos. Balra kanyarodni, megállni, várakozni, jobbra kanyarodni, megfordulni, tülkölni, traktorral behajtani, szarvasmarhát terelni, dohányozni és persze – minden mennyiségben – behajtani tilos. E képrejtvényeknek köszönhetően – bár jó részükről sem én, sem hűséges kis GPS-em nem vettünk tudomást – 10:10-kor értem a Déli Oldalra (lassacskán olyan lesz ez, mint egy útleírás a felfedezők hőskorából). Éppen láttam, amint egy meghitten, szinte ismerősen rozoga magyar rendszámú busz elindul a megállóból. Korábban jött. És igen! mellette ott állt Gabi, csomagostól, tétován körülnézegetve, hogy hát itten őt senki sem várja... Elmesélte az útját, hogy indult el Szombathelyről előző este, odahagyva a három fiút, akik közül a középső egy fergeteges, hányós éjszakát nyomott le előzőleg; hogyan recsegett-ropogott a Limbóhintó minden kanyarban, második fokozatban; és hogyan próbált aludni összegömbölyödve két ülésen. Állította, hogy kialudta magát. Én meg állítottam, hogy nem hiszem.

Csodás öt napot töltöttünk együtt. Kies kéjlakomban csak egy ágy van, az is keskeny, konyha helyett másfél négyzetméternyi főzőfülke szolgál, tűzhely gyanánt meg két elektromos főzőlap, archaikus magyar nevén rezsó. És uramfia – Gabi úgy fél óra alatt otthont csinált a cellámból, konyhát a kotyvasztólyukamból, az ablakba barka került, a két sokat próbált virágom vizet kapott. Azt hiszem, ez a tulajdonság X-hez kötötten öröklődik: csak lányok kaphatják meg. Pedig én is kitettem magamért, mikor biztossá vált, hogy jön. Először is kimostam a ... mondjuk így, fehérneműmet. Igen, így történt, barátaim. Egy párás-ködös reggelen, ügyelet után, kezemben a szennyest tartalmazó szerény szatyorral, leóvatoskodtam a Wohnheim földszintjén elhelyezett mosógépekhez. Lekuporodtam eléjük, és tanulmányozni kezdtem a gombokat. A német szöveget, ami a centrifugálásra meg a kímélő mosásra vonatkozott, meg a Wool, Seide, stark verschmutzt szavakat elég jól tudtam követni, a bajom a piktogrammokkal gyűlt meg. Végül kiválasztottam a stark verschmutzt opciót, meg egy olyan piktogramot, amelyen a kádacskában elhelyezett ruha füstölni (gőzölögni?) látszott, mellette a tájékoztató 90°C felirat. Kicsit még megtanácskoztam magammal, hová kell tenni a mosóport (merthogy három rekesz volt, tudjátok meg, méghozzá felirat nélkül!), végül mindháromban elhelyezve egy keveset (abból baj nem lehet), elindítottam a programot.

És sikerült! Legalábbis a legtöbb gatyám felismerhető és – mi több! – használható maradt. Ezt a nem csekély sikerélményt követően fordultam rá a takarítás problémakörére. Elmentem a boltba és vettem egy felmosóvödröt meg egy felmosó-mifenét (nem rongy, nem is csak fa, mert van nyele is, meg a végén sok viledacsík), aztán egy partvist és egy lapátot. Egy délutánon át sikáltam azt a hálátlan, randa, kék linóleumot, mint Heraklész Augiász istállóját. De megérte. Cserébe olyan dicséretet kaptam, amiről a magamfajta férfiember álmodni sem mer: „No nézd csak – mondta – igazán milyen otthonos minden!” Igaz, hogy pár napra rá talált egy adag leharcolt zoknit, pedig jól el voltak rekkentve.

Mivel itt a tavasz Pirmasensben is, tettünk egy nagy túrát. Az erdőben még sok volt a hó, de a madarak már kitörve énekeltek, várják a jó időt. A sziklákról még két-három méteres, combvastagságú jégcsapok lógtak, de a rügyek duzzadtsága a fákon már közeli pattanást ígér. Van itt egy „Madár-út”, ami nem más, mint egy elég hosszú, csodaszép tanösvény, tele táblákkal, fészkekkel, mesterséges odúkkal, mindez érthető gyereknyelven. Nagyyszerű nap volt, kettesben a hatalmas Pfalzi Erdőben, körülöttünk a tavasz eltéveszthetetlen jelei.

Meg voltunk boltban is. Hatalmas szupermarketekben, ahol még mindig mellbevágó a magyar viszonyokhoz képest elképesztően gazdag kínálat. És láttuk a németeket, amint csordultig megrakott kosaraikkal fogyasztották a javakat. A pénztársor után kávézó, lacikonyha, ahol mindig nagy tömeg eszi a wurstot. Az egyetlen jó, mondja Gabi, hogy vasárnap minden bezár. Ebből a szemszögből tényleg van valami megnyugtató a vasárnapi utcák ijesztő kihaltságában. Legalább addig fenntartható a fejlődés. Magyarországon bezzeg éppen a legvonzóbb vasárnapi családi programok közé küzdötte fel magát a „plázázás”.
De azért döbbenetesen hatott ránk a jól kimódolt szupermarket-pszichológia. Idekint még jobban kell kapaszkodni az erőre megírt vásárlólistába, ha nem akar az ember sok olyasmit is megvenni, amire igazából semmi szüksége. A hihetetlen árubőség, a folyamatosan szóló zene, a helyben sütött kenyér illata, a szemmagasságban, ügyesen elhelyezett akciós termékek kísértéseivel nehéz szembeszállni. Legtöbben nem is tudnak. Legszegényebb kis betegeinknek kézbe adjuk az antibiotikumot, hogy ne kelljen a családnak megvennie. De, mikor az osztály ajtaján kisorjázik a család, anyu mindkét kezében ott a hatalmas kauflandos bevásárlótáska.

Most mennem kell, de ígérem, folytatom . Legalább kicsit kímélem a szemeteket, hogy nem olyan hosszú egyszerre a szöveg. Viszlát hamarosan!




 
Ugrás a ( 1 | 2 következő lap )
Új topik indítása   Üzenet küldése




Irjon nekünk! - Impresszum - Médiaajánlat - Súgó